Az intuíció kérdéséhez

Az intuíció mibenléte

Az intuició fejezetébe vonható ismeretelméleti meggondolások szétágazók, nehezen rendezhetők, összefüggéstelenek, ellentmondók. Az eltérések forrása az intuició természetében rejlő nehézség, melyet e valóságnak fogalmasítása és e fogalmasság szavakban való legördítése jelent. Az intuició az a szellemi cselekedet, mellyel az elme kilép a könnyen kezelhető, használatra felaprózott és épületszerűvé mintázott valóságok köréből, visszanéz, sőt visszahajol ezeknek eredése, adottság-kincse felé, igyekszik utólérni a fogalmon túl valót, a mondható alatt serkedőt. Azt, ami már nem ismerősségekből egybeszerkesztett, hanem a maga egyetlenségében csak átéléssel fogható, ami tehát tartalmában teljes és telített, de szóval utólérhetetlen. Ez a visszahajlás, e mélységbeszállás, mint eszméleti tény természetszerűen ellenáll a fogalmakba öltöztetésnek és szavakká pergetésnek. Hogy mégis a közös tartományba kerüljön, körüljáródik, különböző eszméleti területeken újrakeresődik s e horizontális séta folyamán sorra kerülnek az intuició szépirodalmi, képzőművészeti, zenei műveleteinek értelmezései; más keresések az eszmélet magalátásának futó tényeiből indulnak és hajlandók intuiciónak nézni minden öntudatra jutó lélekszerűt.

Az efféle adottság mélyíthető s e vertikális leszállás folyamán a pszihológiai intuició felületi tényeiről ereszkedik a gondolkodás az egyre nagyobb közvetlenségű s egyre metafizikaibbá váló intuició felé; ismét más keresések a tudományos kutatás mezőin vélik megpillantani e termő forrásokat s a különböző ismerettartományok bejárásakor az emberi tudásfajok valóságérintő eleven kiindulópontjait lelik fel bennök.

Mindezeken az útakon a fogalommá mintázó elme saját szerkesztményeitől indíttatva, saját formalizmusának lendületével gyakran oly sínváltásokra vetemedik, melyek az egyazon valóságforrásból táplálkozó különböző gondolattermékeket egymással szembeállítják, harcbaviszik. Az intuició tényének e sokrétű s gyakran egymásba kuszálódó fogalomformái oly együttest adnak, melynek tagjait, bár egyazon alapvalóság termékei, mégsem lehet közös nevezőre hozni. Nem is vállalkozunk arra, hogy az intuició tényét meghatározásba szorítsuk. Fogalmakba természeténél fogva nem zárható, azonban más szembenálló, közelálló ismerésfajok hozzávonatkozásainak megvilágításával az elme úgy terelhető, hogy kellő feszültséggel rátalál a tapasztalatra, mely az intuició szónak valóságtartalma s melyből egyszerre világosodik meg a különböző intuició-megértések eltéréseinek oka is, közösségük természete is.

Mily értelemben kerül szembe az intuició a leíró, elemző, szerkesztett ismerettel? Ez az ismerésfaj az emberi cselekvésnek feltétele és az élő és eszmélő lénynek tett-szükséglete teremti meg. A tetthez a valóságnak bizonyos kapcsolódásait kell ismernem. A kapcsolódások réseket tételeznek fel. A tett kérdése mindig ez: Ha ebbe a részbe belefogódzom, mit termelek ki ama meg nem fogott részben? A tett tehát a valóság elemzését és szerkesztését kívánja. Ez az emberi értelem mesterkedése és elsősorban a tettet szolgálja. Az értelem a valóságnak azt az arculatát nézi, melybe a cselekvés belekapaszkodhatik. Ebben az arcban van valóság-érték, mert benne sikerül a tett és «cselekvés nem mozoghatna valóságtalanban», de csak a tett szempontjából van valósága.

Azt emeli ki, vagy abból emel ki valamit, ami a valóságból tettbefoglalható, azaz «használható», ami pedig ott emberi igényektől függetlenül rejlik, az nem érdekli. Viszont éppen a boldogulás igényeitől független valóságokra kíváncsi az intuició. Szemlélődésre, elmélyedésre, átélésre való hajlam, mely az ember cselekvésformáit csak ott rajzolja, ahol az eszmélet az élettelen anyag szemléletébe merül. Az élettelen anyagra irányuló megismerésünk értelmi intuició, melyet az elemző munka segít. Az életre és az eszméletre irányuló intuitiv munka azonban az elemzés eszközeivel nem mélyül, hanem sekélyesedik s ezeken a területeken az intuitiv átélés a megismerés kormányosa.

Második megvilágosítani való pont az intuició viszonya a formulázatlan gondolatokhoz.

A köntöstelen gondolat még nem szükségképen intuició. Természete sokat foglalkoztatta a pszihológiát. A kifejezetlen gondolat különböző beirányittatások, feszültségek, majd futó képszerűségek, tűnő benyomásfoszlányok s egyéb lélektani «közvetlenségek» szövevénye és mert az eszméletfelszín szórétegei alatt hullámzik, gyakran összetévesztették az intuicióval. Az intuició nem azonos a szóba nem öntött lélekszerűvel, sőt nem azonos a formulázatlan eszméletivel sem, melyet a mondattalan gondolattól a fogalmasítás rétege választ el. A mondatszerűség a fogalmasításra épül, mely eo ipso nem intuitiv. A fogalmasítás a formázatlan eszmélettartalomra fekszik, mely viszont nem szükségképen intuitiv. A mintázatlan eszméletalja, a kiötlőben levő tartalmak rétege, a megvilágított lelkiségnek még határszerűleg látható háttere az a kapcsoló világ, melyből az eszmélet alól induló erők és kölcsönhatások a világos színtérre jutnak.

Hol kezdődik itt az intuició?

Nem helyen, vagy valamely adott tüneményben, hanem abban az intencióban, mely több, mint tünemény s az élményt a maga céljává teszi. Intuitiv az az eszméletiség, melynek nem az a dolga, hogy másra mutasson, hanem az, hogy magát kimerítse. A fogalomalkotás intuitiv megismerését élem fogalomalkotás közben. De ugyanez a megismerés nem intuitiv a maga anyagadó tartalmához képest, tartalmának intuiciója e folyamathoz tartozó megismerés forrásának közvetlen élményelemeiben van.

A szó alatt, vagy szó előtt való eszméletiség, sőt a fogalom mögül kinéző eszméletiség sem szükségképen intuitiv. Önmagára nézve minden átélés intuitiv, valóságtartalmára nézve minden formaságnak élményforrása intuitiv. Eszméleti adottság és intuició tehát nem egyméretű és nem azonos.

Hogyan viszonylik az intuitiv az eszmélettelen felötléseihez? Az eszmélet ismeretlen forrásaiból felömlő váratlan élmény éppen nem mind intuició. Nem szabad felednünk, hogy az intuitiv megismerésformának nélkülözhetetlen kelléke a valóságérték. Az eszmélet aljának lélektani ismeretlenéből érkező jövevények erészben nem mind egyenrangúak. Felötlésük pillanatában ebbeli minőségük eldönthetetlen s eldöntetlen marad más valóságokkal történendő szembesítésükig. A felötlés lehet intuitiv, azaz valóságszemlélő valamely vonatkozásban, de lehet az eszméletaljának játékaiból származó hullámszín, melynek nem akad a tárgyiasságban, vagy más eszmélésben megfelelője, nem mutat semmire, nem ad átélést egyébről, mint önmagának tüneményszerű végbementéről.

A szellemiség titkainak misztikus tapasztalásai rendesen e felötlésekben, vagy ily felötlések eszméleti kitárulásában nyilatkozó intuiciók. A szellemi lét felsőbbrendű megismerése más úton nem lehetséges. A fogalmiság nem vezet oda. Az intuitive elért valóság kifejezésformáinak előjátéka lehet csupán. E misztikus tapasztalások szembesítése emeli megismerésrangra ezeket az élményeket.

