Ősi gyökerek

Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környező többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterül kozmoszhoz köt bennünket – „kitárja” értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé.

Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felismerése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A születő (és ez ideig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára támaszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamezőre is. Ez a mező pedig finoman összeköti tudatunkat a világegyetem valamennyi részével.
Erről az ősi felismerésről megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószínűleg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyítékot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb körű kapcsolataink nem valódiak és nem működnek, hanem mert ennek a kapcsolatnak a jelei általában nem hatolnak be szokásos, éber állapotú tudatunkba.

Modern, józan észlelésünkből mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak.

Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyugati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleérzés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követői azt állították, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika őslakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle névadó indián törzsfőnökének gyakran idézett szavai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kapcsolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti.”
Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lévő különbségek túlzott hangsúlyt kapnak összekötő kapcsolataink és közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkiteljesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részétől és a természettől. Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költők, mint John Donne vagy William Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttörő tudósok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember időben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »univerzumnak« nevezünk. Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválasztják minden mástól – ez tudatának egyfajta optikai csalódása.

Ez az érzékcsalódás olyan börtön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket.”
Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai – bár látszólag mindent felölelnek -agyműködésünknek csupán rendkívül kis részét veszik igénybe.
A megváltozott tudatállapotok nemcsak valóságosak, de hozzáférhetek is. William James több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett híres megjegyzése szerint „normális éber tudatunk… csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte tőle csak homályos védernyőkkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái léteznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kellő ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében.”
Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered states of conscious-ness) kutatását a „tudatkutatás” új ágának jogos részeként. Charles Tart híres amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egymással való „finom” kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet csaknem mindenki tapasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelentette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „numenális” (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véleményt.

Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a nézettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedésben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük. Szerinte elképzelhet, hogy az „én” tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmező. Ezt a merész, de érdekes következtetést határozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe”, ahogy nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasztalatain alapul.

Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kettős egység állapotába kerül egy másik személyen belül, sőt az is előfordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, sőt szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is.

Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejtő jelenségeknek.
Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, sőt tulajdonképpen a teret és az időt is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi része közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Talán egy ilyen közös tudatmező erősödött fel időről időre az emberi kultúra és a szellem története folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamenően. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, valamint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyományainak központi kérdése volt.
A „kollektív tudatalatti” néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröződik olyan kiváló gondolkodók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy – de William James és később Carl Jung nagyszerű tanulmányaiban is.
A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó jelentős megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdekesebb. Szerinte mély-tudatunk egyesül a „világlélekkel”. „Amikor egyikünk meghal – írta röviddel egy súlyos betegségből való felgyógyulásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná egyik szemét, mert abból az egyedi részből már nem kap több érzékelhető közlést.

De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illető személy érzékelései köré csoportosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejlődve a további jövőben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejlődnek véges életünk folyamán.”
A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején erősen támadott) francia jezsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fejlesztette tovább a 20. században. Az elképzelése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejlődik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának” nevezett planetáris tudat megjelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokonságot az emberi agy és a társadalmi tudat között, annak az alapján, hogy az előbbi milliárdnyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtből áll, az utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénből. Rámutatott, hogy egyfelől létezik a neuronokból álló agy, másfelől ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén működő „agyak agya”. Bár vannak köztük különbségek – az egyedi agy esetében a gondolat nem gondolkodó idegrostok rendszeréből ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélkedő központ -, annyira szembeszökően sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítélni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya” -mondta Teilhard – éppoly valóságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekből felépül.
Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket. Először is a másokkal és a világegyetem többi részével összekötő finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk nem múló valami, hanem része egy folyamatnak, amely átfogja egész életünk összes élményét, és beépíti őket saját kibontakozásának elemeiként. Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése erősebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben nagyobb felelősségérzetre is késztethet.

Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondolataink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak.

Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és érzéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanúsított viselkedésünkön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy együtt gondolkodunk és érzünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személyre és annak élményeire, hanem ténylegesen azzá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezését, befogadja vizuális és más érzékszervi észleléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglepő lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás kitörölhetetlenül belevésődik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékel személy gondolkodását és érzéseit további élete során.
A tudomány mai fejlődésében egy ősi megérzés kap tapasztalati, sőt kísérleti megerősítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatatlan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmezőből. Érzéseink, gondolataink és érzékeléseink folyamatosan rögzítődnek és megőrződnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: – részei az emlékező és önteremtő világmindenségnek.

László Ervin

Reklámok

Titkos segítők: intuíció és képzelet

Mélységes bölcsesség, benső tudás képében honol valamennyiünkben. A tudás és bölcsesség e csodálatos forrásából intuíciónk révén meríthetünk. Ez a megérzés, amely bármelyik pillanatban eligazít, hogy éppen mi a helyénvaló teendőnk.

Sokan nincsenek tudatosan kapcsolatban az intuíciójukkal, és azt képzelik, hogy olyan titokzatos erő, amelyet valamilyen transzcendens, misztikus élmény kísér. Az intuíció valójában fölöttébb praktikus, józan eszköz, amely mindig a rendelkezésünkre áll, hogy segítsen a mindennapi élet döntéseiben, gondjaiban és nehéz feladataiban. Az intuitív sugallatot a leggyakrabban valamiféle„megérzésnek” szokták nevezni.

A megérzés természetes, velünk született dolog. A kisgyermekek még ösztönösen művelik, habár gyakran még kiskorukban leszoktatják őket róla.

Megszoktuk, hogy úgy gondoljuk, egyesek intuitívak, mások nem. Például a nőket általában intuitívabbnak tartják a férfiaknál. Mégis sok férfi rendszeresen követi a megérzését. A valóságban mindannyiunkban ott rejlik ez a képesség. Van, aki tudatosan kifejlesztette, míg az emberek zöme megtanult átsiklani fölötte, vagy egyenesen elutasítja. Ugyanakkor akadnak, akik önkéntelenül is gyakran hallgatnak a megérzéseikre, jóllehet észre sem veszik.

Szerencsére némi gyakorlattal a legtöbben visszaszerezhetjük és fejleszthetjük természetes intuitív képességünket. Megtanulhatunk kapcsolatba lépni vele, követni és hagyni, hogy hatékony, vezető szerepet töltsön be életünkben.

Sok kultúrában – a természeti népeknél is – az intuíciót az élet hétköznapi és fontos aspektusaként tisztelik. Az az erős érzés hatja át életük minden pillanatát, hogy összeköttetésben állnak az egyetemes, teremtő energiával. Ezek a társadalmak hatékony szertartásokat alakítottak ki, amelyek elősegítik a benső, intuitív tartományokhoz való kapcsolódást. Ilyen például a csoportos tanácskozás, az álmok megbeszélése, az ének, a tánc és a látomások értelmezése. Az ilyen kultúrák tagjai megtanulnak bízni benső igazságérzetükben, és megtanulják követni, hogy bölcsesség formájában adhassák át másoknak. Ők mélyen átérzik, hogy az élet minden megjelenési formája kölcsönösen összekapcsolódik egymással.

Másrészről a modern, nyugati kultúra nem mindig ismeri el a megérzés létjogosultságát, gyakran még a létezését sem. Természetünk racionális jellegét tiszteljük, becsüljük és fejlesztjük, de (legalábbis mostanáig) mellőztük intuitív aspektusát.

Az oktatási rendszer jól tükrözi, sőt sajnos erősíti is ezt az elfogultságot.Szinte kizárólag a bal agyfélteke fejlesztésére összpontosít, és jórészt figyelmen kívül hagyja a jobb agyfélteke, vagyis az intuitív, holisztikus és kreatív képességek csiszolását. Gyakran ugyanez a helyzet az üzleti világban is. Egyes iskolák és szakmák csak az utóbbi években kezdték pártfogolni a kreativitást és a haladó gondolkodásmódot.

