A Vénusz-projekt az emberi evolúció következő szakasza?

Szeizmikus váltás van folyamatban. A növekvő hőmérséklet, az összeomló ökoszisztémák és a fajok kihalásának veszélye mellett az olyan technológiák, mint a mesterséges intelligencia (AI) és a robotika, most a globális rend átalakítására irányulnak. Tény, hogy történelmünk során először rendelkezünk olyan eszközökkel és technológiákkal, amelyek irányítják és alakítják evolúciónkat. De milyen lesz ez a jövő?

Nemrég beszéltem Roxanne Meadows- szal és Nathanael Dinwiddie-vel a The Venus Project- től, hogy jobban megértsék a jövővel kapcsolatos gondolataikat. Mint kifejtik, a status quo már nem működik. Az éghajlatváltozás, a társadalmi egyenlőtlenség és a technológiai innováció megzavarja a piacvezérelt társadalmat. E globális kihívások megoldásának kulcsa az erőforrásalapú gazdaságban rejlik .

Az „erőforrás-alapú gazdaság” kifejezést először Jacque Fresco, a Venus Project alapítója találta ki. A Fresco úgy vélte, hogy az erőforrás-alapú gazdaság támogathatja az automatizálási technológiák (AI és robotika) és a mérnöki rendszerek tudományos integrációját a lehető legmagasabb életszínvonal biztosítása érdekében. Meadows és Dinwiddie szerint ez a fajta gazdaság az emberi evolúció következő állomása. De mit jelentenek?

1. Mi a Vénusz-projekt?

Meadows és Dinwiddie : A Venus Project egy nonprofit szervezet, amely egy új társadalmi-gazdasági modellt mutat be a tudomány és a technológia felhasználásával. Az elmúlt 40 évben 21 hektáros kutatóközpontot tartottunk fenn a floridai Venusban . Új tudományos alapot javasolunk az emberiség jelenlegi problémáinak áthidalására egy új társadalmi kialakítás tesztelésével, amely társadalmunkat globális „operációs rendszerként” szervezi.


A Vénusz-projekt összességében kitölti a tudomány és a bölcsészet közötti óriási szakadékot azáltal, hogy a jövő társadalmi filozófiáját ötvözi a globális szinten alkalmazott technikai tudással az emberi állapot problémáinak megoldása érdekében. Módszereink célja a tudomány és a technológia teljes potenciáljának kiaknázása a társadalmi javulás elérése érdekében minden élő rendszer számára – kivétel nélkül. A társadalmi szervezéssel kapcsolatos megközelítésünk megváltoztatja a kormányzást, a gazdaságot, a várostervezést, az oktatást, az emberi kapcsolatokat, a nyelvet és az értékeket.

2. Úgy tűnik, hogy egy hatalmas gazdasági depresszió korai szakaszában vagyunk. Mi a véleménye arról, ami jelenleg politikailag és gazdaságilag történik?

Meadows és Dinwiddie : Példátlan politikai polarizációnak és gazdasági zavaroknak vagyunk tanúi ma világszerte. A status quo már nem működik. Sok ember most kezdi megérteni, hogy a nemzetek, népek és erőforrások kezelése mennyire működőképtelen. Az emberi és a környezetünk szükségleteitúlságosan összetettek ahhoz, hogy politikai eszközökkel, önkényes gazdasági irányítással vagy egy elittel kezelhető legyen a tudomány és a technológia megfelelő megértése nélkül.

Ezt a problémát összeadva a természet zárt hurkú rendszerként működik, mi azonban nem. Erőforrásokat nyerünk ki anélkül, hogy feltöltenénk őket, felhalmozódnak a hulladékok újrahasznosítás nélkül, és a versenyképes haszonkulcs fenntartása érdekében szennyezzük a levegő-, víz- és élelmiszer-növényeinket. A pandémián kívül sok más tényező konvergál egyszerre, amelyek mind hozzájárulnak a rendszer nyugtalanságához.

3. Úgy tűnik, a fiatalabb generációk nem érzik magukat a kapitalizmusban. Leírnád a szűkösség utáni társadalom elképzeléseit?

Meadows és Dinwiddie : A Venus projekt felismeri, hogy ha globális rendszer-szemléletet alkalmazunk az erőforrások szervezésének és kezelésének alapjául, akkor sokkal humánusabb környezetet tudunk megtervezni mindenki számára. Célunk az ökoszisztéma egészségének és védelmének előmozdítása, szemben a gazdagság, a vagyon és a hatalom felhalmozásával. Nincs elég pénzünk a világ népének szükségleteinek kielégítésére, de elegendő erőforrással rendelkezünk, ha okosan kezeljük őket. Végső soron nem pénzre van szükség, hanem az élet szükségleteihez való korlátlan hozzáféréshez és az önmegvalósításhoz.

Ennek teljesítése technikai és mérnöki kihívás, amely mérnökökből és tudósokból álló transzdiszciplináris csoportok részéről hatalmas koordinációt igényel a Föld erőforrásainak teherbírásának megfelelő kezelésében. Ez a fajta tudományos törekvés kiküszöbölné a szűkös erőforrásokkal szembeni gonosz versengéseket, és ezáltal nagyon eltérő viselkedést generálna az emberek között.

Röviden: Jacque Fresco, a Venus Project alapítója ezt „ erőforrás-alapú gazdaságnak ” nevezte. Ez szükséges lépés az emberiség fejlődéséhez. Úgy gondolhatnánk, mint egy új tudomány, a földgazdálkodás tudománya, ahol szükség esetén a Föld összes erőforrása a világ összes emberének közös örökségévé válik.

4. Miben különbözik a Vénusz-projekt a szocializmustól vagy a kommunizmustól?

Meadows és Dinwiddie : A munkavállalói lázadások és a rendszer erőszakos megdöntése ( kommunizmus ), vagy a tőke újraelosztása ( szocializmus ) helyett a Venus Project a társadalmi változásokat az irányított evolúció folyamataként közelíti meg. Véleményünk szerint az előttünk álló kihívások a tervezés és a tervezés kérdése. A Vénusz-projekt egy új társadalmi rendszer kísérleti elemzését követeli meg. Ez a rendszer nem hasonlít semmilyen kommunista forradalomhoz, utópikus kommunához vagy államcsínyhez, amelyet korábban megpróbáltak.

Véleményünk szerint a társadalmi menedzsmentet korlátozó alapvető kérdés a múltban az volt, hogy nem volt hatékony adatközpontú módszer a rendszer működésének értékelésére és javítására. A szociálpolitikák széleskörű átfogó alkalmazása hatalmas földrajzi területeken – legyen az forradalom vagy törvényhozás – hatékonyságuk értékelésének eszköze nélkül, az ideológiában nehéz, de a tudományos módszerben rövid megközelítésből következik. A Vénusz projekt olyan városok iteratív prototípusának megalkotását szorgalmazza , amelyeket elemzési egységként veszünk fel a hipotézisek érvényesítésében vagy hamisításában. Mindez egy prototípus tesztelésével kezdődik, nem pedig forradalommal.

Bár Karl Marx valóban elképzelte azt a társadalmat, ahol a pénzt, a magántulajdont és a társadalmi hierarchiát megszüntették, nem tudta elképzelni, hogyan lehet ezt a rendszert technikai szinten megvalósítani. A kommunizmussal ellentétben a Venus projekt a városok teljes átalakítását (szállítás, forgalmazás, gyártás, újrahasznosítás, infrastruktúra) szorgalmazza áruk és szolgáltatások bőséges termelésére. Ezt automatizálással és optimalizált infrastrukturális hatékonysággal érik el.

5. Milyen szerepet játszik a technológia és az automatizálás a Venus projektben?

Meadows és Dinwiddie : A történelem során először rendelkezünk olyan eszközökkel és technológiákkal, amelyek irányítják és formálják evolúciónkat. Ennek elérése érdekében a Vénusz Projekt a technológia és a tudomány módszereinek humánus és intelligens használatát szorgalmazza, hogy minden ember és az egész életet fenntartó környezet jólétét irányítsák.

Véleményünk szerint a technológiát és az automatizálást szigorúan a társadalmi fejlődéshez, valamint az ismétlődő, veszélyes és monoton munka kiküszöbölésére kell felhasználni. Ha például az automatizálás kiszorít egy munkát, az azt jelenti, hogy minden ember jobban hozzáférne az általuk gyártott termékekhez. Az élet szükségleteit díj nélkül osztják szét azzal a céllal, hogy az összes árura és szolgáltatásra kiterjedjen. Következésképpen nincs veszély a technológiai munkaerő-elmozdulásból. Éppen ellenkezőleg, a technológia és az automatizálás megnövelheti a világ életszínvonalát, lehetővé téve az emberek számára, hogy tanuljanak, időt töltsenek családjukkal, utazhassanak, és szembenézhessenek a kihívások új határával a rendszer egészének rugalmasságának javításában.

6. Hogyan képzeli az AI alkalmazását a döntéshozatalban?

Meadows és Dinwiddie: A tudomány és a technológia (beleértve az intelligenciát) módszereinek alkalmazása a világ társadalmainak működésére a támogatási rendszerek ma még lényegesen megbízhatóbb működéséhez vezet. A hajléktalanság, az éhezés, a háború és a környezet pusztulása a döntéshozatal mai politikai és gazdasági megközelítésének következményei. Az erőforrás-alapú gazdaság egységes rendszerszemléletben működik, amely a tudomány és az intelligencia mesterséges módszereit alkalmazza a legmegfelelőbb döntések meghozatalához. A technológia mai alkalmazásától eltérően ezt az új megközelítést gondosan, a legnagyobb emberi és környezeti aggodalommal kell végrehajtani. A kvantitatív és kvalitatív adatok valós idejű beáramlása valós idejű visszajelzést adna, lehetővé téve az emberiség számára, hogy az idő múlásával folyamatosan figyelemmel kísérje és folyamatosan javítsa a rendszer működését.

7. Melyek a Vénusz-projekt jövőbeli céljai?

Meadows és Dinwiddie : Jelenleg aVenus Project alapítója, Jacque Fresco munkájának formalizálására és rendszerezésére összpontosítunk. Egy olyan korban, amelyben nagyon hiányzik a jelenlegi ismeretekhez és képességekhez korszerűsített megközelítés, a feltáratlan területre lépünk be a tudomány módszereivel, amelyek segítenek bennünket. Ez az a döntő feladat, amelyet eddig senki sem próbált meg.

Rövid távon a rendszerszemléletre összpontosítunk, hogy megszervezzük a természeti világ és az emberi kultúra holisztikus megértését. Ez magában foglalja a közgazdaságtan és az emberi társadalmi rendszerek megértését a földi folyamatok és az ökoszisztémák tágabb összefüggéseiben, és ennek a megértésnek a közlését könyvekkel, videókkal, az interneten, a podcastokon, a transzmédia történetmesélésén és a tananyagon keresztül.