Ugyanígy intuitiv, mert az intuició útjáról való, az anyag matematikai látása, mely ép úgy közelít az anyag közvetlen valósága felé, mint a misztikus élmény a szellemi lét valóságai felé. Mindkettő készülő, de még nem teljesedett intuició. Az anyagismeret ily teljesedése a materiális lét ritmusával való egybeesés volna, – eszmélő lénynek lehetetlen, – a szellemismeret ily teljesedése a lelki lét forrásával való azonosulás volna, – anyagbaöltözött szellemiségnek lehetetlen.

E szembeállítások és elhatárolások, e hiányjelzések és tagadások után most állítót, tartalmit mondunk az intuicióról. Ez az ismerés az ismerő alanynak valami igenlést kereső szimpátia-ténye. Az intuitiv munka áthasonulási folyamat és befejezése a szellem asszimiláció-képességének győzelme. A szellem a maga megismerésének tárgyává tud válni, idomul és azonosul. Ez a szellemiség metafizikájának igazi kísérleti ténye, melyben az ismerés alanya és tárgya egyetlen azonossággá élődik. Ezért az intuiciónak minden tagadás idegen; csak értelem tud tagadni. Az intuició igentmondó képesség. Valamilyenségről, nem másságról beszél. Állító természetű, mondja a tartalmazó s a tartalom azonosságát. Nem az elválasztás, hanem az egyesítés a dolga. Ezért felel meg az ismeretelméletben annak a vonatkozásnak, melyet az etikában szeretetnek nevezünk. Végleges megbonthatatlan szimpátia, szószerint való egybeérződés az ismerő és az ismert között.

E munka megvalósulási fokain bizonyos értelem-inverzió történik, a már megépített fogalmiság visszadolgozódik, az eltolódások egymást közömbösítik, a kristályok visszaömlenek a lombikba. Mégis rosszul mondták értelemellenesnek. Értelemalapozó művelet. Nem értelmi, de értelemtámogató, nem fogalmasító, de a fogalmasításnak anyagát szolgáltató. Nem dolgozik az értelem ellen, foltozza annak elégtelenségeit. A megismerésnek valóságérintő, belefogódzik az átéltbe s azon át az ismerőtől független, történésszerű adottsággal azonosul. Hogy elérjük, vissza kell fejteni a forgalmiság öltéseit, összenöveszteni ollóinak hasítékait, vissza kell merülni a közvetlenbe, az értelmezetlenbe, abba a szellemszerűen mindig átvehető megéltségbe, melynek valóság a neve.

Dienes Valéria

A rezonancia törvénye és a viktimológia I/II

A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának. Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a „világképéhez”.

Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé. Goethe így fogalmazta ezt meg: „Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”

Goethe e gondolata elhagyja ami fizikailag érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból kelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, „jobban értjük”, amit olvasunk.

Mindezek az összefüggések eléggé közismertek s laposak, csak azt az elvet akartuk bemutatni rajtuk keresztül, amelyet majd a sorssal kapcsolatosan is alkalmazni akarunk. Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, ahogyan ezt a későbbiekben nevezni fogjuk, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.

Az úgynevezett környező világ valójában tükör, amelyben mindenki csak saját látványában részesül. Önmagán kívül mást meg sem pillanthat benne, mert az igaz, objektív, mindenki számára azonos valóságból csak az jut el hozzá, amihez neki magának affinitása van. Aki ennek a ténynek nincsen tudatában, az téves viselkedési formákba kényszerül.

A valóságban azonban mindenki önmagával küzd. Ezért is látunk mindenütt veszteseket, és sehol egyetlen győztest. Ugyan kit is győzhetnénk le egy tükör előtt vívott magányos csörtében? A rezonancia és a tükrözés törvénye természetesen mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes.

Azért hoztunk fel az eddigiek során szinte kizárólag negatív példákat, mert az emberi szenvedés is ezekből ered. A sors pozitív oldalával általában mindannyian jól elvagyunk. Ha tudatára ébredünk a környező világ tükörfunkciójának, hihetetlen információs forrás nyílik meg előttünk. Bár a tükörben csak magunkat láthatjuk, mégis használjuk, mert olyan részleteket pillanthatunk meg benne önmagunkból, amelyek enélkül a segédeszköz nélkül láthatatlanok maradnának.

Az egyik legjobb önismereti módszer az, hogy megfigyeljük saját környezetünket, s azokat az eseményeket, amelyekkel konfrontálódunk, mert minden, ami a külvilágból zavar bennünket, csak azt mutatja, hogy saját magunkban még nem békültünk meg ugyanezzel a princípiummal. Ezt viszont nem szívesen vesszük tudomásul. Ha valakit felbosszant egy másik ember fukarsága, az biztonsággal jelzi, hogy ő maga is fukar. Egyébként nem zavarná. Mit törődne ő a másik ember fösvénységével, ha ő maga nagyvonalú. Elfogadná, mint olyan tényt, amely nem izgatja fel, és amitől nem hagyja zavartatni magát.

Ha józanul figyelünk meg egy dolgot, akkor az olyannak mutatkozik, amilyen. A fű éppenséggel zöld – persze elképzelhető lenne pirosnak is, de zöld, és ennek nyilván megvan a maga értelme. A fű zöld színén senki nem izgatja fel magát, mert ez nem érint emberi problémákat. Az, hogy létezik a világban háború, ugyanolyan tény, mint a mező zöldje. Ezen viszont már felindulnak a kedélyek, s kezdődik a harc a békéért. Mindenért „harcolunk”: a békéért, az igazságosságért, az egészségért, az emberiességért.

“Társadalmi viktimológia

 Kettőn áll a vásár. A bűn és a hatalom vására is. A bűnhöz is, a hatalomhoz is ketten kellenek: az elkövető és az áldozat, a hatalom ura és alávetettje. Az áldozat nemcsak elszenvedi az elkövető erőszakát, hanem bizonyos értelemben együtt is működik vele: partnerévé válik, amennyiben viselkedésével, veleszületett vagy helyzeti adottságaival hozzájárul ahhoz, hogy áldozat legyen belőle.

Hasonlóképpen áll a helyzet a politikai közösség ellen elkövetett bűncselekményekkel: a jogtiprással, a szabadságjogok korlátozásával, önkényuralmi rendszerek, zsarnokságok vagy diktatúrák kiépítésével. Itt is partnerekként feltételezik egymást áldozat és elkövető: a társadalom és a hatalomra jutott türannoszvezér. A viktimológia az áldozattá válás okait kutató fiatal tudomány. Bárki válhat köztörvényes bűncselekmények, politikai erőszak, gazdasági szélhámosság áldozatává, az áldozatok többsége azonban jól körülírható társadalmi csoportokból kerül ki, és viselkedése is hasonló jegyeket mutat.

A viktimológia nem foglalkozik ugyan a szakrális áldozatok sorsával, szembeötlő azonban, hogy amíg létezett kultikus emberáldozat − Gyehenna völgye a megmondhatója −, az isteneknek feláldozott személyek jobbára ugyanazokból a csoportokból (gyermekek, serdülő ifjak, fiatal nők, értelmi fogyatékosok, idegenek) kerültek ki, amelyeknek képviselői kriminálviktimológiai szempontból is leggyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá. Persze a kultikus áldozati szertartásban nem védekezésre való képtelenségük, visszahúzódó félénkségük, zavart viselkedésük, gyámoltalanságuk, sebezhetőségük, kiszolgáltatottságuk miatt esett a választás e csoportok tagjaira, hanem rendkívüli szakrális értékük − a vitális erő, a szűzi tisztaság, az e világon túliság − tette őket alkalmassá az isteneknek tetsző áldozati ajándék szerepére.

A kriminálviktimológia az áldozatoknak a bűncselekmények létrejöttéhez való hozzájárulását, közelebbről: az áldozattá válásnak magában az áldozatban rejlő okait kutatja. A társadalmi viktimológia hasonlóképpen azt vizsgálja, hogy a hatalmat kisajátító politikai csoport vagy személy (önkényuralkodó, diktátor, zsarnok) nyílt vagy burkolt, lelki vagy fizikai erőszakának áldozatául esett társadalmi csoportok vagy egész társadalmak mennyiben járulnak hozzá maguk is az önkényuralom létrejöttéhez és fennmaradásához. A társadalom-lélektan, ezen belül a hatalom lélektana még várja a maga Hans von Hentigjét, aki a The Criminal and His Victime (A bűnöző és áldozata) című 1948-as megalapozó művével a viktimológiát a kriminológia önálló kutatási területévé tette, igaz, az új szaktudomány neve nem tőle, hanem Frederic Werthamtől származik, aki 1949-ben megjelent Show of Violence (Az erőszak látványa) című művében először használta a viktimológia szót.

