Ez szintén a Pánik gomb alá tartozik.
Mindenkinek a saját mélységei a legfélelmetesebbek. Ez alól is van kivétel. 🙂
Szóval ha azt hiszed, hogy a Te életed a béka segge alatt van, akkor tudd, hogy mindig van lejjebb…
És ezt meg lehet szépen is élni…
Farkassal beszélget Egely György.
Az intuició fejezetébe vonható ismeretelméleti meggondolások szétágazók, nehezen rendezhetők, összefüggéstelenek, ellentmondók. Az eltérések forrása az intuició természetében rejlő nehézség, melyet e valóságnak fogalmasítása és e fogalmasság szavakban való legördítése jelent. Az intuició az a szellemi cselekedet, mellyel az elme kilép a könnyen kezelhető, használatra felaprózott és épületszerűvé mintázott valóságok köréből, visszanéz, sőt visszahajol ezeknek eredése, adottság-kincse felé, igyekszik utólérni a fogalmon túl valót, a mondható alatt serkedőt. Azt, ami már nem ismerősségekből egybeszerkesztett, hanem a maga egyetlenségében csak átéléssel fogható, ami tehát tartalmában teljes és telített, de szóval utólérhetetlen. Ez a visszahajlás, e mélységbeszállás, mint eszméleti tény természetszerűen ellenáll a fogalmakba öltöztetésnek és szavakká pergetésnek. Hogy mégis a közös tartományba kerüljön, körüljáródik, különböző eszméleti területeken újrakeresődik s e horizontális séta folyamán sorra kerülnek az intuició szépirodalmi, képzőművészeti, zenei műveleteinek értelmezései; más keresések az eszmélet magalátásának futó tényeiből indulnak és hajlandók intuiciónak nézni minden öntudatra jutó lélekszerűt.
Az efféle adottság mélyíthető s e vertikális leszállás folyamán a pszihológiai intuició felületi tényeiről ereszkedik a gondolkodás az egyre nagyobb közvetlenségű s egyre metafizikaibbá váló intuició felé; ismét más keresések a tudományos kutatás mezőin vélik megpillantani e termő forrásokat s a különböző ismerettartományok bejárásakor az emberi tudásfajok valóságérintő eleven kiindulópontjait lelik fel bennök.
Mindezeken az útakon a fogalommá mintázó elme saját szerkesztményeitől indíttatva, saját formalizmusának lendületével gyakran oly sínváltásokra vetemedik, melyek az egyazon valóságforrásból táplálkozó különböző gondolattermékeket egymással szembeállítják, harcbaviszik. Az intuició tényének e sokrétű s gyakran egymásba kuszálódó fogalomformái oly együttest adnak, melynek tagjait, bár egyazon alapvalóság termékei, mégsem lehet közös nevezőre hozni. Nem is vállalkozunk arra, hogy az intuició tényét meghatározásba szorítsuk. Fogalmakba természeténél fogva nem zárható, azonban más szembenálló, közelálló ismerésfajok hozzávonatkozásainak megvilágításával az elme úgy terelhető, hogy kellő feszültséggel rátalál a tapasztalatra, mely az intuició szónak valóságtartalma s melyből egyszerre világosodik meg a különböző intuició-megértések eltéréseinek oka is, közösségük természete is.
Mily értelemben kerül szembe az intuició a leíró, elemző, szerkesztett ismerettel? Ez az ismerésfaj az emberi cselekvésnek feltétele és az élő és eszmélő lénynek tett-szükséglete teremti meg. A tetthez a valóságnak bizonyos kapcsolódásait kell ismernem. A kapcsolódások réseket tételeznek fel. A tett kérdése mindig ez: Ha ebbe a részbe belefogódzom, mit termelek ki ama meg nem fogott részben? A tett tehát a valóság elemzését és szerkesztését kívánja. Ez az emberi értelem mesterkedése és elsősorban a tettet szolgálja. Az értelem a valóságnak azt az arculatát nézi, melybe a cselekvés belekapaszkodhatik. Ebben az arcban van valóság-érték, mert benne sikerül a tett és «cselekvés nem mozoghatna valóságtalanban», de csak a tett szempontjából van valósága.
Azt emeli ki, vagy abból emel ki valamit, ami a valóságból tettbefoglalható, azaz «használható», ami pedig ott emberi igényektől függetlenül rejlik, az nem érdekli. Viszont éppen a boldogulás igényeitől független valóságokra kíváncsi az intuició. Szemlélődésre, elmélyedésre, átélésre való hajlam, mely az ember cselekvésformáit csak ott rajzolja, ahol az eszmélet az élettelen anyag szemléletébe merül. Az élettelen anyagra irányuló megismerésünk értelmi intuició, melyet az elemző munka segít. Az életre és az eszméletre irányuló intuitiv munka azonban az elemzés eszközeivel nem mélyül, hanem sekélyesedik s ezeken a területeken az intuitiv átélés a megismerés kormányosa.
Második megvilágosítani való pont az intuició viszonya a formulázatlan gondolatokhoz.