 

Középtávon arra törekszünk, hogy kielégítsük a tudatosság és az ipar know-how-jának szintetizálásával a kényelem stratégiai összehangolásának kétségbeesett igényét. Ez az intelligencia-hálózat transzdiszciplináris kutatási menetrendet, kutatási programot és globális változáselméletet fog előállítani. Egy új tervezési központ építése élő laboratóriumként és agytrösztként fog működni, amelyet az első prototípus tervezésének szenteltek.

Hosszú távon a Vénusz projekt új városok prototípusának építését reméli egy társadalmi rendszer holisztikus, technikai tervezési-megoldási lehetőségének hipotézisének tesztelése céljából. Ezeknek a prototípusoknak az ismétlése világméretű városhálózatot képez. Ezeknek a városoknak a vizsgálata a földgazdálkodás tudományának alapjaként fog működni, amelynek modelljei az erőforrások intelligens elosztását irányítják a civilizáció optimalizálása céljából, hogy alkalmazkodjanak és fejlődjenek a Föld ökológiájával kapcsolatban.

Sokat kell fontolni, és örömmel fogadjuk a részvételt egy ilyen rendszer kialakításában.

Daniel Araya

Bonyodalmak korunk fizikájában

A 20. század hajnalán a klasszikus mechanika tiszta atomisztikus és determinisztikus képe
kissé zavarossá vált. Akkor kezdődtek a bajok, amikor a 19. század elején John Dalton angol
vegyész ismét felfedezte Démokritosz atomelméletét. Az angol tudós elmélete, amely szerint
minden gáz apró és oszthatatlan egyedi egységekből, úgynevezett atomokból áll, forradalmasította a kémiát. Diadala azonban rövid életnek bizonyult. Dalton elméletének közzététele után ötven évvel ugyanis a kísérletezők felfedezték, hogy az atomok nem oszthatatlanok, hanem még kisebb részecskékből állnak. És még ezek sem lehetnek a görögök által ismert végső „atomok”, mert ha a térben véges terjedelmek, akkor még tovább oszthatóknak kell lenniük.

És valóban, amikor már hatalmas kísérleti berendezések álltak a kutatók rendelkezésére, kiderült, hogy nemcsak az atomok, hanem még az atommagok is széthasíthatók.
A 19. századi atomnak és a 20. századi atommagnak a hasadásával több minden hullott részeire, nem csupán a fizikai anyag. A klasszikus természettudomány egész épülete megremegett. A korai 20. századi fizika kísérletei megdöntötték azt a nézetet, hogy a valóság egésze oszthatatlan
atomokból áll, de a fizikusok még nem tudtak javasolni helyette semmiféle hasonló egységes és értelmes fogalmat; magának az anyagnak a fogalma vált kérdésessé. Az atomok és az atommagok hasadásából keletkező szubatomi részecskék ugyanis nem úgy viselkednek, mint a hagyományos
szilárd testek: van bennük valami rejtélyes kapcsolat, valami határozatlansági tényező. Ráadásul ezek a parányok kettős természetek: egyszer hullámként, máskor részecskeként viselkednek.
Az 1920-as évekre a kutatók olyan új világgal kerültek szembe a kvantumfizika terén, amelyben a fizikai valóság furcsasága minden várakozást felülmúlt. Tér és idő ahelyett, hogy csupán szerény háttere lenne az anyagi atomok (vagy tömegpontok) érintkezésének, inkább bonyolult létezővé válik, mindkettő kölcsönhatásba lép a fotonokkal, elektronokkal, és valósággal behatol a fizikai jelenségek szövedékébe. A filozófusok és a filozofikusan gondolkodó tudósok számára úgy látszott, hogy maga a fizikai világegyetem anyagtalanná vált: Karl Popper szavaival élve az anyag inkább felhőszerű, mint sziklaszilárd.

Az 1920-as években kibontakozó kvantumfizikai forradalom sokkal mélyrehatóbb változásokat idézett elő, mint ami a századfordulón a relativisztikus fizikával történt. Einstein szemlélete megtartotta a newtoni fizikára jellemző egyértelmű leírást és az alapvető meghatározottságot. A
kvantumelmélet viszont elvetette az egyértelmű pályákat, és az anyagi valóság alapjaiba beépítette a valószín meghatározatlanságot. Így az anyag tartománya mind rejtélyesebbé vált. A tőlünk független valóság mintha szertefoszlott volna a kvantumfizikusok csodálkozó szeme előtt. Látva a
természet rejtélyeit, számos fizikus – Niels Bohr dán fizikussal az élen – úgy döntött, hogy nem töpreng tovább az általa megfigyelt független természetről – megfigyelései tárgyát pusztán „jelenségeknek” tekinti.
Minden jelenség, ahogy Werner Heisenberg német fizikus észrevette, nem a természet „műve”, hanem csupán a tudomány „szövete”. „Az atomfizikusnak – mondta Heisenberg – meg kell elégednie azzal, hogy tudománya csak egyetlen szem az ember és a természet közötti vita végtelen láncolatában, csak egyszerűen a természetről »önmagában« nem is beszélhet”. Függünk a nyelvtől, helyeselt Bohr, „a fizika arról szól, amit mondani tudunk a természetről”. Sir Arthur Eddington szerint a fizika külső világa árnyékvilággá alakult. „Semmi sem valódi – írja -, még saját feleségünk sem.”

A kvantumfizika abba a hitbe ringatja a tudóst, hogy felesége csupán meglehetősen bonyolult differenciálegyenlet. (Eddington azonban hozzátette, hogy az ember elég tapintatos ahhoz, hogy ezt’ a véleményét a családi életben nem nagyon hangoztatja.)
Bár nem ajánlatos a laboratóriumi megfigyeléseken túli valóság természetéről gondolkodni, egyes kutatók tovább merészkedtek. Úgy gondolták, hogy az a világ, amelyre a tudomány nyelvezete és
„szövegtartalma” vonatkozik, inkább mentális, mint materiális (inkább szellemi, mint anyagi).
„Durván megfogalmazva a következtetést – mondta Eddington -, az a valami, amiből a világ áll, inkább szellemszerű, mint anyagszerű.” Sir James Jeans így érvelt: „…a valószínű okoskodás különböző darabjainak együttes bizonyítékai egyre valószínűbbé teszik, hogy ez a valóság inkább
tekinthető szelleminek, mint anyaginak… az univerzum valahogyan jobban hasonlít egy hatalmas gondolathoz, mint egy hatalmas géphez.”
Heisenberg sajnálkozva beszél „Démokritosz filozófiai tanításának” tévedéséről. Szerinte a világ inkább matematikai, mint anyagi szerkezet; nem érdemes azt kérdezni, hogy a matematikai fizika képletei – önmagukon túl -mire vonatkoznak. Ahogyan Platón az ókori görög természetfilozófusok materializmusát a formák és ideák elvont világában oldotta fel, a klasszikus mechanika határozott világa a matematikai fizika bonyolult képleteiben tűnt el.
A kutatók nemcsak az alapvető létezőket nem tudták azonosítani, amelyek a nyilvánvaló jelenségek sokfélesége mögött rejlenek, de még azt sem tudták eldönteni, hogy ilyen létezők vannak-e egyáltalán a természetben. Nyilvánvaló, hogy sem a démokritoszi atom, sem a newtoni tömegpont nem a fizikai valóság végső alapja. Wigner Jenő magyar származású amerikai atomfizikus megfogalmazása szerint a modern kvantumfizikának meg kell elégednie azzal, hogy sokkal inkább „megfigyelésekkel” dolgozik, mintsem a „megfigyelhetőkkel”. A fizikusok le tudják írni, amit észlelnek, de észleléseiket nem tudják ilyen jól valódi dolgokra vonatkoztatni, amelyek a
megfigyeléstől függetlenül léteznek.

Ez a helyzet nem volt szerencsés, és nem is fogadta el mindenki. Azok a kérdések, melyekkel a
kvantumfizikusok a laboratóriumokban szembesültek, a modern tudomány történetének leghíresebb és legmélyebben szántó vitáját váltották ki a fizikai valóság természetéről. 1927-1933 között Albert Einstein és a kvantumfizika megalapozója, a dán fizikus, Niels Bohr találkozott, majd hosszan levelezett a zavaró megfigyelések értelmezéséről. Einstein nem tudta elfogadni azt a sajátos határozatlanságot, amely az elemi részecskék viselkedését jellemezte; egymás után talált ki ún. gondolati kísérleteket annak kimutatására, hogy a kvantumelmélet – az akkori megfogalmazásban – logikailag következetlen. Bohr viszont elutasított minden olyan értelmezést, amely túlment a tényleges megfigyelések határán.

A dán fizikus szerint a természet nemcsak annak szabott abszolút határt, ami mérhető és megfigyelhető, hanem annak is, amiről egyértelműen lehet beszélni.

Einstein egyetértett a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel – nevezetesen, hogy egy elemi részecske helyzete és lendülete (impulzusa) nem mérhető meg egyidejűleg -, de azt már nem fogadta el, hogy ez annyit jelentene, miszerint az elemi részecskéknek egyáltalán nincs határozott helyük és lendületük. Bohr épp az ellenkezőjét állította: szerinte nincs értelme beszélni egy adott pályájú részecskéről, ha hiányzik a megfigyelő vagy az eszköz ennek a „feljegyzésére”. Ez viszont Einstein számára volt elfogadhatatlan. „Ha egy személy, mondjuk egy egér, nézi a világot, vajon
megváltozik-e ettől a világ állapota?” – kérdezte Einstein John Wheeler amerikai fizikus relativitáselméleti szemináriumán Princetonban. „Ezt a gondolatot tűrhetetlennek találom” – írta korábban Max Bornnak. Ha a mai értelmezés helyesnek bizonyulna, folytatta, „akkor inkább lennék cipész vagy egy játékbarlang alkalmazottja, mint fizikus”.
Einsteinnel folytatott párbeszéde végén Bohr már csak a „kvantumjelenség” kifejezésre szorítkozott. Amint John Wheeler amerikai fizikus később rámutatott, ez a kifejezés rendkívül jelentős. Azt sugallja, hogy amikor egy részecskéről beszélünk, nem egy önálló, a megfigyelőtől független valóságról van szó. Semmi alapunk sincs arra, hogy azt állítsuk, milyenek a részecskék, vagy mit csinálnak a kibocsátás és a beérkezés két megfigyelt jele között. Ami közben történik, Wheeler szemléletes kifejezésével, csupán olyan, mint egy „nagy ködös sárkány”. Tisztán látszik a farka, ahol a részecske kilépett, meg a szája, amellyel beleharap az érzékelőbe, de teste a kettő között csak ködbe vész. „A kvantumjelenség – mondta Wheeler – ebben a furcsa világban a legfurcsább jelenség.”
A legtöbb mai kvantumfizikus elfogadja azt az összes jelenség közt legfurcsábbat, hogy összes képletük – híres kutatók három nemzedékének büszkesége – elvégzi a rábízott feladatot.