Egyébként Hentig, aki a náci Németországból a 30-as évek végén emigrált az Egyesült Államokba, joggal tekinthető a politikai-áldozat-tudomány úttörőjének is, hiszen korai − a weimari Németország atmoszféráját, félelmeit és várakozásait tükröző műveiben a hatalmi téboly pszichopatológiáját is az ennek áldozatául esett társadalom lélektana felől vizsgálta. Illusztrálásul elég 1924-ben megjelent tanulmányai címét felidézni: Robespierre: A hatalomvágy pszichopatológiája; A cezarománia: Tiberius császár betegsége; Machiavelli: Az államcsíny és az államérdek pszichológiája. Hentig az elsők közt értette meg, mi készülődik hazájában, milyen félelmetes erők fenyegetik a társadalmilag gyökértelen, a szélsőséges politikai populizmus erőivel szemben tehetetlen weimari demokráciát, – ezt az igazi áldozat-demokráciát.

A bűn elkövetéséhez persze nemcsak áldozatra, hanem sok minden másra, egyebek között helyszínre is szükség van. A viktimológia „áldozati zónának” nevezi azokat a színtereket, ahol bűnelkövetők és áldozatok leggyakrabban futhatnak össze egymással. Nemcsak a nagyvárosi térben találhatók meg ezek az „áldozati zónák” (a krimikből is jól ismert elhagyott helyek: sötét sikátorok, mélygarázsok, aluljárók), hanem a történelemnek is megvannak a maga „áldozati zónái” (gazdasági válságok, rendszerváltások, radikális reformok, forradalmi átmenetek, háborúk), és ezekben már egész nemzetek, népek, népcsoportok „viktimizálódhatnak”. Nemcsak abban az értelemben, hogy újra meg újra a történelmi erőszak tényleges áldozataivá válnak, hanem abban is, hogy mindinkább az áldozat mentalitását és az áldozat habitusát veszik föl, amivel viszont eleve áldozatsorsra kárhoztatják magukat.

A magyar társadalom régóta halmozottan áldozattudatú és áldozatviselkedésű társadalom: egyfolytában a körülmények, a birodalmi terjeszkedések és nagyhatalmi érdekek, a nemzetközi paktumok és összeesküvések, távoli hatalmi központok és rosszindulatú szomszédok áldozatának tudja magát; a diktatúra áldozatának, a rendszerváltás áldozatának, a demokrácia áldozatának, a kormányok áldozatának, a külföldi bankok és a még külföldibb tőzsdespekulánsok áldozatának; nemzetközi pénzügyi központok és multinacionális cégek áldozatának; a válság áldozatának, a „bankárkormány”, a „maffiakormány”, a „maffiabaloldal”, a „maffiajobboldal”, a neo liberalizmus, a nemzeti populizmus áldozatának, tegnap a privatizálások, ma az államosítások áldozatának és így tovább. Fel sem lehet sorolni a „nemzeti együttműködés rendszer” kárvallottjainak, sértettjeinek minden csoportját: szinte minden héten áldozatául esik valamilyen társadalmi csoport a centrális erőtérből vezérelt rendteremtő jótéteményeinek.

Az áldozatszerep, az áldozatérzület azt jelenti, hogy a társadalomban a többség eleve reménytelennek vagy értelmetlennek lát, és ezért fölad minden ellenállást az erőszaktevővel szemben, és tétlenül, bénultan vagy gyámoltalanul kapálózva törődik bele végzete beteljesülésébe. Bár a paternalista és fallokratikus hatalomnak is kiemelt áldozati célcsoportjai a gyerekek, a nők, a fogyatékkal élők, a mindenféle deviánsok (ideértve a szegényeket, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket is), az ilyen hatalom hajlamos az egész társadalmat gyerekszámba venni, vagy az erős és parancsoló férfikéz irányítására szoruló és vágyó nőként bánni vele, legtöbbször pedig egyszerűen értelmi fogyatékosként kezelni. Egy egész társadalom áldozati mentalitásában és viselkedésében a politikai közösség gyöngesége, belső kohéziójának hiánya, összefogásra, önszerveződésre, ellenállásra való képtelensége jut kifejezésre.

Az áldozati magatartás az okosságnak hitt lapulástól a sunyi meghunyászkodáson és kollaboráción keresztül a hatalomnak való nyílt felkínálkozásig és túlteljesítő buzgalomig terjedhet. A megaláztatások és jogfosztások halmozódásának egy pontján azonban az is megtörténhet, hogy az addig meghunyászkodó, az erőszaktételt zúgolódva vagy zokszó nélkül elviselő áldozatok − általában valamilyen önmagában jelentéktelen jogtiprás játssza az utolsó csepp szerepét az áldozati türelem kelyhében − váratlanul életre kelnek, és mérlegelés nélkül nekirontanak gyötrelmeik hatalmasnak hitt okozóinak, akik zsarnokoskodó óriásokból egy szempillantás alatt szánalmas törpékké aszalódnak. Az egyéni és csoportos félelmi frusztrációk hirtelen összeadódnak és valamilyen önmagában nem túl nagy horderejű esemény − helyi vagy alkalmi ellenszegülés, tiltakozás −láncreakciót indít be. Az önkényről lehull a hazugságokból szőtt álca, a hatalom fortélyos félelemre alapított tekintélye összeomlik, és a félelemkeltők megtanulnak félni azoktól, akiket megosztva és egymás ellen kijátszva elnyomtak és kizsaroltak.

Az államba fagyott despotikus erőszakot a forradalmi szaturnáliák vad népi erőszakja váltja fel, amelyben persze nincsen köszönet. Áldozatok és gyötrőik rövid időre helyet cserélnek. Viktimológiai szempontból minden hatalom képviselői fokozottan ki vannak téve annak, hogy erőszak áldozataivá váljanak, hiszen jól felismerhető, könnyen célba vehető, elszigetelt kisebbséget alkotnak.

Minél zsarnokibb az uralom, annál nagyobb a politikai vezető áldozattá válásának valószínűsége. De csak a jogtipró, leválthatatlan zsarnoki hatalom van kitéve annak, hogy társadalmi vagy politikai erőszak áldozatává váljon. Konszolidált demokráciákban az éppen regnáló hatalom áldozatait sohasem töltheti el teljesen a kilátástalanság érzése. A félelem, a megalázottság, becsapottság frusztrációjából előtörő agresszió, harag és bosszúvágy nem megy tovább a „büntetőszavazásnál”, vagyis a regnáló hatalom megbuktatásánál, a hatalmi visszaélések és túlkapások elkövetőinek jogszerű megbüntetésénél. Konszolidálatlan demokráciákban, féldiktatúrákban azonban előreláthatatlan az áldozatok felzúdulásának és haragkitörésének iránya, mértéke és módja. Csak azt lehet előre látni, hogy a szép szóval − ígéretekkel és fogadkozásokkal −, politikai engedményekkel, anyagi megvesztegetéssel ilyenkor már nem lehet leszerelni a társadalmat, és ritkán tartható a jog medrében az indulatos erőszak.”

Szilágyi Ákos

A bűn projekciójának (kivetítésének) problematikája beláthatatlan horderejű. Az emberiség közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. A bűnösök széles skálán helyezkednek el: sorsunkért a családtagoktól a kormányzatig, az időhiánytól a társadalomig mindenki felelőssé tehető. Sőt, a bűnösség projekcióját a pszichológia és a szociológia tudománnyá avatta, ezzel szankcionálva a kollektív tévedést. Legtöbben mint óriási terhet hurcoljuk magunkkal múltunkat; a mögöttünk lévő évek eseményeit, személyeket, akikkel feloldatlan viszályban voltunk vagy vagyunk.

Önmagukban a dolgok értékmentesek, neutrálisak. Csak az emberi hozzáállás teszi őket az öröm vagy a szenvedés forrásává. Így például a magány sem nem jó, sem nem rossz, sem nem kellemes, sem nem kellemetlen. Az egyik ember szenvedésként éli át, a másik az önmegismerés és a meditáció előfeltételének tartja. Az egyik ember törekvéseinek legfőbb célja a tulajdon, ugyanez a másik számára fölösleges teher.

Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez. Tudom, hogy ez a szemlélet meglehetősen szokatlan. Egy kijelentés helyességének azonban nem kritériuma, hogy megszokott legyen.

Thorwald Dethlefsen

Folyt. köv.

A rezonancia törvénye és a viktimológia II/II

Van a pszichopatológiában egy fogalom, a „vonatkoztatási rögeszme”, ez általában a skizofrén betegek sajátja, akik mindent, ami a világban történik, rögeszmésen önmagukra vonatkoztatnak. Ennek a beteges vonatkoztatási rögeszmének azonban megvan a pozitív pólusa is, ezt mi „szenzitív vonatkoztató gondolkodásnak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az átélő személy számára minden történésnek megvan a maga jelentése.

Minél tudatosabb az ember, annál inkább érdekli a történésekben rejlő információ, annál inkább a helyére tesz mindent. A legfontosabb követelmény önmagunkkal szemben, hogy minden létezővel harmóniában legyünk.

Akinek ez nem sikerül, magában keresse az okot. Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is. Ha én belül harmóniában vagyok a valóság különböző aspektusaival, akkor ezek külső megjelenési formái sem zavarhatnak a világban. Ha valamilyen kellemetlenség történik velem, ezt felhívásként kell értékelnem, hogy forduljak bensőmben a történtek által jelzett problematika felé.

Minden területen arról beszélünk, hogyan befolyásolják és hogyan határozzák meg az embereket a környezeti tényezők. A pszichoanalízis és az őskiáltás elmélete a neurotikus zavar okát a gyermekkorban, a nevelési stílusban vagy a traumatikus szülő-gyermek viszonyban keresi. Nemsokára a pszichoanalízis hivatalosan is magáévá teszi a regressziós módszereket, akkor majd minden neurózis okát a születés előtti élményekben fogják megtalálni.

Bármilyen különbözőek is a kezelési módszerek és elméletek, az mindenképpen közös bennük, hogy mindegyik a külvilágban keresi a helyzetek vagy zavarok okát. Bárki mesélje is el sorsát, minden helyzethez hozzá fogja fűzni, mely személyek vagy milyen körülmények voltak okai szenvedéseinek.

Nem lesz könnyű kisöpörni a fejekből a környezeti befolyásolás esti meséjét, amelyet a szociológusok tömege terjeszt. Minden elmélet ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy a bűnösséget másokra vetítsük ki, a többségnél minden bizonnyal megértésre fog találni. Kétségtelenül sokkal kevésbé tetszetős és kevésbé praktikus is, amit a mélyebb megismerés e témában kínál, viszont megmutatja, hogyan változtathatjuk meg sorsunkat kiutat mutat a betegségből, ezáltal nyújtja mindazt, amit mások csak ígérgetni tudnak.

Nincsenek olyan környezeti befolyások, amelyek formálják az embert, nem a nevelés határozza meg a felnőttet, sorsunk alakulásában senki sem bűnös. Olyan baktériumok és vírusok sincsenek, amelyek betegséget okoznak. Akik azt hiszik, hogy egzakt bizonyítékokkal tudják cáfolni fenti megállapításainkat, egy ponton tévednek: mindaz, amit ők bizonyítéknak tartanak, összefüggések megfigyelésén alapul; ezek pedig csak korrelációk. Korreláció az, hogy egy bizonyos fertőzéses megbetegedés fellépte esetén mindig megtalálható egy bizonyos vírus, hogy a fiatalkorú bűnözők családi körülményei meghatározott vonásokat mutatnak, hogy egy bizonyos neurotikus zavar esetén bizonyosra vehetők az anyaproblémák. Ezek a korrelációk stimmelnek, hiszen csak annyit mondanak, hogy minden olyan esetben, amikor fellép az egyik, jelen van a másik is.

Ezt azután az a teljesen tudománytalan, ám tudományos körökben igen kedvelt lépés követi, hogy a korrelációkat kauzalitásként interpretálják. A megfigyelt ha ez, – akkor az “is”-ből suba alatt „azért mert” lesz. Az eredmények ilyen jellegű transzformációja azonban már nem jogos. Nem vitatjuk, hogy egy bizonyos betegségnél egy bizonyos vírus jelen van, de ha ebből azt vezetjük le, hogy ezek a vírusok a betegség okai, ezen a jövő generációk ugyanolyan szívből fognak kacagni, ahogyan mi nevetünk azon, hogy a Föld korong alakú.

Mégsem tudják olyan könnyen megcáfolni azt, amit mi állítunk, hogy nincsenek külső befolyások. Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi. Abban, aki ezt felfogja, s hajlandó saját sorsáért felelősséget vállalni, megszűnik a fenyegető véletlenektől való szorongás. Korunk fő foglalatossága, hogyan előzzük meg, hogyan biztosítsuk be magunkat a sors esetlegességeivel szemben. A bebiztosító rendszerek a biztosító társaságoktól a szocializmusig széles skálán helyezkednek el, ám mindegyiknek ugyanaz a célja: külső intézkedésekkel megváltoztatni vagy megakadályozni a sorsszerű események bekövetkezését.

Minden ilyen törekvés mögött szorongás áll. Csak az szabadulhat meg ettől a szorongástól, aki vállalja a felelősséget, s odaáll sorsa elé. Nem ölnek meg bennünket véletlenségből, s gazdagok sem leszünk véletlenül. Mindkét jelenség csak abban az esetben manifesztálódhat, ha megértünk rá, ha affinitásunk van vele. Az emberek úgy akarnak meggazdagodni, hogy közben elfelejtenek megérni a gazdagságra. Akik a mélyebb megismerés iránt érdeklődnek, széles e világban keresik a nekik való gurut, a legjobb rendszert, s nem jut eszükbe, hogy aki megérett, ahhoz a guru maga megy oda.

Ha valóban szükségünk van valamire, ez önmagában elegendő – meg fogjuk kapni. Kicsiben sokan átélték már e törvény működését. Egyszerre csak konfrontálódunk egy témával, amelyre addig egyáltalán nem figyeltünk, sőt, alig sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Így például megismerkedünk a „hangyák szerelmi életének” specialistájával. Még éppen azon csodálkozunk, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ilyen különös témával foglalkozik, és akkor valahonnan „véletlenül” kapunk ajándékba egy könyvet, ugyanerről. A képes folyóiratban, amelyet olvasunk, szintén van egy cikk a témáról, s egy látogatás alkalmával felfedezzük; hogy jó ismerősünk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, maga is ezzel a kérdéssel foglalkozik – bár korábban soha nem beszélt róla.

A „véletlenek eme láncolata” mögött – amit valamilyen formában szinte mindnyájan átéltünk már – semmi más nincsen, mint affinitás – vagy a rezonancia törvénye. Így biztosak lehetünk benne, hogy találkozni fogunk azzal a könyvvel, információval vagy kontaktussal, amelyre szükségünk van – ha valóban szükségünk van rá, és ha érettek vagyunk a találkozásra. Enélkül az érettség nélkül pedig semmi haszna a keresgélésnek, a törekvésnek.

Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is. A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. A belső út az örök vándorlás, az ólomból arannyá nemesedés útja. A bölcs a lét minden területével harmóniában él, ezért világa minden világok legjobbika. Látja a valóságot, és felismeri, hogy minden jó, ami van. Nem keresi a boldogságot többé, mert megtalálta – önmagában.

Thorwald Dethlefsen

A gravitációs hullámokkal kapcsolatos bejelentésről

A mostani bejelentés már nagyon hiányzott. Nem biztos hogy tudatos, nem biztos hogy tervezett, de érdekes hogy éppen most történt meg.

Mindenesetre a közös tudatba bekerül a léte, és emiatt sok “mögöttes”  dolog fog kinyílni.

A jelenség létét, Amit Tesla (és több kortársa is) felfedezett, de – ma is elvontan, matematikailag – megtalálunk a kvantummechanikában,  vagy kozmológiában.  Például nem értik hogy nagy rendszerek miért mozognak egyszerre, amikor  (a fénysebesség, mint maximum sebesség szerint)  azokon a távolságokon semmiféle közük sem szabadna lenni egymáshoz.