A köntöstelen gondolat még nem szükségképen intuició. Természete sokat foglalkoztatta a pszihológiát. A kifejezetlen gondolat különböző beirányittatások, feszültségek, majd futó képszerűségek, tűnő benyomásfoszlányok s egyéb lélektani «közvetlenségek» szövevénye és mert az eszméletfelszín szórétegei alatt hullámzik, gyakran összetévesztették az intuicióval. Az intuició nem azonos a szóba nem öntött lélekszerűvel, sőt nem azonos a formulázatlan eszméletivel sem, melyet a mondattalan gondolattól a fogalmasítás rétege választ el. A mondatszerűség a fogalmasításra épül, mely eo ipso nem intuitiv. A fogalmasítás a formázatlan eszmélettartalomra fekszik, mely viszont nem szükségképen intuitiv. A mintázatlan eszméletalja, a kiötlőben levő tartalmak rétege, a megvilágított lelkiségnek még határszerűleg látható háttere az a kapcsoló világ, melyből az eszmélet alól induló erők és kölcsönhatások a világos színtérre jutnak.
Hol kezdődik itt az intuició?
Nem helyen, vagy valamely adott tüneményben, hanem abban az intencióban, mely több, mint tünemény s az élményt a maga céljává teszi. Intuitiv az az eszméletiség, melynek nem az a dolga, hogy másra mutasson, hanem az, hogy magát kimerítse. A fogalomalkotás intuitiv megismerését élem fogalomalkotás közben. De ugyanez a megismerés nem intuitiv a maga anyagadó tartalmához képest, tartalmának intuiciója e folyamathoz tartozó megismerés forrásának közvetlen élményelemeiben van.
A szó alatt, vagy szó előtt való eszméletiség, sőt a fogalom mögül kinéző eszméletiség sem szükségképen intuitiv. Önmagára nézve minden átélés intuitiv, valóságtartalmára nézve minden formaságnak élményforrása intuitiv. Eszméleti adottság és intuició tehát nem egyméretű és nem azonos.
Hogyan viszonylik az intuitiv az eszmélettelen felötléseihez? Az eszmélet ismeretlen forrásaiból felömlő váratlan élmény éppen nem mind intuició. Nem szabad felednünk, hogy az intuitiv megismerésformának nélkülözhetetlen kelléke a valóságérték. Az eszmélet aljának lélektani ismeretlenéből érkező jövevények erészben nem mind egyenrangúak. Felötlésük pillanatában ebbeli minőségük eldönthetetlen s eldöntetlen marad más valóságokkal történendő szembesítésükig. A felötlés lehet intuitiv, azaz valóságszemlélő valamely vonatkozásban, de lehet az eszméletaljának játékaiból származó hullámszín, melynek nem akad a tárgyiasságban, vagy más eszmélésben megfelelője, nem mutat semmire, nem ad átélést egyébről, mint önmagának tüneményszerű végbementéről.
A szellemiség titkainak misztikus tapasztalásai rendesen e felötlésekben, vagy ily felötlések eszméleti kitárulásában nyilatkozó intuiciók. A szellemi lét felsőbbrendű megismerése más úton nem lehetséges. A fogalmiság nem vezet oda. Az intuitive elért valóság kifejezésformáinak előjátéka lehet csupán. E misztikus tapasztalások szembesítése emeli megismerésrangra ezeket az élményeket.
Ugyanígy intuitiv, mert az intuició útjáról való, az anyag matematikai látása, mely ép úgy közelít az anyag közvetlen valósága felé, mint a misztikus élmény a szellemi lét valóságai felé. Mindkettő készülő, de még nem teljesedett intuició. Az anyagismeret ily teljesedése a materiális lét ritmusával való egybeesés volna, – eszmélő lénynek lehetetlen, – a szellemismeret ily teljesedése a lelki lét forrásával való azonosulás volna, – anyagbaöltözött szellemiségnek lehetetlen.
E szembeállítások és elhatárolások, e hiányjelzések és tagadások után most állítót, tartalmit mondunk az intuicióról. Ez az ismerés az ismerő alanynak valami igenlést kereső szimpátia-ténye. Az intuitiv munka áthasonulási folyamat és befejezése a szellem asszimiláció-képességének győzelme. A szellem a maga megismerésének tárgyává tud válni, idomul és azonosul. Ez a szellemiség metafizikájának igazi kísérleti ténye, melyben az ismerés alanya és tárgya egyetlen azonossággá élődik. Ezért az intuiciónak minden tagadás idegen; csak értelem tud tagadni. Az intuició igentmondó képesség. Valamilyenségről, nem másságról beszél. Állító természetű, mondja a tartalmazó s a tartalom azonosságát. Nem az elválasztás, hanem az egyesítés a dolga. Ezért felel meg az ismeretelméletben annak a vonatkozásnak, melyet az etikában szeretetnek nevezünk. Végleges megbonthatatlan szimpátia, szószerint való egybeérződés az ismerő és az ismert között.
E munka megvalósulási fokain bizonyos értelem-inverzió történik, a már megépített fogalmiság visszadolgozódik, az eltolódások egymást közömbösítik, a kristályok visszaömlenek a lombikba. Mégis rosszul mondták értelemellenesnek. Értelemalapozó művelet. Nem értelmi, de értelemtámogató, nem fogalmasító, de a fogalmasításnak anyagát szolgáltató. Nem dolgozik az értelem ellen, foltozza annak elégtelenségeit. A megismerésnek valóságérintő, belefogódzik az átéltbe s azon át az ismerőtől független, történésszerű adottsággal azonosul. Hogy elérjük, vissza kell fejteni a forgalmiság öltéseit, összenöveszteni ollóinak hasítékait, vissza kell merülni a közvetlenbe, az értelmezetlenbe, abba a szellemszerűen mindig átvehető megéltségbe, melynek valóság a neve.