Ha a kutatás az alapvető képletek érvényességének megkérdőjelezését vonja maga után, a fizikusok rendszerint nem mernek a mélyebb valóság után kutatni. Mintegy húszévnyi kutatás és keresés után ma a kvantumelmélet voltaképpen azzal dicsekedhet, hogy egyszerre elképesztően sikeres és kétségbeejtően zavaros.

Az atomméret alatti világ kutatásában fizikusok ezrei használták már szinte minden elképzelhető kísérletben, és feltűnően következetesnek bizonyult. Ugyanakkor nagy hiányokat mutat azoknak az ismereteknek a területén, amelyeket minden egészséges elme a megfigyelőtől független valóságként fogad el.

Egyrészt például a kvantumelmélet nem tudja leírni a mindennapi tárgyak alapvető alkatrészeit e tárgyakban lévő elemekként. Józan ésszel elképzelhetetlen valószínűségi létezőkről beszél, amelyek egyazon időben vannak jelen egy adott helyen, és amelyek nem mások, mint hullámok vagy  részecskék, attól függően, milyen kérdést teszünk fel nekik – és milyen a kölcsönös kapcsolatunk velük. Másrészt a kvantumelmélet nem ad magyarázatot egyik legalapvetőbb megérzésünkre: hogy az idő visszafordíthatatlan.
A kvantumegyenletek keretében az idő visszafordíthatatlansága kísérteties rémálom, mégpedig – Neumann János nézete szerint – mérési tevékenységünk következménye. Az atomméret alatti világban Erwin Schrödinger-nek a részecskék kvantumállapotára vonatkozó egyenletei nem tudják megkülönböztetni a múltat és a jövőt, ahogy erre Newton mozgásegyenletei sem képesek a makroszkopikus testek és folyamatok esetében. Az idő csak akkor lép be a kvantumelmélet matematikájába, amikor a részecskék lényegileg valószínű, de úgyszólván elképzelhetetlen állapota átmegy egy olyan határozott állapotba, amely már ismerős számunkra a valósággal fenntartott mindennapi kapcsolatai alapján – vagyis amikor a józan észnek ellentmondó, egymásra rakódó hullámjelleg „összeomlik”, és egy józan ésszel meghatározható állapotba kerül. De ez az
összeomlás – a józan ésszel ellentétes, egymás fölé rakódó (szuperponált) valószínűségek sorával együtt – nem a megfigyelésünktől független valóság arculata: ezt a valósággal való kölcsönhatásunknak kell tulajdonítanunk.
– Neumann János szerint azért, mert mi mérjük a részecskét, Wigner Jenő szerint pedig azért, mert a részecskéről szerzett ismereteink kölcsönhatásba lépnek a részecskével.

László Ervin

És megint egy szuperanyag

Az új MXene anyag rendkívüli elektromágneses interferencia-árnyékoló képességet mutat
a Drexel Egyetemen

A Drexel és a KIST kutatói beszámoltak arról, hogy egy új MXene anyag, a titán-karbonitrid jobban képes árnyékolni az elektromágneses zavarokat, mint az elektronikai eszközökben jelenleg alkalmazott anyagok. 
Mivel a vezeték nélküli technológiát az élet további területein üdvözöljük, a kiegészítő elektronikus nyüzsgés elektromágnesesen zajos szomszédságot eredményez. A többletforgalom korlátozása érdekében a Drexel Egyetem kutatói kétdimenziós anyagokat teszteltek, amelyek ismertek az interferencia-blokkoló képességeikről. Legutóbbi felfedezésük, amelyet a Science folyóiratban közöltek, az új kétdimenziós anyag kivételes árnyékolási képességéről szól, amely az elektromágneses interferenciát képes elnyelni, ahelyett, hogy csak visszafordulna a kakasba.

A titán- karbonitridnek nevezett anyag egy kétdimenziós anyagcsaládnak, az MXene-nek nevezett család része, amelyet először Drexelben gyártottak 2011-ben. A kutatók kimutatták, hogy ezeknek az anyagoknak számos kivételes tulajdonsága van, beleértve lenyűgöző szilárdságot, magas elektromos vezetőképességet. és molekuláris szűrési képességek. A titán-karbonitrid kivételes tulajdonsága, hogy hatékonyan blokkolja és elnyeli az elektromágneses interferenciát, mint bármely ismert anyag, beleértve a legtöbb elektronikus eszközben jelenleg használt fémfóliákat.

Ez a felfedezés megbontja az elektromágneses árnyékoló mezőben létező összes akadályt. Nem csak egy olyan árnyékoló anyagot tár fel, amely jobban működik, mint a réz, hanem egy izgalmas, új fizikát mutat.

Míg az elektromágneses interferenciát – a mérnökök és a technikusok „EMI-jét” – a technológia felhasználói csak ritkán észreveszik, valószínűleg a mikrofon vagy a hangszóró zümmögése közben, ez állandó mérnöki gondot jelent az azt tervező mérnökök számára. Azok a dolgok, amelyekben az EMI zavar, más elektromos alkatrészek, például antennák és áramkörök. Csökkenti az elektromos teljesítményt, lelassíthatja az adatcserét és akár megszakíthatja az eszközök működését.

Az elektronikai tervezők és a mérnökök általában árnyékoló anyagokat használnak az EMI tárolására és elhajlására az eszközökben, akár az egész áramköri lapot réz ketrecbe fedve, akár újabban az egyes alkotóelemeket fóliával árnyékolva. De mindkét stratégia tömeget és súlyt ad az eszközökhöz.



A Gogotsi csoport felfedezte, hogy az MXene anyagai, amelyek sokkal vékonyabbak és könnyebbek, mint a réz, nagyon hatékonyak lehetnek az EMI árnyékolásában. Megállapításaik, amelyeket a Science négy évvel ezelőtt megjelentett, jelezték, hogy a titán-karbidnak nevezett MXene potenciálisan ugyanolyan hatékony lehet, mint az akkoriban alkalmazott ipari anyagok, és könnyen bevonható. Ez a kutatás gyorsan a terület egyik leghatásosabb felfedezésévé vált, és arra ösztönözte más kutatókat, hogy vizsgálják meg az EMI árnyékolásának egyéb anyagait.

Mivel azonban a Drexel és a KIST csapata továbbra is megvizsgálta a család többi tagját az alkalmazás szempontjából, felfedezték a titán-karbonitrid egyedi tulajdonságait, amelyek ezáltal még ígéretesebb jelöltet jelentenek az EMI árnyékoló alkalmazásokhoz.

A tesztek sorozatán keresztül a csoport megdöbbentő felfedezést tett. Nevezetesen, hogy a titán-karbonitrid anyagból készült fóliája – sokszor vékonyabb, mint az emberi hajszálak vastagsága – valójában körülbelül 3-5 alkalommal akadályozhatja meg többször az EMI-interferenciát, mint egy hasonló vastagságú rézfólia, amelyet általában az elektronikus eszközök használnak.

“Fontos megjegyezni, hogy kezdetben nem számítottuk arra, hogy az MXene titán-karbonitrid jobb, mint az összes ismert MXenes vezetőképessége: a titán-karbid” – mondta Hantanasirisakul. “Először azt gondoltuk, hogy lehet, hogy valami baj van a mérésekkel vagy a számításokkal. Tehát újra és újra megismételtük a kísérleteket, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindent helyesen végeztünk-e el, és az értékek megismételhetők-e.”

Talán sokkal fontosabb, mint az, hogy a csapat felfedezte az anyag árnyékoló képességét, az, hogy megértik az anyag működését. A legtöbb EMI-árnyékoló anyag egyszerűen megakadályozza az elektromágneses hullámok behatolását azáltal, hogy visszaverődik. Noha ez hatékony az összetevők védelmére, nem enyhíti az EMI környezeti terjedésének általános problémáját. Gogotsi csoportja úgy találta, hogy a titán-karbonitrid valójában blokkolja az EMI-t az elektromágneses hullámok abszorbeálásával.

“Ez sokkal fenntarthatóbb módszer az elektromágneses szennyezés kezelésére, mint pusztán a hullámok visszaverése, amelyek továbbra is károsíthatják a nem árnyékolt egyéb eszközöket” – mondta Hantanasirisakul. “Megállapítottuk, hogy a hullámok többségét a rétegelt karbonitrid MXene-filmek abszorbeálják, – illetve elnyelik”

Ez azt is jelenti, hogy a titán-karbonitrid felhasználható egy eszköz belsejében lévő komponensek egyéni bevonására EMI-tartalmuk tárolására, még akkor is, ha szorosan egymáshoz vannak helyezve. Az Apple-hez hasonló cégek évek óta próbálják ezt a elszigetelési stratégiát, de a sikert a rézfólia vastagsága korlátozza. Mivel a készülékek tervezői arra törekszenek, hogy mindenütt jelenjenek meg, kisebbekké, kevésbé észrevehetővé és integráltabbá téve őket, valószínűleg ez a stratégia lesz az új norma. A kutatók azt gyanítják, hogy a titán-karbonitrid egyediségét annak rétegelt, porózus szerkezete, amely lehetővé teszi az EMI számára, hogy részben behatoljon az anyagba, és annak kémiai összetétele, amely csapdába ejti és eloszlatja az EMI-t. 
“Ellenségesen pozitív eredmény volt. Az EMI árnyékolás hatékonysága általában növekszik az elektromos vezetőképességgel. Tudtuk, hogy a hőkezelés növelheti a vezetőképességet, ezért megkíséreljük a titán-karbonitriddel megvizsgálni, hogy javul-e árnyékolási képessége. csekély mértékben javította vezetőképességét, de jelentősen növelte árnyékolási hatékonyságát “- mondta Gogotsi. “Ez a munka ösztönöz minket, és motiválnia kellene a térség többi szereplőjét arra is, hogy vizsgáljuk meg más MXene tulajdonságait és alkalmazását, mivel ezek még jobb teljesítményt mutathatnak annak ellenére, hogy kevésbé vezetőképesek elektromosan .”