A racionális elme olyan, mint a számítógép: feldolgozza a beérkező információt, és az alapján logikusan következtet. A racionális elme véges: csupán közvetlenül a külvilágból kapott adatokkal tud számolni. Vagyis kizárólag a jelen életünkben tapasztalt és az öt érzékszervünk révén megszerzett ismeretek alapján tud működni.

Az intuitív elmének ezzel szemben, úgy tűnik, végtelen információkészlet áll a rendelkezésére, amelynek egy része nem közvetlenül a személyes tapasztalásból származik. A tudás és bölcsesség egyfajta mélységes tárházából, az egyetemes elméből merít. Arra is képes, hogy kiválassza a megfelelő információt, és pontosan azt közölje velünk, amire és amikor szükségünk van. Megeshet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg az üzenet átér, ha azonban lépésről lépésre megtanuljuk követni ezt az információáramlást, föltárul előttünk, miként kell cselekednünk. Ahogyan egyre jobban ráhangolódunk, életünk sodróvá válik, és erőfeszítések nélkül fog működni. Egész életünk, összes érzésünk és cselekedetünk összhangba kerül a körülöttünk élőkével.

Sokan rászoktatták elméjüket, hogy kételkedjen a megérzésben. Amikor intuitív sejtelmünk támad, racionális elménk azonnal azt mondja: „biztosan nem fog működni”, vagy „micsoda bolond ötlet”, és nem törődik vele. Rá kell szoktatnunk intellektusunkat, hogy hallgasson a megérzésünkre, hagyja érvényre jutni.

Szerencsére rövid idő alatt és kevés munkával ki lehet fejleszteni az intuitív képességeket.

Ez a folyamat azzal kezdődik, hogy figyelmünket befelé fordítjuk, így tudatosíthatjuk benső párbeszédeinket, és már felbukkanásukkor vagy nem sokkal utána nyakon csíphetjük őket. Ahogy egyre jobban megismerjük, mi zajlik bennünk, képesek leszünk észrevenni megérzéseinket, s egyre nagyobb odafigyeléssel tudunk majd bánni velük.

Ha föl szeretnénk venni a kapcsolatot az intuícióval, meg kell tanulnunk ellazítani az elménket és a testünket, hogy tudatosságunk alászállhasson a fejünkből, és szó szerint egy mélyebb helyre „zuhanjon”, közel a megérzések forrásához. Már pusztán az rettentően sokat segít, hogy a figyelmünk a testünk mélyére hatol.

Manapság hozzászoktunk a stresszhez, sokunknak fogalmunk sincs, hogyan lazítsunk fizikailag, mentálisan és érzelmileg – legfeljebb alvás közben (egyesek még akkor sem!).

Amikor már szereztünk egy kis gyakorlatot a lazításban és a befelé fordulásban, és oda tudunk figyelni akár a pillanatnyi, akár a később jelentkező sugallatainkra, akkor elkezdhetjük beépíteni a folyamatot a hétköznapjainkba.

Egy zsúfolt napon talán nincs időnk mély meditálásra. Viszont megtanulhatjuk rendszeresen „ellenőrizni” intuíciónkat a nap bármely szakában.

Ehhez rá kell szoknunk arra, hogy hébe-hóba megálljunk, és megfigyeljük, mi megy végbe bennünk.

forrás; Határtalan világ

A világ első teljes test szkennere

Több mint egy évtized fejlesztés után a világ első teljes test orvosi szkennerre elkészítette első felvételeit. Az úttörő képalkotó eszköz csaknem 40-szer gyorsabb, mint a jelenlegi PET eszközök és a teljes emberi testről 3D képet készít egy gyors szkenneléssel.

A világ első teljes test szkennere sohasem látott képeket generál
Az új gép az EXPLORER nevet kapta, az eszközben kombinálták a pozitron emissziós tomográfiát (PET) és a computer tomográfiát (CT). A kutatás folyamán kifejlesztettek egy prototípust 2016-ban, mely főemlősök vizsgálatára alkalmazható volt. További kutatásokat követően az első emberi vizsgálatra alkalmas méretű eszközt 2018 elején készítették el.