Dienes Valéria
A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának. Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a „világképéhez”.
Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé. Goethe így fogalmazta ezt meg: „Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”
Goethe e gondolata elhagyja ami fizikailag érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból kelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, „jobban értjük”, amit olvasunk.
Mindezek az összefüggések eléggé közismertek s laposak, csak azt az elvet akartuk bemutatni rajtuk keresztül, amelyet majd a sorssal kapcsolatosan is alkalmazni akarunk. Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, ahogyan ezt a későbbiekben nevezni fogjuk, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.
Az úgynevezett környező világ valójában tükör, amelyben mindenki csak saját látványában részesül. Önmagán kívül mást meg sem pillanthat benne, mert az igaz, objektív, mindenki számára azonos valóságból csak az jut el hozzá, amihez neki magának affinitása van. Aki ennek a ténynek nincsen tudatában, az téves viselkedési formákba kényszerül.
A valóságban azonban mindenki önmagával küzd. Ezért is látunk mindenütt veszteseket, és sehol egyetlen győztest. Ugyan kit is győzhetnénk le egy tükör előtt vívott magányos csörtében? A rezonancia és a tükrözés törvénye természetesen mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes.
Azért hoztunk fel az eddigiek során szinte kizárólag negatív példákat, mert az emberi szenvedés is ezekből ered. A sors pozitív oldalával általában mindannyian jól elvagyunk. Ha tudatára ébredünk a környező világ tükörfunkciójának, hihetetlen információs forrás nyílik meg előttünk. Bár a tükörben csak magunkat láthatjuk, mégis használjuk, mert olyan részleteket pillanthatunk meg benne önmagunkból, amelyek enélkül a segédeszköz nélkül láthatatlanok maradnának.
Az egyik legjobb önismereti módszer az, hogy megfigyeljük saját környezetünket, s azokat az eseményeket, amelyekkel konfrontálódunk, mert minden, ami a külvilágból zavar bennünket, csak azt mutatja, hogy saját magunkban még nem békültünk meg ugyanezzel a princípiummal. Ezt viszont nem szívesen vesszük tudomásul. Ha valakit felbosszant egy másik ember fukarsága, az biztonsággal jelzi, hogy ő maga is fukar. Egyébként nem zavarná. Mit törődne ő a másik ember fösvénységével, ha ő maga nagyvonalú. Elfogadná, mint olyan tényt, amely nem izgatja fel, és amitől nem hagyja zavartatni magát.
Ha józanul figyelünk meg egy dolgot, akkor az olyannak mutatkozik, amilyen. A fű éppenséggel zöld – persze elképzelhető lenne pirosnak is, de zöld, és ennek nyilván megvan a maga értelme. A fű zöld színén senki nem izgatja fel magát, mert ez nem érint emberi problémákat. Az, hogy létezik a világban háború, ugyanolyan tény, mint a mező zöldje. Ezen viszont már felindulnak a kedélyek, s kezdődik a harc a békéért. Mindenért „harcolunk”: a békéért, az igazságosságért, az egészségért, az emberiességért.
Hasonlóképpen áll a helyzet a politikai közösség ellen elkövetett bűncselekményekkel: a jogtiprással, a szabadságjogok korlátozásával, önkényuralmi rendszerek, zsarnokságok vagy diktatúrák kiépítésével. Itt is partnerekként feltételezik egymást áldozat és elkövető: a társadalom és a hatalomra jutott türannoszvezér. A viktimológia az áldozattá válás okait kutató fiatal tudomány. Bárki válhat köztörvényes bűncselekmények, politikai erőszak, gazdasági szélhámosság áldozatává, az áldozatok többsége azonban jól körülírható társadalmi csoportokból kerül ki, és viselkedése is hasonló jegyeket mutat.
A viktimológia nem foglalkozik ugyan a szakrális áldozatok sorsával, szembeötlő azonban, hogy amíg létezett kultikus emberáldozat − Gyehenna völgye a megmondhatója −, az isteneknek feláldozott személyek jobbára ugyanazokból a csoportokból (gyermekek, serdülő ifjak, fiatal nők, értelmi fogyatékosok, idegenek) kerültek ki, amelyeknek képviselői kriminálviktimológiai szempontból is leggyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá. Persze a kultikus áldozati szertartásban nem védekezésre való képtelenségük, visszahúzódó félénkségük, zavart viselkedésük, gyámoltalanságuk, sebezhetőségük, kiszolgáltatottságuk miatt esett a választás e csoportok tagjaira, hanem rendkívüli szakrális értékük − a vitális erő, a szűzi tisztaság, az e világon túliság − tette őket alkalmassá az isteneknek tetsző áldozati ajándék szerepére.
A kriminálviktimológia az áldozatoknak a bűncselekmények létrejöttéhez való hozzájárulását, közelebbről: az áldozattá válásnak magában az áldozatban rejlő okait kutatja. A társadalmi viktimológia hasonlóképpen azt vizsgálja, hogy a hatalmat kisajátító politikai csoport vagy személy (önkényuralkodó, diktátor, zsarnok) nyílt vagy burkolt, lelki vagy fizikai erőszakának áldozatául esett társadalmi csoportok vagy egész társadalmak mennyiben járulnak hozzá maguk is az önkényuralom létrejöttéhez és fennmaradásához. A társadalom-lélektan, ezen belül a hatalom lélektana még várja a maga Hans von Hentigjét, aki a The Criminal and His Victime (A bűnöző és áldozata) című 1948-as megalapozó művével a viktimológiát a kriminológia önálló kutatási területévé tette, igaz, az új szaktudomány neve nem tőle, hanem Frederic Werthamtől származik, aki 1949-ben megjelent Show of Violence (Az erőszak látványa) című művében először használta a viktimológia szót.