Phys.Org

Távol a Szingularitás…

Valamikor a jövőben, feltehetően a 21. században, talán 2020 és 2040 között az exponenciális ütemű technológiai növekedés eljut egy pontra, ahol minden megváltozik – e ponton innen teljesen értelmezhetetlen, sőt felfoghatatlan az összes későbbi esemény.Ez az a pont, amikor a gépi értelem – mesterséges intelligencia, MI – túlszárnyalja teremtőjét, az embert, szélvész gyors evolúciója elképesztő magasságokba repíti, miközben a Homo sapiens egyre bambábban nézi, és idővel annyit fog érteni szellemgyermekéből, mint belőlünk egy aranyhal. Ez a pont a sokat vitatott technológiai szingularitás. Egyesek szerint soha nem következik be, mert csak fantazmagória, hiszen a humán elmét sem értjük teljesen, mások szingularitás helyett evolúciószerű átmenetekben látják az MI megvalósulását, megint mások az emergencia finomhangolásairól megfeledkezve, a helyenként csak számszerűsített tényekből kiinduló elmélet fanatikus szószólói.

„Az MI a legjobb, de a legrosszabb dolog is lehet az emberiség számára.

Óriási versenyfutás alakult ki a technológiai növekedés és az azt kordában tartó, szintén növekvő emberi bölcsesség között.

A jövő a mi kezünkben van” – így hangzik az MIT-n 2014-ben alapított Élet Jövője Intézet alapvetése. Stephen Hawking évek óta a mesterséges intelligencia veszélyeire figyelmeztet. Elon Musk Tesla-vezér úgyszintén. A tudományos-technológiai világelit több illusztris szerep-lője csatlakozott hozzájuk. Jobb később, mint soha jeligére, mielőbbi szabályozásért, egyes területek kutatás-fejlesztésének korlátozásáért szálltak harcba. Amivel csak a technológiai fejlődést hátráltatják. Egyvalamiről feledkeznek meg: az MI jelenéről – arról, hol tart, és mi vár rá a következő néhány évben.

Röviden: semmi, ami indokolná a rettegést. Az MI-kutatók zöme szerint a gépi intelligenciától való félelem körülbelül annyira reális, mintha a Mars túlnépesedése miatt aggódnánk. A kutatások eddigi története legplasztikusabban két évszak, tavasz és tél, tíz-tizenöt évenkénti váltakozásával szemléltethető. A kezdeti, 1950-es évek végi és az 1960-as évekbeli nagy elvárásokat, a határtalan optimizmust a gyors sikerek elmaradása miatt elzáródó pénzcsapok, és lassú tetszhalál, az 1970-es évek „MI-tele” követte. A személyi számítógép elterjedésével és az olcsóbb, nagyobb számítási kapacitásokkal, 1985 körül megint kirügyeztek a fák, de világraszóló, konkrét eredmények híján a következő évtized a sikertelenség jegyében telt el. Szép lassan – egy-egy valóban izgalmas rendszer megbízhatóságába vetett hitet fenntartandó – az MI kifejezést is száműzték a bölcsek, mert zsákutcának tűnt.

A harmadik évezred elején viszont ismét kitavaszodott, a szerteágazó szakterület és a biológia, az agykutatás vagy az idegtudományok – melyekhez ezt követően még több diszciplína társult – egyre gyakoribb fúziójának köszönhetően az elméleti eredmények után jöttek a valóban praktikus, széles körben használt alkalmazások (amelyek már senki sem emleget mesterséges intelligenciaként). Az infokommunikációs nagyágyúk, az IBM, a Google, a Facebook, az Apple és a többiek látványos cégvásárlásai – és sikerei (IBM:Watson és a köréje épült startup-ökoszisztéma, asszisztensek, Tesla-autó) – egy harmadik évszakot, a nyarat ígérik. 2015 tanulsága: megint divat lett az MI.

Csakhogy a Big Data jelenségre is reagáló jelentős fejlődés a rendkívül gyors adatfeldolgozást igénylő, viszont például a sakkhoz hasonlóan matematikai-logikai szabályokkal jól körülírható, szűk területeken igazán látványos.

A legintelligensebb robotok (individuálisan és csoportban, rajként) is behatárolt keretek között tevékenykednek, autonómiájuk korlátolt, érzelmeket ugyan nagy nehezen felismergetnek, emocionális reakcióik azonban megmosolyogtatják a kommunikációs partnerüket. A legtökéletesebb chatbotok is csak jól meghatározott témákban kápráztatnak el, hirtelen váltásokkal viszont teljesen összezavarhatók.

2015-ben egyetlen MI-területtel sem foglalkoztak annyit, mint a gépi tanulással, azon belül is főként a mély-tanulással (deep learning).

Lényege, hogy a gépek tanuljanak meg hierarchikusabban és kontextuálisabban „gondolkozni”, akár úgy is, mint mi, de nem ez a lényeg.

Ha látnak egy oroszlánt, az állat-világ általános jellegzetességeitől elindulva jussanak el a kizárólag az oroszlánra jellemzőtulajdonságok felismeréséig. Ha szöveggel dolgoznak, tanulják meg a szavak egymás közti kapcsolatát – hogyan állnak össze mondatokká, miként fejeznek ki gondolatokat. A program, algoritmus (általában neurális hálózat) szintenként tanulja meg a bemenőadatok tulajdonságjegyek szerinti hierarchiáját, minták szerinti osztályozását. Egyszerre csak egy szintet, ahol az adott szint bemenete mindig az előző kimenete. Az adatokat csakígy tudja kellő mélységben és pontosan reprezentálni, miközben a variációs lehetőségekről sem feledkezik meg. A technológiai szingularitáshoz a lehető legsokrétűbb és „legmélyebb” tanuláson keresztül vezet az út, a gépi rendszerek máskülönben képtelenek hibátlanul felismerni arcot,tárgyat, szöveget, beszédet, érzelmet. A következő lépés a különféle részterületek eredményeinek egyetlen rendszerben történő integrációja lenne, anélkül, hogy zavarnák egymás működését.

Intelligencia és tudatosság: emberi szintű MI-ről akkor beszélhetünk, ha az nemcsak intelligens, hanem tudatos is.

Ha nemcsak érzékeli az élményeket, hanem azt is átéli, hogy képes átélni valamit. Ha megéli, és nemcsak szimulálja az érzelmeket. Ha vannak szándékai, ha intencionálisan cselekszik. De miért akarjuk mindenképpen a Homo sapiensről mintázni a jövő gépi intelligenciáját?

Miért ne valósulhatna meg emberi segítséggel egy a miénktől teljesen eltérő mesterséges értelem?

És mi van napjainkban? – A külvilágban, a politikában, a gazdaságban, a társadalomban keltett hullámok közepette, meg szép csendesen belovagol a következő embertípus.

Kömlődi Ferenc

A csillagok hangjai

A NAP OLYAN HANGOS, HOGY HA AZ ŰRBEN LENNE LEVEGŐ, A FÖLDÖN MEGSÜKETÜLNÉNK

A világűr legkézenfekvőbb tulajdonsága már a nevéből is kiolvasható: űr, azaz nincsen benne semmi. Valójában az űrben sincs tökéletes vákuum, de olyan ritka benne az anyag – köbméterenként alig néhány hidrogénatom, szemben a földi levegő köbméterenkénti 10^25 molekulájával –, hogy még ezzel együtt is ez áll a legközelebb a teljes ürességhez.

A hang terjedéséhez szükség van valamilyen közegre, ami a mindennapokban jellemzően a levegő. Mivel azonban az űr közel tökéletes vákuuma légüres tér, ott a hangok sem terjednek. A gyakorlatban ez ritkán okoz problémát, legfeljebb a sci-fi filmek űrcsatáiban kell kicsit elszakadni a fizika törvényeitől. Az asztronauták nyílt űrbéli csevegését meg elsősorban nem ez lehetetleníti el, hanem hogy szkafander nélkül amúgy sem kapnának levegőt, a beszélgetéshez meg nem árt életben lenni. A világ csöndjének azonban van egy kifejezetten jótékony hatása: ennek köszönhető, hogy nem szenvedünk maradandó halláskárosodást a csillagok hangzavarától.

A csillagoknak ugyanis nagyon is van hangjuk, ráadásul elég változatos: a belsejükben zajló fizikai folyamatok hatására úgy rezegnek sok-sok különféle frekvencián, akár a templomi harangok. Ha a világűrben lenne levegő vagy más, hasonlóan hatékony hangvezető közeg, Naprendszer-szerte hallani lehetne a Nap tízmillió különféle zenei hangnak megfelelő zenebonáját.

Méghozzá jó hangosan. A Nap 383 jottawattos (383 000 000 000 000 000 000 000 000 wattos) teljesítménnyel sugározza magából az energiát, ez hangerőre fordítva nagyjából 290 decibeles fülsiketítő ricsajt eredményezne. Itt a Földön persze ennél valamivel visszafogottabb lenne a Nap koncertje, hiszen a hangerő a távolság növekedésével csökken, és a bolygónk 150 millió kilométerre kering a csillagjától.

A Napról 2013. június 20-án készült felvételen egy fler (a naplégkör egy korlátozott részének hirtelen erős kifényesedése) látható a kép bal oldalán.

Fotó: NASA/Goddard/SDO

A Nap földi hangereje körülbelül 125 decibel lenne. Ezt az értéket segít elhelyezni, hogy a 120 decibel nagyjából annak a zajszintnek felel meg, mint ha 100 méterről hallgatnánk végig egy sugárhajtású repülőgép felszállását, míg a 130 decibel már az emberi hallás fájdalomküszöbe – de ha huzamosabb ideig vagyunk egy hangnak kitéve, már ennél alacsonyabb hangerő is maradandó halláskárosodást okozhat.

Szóval, bár izgalmasan hangzik, hogy akár a saját fülünkkel is hallhatnánk a Napot, azért ne sajnáljuk túlságosan, hogy ettől az élménytől megfoszt minket a világűr néma üressége.

Bolcsó Dániel

A rezonanciagyűrűk szerepe a csillagképződésben

“Az NGC 3081 itt szinte szemtől szemben látható. Más spirális galaxisokkal összehasonlítva kicsit másképp néz ki. A galaxis korlátozott spirális központját egy fényes hurok veszi körül, amelyet rezonanciagyűrűnek hívnak . Ez a gyűrű tele van fényes klaszterekkel és új csillagképződésekkel.

Ezek a gyűrűk különösen rezonanciáknak nevezett helyeket képeznek , ahol a gravitációs hatások a galaxisban a gáz halmozódását és bizonyos helyzetekben történő felhalmozódását idézik elő. Ezeket a „bár” jelenléte a galaxisban, mint például az NGC 3081 esetében, vagy más közeli objektumokkal való interakciók okozhatják. Nem szokatlan, hogy az ilyen gyűrűket akadályos galaxisokban lehet látni, mivel a rudak nagyon hatékonyan gyűjtik a gázt ezekre a rezonancia-régiókra, és halmozódásokat okoznak, amelyek aktív és nagyon jól szervezett csillagképződéshez vezetnek.”