Hamarosan fel fogják fedezni, hogy nem csak fekete lyukak egymás körüli keringése és összeolvadása kelt ilyen hullámokat, hanem MINDEN. Ez az anyag és a tér elválaszthatatlan tulajdonsága.  A tér rezeg, nagyon érdekesen, úgy mint a tenger hullámai  (H. Moray).

Optikai szálaknál figyelhetjük meg a jelenséget, hogy az alacsonyabb frekvenciáktól mintegy lemaradnak a magasabb frekvenciák. Ez olyan mint a vízhullámnál a fodor, mely a hullám egy bizonyos részén helyezkedik el.  De ez már a szolitonok, nemlineáris hullámterjedés világa…

Csak közvetett hatásként tudjuk érzékelni, mert egy nyomáshullámként érkezik.   A  spektrumképe jó eséllyel  valamilyen természetes sorozatot,  e-  függvényt vagy Fibonacci-sort fog követni.   Mivel a természetben a harmonikus rezgések tovább fennmaradnak mint a diszharmonikusak.   Egyszerű példával  az alaktalan kavics a folyóban a folyamatos csiszolódás hatására legömbölyödik, és utána már jóval kevésbé csiszolódik tovább.  Érdekes még megfigyelni azt is hogy egy csigaház, melynek arányai szintén természetes számsorozatot követnek, évmilliókig fennmarad…

A IV. “mag” erő amit fel fognak fedezni, már nem elválasztható a tudatos megfigyelőtől, mivel az élőhöz, az élethez is köze van. Ez egy olyan rendező elv, ami a kvantum-folyamatok látszólag véletlenszerű folyamatát valamilyen irányba tolja el.

A világban több helyen, több egyetemen elhelyeztek véletlen-szám generátorokat (főleg Amerikában)  megfigyelhető volt, hogy olyan eseményeknél, ahol az emberek nagy tömegének fókusza egy irányba fordult  (szept. 11-i esemény,  O.J Simpson pere, 2004-es Cunami)   ezek e véletlen-szám generátorok meghülyültek.  Az effektust tovább árnyalja, hogy a változások már az esemény bekövetkezte előtt megjelentek.

Ez makroszkopikusan, – csak az anyagot figyelve, úgy tűnhet hogy a rendszerre valamely külső hatás hatott.

Ilyen eseményeknél amit a LIGO is észlelt 2015 szeptemberében, olyan hatalmas energiájú lökés keletkezett, amely már az anyagra (és fényre is)  közvetlen hatással volt.  Az anyagot nagyon pongyolán összesűrített energiának is tekinthetjük.

A hatás megfelelő geometriai kialakítással, és az ebből adódó forma-rezonanciákkal nagyságrendekkel fokozható. Ki kell tágítani azt a tudást ami a normál fizikai és elektronikai ismereteinkből fakad.  Bár az egyenletek lehetnek helyesek, de mindig egy adott értelmezési tartományban, és adott vonatkoztatási rendszerben igazak.

Csak megjegyzésként: – Ha meg lehetne fogalmazni az “ars poeticánkat” az a határok feszegetése, és annak kiterjesztése.

Ki fog derülni hogy a hullámok szabályos rendben jönnek, ez azonban nem biztos hogy a jelen matematikával leírható. Sokkal inkább a fraktál-dinamikához lesz köze. Ez a tér elválaszthatatlan tulajdonsága.

A Napok, és fehér lyukak (a galaxisok fényes központi csillagai) mind az energia átalakítói. és nem az energia forrásai.  Ezek konvertálva tovább adják ezeket a hullámokat. Minden szinkronban történik, a folyamatok egymásra fel vannak fűzve. Ezt nevezték az ókori görögök a “szférák zenéje”-nek,  de pl. David Wilcock legújabb könyve  – A szikronicitás kulcsa, – bár más megközelítésben, de erről szól.

Lássuk az elkövetkező néhány évben mit fedeznek fel ebből.

Köszönet a kutatásokban résztvevőknek, akik nagy erőfeszítéseket tesznek hogy a kép összeálljon, és hogy haladhatunk a mélyebb megértések felé. – Blogunk erről szól.  Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy érez-e benne a maga valóságához kapcsolható szinkronicitást vagy sem. Figyeljük a történéseket, hiszen a hivatalosnak is mondható tudomány is új lehetőségekről beszél.

Roskó Farkas

Új ablak nyílt az univerzumra

“Frei Zsolt, az Eötvös Gravity Research Group vezetője az mta.hu-nak elmondta: a mostani bejelentésben legalább három világraszóló felfedezés rejlik. Először is végre direkt módon érzékeltük a gravitációs hullámokat. Másodszor: először van közvetlen megfigyelésünk arról, hogy feketelyuk-párok valóban léteznek, és belátható időn belül össze is olvadnak. Végül a természetben ilyen nagy energiájú folyamatot korábban még soha nem észleltünk.

„Asztrofizikusként bizakodva nézek a jövőbe, amikor rendszeresen tudunk majd ilyen gravitációs hullámokat észlelni és az új eszközzel asztrofizikai megfigyeléseket végezni. Új ablakot nyitottunk az univerzumra, hiszen eddig csak az elektromágneses kölcsönhatás alapján figyelhettük meg az eget – ugyanis a fény, de a rádióhullámok vagy a röntgensugárzás is ennek különböző megnyilvánulási formái. Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni, mint amilyen a fekete lyukak összeolvadása” – mondta el a szakember.”

Mennyi de mennyi titok, törvény létezik és határozza meg sorsunkat anélkül, hogy tudnánk róla. És vajon az ember szempontjából ezeknek mi az értéke? A napokban volt egy cikk az Egregorokról. – Mely szerint, ez minden esetben egy személytelen minőséget jelent és ez egyben egy automatikus megszemélyesítést is lehetővé tesz. Lényegi szempontnak tartjuk, hogy “megszemélyesülés” lehet egy tudományos orientáció is. Ez a jelen esetben energetikailag egy hatalmas nyitást jelent a kollektív tudat szempontjából.

Frey Zsolt nyilatkozatából;  “Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni.”

De hisz az egész létezésünket eddig elektromágneses alapokra építettük. 

Ha összefüggéseiben vizsgáljuk napjaink egyéb eseményeivel a “hagyományos” emberi tevékenységek gyakorlása több szempontból is egyre nagyobb akadályokba ütközik. Forrong a világunk és alakul át minden. Átalakul a tudományos szemlélet, a társadalmi berendezkedésünk is újrastrukturálódik, de a vallásunk sem maradhat a csak megkülönböztető állapotában.

Ami dogmatikus az csak emlék lesz a történelemben, hiszen a kozmikus korszak nyitányának hangjait már egyre több helyen és egyre többen hallják. Erről is rengeteg anyag van már az interneten kielégítő magyarázatok nélkül. Amit mi anyagnak hittünk az pusztán az emberi érzékszervekkel oszcilláló információ, ami nem jelent mást, mint “lineárissá fagyott energiát”.

Nos a gravitációs hullámok bizonyíthatóságával, illetve ennek mostani bejelentésével; – Vége.

Természetesen emberi szempontból ez időbe lesz ágyazva, de az új perspektívák hatalmas lökést adnak az emberi fejlődésnek, vagy kibontakozásnak, abban a tempóban, ahogy fellazulnak az eddig bemerevedett rendszerek.

Le sem tagadhatnánk, hogy ez napjainkban mindenkit, – minden élőt érintően történik.

Murzsicz András

Arról, hogy meghalok

Balázs többek között író. Egy hete leközölt írását megosztom veletek, mert komolyan vettem a felhatalmazását. – Vannak dolgok, melyekről nehéz autentikusan írni és az előző cikkben felvetődött a szép halál fogalma. – Úgy gondolom valahol itt kezdődik, hogy választ kapjunk arra, hogyan lehet Emberként akár megközelíteni az átjárót, illetve átmenni a fátylakon túlra…  (a szerk.)

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.

Ez az információ viszont már megér egy írást: nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind – valószínűleg csupa jóindulatból – csesztetnek engem, hogy én „nagyon erős” vagyok, aki „megküzd a rákkal”, és „annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít”.

Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek (olyan mélyet, olyan sokfélét), hogy az minden álmomat felülmúlta.

Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára – az orvosaimat is beleértve.

A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.

De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.

Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.

Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.

Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.

Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy „feladtam”, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy „ne adjam fel”), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.

Ennyit a dolog testi részéről.

A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.

Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis – Dumbledore professzor szavaival élve – leginkább úgy gondolok rá, „mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után”.

A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy „derékba tört a pályám”. Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy – és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve – most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.

A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok – amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át a melegmozgalomig és a terápiáig oly sok minden belefért –, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.

És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk „extenzívnek”, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk „intenzívnek”, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az „extenzív olvasó”, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.

De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről. Sok ember utazik – de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai – de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel – de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?

A kérdések tetszés szerint bővíthetők.

Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.

Összességében tehát úgy látom, hogy egy „kellően nagy” – bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű –, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.

És egy gyakorlati dolog: nagyon ritkán van annyi energiám, hogy leüljek a gép elé és érdemben bármit csináljak. Olvasni sincs erőm (sem extenzíven, sem intenzíven). A leveleimet, Facebook-üzeneteimet Tomi olvassa föl nekem, ő is válaszolja meg őket az én szóbeli instrukcióim alapján. Ezt a mostani szöveget magam írtam, de ez nem szabály: ez a kivétel.

Lehet, hogy lesz még ilyen kivétel, de egyre csökken ennek az esélye. A saját állapotomról immár nem akarok részletes híreket adni, de nem kizárt, hogy a blog fő témájában még születnek hosszabb-rövidebb szövegek. Nem kizárt – de korántsem biztos. Sajnos egyáltalán nem tudom megjósolni az erőnlétemet. Esélyes az is, hogy ez volt az utolsó Sorskönyv nélkül-poszt. Ebben az esetben itt és most köszönök el minden olvasómtól, és köszönöm figyelmüket, türelmüket, megértésüket és bizalmukat.

Birtalan Balázs

Vajon mi vár ránk?

Nem tudom, hogy lehetne szelíden megírni, de hiába van egyre több feszültség a jelek szerint még szükségük van az embereknek ennél jóval többre. És arra is, hogy végre egy relatíve hosszú időszakra mindezek után igazabb kalandokat tapasztalhassunk meg. Jelenleg vakok vagyunk a valódi megoldásokra, messze nem keressük még valóban őszintén a saját válaszainkat sem. Illetve nem is érdekel, mert még fontosabbak a kisajátítható érdekeink.

Szaporodnak a csoportok, kiknek most már egyre több saját igazsága van és ezek az igazságok, most elkezdenek ütközni, mert hát mindenkinek igaza van. Nem alkotunk még csak megközelítőleg sem magunknak egyfajta történelmi látképet. Csak szavak maradnak, még mindig, hogy a történelem csupán kezdetek és végek sorozata. Legendákat próbálunk alkotni, elhitetni magunkkal olyan jogokat, ideákat melyeket mások hitetnek el velünk a kényelmünkért cserébe.

Együtt érzünk az gyengébbekkel a meghódítottakkal főleg akkor ha időben meg térben jó messzire vannak a történések tőlünk. Elítéljük a háborút, főleg ha mi vagyunk a vesztesek. Mert higgyük el, csak Európában szignifikáns ennyire, hiszen nem emlékszünk rá, csak a szavak szintjén. Ami meg más földrészeken van, volt, – az a mi eddigi kényelmünket szolgálta. Vajon mikor nyílik fel a szemünk? Beláthatjuk vajon, hogy bárki győz, – valójában mindenki vesztes lesz?

Közbe azért valahol belül mégis tudjuk a választ. de magasról teszünk rá, mert az akaratunk, az elvárásaink még jóval erősebbek.

Két dolog jut most eszembe; Mindkettőt B. Palitól „kaptam”.
Az egyik kifejezés úgy hangzik, hogy van olyan, amikor ott toporgunk a másik szenvedésének a partján és nem tudunk segíteni.
A másik meg az a klasszikus Székely történet. Messze nem vagyok olyan mesélő, mint Ő volt, de az anekdota valahogy így hangzott; Két Székely ember találkozik, leülnek az egyikük verandájára és mondjuk, – pálinkáznak. Beszélgetnek, s míg belemelegednek időnként a veranda alatt heverésző hatalmas kuvasz keservesen felvonyít. Addig addig, míg a vendégeskedő Székely megkérdi, hogy ugyan mond már, miért vonyít az a szerencsétlen kutya? – Hát komám! Azért mert szögbe fekszik… – De hát akkor meg miért nem kel fel? – Hát azért, mert még nem fáj neki eléggé…

Szóval akár a fentiek figyelembe vételével is ez a mai társadalom messze nem szenvedett még eleget, hisz még csak ott tart, hogy rendben lesz minden, ha egy két külső okot, problémaforrást megszüntetünk. És itt most gondolhatunk a bevándorlásra, az egyéb, országokon, területeken belül is kialakult feszültségekre. De itt folytathatnánk tovább a sort az országok közötti, a gazdasági tevékenységben résztvevőkig, és a vallással sem lehetne befejezni a sort. Ergo egy alaposan megmagyarázott igazság-rengetegben járunk és nagyon sötét van és nagyon el vagyunk tévedve.
De mégis kell, hogy legyen értelme.

Miért és mit keresünk mi itt ebben az egész finoman fogalmazva, – kalamajkában?

Hogy jutottunk idáig?

Vajon milyen szöveggel lehetett meggyőzni akár a földi káosz-politikusokat és egyéb irányítokat, hogy ebben részt vegyenek.
– Figyu “szerezhettek” amennyit nem szégyelltek, de a tömegnek sorsa van, és azt mi predesztináljuk, mert Isten csak van, de mi vagyunk azok, akik létezünk. Vannak régmúltról, a jövőről információink. Az emberi létezés a tapasztalásról szól.
Be tudod vállalni, hogy részt veszel abban, hogy az emberiség ilyen olyan tapasztalásokhoz jusson? Be tudod vállalni, hogy mindenfélének nevezzenek? Vagy olyan oroszlán, hogy a birkák véleménye ne befolyásoljon? Vagy annyira intelligens, hogy csatlakozz a rendező gárdánkhoz? Képes vagy szerepeket játszani, hogy olyan hatalmad legyen, amilyenről álmodtál?

– De a nyúl üregéről nem beszélnek és arról sem, hogy az egónál összemérhetetlenül nagyobb a világegyetem rendező elve.
A gubanc ott van az írott és íratlan történelemhez képest, hogy ez a mostani „változás” már nem terület, meg piac és fogyasztói gyarmatosításról, hanem a lélek „átégéséről” a külvilág, vagyis a kollektív individuális és érzelmi hullámzás meghaladásáról szól.
Akinek van füle, meg szeme az meg sokáig tehetetlen, mert a demokrácia az soha nem is működött, mert hol van már az a mondás, hogy hatalmat azokra bízzál, akik nem akarják?
Ha időben gondolkodunk a gondolkodásunk lineáris lesz. Vonalszerű pedig akkor lehet, ha két dolgot összekötünk. Ez a mi esetünkben az ok és az okozat. Az időben így mindig kialakul egy rendszer, egy mátrix. Aztán egyre többen gondolkodnak, egyre több vonal alakul ki és ezek elkezdik egymást össze vissza keresztezni. És az ember a tér-idő keresztjét veszi ilyenkor a vállára. És paradoxon, de az erősebbek a sajátjukat is megpróbálják, a gyengébbekkel cipeltetni. Ez mindig egy időre sikerülhet is. – Ezért ciklikus többek között az összes földi érzékszerveken alapuló létforma. Ahhoz, hogy megváltozzon valami, ki kell alakulnia annak, amit meg lehet változtatni. Ahhoz, hogy ezt felfogjuk, tapasztalatok kellenek. Ehhez pedig az eszközök jelenleg azok, akik a jelenlegi mátrixot létrehozták. Tehát nem az okai. Nem lehet esetleg, hogy segítenek? Hogy arra kényszerítenek, hogy a sok eladott felelősség után végre megtaláljuk Önmagunkat? A saját válaszainkat, a saját képességeinket?