Egyébként Hentig, aki a náci Németországból a 30-as évek végén emigrált az Egyesült Államokba, joggal tekinthető a politikai-áldozat-tudomány úttörőjének is, hiszen korai − a weimari Németország atmoszféráját, félelmeit és várakozásait tükröző műveiben a hatalmi téboly pszichopatológiáját is az ennek áldozatául esett társadalom lélektana felől vizsgálta. Illusztrálásul elég 1924-ben megjelent tanulmányai címét felidézni: Robespierre: A hatalomvágy pszichopatológiája; A cezarománia: Tiberius császár betegsége; Machiavelli: Az államcsíny és az államérdek pszichológiája. Hentig az elsők közt értette meg, mi készülődik hazájában, milyen félelmetes erők fenyegetik a társadalmilag gyökértelen, a szélsőséges politikai populizmus erőivel szemben tehetetlen weimari demokráciát, – ezt az igazi áldozat-demokráciát.
A bűn elkövetéséhez persze nemcsak áldozatra, hanem sok minden másra, egyebek között helyszínre is szükség van. A viktimológia „áldozati zónának” nevezi azokat a színtereket, ahol bűnelkövetők és áldozatok leggyakrabban futhatnak össze egymással. Nemcsak a nagyvárosi térben találhatók meg ezek az „áldozati zónák” (a krimikből is jól ismert elhagyott helyek: sötét sikátorok, mélygarázsok, aluljárók), hanem a történelemnek is megvannak a maga „áldozati zónái” (gazdasági válságok, rendszerváltások, radikális reformok, forradalmi átmenetek, háborúk), és ezekben már egész nemzetek, népek, népcsoportok „viktimizálódhatnak”. Nemcsak abban az értelemben, hogy újra meg újra a történelmi erőszak tényleges áldozataivá válnak, hanem abban is, hogy mindinkább az áldozat mentalitását és az áldozat habitusát veszik föl, amivel viszont eleve áldozatsorsra kárhoztatják magukat.
A magyar társadalom régóta halmozottan áldozattudatú és áldozatviselkedésű társadalom: egyfolytában a körülmények, a birodalmi terjeszkedések és nagyhatalmi érdekek, a nemzetközi paktumok és összeesküvések, távoli hatalmi központok és rosszindulatú szomszédok áldozatának tudja magát; a diktatúra áldozatának, a rendszerváltás áldozatának, a demokrácia áldozatának, a kormányok áldozatának, a külföldi bankok és a még külföldibb tőzsdespekulánsok áldozatának; nemzetközi pénzügyi központok és multinacionális cégek áldozatának; a válság áldozatának, a „bankárkormány”, a „maffiakormány”, a „maffiabaloldal”, a „maffiajobboldal”, a neo liberalizmus, a nemzeti populizmus áldozatának, tegnap a privatizálások, ma az államosítások áldozatának és így tovább. Fel sem lehet sorolni a „nemzeti együttműködés rendszer” kárvallottjainak, sértettjeinek minden csoportját: szinte minden héten áldozatául esik valamilyen társadalmi csoport a centrális erőtérből vezérelt rendteremtő jótéteményeinek.
Az áldozatszerep, az áldozatérzület azt jelenti, hogy a társadalomban a többség eleve reménytelennek vagy értelmetlennek lát, és ezért fölad minden ellenállást az erőszaktevővel szemben, és tétlenül, bénultan vagy gyámoltalanul kapálózva törődik bele végzete beteljesülésébe. Bár a paternalista és fallokratikus hatalomnak is kiemelt áldozati célcsoportjai a gyerekek, a nők, a fogyatékkal élők, a mindenféle deviánsok (ideértve a szegényeket, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket is), az ilyen hatalom hajlamos az egész társadalmat gyerekszámba venni, vagy az erős és parancsoló férfikéz irányítására szoruló és vágyó nőként bánni vele, legtöbbször pedig egyszerűen értelmi fogyatékosként kezelni. Egy egész társadalom áldozati mentalitásában és viselkedésében a politikai közösség gyöngesége, belső kohéziójának hiánya, összefogásra, önszerveződésre, ellenállásra való képtelensége jut kifejezésre.
Az áldozati magatartás az okosságnak hitt lapulástól a sunyi meghunyászkodáson és kollaboráción keresztül a hatalomnak való nyílt felkínálkozásig és túlteljesítő buzgalomig terjedhet. A megaláztatások és jogfosztások halmozódásának egy pontján azonban az is megtörténhet, hogy az addig meghunyászkodó, az erőszaktételt zúgolódva vagy zokszó nélkül elviselő áldozatok − általában valamilyen önmagában jelentéktelen jogtiprás játssza az utolsó csepp szerepét az áldozati türelem kelyhében − váratlanul életre kelnek, és mérlegelés nélkül nekirontanak gyötrelmeik hatalmasnak hitt okozóinak, akik zsarnokoskodó óriásokból egy szempillantás alatt szánalmas törpékké aszalódnak. Az egyéni és csoportos félelmi frusztrációk hirtelen összeadódnak és valamilyen önmagában nem túl nagy horderejű esemény − helyi vagy alkalmi ellenszegülés, tiltakozás −láncreakciót indít be. Az önkényről lehull a hazugságokból szőtt álca, a hatalom fortélyos félelemre alapított tekintélye összeomlik, és a félelemkeltők megtanulnak félni azoktól, akiket megosztva és egymás ellen kijátszva elnyomtak és kizsaroltak.