Azért azon érdekes lehet elmolyolni, hogy rendben van, hogy nem halljuk a csillagok hangját, de az állítólagos “sötét anyag” vajon milyen hordozó közegként értelmezhető?

Lehet, hogy nem is lineáris?

Lehet igaza van néhány gondolkodónak, amikor azt mondja; – Az ember a csillagok táncát járja…

Azt már ragozzuk egy ideje, hogy a tudomány racionalitása, jelenlegi kompetenciája a tér-idő valóságtartalmára vonatkozik.

Még jó, hogy mindig is voltak olyanok, akik tágítják az emberi értelmezést akár a rezonanciák, frekvenciák birodalmában is.

Hiszen, ha a sötét anyagot szimplán a pszichikai síknak értelmezzük, akkor megint csak feltehetjük a kérdést, hogy az ember legtöbb esetben miért csak szenvedő alanya a saját gondolat és érzelem-világának?

Lehet, hogy sokkal több értelmezhető valóságalapja van , hogy miért építkeztek őseink a csillagok megfigyelésére alkalmas objektumokat?

Ha nyitott elmével vizsgáljuk a csillagok tudományát esetleg az asztrológiának is van létjogosultsága interdiszciplinárisan?

Ilyenkor egy kicsit szűk keretnek is érezhetjük, hogy ha csak az elektromágneses tartomány törvényeit akarjuk ráerőltetni, – mondjuk több síkon is zajló valóságunkra. A mi dimenziónk elektromágneses. Mi is felváltva vagyunk hol elektromos, hol mágneses állapotban, hol vonzanak dolgok, hol feszültségeket keltenek és ehhez képest a “fekete lyuk” egyáltalán nem szupernehéz, pusztán a felfogása az, a túl sokat gondolkodó elmének. De ezek a dolgok is szép lassan egyre tisztább megvilágítást kapnak, mert a “rejtett” működési mechanizmusok, a jelek szerint nem is rejtettek, – pusztán távolságban, – mennyiségi értelmezésben kevésbé értelmezhetőek.

Murzsicz András

 

Fázis

Teljesek vagyunk

A tudomány és a spiritualitás egyazon valóság két aspektusa. Nincs közöttük kibékíthetetlen ellentét.

A tudományos keresés és a spirituális keresés az emberiség két nagy útkeresése volt. De úgy tűnik, egyesek azt gondolják, a tudomány kibékíthetetlen ellentétben van a spiritualitással. A tudományos keresés a külső tér, idő és anyag világában fedez fel rendet, a spirituális keresés pedig a tudatunkban. Mivel azonban a teljes valóság mind anyagból, mind tudatból áll, miért kellene a külső világ rendjének megértését célzó keresésnek kibékíthetetlen ellentétben lennie a belső világ rendjének megértésére irányuló kereséssel?

Mindkét keresés az emberi kíváncsiságban gyökerezik. Mi, emberi lények ki akarjuk nyomozni, mi történik bennünk és körülöttünk. Azért akarunk megfigyelni, hogy rájöjjünk a dolgokra. Természetünktől fogva kíváncsiak vagyunk, bármiről van is szó. Például a technológia a tudomány terméke és nem magyarázata. A tudományos keresés jóval azelőtt megvolt, mielőtt bármilyen technológia kifejlődött volna. Rákérdeztünk, hogy miért kék az ég, miért kel fel és nyugszik le a nap, miért van olyan sok faj körülöttünk, miért következnek be fogyatkozások, s mindezt jóval azelőtt, mielőtt bármilyen technológia létrejött volna.

Ugyanígy a Ki vagyok én? Mi az élet célja? Miért van bennem oly sok konfliktus és harc? Lehetséges-e valami más rendet elérni tudatomban? Mi a halál? Van-e valami a halálon túl? kérdések a spiritualitás területének kérdései. Ebből a keresésből fejlődtek ki a különböző vallások. Voltak nagy kérdezők, akik eljutottak egy bizonyos igazsághoz és rendhez. Ezt a rendet nevezhetjük szeretetnek, együttérzésnek, harmóniának, bárminek. Ebből az állapotból próbálták meg közvetíteni az igazságot, amelyet megláttak, és szellemi vezetőkké váltak, akik köré a szervezett vallások épültek. Ily módon az intézményesült vallások a spirituális keresés melléktermékei, mint ahogyan a technológia a tudományos keresés melléktermékeként fejlődött ki.

Miért van az, hogy a tudományos keresés annyira sikeres volt, de amikor tudatunk megértésére kerül a sor, az emberiség mint egész kudarcot vall? Az egyik ok, amiért a tudományos keresés annyira előrehaladt, az, hogy a természetben, amely a tudomány területe, hatalmas rend uralkodik. A természet valamilyen mértékben bizonyos törvények szerint működik, és a tudomány képes volt felfedezni ezeket a törvényszerűségeket. A tudományos keresés sikerének másik oka, hogy a megfigyelő és a megfigyelt elkülönülése többé-kevésbé lehetséges. Viszonylag könnyű objektív lenni azzal kapcsolatban, amit az ember lát. Ez csak a kvantumfizikában dől meg, ahol egy olyan részecskénél, mint az elektron, a megfigyelés puszta aktusa kihat a részecske állapotára. A tudományban az emberi tévedéseket gyorsan kiderítik, mert a konklúziókat más emberek ellenőrzésére bízzák. A tudomány ezúton próbálja kiküszöbölni az egyes megfigyelő szubjektivitását. De amikor a spirituális kereséshez érkezünk, magunkba nézünk, és a megfigyelő maga a megfigyelt. Itt nincs dualizmus.

A tudományos keresésben tudásunk összeadódik. Amin Newton egész életében munkálkodott, ma két-három év alatt meg tudjuk tanulni, és építeni tudunk rá a további kutatásban. A spirituális keresésben a tudás nem segít. Valójában inkább akadály. Amit Buddha felfedezett és kinyilatkoztatott, el tudom olvasni, és eljuthatok oda, hogy ismerem a buddhizmust. Mindez a tudás a buddhista filozófia professzorává emelhet engem, de a buddhista filozófia professzora nem Buddha! Pusztán ismereteken keresztül nem tudom elérni azt a rendet, ami Buddha tudatában volt. Így Buddha tanítványainak annak érdekében, hogy rendet teremtsenek saját tudatukban, mindent újból meg kell figyelni és újra felfedezni, amit Buddha felfedezett. Az ember nem tudja egyszerűen megtanulni. Valami másra van szüksége az ismereten túl, nevezetesen az igazság szellemi meglátására.

A tudomány területén szintén alapvető fontosságú valamilyen szellemi meglátás, bepillantás, de csak az első ember esetében, aki felfedezi az igazságot. Ha Einstein nem látja meg a tér, idő, anyag és energia kérdéseinek mélyét, akkor elméje nem teremt egy teljesen új felfogást. De miután a tudósok eljutottak egy meglátáshoz, egyenlet formájába öntik, logikusan levezetik és igazolják azt. Ettől kezdve a tudást nem bepillantáson, hanem racionális logikán keresztül tanítják. A spirituális keresésben ha valakinek nincsenek mély rálátásai, csak a hamut matatja.
Tehát a spirituális keresés lényegéből adódik néhány probléma. Ahogyan voltak nagy tudósok, mint például Einstein, Newton, Galilei, Darwin és így tovább, ugyanúgy voltak nagy spirituális tanítók. Az emberek azért tisztelik ezeket a tanítókat, mert elértek egy bizonyos tudatállapotot. De mit tettek követőik? Azt mondták: “Ez a tanító a mi gurunk, a mi megváltónk, a vezetőnk, ezért imádjuk hát őt.” Átvették szavait és terjesztették azokat. Egy szervezetet fejlesztettek ki, amiből a vallás kialakult. A követők nem jutottak el az igazsághoz; megelégedtek azzal, hogy terjesztik az “Igét”.

Tegyük fel, hogy a tudósok ugyanezt tették volna: ha építettek volna egy templomot Newton-nak, és azt mondták volna: “newtoniánusok vagyunk, Newton a vezetőnk, bármit mond is Newton, az az egyedüli igazság, és mi terjeszteni fogjuk. A tudósok egy másik csoportja pedig Einsteinnel tette volna ezt, és azt mondták volna: “einsteinisták vagyunk” — vajon tudósoknak neveztük volna-e őket?

Ám a spiritualitás területén nagyon könnyen rászedhetők vagyunk.
Első problémánk a rituálékhoz való kötődés volt. Ha egy személy bizonyos ruházatot visel, bizonyos szertartásra eljár és elvégzi azt, egy bizonyos módon gyújt mécsest és így tovább, elfogadjuk, hogy ő szent ember. Szem elől veszítettük azt a tényt, hogy a spiritualitás: keresés és kérdezés. Ha az emberi lények nem érnek el egy rendet tudatukban, nem spirituálisak. Ennek pedig semmi köze sincs a szertartásokhoz, az öltözékhez, a kiejtett szavakhoz vagy elolvasott könyvekhez. Semmi köze sincs a fejünkben található némi ismerethez.

A másik tényező, amely nagyon megakasztotta a spirituális keresést, a hit. Mit jelent a hit egy ember számára, aki az igazságot keresi? Ugyanolyan módon el kell vetnünk, mint ahogyan a tudós elvet egy teóriát. A teória nem az igazság: a modell nem a valóság. Hogy megtudjuk, mi az igazság, kísérleteket kell végeznünk. De amikor van egy hitünk, egyszerűen kérdezés és megértés nélkül elfogadunk valamit. Annak sincs értelme, hogy azonnal elutasítsunk egy nézetet. A vak elfogadás ugyanúgy rossz, mint a vak elutasítás. Csak akkor tehetünk szert bölcsességre, ha figyelünk és megfontolunk, nem fogadunk el s nem utasítunk el, hanem együtt élünk a kérdéssel, és saját megfigyeléseink segítségével feltárjuk azt.

A spirituális keresés azért nem jutott messzire, mert úgy értelmeztük, hogy az a hitet jelenti. Azt gondoljuk, a “hit” elhozza majd számunkra az elme megnyugvását, hogy elhoz valami istenit. Ez illúzió. A hit ideiglenesen adhat számunkra bizonyos békét, de ugyanaz, ami tegnap nyugtalanította az elmét, holnap is nyugtalanítani fogja, mert ugyanazok az okok továbbra is működnek. Ha a problémák nem forrásuknál szűnnek meg, az ok és a hatás is feltétlenül fennmarad.