Hadd meséljek el egy történetet. Éltem kb két évet Izraelben is. Iszonyatosa n szerencsésnek érezhetem magam, mert ebből napra pontosan egy évet Old Jaffón lakhattam egy műterem-lakásban több ezer éves kövek között, a kikötő fölött, – ott ahol nap mint nap mesélt a történelem… – Androméda- sziklák, Jónás és még ezer dologról híres és az óvárosban laktam, közvetlenül a Vatikáni konzulátus mellett. Iszonyatosan szerelmes voltam egy lányba, a helybe, a világba. Jaffo egyébként Arab negyed és Tel Avivhoz tartozik. Szerettem csatangolni arrafelé is. Legnagyobb meglepetésemre ebben az Arab negyedben egy eléggé csendes utcában egyszer csak sok sok fekete nőt és fekete férfit láttunk csoportosulni. Meglehetősen színesen voltak öltözve, de tényleg csak feketék voltak. Mikor odamentünk, láttuk, hogy egy kisebb templom előtt gyülekeztek. Aztán megindultak befelé, – gondoltunk egyet bementünk mi is. Bent körbenézve kicsit furcsán éreztem magam, mert csak mi voltunk fehérek. A lényeget összefoglalva nem beszélt sokat a pap az ott töltött idő kétharmadában leginkább énekeltek. Akkor láttam, hallottam és éltem át először igazi Gospel kórust és egy fazon egy hatalmas dobbal kísérte az éneklést. A kórus lila talárban volt és összességében… – szóval nem kis élmény volt. És nem csak a kórus énekelt hanem mindenki. Egy fekete srác mellett ültem és megfigyeltem, hogy főleg az éneklés közben folyamatosan fénylett a szeme. De nem csak neki, hanem mindenkinek. És senkinek nem jutott eszébe rajtunk kívül, hogy esetleg “kinéznek bennünket” Amikor észrevette, hogy nincsen nálam Biblia, az övét úgy tartotta, hogy tudjam én is követni azt, amit énekeltek. Nem tudom leírni a hangulatot, azt a rezgést ami ott betöltötte a teret, de bátran állíthatom, hogy felejthetetlen tapasztalás volt. Nem tartom magam vallásosnak, – vagyis nem tartozom semmilyen felekezethez, amit tanultam, hogy mindannyian küszködő kereső emberek vagyunk és ha átlátjuk az “időt”, akkor mindannyian “megérkezünk” és ránk van bízva, hogy mikor.

– Egy zsidó államban éltem egy arab negyedben laktam, és egy keresztény fekete templomban mégis teljesen megfeledkeztem arról, hogy fehér vagyok. Egy dolgot meg kell jegyezzek. Bármerre jártam éltem planétánkon nem ért atrocitás. Megtapasztaltam, hogy az ember nem jónak, vagy rossznak születik. Ha én csak jó akarok lenni az életemben, akkor kell, hogy legyenek rosszak is és ez meg fogja teremteni a saját polaritását. Kint a külvilágban is és belül is. Egyszerűen van egy késztetés a morfogenetikus mezőben és ez hat.

Amit ezzel az egésszel ki szerettem volna fejezni, az az, hogy a kedves összeesküvők ebből a szempontból tehát okozatok.  Az ember önmagában nem lehet jó vagy rossz, legalább is az alapokat tekintve. Ezzel Konrad Lorenz is nagyon sokat foglalkozott. A polarizálódás a fizikai sík sajátja. Egy síkkal felette a pszichikumban, a mentális sík tiszta ideáiból táplálkozva eszébe sem jut senkinek a jó és a rossz fogalmán töprengeni és ilyenkor a szivárványt látjuk egészében, nem csak az egyes színeit. Amilyen változások jönnek, abba az a megdöbbentő, hogy a legnagyobb az belülről érkezik.

Tudom lesznek sokan kik harcolnak majd, mert rengeteg igazságtalanság érte, éri vagy esetleg fogja érni őket. Tutira most senki sem tudja mi vár rá. De felteszem a kérdést. Megtaláltuk a megfelelő ellenséget?

– Mert az igazi ellenség az az emberi butaság. A titok, meg hogy minden attól függ, hogy melyik tartományban fogsz akár Hz-ben is mérhetően “rezegni”.

És mégis hogyan lehetne békéről beszélni, életről, amikor egyre inkább mindennapos az erőszak és a halál. – Nem tudom. Azt sem tudom, hogy hogyan lehet szépen halni, vagy akár szépen ölni. Van, hogy az embernek már csak olyan választása lehetséges, hogy azt a dolgot hogyan teszem meg. Amikor az emberben az állat uralkodik, akkor még ez a mondat sem jelent semmit; – “Szeress és tégy amit akarsz!”

Az iszlám vallás bölcseinek, a szufiknak is vannak tanmeséik. Egy ilyenből merítve az első lépcső így hangzik; – Ha valaki nem tudja, hogy nem tudja, akkor kerüld el! Ez jelen esetben egyre kevésbé kivitelezhető már. Van egy kedvencem Antony de Mellotól; – “A megvilágosodás nem más, mint hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk.” A következőkben mi is többet fogunk foglalkozni a témával.

Murzsicz András

Emberi célok és az értékük

Tegyünk megint egy kirándulást és vizsgáljuk meg az embert egy olyan szempontból, ami által bennünk is letisztázódhatnak esetleges tévedéseink…

…Persze nem minden ember jut el erre a fokra földi életében, csak az, aki az emberiség fejlesztése céljából erre törekszik. Mint legmagasabb emberi példakép, missziót vállal. Ahhoz, hogy ebből az anyagi szférából kikerüljön az ember, elég, ha életeken át kitartóan felfelé törekszik, mert akkor már nem épít magának vágy-várat, anyagi bázist a földön.

Ezt a beosztást a legnagyobb lélekismerő bölcsek kutatásaiból közöljük. Ebből is kiviláglik, milyen nehéz ettől a szférától megszabadulni. Figyelmébe ajánljuk azoknak, akik még nem tudják elfogadni a reinkarnációt, hogy gondolkozzanak ezen. Semmi baj, semmi hiba nincs azok körül, akik nem akarják, vagy – enyhébben szólva – nem tudják megközelíteni a végső igazságokat, éppen csak jó, ha fáradságot vesznek maguknak arra, hogy átvizsgáljanak egy ilyen skálát, hogy belőle megállapítsák, lelki fejlődésük mely fokán állnak. Ha egy kicsit kinyitjuk a szemünket, megláthatjuk már közvetlen környezetünkben az életfelfogás és vele a fokozat különbségeit. Lehet valaki társadalmi szempontból nagyszerű ember, rendes, kötelességtudó, tehetséges és mégis teljesen anyagias. Az ilyennek hiába vetnénk fel azt a szükségszerűséget, hogy az embernek ettől a szférától meg kell szabadulnia, ha boldog akar lenni, ő a boldogságot csak a földön, földi örömök között tudja elképzelni. Pedig milyen átmeneti minden földi öröm. Az ember szinte érzi, hogy szalad előle, ezért is szeretné megragadni, magához kötni. Ez az aggodalma tulajdonképpen el is rontja a már megszerzett örömét, mely így átmenetileg sem mondható zavartalannak. Persze, mert azt is csak fejlettebb fokozaton érheti meg, hogy a boldogság, az öröm, a béke utáni vágy nem más, mint honvágy… Az örök hazába, a szellemi élet boldogságába, örömébe, békéjébe való vágyakozás.

Erről eszünkbe juthat egy egyszerű példa. Ha a kisgyermek sír, mert fáj valamije, édesanyja igyekszik mindenfélével elvonni a figyelmét bajától. Énekel neki, hogy elaludjon, édességet ad a kezébe vagy játékot, hogy elcsitítsa. A gyermek meg kapkod minden után, mert azt hiszi: ez az, ami hiányzik neki, ami megnyugtatja. De csak egy pillanatig tart az ártatlan szuggesztió, mert a kívülről jött alkalmi örömökön keresztül megint csak átüt a fájdalom.