Az államba fagyott despotikus erőszakot a forradalmi szaturnáliák vad népi erőszakja váltja fel, amelyben persze nincsen köszönet. Áldozatok és gyötrőik rövid időre helyet cserélnek. Viktimológiai szempontból minden hatalom képviselői fokozottan ki vannak téve annak, hogy erőszak áldozataivá váljanak, hiszen jól felismerhető, könnyen célba vehető, elszigetelt kisebbséget alkotnak.
Minél zsarnokibb az uralom, annál nagyobb a politikai vezető áldozattá válásának valószínűsége. De csak a jogtipró, leválthatatlan zsarnoki hatalom van kitéve annak, hogy társadalmi vagy politikai erőszak áldozatává váljon. Konszolidált demokráciákban az éppen regnáló hatalom áldozatait sohasem töltheti el teljesen a kilátástalanság érzése. A félelem, a megalázottság, becsapottság frusztrációjából előtörő agresszió, harag és bosszúvágy nem megy tovább a „büntetőszavazásnál”, vagyis a regnáló hatalom megbuktatásánál, a hatalmi visszaélések és túlkapások elkövetőinek jogszerű megbüntetésénél. Konszolidálatlan demokráciákban, féldiktatúrákban azonban előreláthatatlan az áldozatok felzúdulásának és haragkitörésének iránya, mértéke és módja. Csak azt lehet előre látni, hogy a szép szóval − ígéretekkel és fogadkozásokkal −, politikai engedményekkel, anyagi megvesztegetéssel ilyenkor már nem lehet leszerelni a társadalmat, és ritkán tartható a jog medrében az indulatos erőszak.”
Szilágyi Ákos
A bűn projekciójának (kivetítésének) problematikája beláthatatlan horderejű. Az emberiség közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. A bűnösök széles skálán helyezkednek el: sorsunkért a családtagoktól a kormányzatig, az időhiánytól a társadalomig mindenki felelőssé tehető. Sőt, a bűnösség projekcióját a pszichológia és a szociológia tudománnyá avatta, ezzel szankcionálva a kollektív tévedést. Legtöbben mint óriási terhet hurcoljuk magunkkal múltunkat; a mögöttünk lévő évek eseményeit, személyeket, akikkel feloldatlan viszályban voltunk vagy vagyunk.
Önmagukban a dolgok értékmentesek, neutrálisak. Csak az emberi hozzáállás teszi őket az öröm vagy a szenvedés forrásává. Így például a magány sem nem jó, sem nem rossz, sem nem kellemes, sem nem kellemetlen. Az egyik ember szenvedésként éli át, a másik az önmegismerés és a meditáció előfeltételének tartja. Az egyik ember törekvéseinek legfőbb célja a tulajdon, ugyanez a másik számára fölösleges teher.
Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez. Tudom, hogy ez a szemlélet meglehetősen szokatlan. Egy kijelentés helyességének azonban nem kritériuma, hogy megszokott legyen.
Thorwald Dethlefsen
Folyt. köv.
Van a pszichopatológiában egy fogalom, a „vonatkoztatási rögeszme”, ez általában a skizofrén betegek sajátja, akik mindent, ami a világban történik, rögeszmésen önmagukra vonatkoztatnak. Ennek a beteges vonatkoztatási rögeszmének azonban megvan a pozitív pólusa is, ezt mi „szenzitív vonatkoztató gondolkodásnak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az átélő személy számára minden történésnek megvan a maga jelentése.
Minél tudatosabb az ember, annál inkább érdekli a történésekben rejlő információ, annál inkább a helyére tesz mindent. A legfontosabb követelmény önmagunkkal szemben, hogy minden létezővel harmóniában legyünk.
Akinek ez nem sikerül, magában keresse az okot. Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is. Ha én belül harmóniában vagyok a valóság különböző aspektusaival, akkor ezek külső megjelenési formái sem zavarhatnak a világban. Ha valamilyen kellemetlenség történik velem, ezt felhívásként kell értékelnem, hogy forduljak bensőmben a történtek által jelzett problematika felé.
Minden területen arról beszélünk, hogyan befolyásolják és hogyan határozzák meg az embereket a környezeti tényezők. A pszichoanalízis és az őskiáltás elmélete a neurotikus zavar okát a gyermekkorban, a nevelési stílusban vagy a traumatikus szülő-gyermek viszonyban keresi. Nemsokára a pszichoanalízis hivatalosan is magáévá teszi a regressziós módszereket, akkor majd minden neurózis okát a születés előtti élményekben fogják megtalálni.
Bármilyen különbözőek is a kezelési módszerek és elméletek, az mindenképpen közös bennük, hogy mindegyik a külvilágban keresi a helyzetek vagy zavarok okát. Bárki mesélje is el sorsát, minden helyzethez hozzá fogja fűzni, mely személyek vagy milyen körülmények voltak okai szenvedéseinek.