A harmadik megfontolandó dolog az erkölcsi kódex kérdése — mi a jó, mi a rossz, mit tegyünk és mit ne tegyünk. Meg kell vizsgálnunk, vajon az ember elérhet-e erkölcsi tisztaságot előre meghatározott törvények gyakorlásán keresztül? Amikor megismételnek egy bizonyos tettet, hamar szokássá válik, és az ember erkölcsileg tisztának érezheti magát, anélkül, hogy elérte volna az erkölcsi tisztaságot. Ez a spirituális keresés komoly problémája. Ha agresszív, erőszakos, gyűlölködő vagyok, képes vagyok-e gyakorolni az erőszakmentességet? Egy elképzelést vetítek ki, hogy az erőszakmentesség azt jelenti: nem ütök meg egy másik embert, ezért visszatartom magam. Dühbe gurulok, úgy érzem, megütném a másik embert, de nem teszem, mondván, hogy az “erőszakmentességet gyakorlom”. De a tudatomban ettől még van gyűlölködés, még van agresszió. Pusztán megakadályoztam külső megjelenését. Bizonyosan csak akkor létezik erőszakmentesség, amikor a tudatban vége szakad az erőszaknak. Amíg belül erőszakos vagyok és azt gondolom, hogy az erőszakmentességet gyakorlom, addig ez csupán “kontroll”. Az önkontroll valami egészen más dolog, mint az önmegvalósítás, mely véget vet bennünk az erőszaknak.

Az erkölcsi tisztaság tudatállapot. Akkor van erkölcsi tisztaság, amikor véget ér a zűrzavar. Az erőszak, a félelem, a féltékenység, a bírvágy mind a tudatunkban uralkodó zűrzavar része. Az ember fegyelemmel nem tud rendet teremteni a rendetlenségben. Csak akkor támad szükség belső rendteremtésre, amikor a tudatban zűrzavar van. Ezért a teremtett rend valójában rendetlenség. Az erőszak elnyomása nem erőszakmentesség.

Természetesen a külső tett is számít, és bizonyos mértékű önkontroll szükséges lehet, de semmit sem változtat meg alapvetően. Belül még mindig konfliktusban vagyunk, amikor csak kifelé kontrollálunk. Ha harcolunk önmagunkkal, akkor amit egyik nap kontrolláltunk, mindennap kontrollálnunk kell, ami azt jelenti, hogy az egész élet egy csatamezővé válik.

Nem spirituális élet az, ha valaki állandóan harcban áll önmagával. Minden zűrzavarnak oka van, és amíg az ok létezik, a zűrzavar is létezni fog. A spirituális keresés tehát rákérdezés a belső zűrzavar okaira; az önismeret keresése. Az erkölcsi tisztaság ennek a keresésnek a mellékterméke.

A spiritualitás ilyen megközelítése bármilyen felekezettől független, ezáltal, csakúgy, mint a tudomány, univerzális. Éppúgy, ahogyan nincs indiai vagy brit vagy amerikai tudomány, csak egyetlen féle spirituális elme van — a szeretethez, az együttérzéshez, a békéhez és harmóniához eljutott elme. Nincs olyan, hogy hindu spiritualitás vagy keresztény spiritualitás vagy buddhista spiritualitás. Illúzióink azok, amelyek különálló vallási közösségekre osztanak bennünket. A különböző intézményesült vallások a spirituális keresés történelmi melléktermékei, és különbséget kell tenni köztük, valamint önmagában a keresés között. Hasonlóképpen különbséget kell tennünk a tudomány és a technológia között. A tudomány az igazság keresése, míg a technológia az emberi hatalom-, kontroll- és komfortvágyból származó melléktermék. A hatalom zabolátlan használata okozta a világ minden ökológiai, társadalmi és politikai problémáját, amelyekkel ma szembenézünk. Az emberiségnek anélkül kell tovább folytatnia a tudományos és spirituális keresést, hogy túlságosan belebonyolódna ezek melléktermékeibe.

A spirituális és tudományos keresés valójában a valóság két, egymást kiegészítő faggatása. Bármiféle antagonizmus-érzet közöttük a szűklátókörűség terméke. A tudomány a mérhetővel, a spiritualitás a mérhetetlennel foglalkozik. A két keresésnek kéz a kézben kell haladnia. Az emberi megértés nem lesz teljes, ha nem fogja át a valóság mindkét aspektusát. A valóság egyetlen, osztatlan teljesség, amely mind az anyagot, mind a tudatot magában foglalja. Tapasztalataink által korlátozottak lévén, gondolataink jórészt ugyanolyan módon választják el a külső világot a belsőtől, mint ahogyan elménk választja el az időt a tértől, noha ezek egyetlen kontinuum különböző aspektusai. A felekezeti oktatás ellenzése nevében minden spirituális keresést az összes vallásos hittel együtt félredobni olyan lenne, mintha a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntenénk.

P. Krishna professzor a Rajghat Oktatási Központ rektora

Más szemmel kicsit messziről

Ezerféle új sugárzástól reszkető föld. Végső soron e hatalmas szervezet csak új lélekért és új lélekkel élhet. A változó kor változó gondolatot hoz. Na de hol keressük, hová tegyük azt a megújító és törékeny változást, amely anélkül, hogy szemmel láthatóan megváltoztatta volna a testünket, új lényeket faragott belőlünk? Sehol másutt, mint egy újfajta intuícióban, amely teljes egészében módosította mozgásterünket, a világegyetemet – másképpen fogalmazva, az ébredésünkben.”

Teilhard de Chardin szerint tehát az emberi faj mutációja megkezdődött: az új lélek születőben van. A mutáció az értelem mélyrétegeiben zajlik, és a „megújító változás” révén a világegyetem teljes és az eddigitől teljesen eltérő képét kapjuk. A tudat éber állapota magasabb rendű állapottá válik, amelyhez képest az előző csupán álom volt. De most eljött az igazi ébredés ideje.
Erről a valódi ébrenlétről vallott szemléletünkbe szeretnénk beavatni az olvasót.

Ha számba veszem összes cselekedetem, kutatásom, írásom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindezt az a megérzés vezérelte, amely olyan heves és erős volt apámban, amely szerint az emberi tudatnak át kell térnie egy újabb szakaszba, hogy rá kell találni a „második ihletre”, és hogy ennek immár legfőbb ideje. Alapjában véve ennek a könyvnek nincs is más tárgya, mint a lehető legnagyobb mértékben kiállni e mellett a megérzés mellett.
A tudományhoz képest a pszichológia tekintélyes késésben van. Az úgynevezett modern pszichológia a harcos pozitivizmus uralta XIX. századi képnek megfelelő embert tanulmányozza. A valóban modern tudomány viszont olyan világot tár fel, amely egyre több meglepetést okoz, és egyre kevésbé felel meg a hivatalosan elfogadott szellemi struktúráknak és ismeretnek. A tudati állapot pszichológiája befejezett és változatlan embert feltételez: a „felvilágosodás” homo sapiensét. A fizika pedig olyan világot leplez le, amely egyszerre több játékot játszik, rengeteg kaput tár ki a végtelenre. Az egzakt tudományok a fantasztikumba torkollanak. A humán tudományok pedig még mindig a pozitivista babona rabjai. A tudományos gondolkodást a történés, a fejlődés fogalma uralja. A lélektan még mindig a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember képére alapozódik. Mi viszont ezzel szöges ellentétben azt gondoljuk, hogy az ember nem befejezett lény, ugyanis azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a nagy tömegek hoznak létre, nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását, a „megújító változást” magán az emberen belül. Olyannyira, hogy véleményünk szerint a mi időnkhöz igazított pszichológia akkor lenne hatásos, ha nem abból indulna ki, hogy mi az ember (vagy inkább, minek látszik), hanem abból, hogy mivé válhat, lehetséges fejlődéséből. Az első hasznos munka az lenne, ha meg tudnánk találni ennek a lehetséges fejlődésnek a szemléletét. Mi ebbe a kutatómunkába vágtunk bele.

Minden hagyományos tan azon az elven alapszik, hogy az ember nem kifejlett lény, és a régi pszichológiák azokat a feltételeket tanulmányozzák, amelyek közepette az embert valóban a tökéletességhez vezető módosulások, változások, transzmutációk végbemennek. A mi módszerünkből következő teljesen modern szemlélet azt a gondolatot sugallja nekünk, hogy az ember talán olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket nem használ ki, egy egész parlagon heverő gépezettel. Mondottuk már: a bennünket körülvevő világ végső megismerése magának a megismerésnek, az értelem felépítésének és az érzékelésnek a természetét kérdőjelezi meg. Azt is mondtuk, hogy a legközelebbi forradalom lélektani lesz. Ez nem csupán a mi látomásunk: sok modern kutató vallja ezt, Oppenheimertől Costa de Beauregard-ig, Wolfgang Paulitól Heisenbergig, Charles-Noél Martintői Jacques Ménétrier-ig.
Meg kell hagyni azonban, hogy e forradalom küszöbén azok a szinte vallásos, emelkedett gondolatok, amelyek a kutatókat serkentik, egyáltalán nem jutnak el a közönséges ember szelleméig, nem villanyozzák fel a társadalom mélyrétegeit. Néhány agyban minden megváltozott. Ezzel szemben a XIX. század óta semmi sem változott az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott általános gondolkozásban. Jaurès élete végén írt egy cikket Istenről, a csodálatos írás nem jelent meg:
„Csak annyit szeretnénk ezúttal elmondani, hogy a rövid időre háttérbe szorult vallásos gondolkozás visszatérhet a szellembe és a tudatba, mert a tudomány jelenlegi következtetései felkészítik rá. 