Ez az ember örökös elégedetlenségének helyzetképe. Bármit ér is el, bárhová helyezi a sorsa, az elégedetlenség mindenen keresztül felüti fejét és hajtja valamerre. Persze ő ennek helyi érdekű okát mindig meg tudja nevezni, de ez csak önámítás. Az igazság az, hogy a fejlődés törvényét születéskor magával hozza és ez a törvény sarkalja úgy, hogy saját akaratának adja kezébe az ostort, az hajszolja előre. Jó állapot az már, amikor a magasabb rendű értelem ül fel a bakra és átveszi az irányítást. Kevesebb fájdalommal jár azontúl az emberi élet, az igaz, hogy kevesebb anyagi igénnyel is, miután a szellem végre szóhoz jutott…

Ehhez az állapothoz azonban csak sorozatos életek tapasztalatain át ér el az ember. Ezért, ha az előbb említett anyagias ember-típus jól végzi a feladatát, csak a maga fokozatán végzi jól.

Nagyszerűen vázolja ezt a beosztást a hindu vallás a kasztokban. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást, nem foglalkozást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást… A kaszt-beosztás is négy szakaszos:

1. A csandála, a páriák kasztja. Materiális emberek. Az anyag bázisuk. A magasabb érzékek alszanak bennük. Csak fizikai szemük van, s belső látás teljesen hiányzik náluk. Karmájuk szerint többnyire alantas munkát végeznek, engedelmeskedni kényszerülnek az őket teljesen betöltő fizikai síkon.
2. A Vájszia, a kereskedők kasztja. A gazdasági életben működőkről van itt szó. Adás-vétel, nyerészkedés, kapzsiság, kívánságok, igények és szenvedélyek termelői és kielégítői. Ezek csak az asztrálsíkig látnak, idáig van szemük. Mélyen gyökereznek az asztrálsíkban, ez az elemük.
3. a Ksatria, a harcosok kasztja. Spirituális fokozat. Persze ez ellentmondásnak látszik, hiszen a fegyveres katona is harcos. De ez tulajdonképpen nem is fizikai, hanem szellemi beosztásra vonatkozik. Jellemző, hogy a nagy hindu tanítók egy része is a Ksatria kasztból került ki. Pl. Buddha, Kapila. Az európai okkultisták között is többen voltak katonai pályán, pl. Nettesheimi Agrippa, Du Prel, stb. Az okkultista társaságokban ma is számos magas rangú katonatisztet találunk. Az eszme mindig magasabb rendű az egyén szűk körénél. A hazaszeretet magas eszme, az Isten-eszme a legmagasabb. A harcos tehát eszmékért lelkesedik. Másod-harmadrangú kérdés nála a fizikai, anyagi érvényesülés, meg az asztrális élvezet. Az ideákért fel tudja áldozni az életét is. Mondanunk sem kell, hogy a tudományok és a művészetek nagy képviselői is eszmékért harcoltak. Ilyen volt többek között Semmelweiss, Pasteur, stb. A művészek közül Liszt Ferenc és mások. A toll harcosai közül nem említünk példaképet, olyan számosan voltak és vannak hála Istennek.
4. a Brahmanok kasztja. Ide csak a legmagasabb szellemi koncepciójú emberek tartoznak. Tulajdonképpen ők végzik a léleknevelés munkáját. Kiépítik és fenntartják a kapcsolatot Istennel, mert a bennük megnyilvánuló erő, a magasabb rendű tudományok ismerete és terjesztésének képessége még akkor is messzire hat, ha visszavonulnak az élettől… Nem hivatalnokok ők, mint a legtöbb pap, hanem erőközpontok, melyek láthatatlan sugaraikat szórják szét. Puszta jelenlétükkel megváltoztatják egy kornak a képét. Ezeket nem érdekli a fizikai vagy asztrális élet. Nem érdekli őket a harc sem semmiféle formában, még a hit területén sem, – mindenen túl vannak már. Ők a magas eszményekért élnek, benne gyökereznek a transzcendentálisban, a magas mentálisban.

Ismételten megjegyezzük tehát, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást.

Pl. Mindenki Csandala, aki mélyen bele van süllyedve az anyagba, aki szolgalelkű.

Mindenki Vájszia, aki üzérkedik, mindegy, hogy piaci árut, művészetet vagy mennyei üdvösséget kínál pénzért.

Mindenki Ksatria, aki ideákért harcol, lelkesedik.

Mindenki Brahman, aki csak a magas eszményekért él és nem törődik a föld kívánatos dolgaival.

Ebből az ismertetésből mindenki felállíthatja a maga helyzetképét, ha indítást érez rá és ha érzi ezt a benső indítatást, az már jó, mert azt jelenti, hogy érzi a Vízöntőnek, az okkult korszaknak ritmusát. Ezt az indítást pedig szorgalommal és jóakarattal felerősítheti magában. Ajánlatos, hogy felerősítse, mert az átmenet igen veszélyes állapot.

Csak gondoljuk meg, hogy a mostani világalkony, a nagy finálé, melyben a sok ezer éves színjáték minden motívuma és a föld szférájába még beletartozó minden szereplő összetalálkozik,…

Micsoda összecsapás!…

Micsoda leszámolás!…

Ez a finálé: a tömegkarma. Ez a mérhetetlen szenvedések oka.

És ebben a szenvedésben – jegyezzük meg – nem az a tragédia, ha valaki belepusztul, ha meghal, hanem az, hogy úgy hal meg, hogy nem ismerte meg, mi az élet és mi a célja az életnek idelent.

Vajon kibékül-e az ember ellenségével? Hányan csúsznak bele a gyűlölet ritmusába csak azért, mert egyéni érdeke kárt szenved. Pedig valamennyire talán már ismerik a földi élet okát, mely ferde akaratuk teremtésének következménye, talán látják az utat is, mely a szenvedés, és célját, mely az anyagból való kibontakozás. Miért engednék hát magukat visszahúzni a sötétségbe?

Hányan emelkednek fel egy-egy ilyen összejövetelen lelkileg és utána a legkisebb sérelem vagy ambíció lehúzza őket az alacsonyabb síkra. Mintha csak valami alkalmi repülőkiránduláson vennének részt, ahonnan hamarosan visszatérnek a föld sűrű érdekszférájába.

Sajnos ilyen alkalmi kirándulókkal igen gyakran találkozunk okkult társaságokban, bármily név alatt működnek is. Érdeklődési fővonaluk a csodák területe. Élményt kutatnak, hajszolnak, sőt produkálnak, jóslást lesnek, lehúzzák az érzékfelettit a fizikai síkra, formába öntik, hogy lássák, hallják, tapintsák, ahelyett, hogy lelki érzékeikkel meglátnák, meghallanák a hívást felfelé… és oda törekednének. Mit akarunk a formától, mely ma van, holnap nincs? Mit akarunk tulajdonképpen a csodától is? Hát ha egy emberi lélek világossá válik, nem a legnagyobb okkult csoda ez?

Amíg az okkultizmusban csak az érzékelhető csodát: az élményt keressük addig asztrál és a psziché-területén vagyunk, az asztrál-éhség pedig húzza, tépi a lelket táplálék után. Ha nem törekszünk feljebb, benne rekedünk a vágyvilágban, ami nagyon veszedelmes állapot, mert a szenvedélyek is itt tanyáznak. Igaz, hogy az érzések is, de kötöttségek között csak az alacsonyabb rendűek maradnak meg, ha ezek felfelé törekedve kibontakoznak, küszöbét képezik a magasabb rendű érzésnek. Ez transzcendentális érzés.

A cél, mert felül kell emelkednünk önmagunkon. Ha ezt nem tesszük, akkor állunk, egy helyben topogunk. Hiába olvassuk és hallgatjuk a legnagyobb igazságokat, ha ugyanakkor minden anyagi igényünket is fenntartjuk… Nagyon frappánsan hívja fel erre a figyelmet Lao-Ce, a nagy kínai bölcs. Azt mondja:

„Harminc küllő találkozik a kerékagyban, de az űr közöttük képezi a kerék lényegét;

Agyagból készül a fazék, de az űr benne képezi a fazék lényegét;

Falak ablakokkal és ajtókkal alkotják a házat,

de az űr benne teszi azt lakhatóvá.”

Azt hiszem, ez elég világosan rámutat arra, hogy minden forma, minden kívülről megnyilvánuló körülmény csak a keretét képezi a benső lényegnek, melyért minden van. Ha felismertük a magunkban rejlő lényeget, akkor minden kívülről megnyilvánuló dologban csak eszközt látunk, mely a cél felé segít mindent. És ez a felismerés nem nagy érték-e már magában véve is?

Wictor Charon