Nem lesz könnyű kisöpörni a fejekből a környezeti befolyásolás esti meséjét, amelyet a szociológusok tömege terjeszt. Minden elmélet ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy a bűnösséget másokra vetítsük ki, a többségnél minden bizonnyal megértésre fog találni. Kétségtelenül sokkal kevésbé tetszetős és kevésbé praktikus is, amit a mélyebb megismerés e témában kínál, viszont megmutatja, hogyan változtathatjuk meg sorsunkat kiutat mutat a betegségből, ezáltal nyújtja mindazt, amit mások csak ígérgetni tudnak.
Nincsenek olyan környezeti befolyások, amelyek formálják az embert, nem a nevelés határozza meg a felnőttet, sorsunk alakulásában senki sem bűnös. Olyan baktériumok és vírusok sincsenek, amelyek betegséget okoznak. Akik azt hiszik, hogy egzakt bizonyítékokkal tudják cáfolni fenti megállapításainkat, egy ponton tévednek: mindaz, amit ők bizonyítéknak tartanak, összefüggések megfigyelésén alapul; ezek pedig csak korrelációk. Korreláció az, hogy egy bizonyos fertőzéses megbetegedés fellépte esetén mindig megtalálható egy bizonyos vírus, hogy a fiatalkorú bűnözők családi körülményei meghatározott vonásokat mutatnak, hogy egy bizonyos neurotikus zavar esetén bizonyosra vehetők az anyaproblémák. Ezek a korrelációk stimmelnek, hiszen csak annyit mondanak, hogy minden olyan esetben, amikor fellép az egyik, jelen van a másik is.
Ezt azután az a teljesen tudománytalan, ám tudományos körökben igen kedvelt lépés követi, hogy a korrelációkat kauzalitásként interpretálják. A megfigyelt ha ez, – akkor az “is”-ből suba alatt „azért mert” lesz. Az eredmények ilyen jellegű transzformációja azonban már nem jogos. Nem vitatjuk, hogy egy bizonyos betegségnél egy bizonyos vírus jelen van, de ha ebből azt vezetjük le, hogy ezek a vírusok a betegség okai, ezen a jövő generációk ugyanolyan szívből fognak kacagni, ahogyan mi nevetünk azon, hogy a Föld korong alakú.
Mégsem tudják olyan könnyen megcáfolni azt, amit mi állítunk, hogy nincsenek külső befolyások. Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi. Abban, aki ezt felfogja, s hajlandó saját sorsáért felelősséget vállalni, megszűnik a fenyegető véletlenektől való szorongás. Korunk fő foglalatossága, hogyan előzzük meg, hogyan biztosítsuk be magunkat a sors esetlegességeivel szemben. A bebiztosító rendszerek a biztosító társaságoktól a szocializmusig széles skálán helyezkednek el, ám mindegyiknek ugyanaz a célja: külső intézkedésekkel megváltoztatni vagy megakadályozni a sorsszerű események bekövetkezését.
Minden ilyen törekvés mögött szorongás áll. Csak az szabadulhat meg ettől a szorongástól, aki vállalja a felelősséget, s odaáll sorsa elé. Nem ölnek meg bennünket véletlenségből, s gazdagok sem leszünk véletlenül. Mindkét jelenség csak abban az esetben manifesztálódhat, ha megértünk rá, ha affinitásunk van vele. Az emberek úgy akarnak meggazdagodni, hogy közben elfelejtenek megérni a gazdagságra. Akik a mélyebb megismerés iránt érdeklődnek, széles e világban keresik a nekik való gurut, a legjobb rendszert, s nem jut eszükbe, hogy aki megérett, ahhoz a guru maga megy oda.
Ha valóban szükségünk van valamire, ez önmagában elegendő – meg fogjuk kapni. Kicsiben sokan átélték már e törvény működését. Egyszerre csak konfrontálódunk egy témával, amelyre addig egyáltalán nem figyeltünk, sőt, alig sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Így például megismerkedünk a „hangyák szerelmi életének” specialistájával. Még éppen azon csodálkozunk, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ilyen különös témával foglalkozik, és akkor valahonnan „véletlenül” kapunk ajándékba egy könyvet, ugyanerről. A képes folyóiratban, amelyet olvasunk, szintén van egy cikk a témáról, s egy látogatás alkalmával felfedezzük; hogy jó ismerősünk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, maga is ezzel a kérdéssel foglalkozik – bár korábban soha nem beszélt róla.
A „véletlenek eme láncolata” mögött – amit valamilyen formában szinte mindnyájan átéltünk már – semmi más nincsen, mint affinitás – vagy a rezonancia törvénye. Így biztosak lehetünk benne, hogy találkozni fogunk azzal a könyvvel, információval vagy kontaktussal, amelyre szükségünk van – ha valóban szükségünk van rá, és ha érettek vagyunk a találkozásra. Enélkül az érettség nélkül pedig semmi haszna a keresgélésnek, a törekvésnek.
Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is. A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. A belső út az örök vándorlás, az ólomból arannyá nemesedés útja. A bölcs a lét minden területével harmóniában él, ezért világa minden világok legjobbika. Látja a valóságot, és felismeri, hogy minden jó, ami van. Nem keresi a boldogságot többé, mert megtalálta – önmagában.