Nem az anyagi gondok terelik el az ember figyelmét az emelkedett gondolatokról és az isteni dolgokról való töprengésről, a legtöbb embert az embertelen munka fosztja meg attól, hogy gondolkodjon, sőt egyáltalán érezze az életet, vagyis Istent. Meg a felfokozott alantas ösztönök, az irigység és a gőg, amelyek az istentelen harcok közepette felemésztik a legbátrabbak és legboldogabbak belső energiáit is. Az éhség kihívása meg a felfokozott gyűlölet közepette az emberiség nem tud a végtelenre gondolni. Az emberiség olyan, mint egy nagy fa, amelyiket a viharos ég alatt körüldonganak az izgatott legyek, és ebben a gyűlölködő döngésben a világegyetem mélységes, isteni hangja elsikkad.”
Meghatottan fedeztem fel Jaurésnek ezt az írását. Annak a hosszú üzenetnek a szavait használja, amelyet apám küldött neki. Apám lázasan várta a választ, de nem jött. En kaptam meg ennek a kiadatlan kéziratnak a közvetítésével, csak ötven év múltán…
Az ember kétségkívül nincs olyan fokon tisztában önmagával, mint azzal, amit csinál, úgy értem, azzal, amit az ember sötétben tapogatózó munkájának megkoronázásául a tudomány felfed a világegyetemről, rejtélyeiről, hatalmairól és összhangjáról. Es ez azért van, mert a társadalmi szervezet elavult elveken nyugszik, és megfosztja reménytől, szabadidőtől és nyugalomtól. Ha a szó szoros értelmében megfosztják az élettől, hogyan fedezhetné fel a végtelen térséget? Mégis minden jel arra vall szerintünk, hogy a dolgok rendkívül gyorsan meg fognak változni; hogy az elszabaduló hatalmas tömegek, a felfedezések és technikai vívmányok elemi erejű nyomása, a valódi felelősség közegében kavargó gondolatok, a külső intelligenciákkal felveendő kapcsolatok el fogják söpörni a régi elveket, amelyek megbénítják a társadalmi életet, és hogy az ember, aki az őrülettől a lázadásig, azután a lázadástól a csatlakozásig vezető úton végigjut, újra felszabadul, és meghallja önmagában ezt a feltörő „új lelket”, „ezt az oksági hatalmat”, ami a létet a cselekedethez köti.

Az egyetlen haladás a pszichológiában a mélységek, a tudat alatti zónák kutatásának elkezdése volt. Mi úgy véljük, felderítendő csúcsok is léteznek, vagyis tudat feletti zóna. Hogy pontosabban fogalmazzunk, kutatásaink és megfigyeléseink során arra a következtetésre jutottunk, hogy el kell fogadni azt a feltevést: az agyban létezik egy legnagyobbrészt használatlan, kiaknázatlan magasrendű szerkezet. A normális, éber tudati állapotban az agy tizedrésze működik. Mi történik a látszólag csendes kilenctized részben? És vajon nincs-e olyan állapot, amelyikben az egész agy szervezetten működik? A felsorolandó és tanulmányozandó tények talán arra a jelenségre utalnak, hogy az általában alvó zónákat fel lehet ébreszteni.

Sajnos ezt a jelenséget még semmiféle pszichológiai ág nem kutatja. Bizonyára meg kell várni, amíg a neurofiziológia annyit fejlődik, hogy megszülethet a csúcspszichológia. Mi nem szeretnénk kivárni, amíg ez az új fiziológia kifejlődik, de nem is akarván előre befolyásolni az eredményeit, csak szeretnénk egyszerűen felhívni a figyelmet erre a területre. Meglehet: ez a kutatás éppolyan fontos lesz, mint az atomkutatás vagy a világűrkutatás.

Eddig minden érdeklődés arra irányult, hogy mi rejtőzik a tudat alatt; ami magát a tudatot illeti, a modern tudományban továbbra is az alsóbb rétegekből származó jelenségnek tekintik: Freud a nemiséget, Pavlov a feltételes reflexet stb. Olyannyira, hogy az egész lélektani irodalom, az egész modern regény például Chesterton meghatározásán alapszik: „Az emberek, akik a tengerről akarnak szólni, csupán a tengeribetegségről beszélnek.” Chesterton azonban katolikus volt: ő feltételezte, hogy létezik csúcstudat, mert ő elfogadta Isten létezését. A pszichológiának éppúgy, mint a többi tudománynak, fel kellett szabadulnia a teológia uralma alól. De mi úgy véljük, hogy még nem teljes a felszabadulás; hogy felülről is segíteni kell a felszabadulást: azoknak a jelenségeknek a módszeres tanulmányozásával, amelyek a tudat felett helyezkednek el, a tudat feletti jelenségek, továbbá a magas-frekvencián vibráló értelem tanulmányozásával.
A fény színképe a következőképpen áll össze: baloldalt a Hertz-féle hullámok széles csíkja és az infravörös. Középen a látható fény keskeny csíkja; jobboldalt a végtelen sáv: ultraibolya, röntgensugár, gammasugár meg az ismeretlen.
Hátha az értelem, az emberi fény színképe is ehhez hasonló? Baloldalt az infratudat vagy tudattalan, középen a keskeny sáv a tudat, jobboldalt pedig az ultratudat végtelen sávja. Az ultratudat széles területét, úgy látszik, csak a misztikusok meg a mágusok kutatták: ezek titkos kutatások és alig érthető tanúságok. A felmerülő csekély adat miatt némely tagadhatatlan jelenséget, mint az intuíció meg a zsenialitás, amelyek a jobb oldali sáv elejének felelnek meg, az infratudat jelenségeivel magyaráznak, amelyek viszont a bal oldali csík szélén találhatók. Amit a tudatalattiról tudunk, azzal megmagyarázhatjuk ezt a keveset, amit a tudatfelettiről ismerünk. Holott a fény színképének jobb oldali részét nem magyarázhatjuk a bal oldalival, a gammasugarakat a Hertz-féle hullámokkal: nem ugyanazok a tulajdonságok. Azt gondoljuk tehát, hogy ha van tudaton túli állapot, a szellem tulajdonságai teljesen mások benne. Tehát az alsó rétegek pszichológiájának módszerei nem megfelelőek, újakat kell kitalálni.
Milyen körülmények között juthat a szellem ebbe a másik állapotba? És akkor melyek a tulajdonságai? És milyen ismeretekhez képes eljutni?
A megismerés óriási fejlődése egészen odáig vezet bennünket, ahol a szellem kénytelen lesz megváltozni, hogy megvizsgálja, amit meg kell vizsgálnia, megtegye, amit meg kell tennie. „Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul.” De vajon csakugyan azok vagyunk, akinek hisszük magunkat?


Pauwels, Bergier

Dr. Joe Dispenza; Újrahuzalozva

A jó mámorában

Világunk a koronavírus után

A Jövőt Kutató Intézet négy lehetséges jövőképet ír le, melyek azt taglalják, hogy hogyan fogja a koronavírus időszaka megváltoztatni életünket. A negyedik, optimista forgatókönyv szerint, ahogyan ezzel a krízis szituációval vállvetve, együtt megbirkózunk, egy „resiliensebb“, (azaz rugalmasan ellenálló, erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódó) társadalmat hoz létre, és létrejön egy új, tudatosabb együttműködés az emberek között. Matthias Horx a jövőt egy teljesen új szemszögből közelíti meg.

Ő ugyanis a jövőből visszatekintve írja le, hogy milyen meglepő dolgokat élünk meg majd a koronavírus utáni időszakban:
“A koronavírus által az egész élethez való hozzáállásunk megváltozik – a létezésünk mindenéletformája.” (Slavoj Žižek, 2020 március)
Ez időtájt gyakran kérdezik tőlem, hogy mikor lesz vége a korona krízisnek és mikor fog visszatérni ismét a normális élet? A válaszom: soha. Léteznek olyan történelmi pillanatok, amik a jövőt teljesen megváltoztatják. Ezt a nagy válságok korszakának nevezzük. Most épp egy ilyen korszakban élünk.
A világ – ahogy eddig ismertük – megszűnik épp. De mögötte lassan létrejön egy új világ, melynek formáját jelenleg még csak sejteni tudjuk. Azt tanácsolom, hogy tegyük azt, amit a vállalatok a tervbe vett folyamataik analizálásakor csinálnak. Nem a „prognózis“ technikájával nézünk a jövőbe, hanem a jövőből nézünk vissza a mára. Őrültségnek hangzik? Próbáljuk meg!

Világunk 2020 őszén

Képzeljünk el egy őszi napot, mondjuk 2020 szeptemberében. Ülünk egy nagyváros kávézójának teraszán. Meleg van és az utcákon ismét nyüzsög az élet. Az emberek másképpen viselkednek? Vagy minden olyan, mint régen volt? Ugyanúgy élvezzük a bort, a koktélt, a kávét, mint a koronavírus előtt? Vagy jobban? Ha visszatekintünk, meg fogunk lepődni! Azon például, hogy a koronavírus okozta szituáció egyáltalán nem szociális elszigeteltséghez vezetett. Hanem pontosan az ellenkezőjét váltotta ki: egy kezdeti bénultság és sokkos állapot után sokan közülünk megkönnyebbülést éreztek, nem kellett tovább rohanni, állandóan beszélni és minden létező technikai csatornán kommunikálni, hanem egyik pillanatról a másikra nyugalom, leállás következett be. A lemondás nem feltétlenül veszteséget jelentett, sokkal inkább új lehetőségeknek nyitott kaput. Néhányan ezt már átélték, akik például egy ideig böjtöltek vagy diétáztak ami után az étkezés számukra egy teljesen új élvezetet nyújtott.

Paradoxon, de az emberek közti fizikai távolság, amelyre a vírus rákényszerített bennünket, egyidejűleg új közelségeket teremtett.

Olyan embereket, “dolgokat” ismertünk meg, akiket egyébként sohasem ismertünk volna meg. Régi barátokkal ismét gyakrabban vettük fel és megerősítettük a meglazult kapcsolatot. Családtagok, szomszédok, barátok közelebb kerültek egymáshoz és az eddigi konfliktusaik értelmüket vesztették.