Thorwald Dethlefsen
A mostani bejelentés már nagyon hiányzott. Nem biztos hogy tudatos, nem biztos hogy tervezett, de érdekes hogy éppen most történt meg.
Mindenesetre a közös tudatba bekerül a léte, és emiatt sok “mögöttes” dolog fog kinyílni.
A jelenség létét, Amit Tesla (és több kortársa is) felfedezett, de – ma is elvontan, matematikailag – megtalálunk a kvantummechanikában, vagy kozmológiában. Például nem értik hogy nagy rendszerek miért mozognak egyszerre, amikor (a fénysebesség, mint maximum sebesség szerint) azokon a távolságokon semmiféle közük sem szabadna lenni egymáshoz.
Hamarosan fel fogják fedezni, hogy nem csak fekete lyukak egymás körüli keringése és összeolvadása kelt ilyen hullámokat, hanem MINDEN. Ez az anyag és a tér elválaszthatatlan tulajdonsága. A tér rezeg, nagyon érdekesen, úgy mint a tenger hullámai (H. Moray).
Optikai szálaknál figyelhetjük meg a jelenséget, hogy az alacsonyabb frekvenciáktól mintegy lemaradnak a magasabb frekvenciák. Ez olyan mint a vízhullámnál a fodor, mely a hullám egy bizonyos részén helyezkedik el. De ez már a szolitonok, nemlineáris hullámterjedés világa…
Csak közvetett hatásként tudjuk érzékelni, mert egy nyomáshullámként érkezik. A spektrumképe jó eséllyel valamilyen természetes sorozatot, e- függvényt vagy Fibonacci-sort fog követni. Mivel a természetben a harmonikus rezgések tovább fennmaradnak mint a diszharmonikusak. Egyszerű példával az alaktalan kavics a folyóban a folyamatos csiszolódás hatására legömbölyödik, és utána már jóval kevésbé csiszolódik tovább. Érdekes még megfigyelni azt is hogy egy csigaház, melynek arányai szintén természetes számsorozatot követnek, évmilliókig fennmarad…
A IV. “mag” erő amit fel fognak fedezni, már nem elválasztható a tudatos megfigyelőtől, mivel az élőhöz, az élethez is köze van. Ez egy olyan rendező elv, ami a kvantum-folyamatok látszólag véletlenszerű folyamatát valamilyen irányba tolja el.
A világban több helyen, több egyetemen elhelyeztek véletlen-szám generátorokat (főleg Amerikában) megfigyelhető volt, hogy olyan eseményeknél, ahol az emberek nagy tömegének fókusza egy irányba fordult (szept. 11-i esemény, O.J Simpson pere, 2004-es Cunami) ezek e véletlen-szám generátorok meghülyültek. Az effektust tovább árnyalja, hogy a változások már az esemény bekövetkezte előtt megjelentek.
Ez makroszkopikusan, – csak az anyagot figyelve, úgy tűnhet hogy a rendszerre valamely külső hatás hatott.
Ilyen eseményeknél amit a LIGO is észlelt 2015 szeptemberében, olyan hatalmas energiájú lökés keletkezett, amely már az anyagra (és fényre is) közvetlen hatással volt. Az anyagot nagyon pongyolán összesűrített energiának is tekinthetjük.
A hatás megfelelő geometriai kialakítással, és az ebből adódó forma-rezonanciákkal nagyságrendekkel fokozható. Ki kell tágítani azt a tudást ami a normál fizikai és elektronikai ismereteinkből fakad. Bár az egyenletek lehetnek helyesek, de mindig egy adott értelmezési tartományban, és adott vonatkoztatási rendszerben igazak.
Csak megjegyzésként: – Ha meg lehetne fogalmazni az “ars poeticánkat” az a határok feszegetése, és annak kiterjesztése.
Ki fog derülni hogy a hullámok szabályos rendben jönnek, ez azonban nem biztos hogy a jelen matematikával leírható. Sokkal inkább a fraktál-dinamikához lesz köze. Ez a tér elválaszthatatlan tulajdonsága.
A Napok, és fehér lyukak (a galaxisok fényes központi csillagai) mind az energia átalakítói. és nem az energia forrásai. Ezek konvertálva tovább adják ezeket a hullámokat. Minden szinkronban történik, a folyamatok egymásra fel vannak fűzve. Ezt nevezték az ókori görögök a “szférák zenéje”-nek, de pl. David Wilcock legújabb könyve – A szikronicitás kulcsa, – bár más megközelítésben, de erről szól.
Lássuk az elkövetkező néhány évben mit fedeznek fel ebből.
Köszönet a kutatásokban résztvevőknek, akik nagy erőfeszítéseket tesznek hogy a kép összeálljon, és hogy haladhatunk a mélyebb megértések felé. – Blogunk erről szól. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy érez-e benne a maga valóságához kapcsolható szinkronicitást vagy sem. Figyeljük a történéseket, hiszen a hivatalosnak is mondható tudomány is új lehetőségekről beszél.
Roskó Farkas
“Frei Zsolt, az Eötvös Gravity Research Group vezetője az mta.hu-nak elmondta: a mostani bejelentésben legalább három világraszóló felfedezés rejlik. Először is végre direkt módon érzékeltük a gravitációs hullámokat. Másodszor: először van közvetlen megfigyelésünk arról, hogy feketelyuk-párok valóban léteznek, és belátható időn belül össze is olvadnak. Végül a természetben ilyen nagy energiájú folyamatot korábban még soha nem észleltünk.