Mindenki udvariasabb lett egymáshoz, amit oly régen hiányoltunk. Most, 2020 őszén, a focimérkőzések hangulata is nagyon különbözik a tavaszi meccsektől, amikor még a tömegek dühöngő őrjöngését láthattuk. És azon csodálkozunk, hogyan jutottunk el idáig?
Az is meglepő, hogy milyen gyorsan váltak a digitális technikák hirtelen mindennapi életünk részévé.
A telefonkonferencia és a videokonferencia, amitől a legtöbb kollégánk eddig irtózott (előnyben részesítve az üzleti utazásokat), praktikusnak és eredményesnek bizonyult. Tanárok megtanultak interneten keresztül tanítani. A home office sokak számára természetessé vált, a velejáró improvizálási és időbeosztási képességekkel együtt.
Ugyanakkor megéltük a régi, elavultnak hitt kapcsolattartási formák reneszánszát. Már nemcsak az üzenetrögzítő válaszol, hanem egyre többször a felhívott személy maga. A vírus miatt meghosszabbodtak a telefonbeszélgetések. Az üzenetek jelentősége is megnőtt. Az emberek közti kommunikáció ismét valósabbá vált. Többé nem várakoztattunk meg senkit sem érzéketlenül. Nem húztuk az időt a válaszadással. Egy új kultúra alakult ki: elérhetőbbek és felelősségteljesebbek lettünk.
Az embereknek, akiknek rohanó életükben egy pillanatnyi nyugalmuk nem volt, most (a fiatalokat is beleértve) óriási sétákat tettek – mely fogalom szinte már ismeretlen volt. A könyvolvasás megint divatba jött. A reality show-k egyszerre nevetségessé váltak. A Trivia-Trash, a végeláthatatlan lelkizés, ami az összes csatornából ömlött, nem tűnt el ugyan véglegesen – de jelentőségét vesztette.
Emlékszik még valaki a political correctness témára? Vagy a kulturális különbözőségeket taglaló vitákra? Miről is volt szó? Fogalmunk sincs már.
A krízis korszakokban elsősorban megszűnnek, feleslegessé válnak a régi jelenségek. A cinizmus – a hétköznapi dolgok lenézése – például hirtelen eltűnik. Ugyan egy rövid ideig ömlik a félelem és a hisztéria a médiákból, de lassan ez is abbamarad.
A nyári hónapokban megörültünk annak, hogy gyógyszereket találtak fel, amelyek elősegítették a túlélést és erősítik az immunrendszert. Ezáltal csökkent az elhalálozások száma. Így a koronavírus egy szokványos vírussá vált. Igaz, hogy ebben az orvostudomány is segített, de azt tapasztaltuk, hogy
a döntő tényező a szociális viselkedésünk megváltozása volt. Az emberek a korlátozások idején megtanultak szolidárisnak lenni egymáshoz. Meghatározó az emberi, a szociális intelligencia volt, nem pedig az agyon dicsőített mesterséges intelligencia.

A technológia és kultúra új kapcsolata

A technológia és a kultúra viszonya is megváltozott. A vírus előtt a technológiától vártuk a csodát, ez volt a jólét kulcsa számunkra. Ma már – pár technológiai freaket kivéve – senki sem hisz a digitális megváltásban. A nagy technológiai hipe véget ért. Figyelmünket a humán kérdések foglalkoztatják most: Ki is az ember? Mit jelentünk egymásnak? Rácsodálkozunk, mennyi humor és emberség áradt belőlünk a vírus napjaiban.
És azon csodálkozunk, hogy mennyire le tud süllyedni a gazdaság anélkül, hogy összeomlana – melyet korábban minden apró adóemelésnél és törvényi beavatkozásnál baljósóltunk. Igaz megéltünk egy „fekete áprilist”, mély gazdasági és tőzsdei válsággal, és bár sok cég csődbe ment, összezsugorodott vagy teljesen másra váltott át, nem jutottunk el egy pillanatra sem a totális véghez.

Mintha a “gazdaság” egy lélegző lény lenne, mely mindig minden körülmények között tovább piheg.
Ma, 2020 őszén, ismét teljes gőzzel pörög a világgazdaság motorja. A globális just-in-time
termelés, az óriási, szerteágazó termelési láncolatok, amelyek részegységek millióit hordták össze bolygónk legkülönbözőbb tájairól, megúszták, de éppen most szedik szét és konfiguráljak újra ezeket. A termelésben és a szolgáltatások terén egyaránt szaporodnak a köztes raktárak, készleteket, tartalékokat képeznek. A helyi termelés előtérbe kerül és virágzik, – a kereskedelmi hálózatok lokalizálódnak és a kézművesség a reneszánszát éli. A világ a „glokalizáció” irányába fordult: a globalizáció lokalizálódik.
Sőt a tőzsde összeomlása miatti vagyonvesztés sem volt olyan fájdalmas, mint ahogy azt az elején képzeltük. A koronavírus utáni világban már nem játszik a vagyon akkora szerepet. Sokkal fontosabbá váltak jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy a vírus abba az irányba változtatta meg az életünket, amely irányba egyébként is jó lett volna, ha megváltozik?

A jövőképünk segít a jelennel megbirkóznunk

Miért különbözik a jövőből történő visszatekintés a jövőbe irányuló prognózistól? Ez a jövőről alkotott sajátos elképzelésünkkel függ össze. Amikor a „jövőbe” tekintünk, akkor általában csak a veszélyeket és problémákat látjuk, amelyek ránk fognak zúdulni, és amelyek áthidalhatatlan akadályokat képeznek előttünk. A jövőt a legtöbbször úgy képzeljük el, mint egy alagútból kiszáguldó mozdonyt, ami el akar gázolni bennünket. Ez a félelemünk áll utunkba, ha a jövőbe tekintünk. Ezért könnyű a jövőről horrortörténeteket kitalálnunk. A „visszatekintés“ metódusával viszont úgy tekintünk magunkra, hogy már végbement bennünk egy belső változás. Ez összeköti a mát a holnappal. Úgy is nevezhetjük: „Future Mind“, a „jővő tudatossága“. És ha helyesen csináljuk, akkor ezzel egy fajta „jövő intelligenciát“ hozunk létre.
Képesek vagyunk nemcsak a külső eseményeket, hanem a megváltozott világra reagáló belső  alkalmazkodási folyamatainkat is előre látni. Hagyjuk a félelem okozta bénulást, és térjünk vissza ahhoz a vitalitáshoz, amely minden valódi jövő alapja.
Mindannyian ismerjük, milyen érzés sikeresen legyőzni egy félelmet. Amikor fogorvoshoz megyünk, már előtte aggódunk. A fogorvosi székben pedig teljesen elveszítjük az önkontrollt, még mielőtt fájna

bármi. A félelem annyira úrrá tud lenni rajtunk, hogy teljesen elborítja elménket. Amikor azonban túléltük a kezelést, feltámad bennünk a leküzdés öröme: a világot fiatalabbnak és frissebbnek látjuk, és hirtelen tele vagyunk erővel, energiával.
Ez a „Coping“: a leküzdés. Neurobiológiai szemszögből a félelem által termelt adrenalint a dopamin váltja fel. Míg az adrenalin az elmeneküléshez és a harchoz szükséges (ami nem igazán eredményes sem a fogorvosi székben, sem a korona vírus elleni küzdelemben), a dopamin kinyitja az agyi szinapszisokat: izgatottak leszünk és kíváncsian várjuk, hogy mit hoz a jövő. Ha egészséges a dopaminszintünk, akkor terveket kovácsolunk, van jövőképünk, amely azután cselekvést vált ki belőlünk.

Meglepődünk, hogy sokan pontosan ezt a folyamatot élik át a korona válság idejében. Elveszítik egy időre a félelmük miatt az önkontrollt, de utána hirtelen elönti őket a pozitívumok mámora. A bénulás és a félelem után feltámad bennük egy hatalmas belső erő. A világ, amit eddig ismertünk, itt most
véget ér”. De mi itt vagyunk, csak egy teljesen új létezés kezdődik el. Mialatt a civilizáció úgy tűnik, hogy épp leáll, mi sétálunk az erdőkben és a parkokban, a kihalt tereken keresztül. De ez nem apokalipszis, hanem valami új kezdete.
És közben mi történik? Megváltoznak az eddigi elképzeléseink, elvárásaink, felfogásunk és mindennemű kapcsolataink. Az eddigi rutinokkal és megszokásokkal teli énünk, életünk eltűnik, ezáltal bátrabban alakítunk ki magunkban egy teljesen új jövőképet. Felébred bennünk az a bizonyosság, hogy minden teljesen másképpen is lehetne, mint eddig – minden sokkal jobb is lehetne.
Lehet, hogy novemberben már nem Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke, és a német szélsőjobboldali AfD párt lassan szétesik, mert egy rosszindulatból táplálkozó, megosztó politika nem passzol már a koronavírus után létre jött világhoz.
2020 őszén már tudjuk, hogy azok az emberek, akik a korona krízis ideje alatt bennünket egymás ellen uszítottak, semmilyen jövőképpel nem tudtak nekünk segíteni. Amikor igazán komoly problémák lépnek fel, nyilvánvalóvá vált a populizmusban rejlő pusztító hatás.
A tudomány is csodálatosan új szerepet tölt be. A virológusok és az epidemiológusok sztárokká váltak. A jövőkutatók, a filozófusok, a szociológusok, a pszichológusok, az antropológusok is, akik korábban a fontos témák megvitatásakor csak mellékszereplők voltak, visszanyerték jelentőségüket.
A fake news pedig elveszítette piaci értéké. Az összeesküvés-elméletek is hirtelen eltűntek, pedig eddig milyen jól eladhatóak voltak.

Egy vírus felgyorsítja az evolúciót

A korona krízis a változás egy másik mechanizmusát is aktiválta: a trend-ellentrend -szintézisét. Az új világ megszakítja a globalizációt, ami a politikát és gazdaságot eddig meghatározta.

A határzárak, az elszeparálódás és a karanténok viszont nem a kapcsolatok megszűnéséhez vezettek, hanem a világot másképpen összetartó, összekötő elemeket szült. Egy új társadalmi-gazdasági rendszer jött létre. Autonómia és összetartozás, nyitottság és elzárkózás teljesen új értelmet nyernek és a világot összetettebbé és stabilabbá teszik.
Ez a változás valójában egy evolúciós folyamat: az egyik világrendszer kudarcot vallott, és egy új teremtődött, amelyik a túlélésre alkalmasabbnak bizonyult. Lehet, hogy ezt most nehéz egyelőre átlátnunk, de tudnunk kell, hogy ez szükségszerű belső folyamat volt: az marad mindig fenn, az a rendszer életképes, amelyik egy új szinten tudja összekapcsolni a paradoxonokat.
Ez a folyamat komplex – semmiképpen se úgy fogjuk fel, hogy komplikált – és az emberek által tudatosan formálható.

Akik holnap képesek lesznek ennek az új, komplex világnak a nyelvét beszélni, azok lesznek a holnap vezetői. A remény hordozói.
Minden történelmi válságidőszak történetet hagy maga után, valami a messzi a jövőbe mutató történetet, narratívát. Az egyik legszebb kép, melyet a koronavírus hátrahagy a történelemnek az, ahogyan az olaszok zenélnek az erkélyeiken. A másik az a műholdas felvétel lesz, amely Kína és Olaszország ipari területeit szmogtól mentesen mutatja be. 2020-ban az emberiség történetében először csökken a szén-dioxid-kibocsátás. Ez a tény hatással lesz ránk.
Ha a vírus ilyen változásokat tud létre hozni – akkor mi is képesek vagyunk. Lehet, hogy a vírus a jövő hírnöke volt? A vírus drámai üzenete: az emberi civilizáció túl sűrűn lakott, túlságosan felgyorsult és túlmelegedett. Egy olyan irányba száguld, amelyben nincs jövő. De a civilizáció képes megújulni.
System reset.
Cool down!

Higgyünk a jövőben!

Matthias Horx

Fordította: Mangold Krisztina