„Asztrofizikusként bizakodva nézek a jövőbe, amikor rendszeresen tudunk majd ilyen gravitációs hullámokat észlelni és az új eszközzel asztrofizikai megfigyeléseket végezni. Új ablakot nyitottunk az univerzumra, hiszen eddig csak az elektromágneses kölcsönhatás alapján figyelhettük meg az eget – ugyanis a fény, de a rádióhullámok vagy a röntgensugárzás is ennek különböző megnyilvánulási formái. Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni, mint amilyen a fekete lyukak összeolvadása” – mondta el a szakember.”
Mennyi de mennyi titok, törvény létezik és határozza meg sorsunkat anélkül, hogy tudnánk róla. És vajon az ember szempontjából ezeknek mi az értéke? A napokban volt egy cikk az Egregorokról. – Mely szerint, ez minden esetben egy személytelen minőséget jelent és ez egyben egy automatikus megszemélyesítést is lehetővé tesz. Lényegi szempontnak tartjuk, hogy “megszemélyesülés” lehet egy tudományos orientáció is. Ez a jelen esetben energetikailag egy hatalmas nyitást jelent a kollektív tudat szempontjából.
Frey Zsolt nyilatkozatából; “Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni.”
De hisz az egész létezésünket eddig elektromágneses alapokra építettük.
Ha összefüggéseiben vizsgáljuk napjaink egyéb eseményeivel a “hagyományos” emberi tevékenységek gyakorlása több szempontból is egyre nagyobb akadályokba ütközik. Forrong a világunk és alakul át minden. Átalakul a tudományos szemlélet, a társadalmi berendezkedésünk is újrastrukturálódik, de a vallásunk sem maradhat a csak megkülönböztető állapotában.
Ami dogmatikus az csak emlék lesz a történelemben, hiszen a kozmikus korszak nyitányának hangjait már egyre több helyen és egyre többen hallják. Erről is rengeteg anyag van már az interneten kielégítő magyarázatok nélkül. Amit mi anyagnak hittünk az pusztán az emberi érzékszervekkel oszcilláló információ, ami nem jelent mást, mint “lineárissá fagyott energiát”.
Nos a gravitációs hullámok bizonyíthatóságával, illetve ennek mostani bejelentésével; – Vége.
Természetesen emberi szempontból ez időbe lesz ágyazva, de az új perspektívák hatalmas lökést adnak az emberi fejlődésnek, vagy kibontakozásnak, abban a tempóban, ahogy fellazulnak az eddig bemerevedett rendszerek.
Le sem tagadhatnánk, hogy ez napjainkban mindenkit, – minden élőt érintően történik.
Murzsicz András
Balázs többek között író. Egy hete leközölt írását megosztom veletek, mert komolyan vettem a felhatalmazását. – Vannak dolgok, melyekről nehéz autentikusan írni és az előző cikkben felvetődött a szép halál fogalma. – Úgy gondolom valahol itt kezdődik, hogy választ kapjunk arra, hogyan lehet Emberként akár megközelíteni az átjárót, illetve átmenni a fátylakon túlra… (a szerk.)
Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.
Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.
Ez az információ viszont már megér egy írást: nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind – valószínűleg csupa jóindulatból – csesztetnek engem, hogy én „nagyon erős” vagyok, aki „megküzd a rákkal”, és „annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít”.
Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek (olyan mélyet, olyan sokfélét), hogy az minden álmomat felülmúlta.
Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára – az orvosaimat is beleértve.
A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.
De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.
Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.
Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.
Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.
Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy „feladtam”, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy „ne adjam fel”), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.
Ennyit a dolog testi részéről.
A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.
Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis – Dumbledore professzor szavaival élve – leginkább úgy gondolok rá, „mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után”.
A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy „derékba tört a pályám”. Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy – és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve – most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.
A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok – amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át a melegmozgalomig és a terápiáig oly sok minden belefért –, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.
És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk „extenzívnek”, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk „intenzívnek”, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az „extenzív olvasó”, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.
De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről. Sok ember utazik – de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai – de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel – de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?
A kérdések tetszés szerint bővíthetők.
Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.
Összességében tehát úgy látom, hogy egy „kellően nagy” – bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű –, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.
És egy gyakorlati dolog: nagyon ritkán van annyi energiám, hogy leüljek a gép elé és érdemben bármit csináljak. Olvasni sincs erőm (sem extenzíven, sem intenzíven). A leveleimet, Facebook-üzeneteimet Tomi olvassa föl nekem, ő is válaszolja meg őket az én szóbeli instrukcióim alapján. Ezt a mostani szöveget magam írtam, de ez nem szabály: ez a kivétel.
Lehet, hogy lesz még ilyen kivétel, de egyre csökken ennek az esélye. A saját állapotomról immár nem akarok részletes híreket adni, de nem kizárt, hogy a blog fő témájában még születnek hosszabb-rövidebb szövegek. Nem kizárt – de korántsem biztos. Sajnos egyáltalán nem tudom megjósolni az erőnlétemet. Esélyes az is, hogy ez volt az utolsó Sorskönyv nélkül-poszt. Ebben az esetben itt és most köszönök el minden olvasómtól, és köszönöm figyelmüket, türelmüket, megértésüket és bizalmukat.
Birtalan Balázs