A UC Davis kutatói és a sanghaji székhelyű United Imaging Healthcare mérnökei kooperációjának köszönhetően kerültek publikálásra a legelső, emberről készült felvételek, melyek hivatalosan a ma Chicagoban kezdődő RSNA éves kongresszusán kerülnek először bemutatásra a szakmai közönségnek. Az eredményeket szinte hihetetlennek írták le, és a kutatócsapat felvetette, hogy az EXPLORER forradalmasíthatja mind a klinikai kutatásokat mind pedig a betegellátást.

“A részletesség elképesztő, különösen akkor, ha egy kicsit tovább tudjuk optimalizálni a képrekonstrukciós metódust” mondta Ramsey Badawi a nukleáris medicina vezetője a UC Davis Health részlegén. “Olyan tulajdonságokat láthatunk, amit egy hagyományos PET vizsgálaton nem. És a dinamikus szekvencia, amellyel időben követhető a radiofarmakon mozgása a testben három dimenzióban, őszintén hihetetlen. Nem létezik másik olyan eszköz, ami hasonló adatokat tudna kinyerni az emberi testből, szóval ez valóban egy új lehetőség.”

Az EXPLORER figyelemreméltó javulást kínál a jelenlegi képalkotó rendszerekhez képest. A gyors szkennelésnek köszönhetően az egész test leképezhető 20-30 másodperc alatt, továbbá a gép hatékonyságát tekintve közel 40-szer érzékenyebb, mint más kereskedelmi forgalomban kapható PET szkennerek.

Ez azt jelenti, hogy az eszköz részletgazdagabb képeket tud alkotni szignifikánsan kevesebb radioaktív tracer felhasználásaval. A nagyobb érzékenység lehetővé teszi a klinikusok számára, hogy olyan molekuláris célpontokat is ábrázoljanak, amik a jelenleg használt gépek lehetőségeit meghaladja.

“A képminőség, a vizsgálati idő és az injektál sugár dózis közötti eltérések a különböző alkalmazásokban változnak, de minden esetben, jobb felvételi minőséget tudunk elérni, gyorsabban tudunk vizsgálni vagy kevesebb dózist elegendő alkalmaznunk, vagy akár kombinálhatjuk ezeket”, mondta Simon Cherry, a UC Davis Orvosbiológiai Mérnöki Tanszékről.

Talán az új eszköz legizgalmasabb és leginkább újszerű alkalmazása, hogy képes az egész testről egy pillanat alatt felvételt készíteni. A jelenlegi PET rendszerek alapvetően lassúak és alacsony hatékonyságúak, mivel egy időben a testnek csak egy bizonyos szeletét képesek leképezni. A hosszas 30-40 perces vizsgálatot követően ezeket a kisebb szeleteket összeillesztve kapjuk meg a háromdimenziós képet, ez azonban jelentős mértékben korlátozza a klinikusokat abban, hogy valós időben kövessék bizonyos anyagok testben történő mozgását.

Az EXPLORER egy egészen újfajta diagnosztikus lehetőséget ígér. Például vizsgálhatóvá válhat a vér áramlása vagy a glükóz felvételének útja a vizsgált személyeknél, valós időben az egész testet egyszerre vizsgálva. Az új képalkotó rendszer még mindig tesztelés és ellenőrzés előtt áll, mielőtt kereskedelmi forgalomba kerülne, de Cherry optimista, úgy gondolja, hogy a közeljövőben elérhetővé válik a kórházak és kutató szervezetek számára világszerte.

„Nem hiszem, hogy sokat kellene várni arra, hogy számos EXPLORER megjelenését lássuk világszerte”, mondta Cherry. „Ez azonban azon is múlik, hogy a rendszer előnyeit demonstráljuk mind klinikusok, mind kutatók részére. Most arra koncentrálunk, hogy megtervezzük azokat a tanulmányokat, melyek bemutatják az EXPLORER előnyeit a betegek számára és hozzájárulnak a teljes emberi test megismeréséhez élettani körülményekben és betegségekben egyaránt.”

dr. Pelyvás Bence

Megalkották az ionmeghajtású repülőgépet

A Massachusettsi Műszaki Egytem kutatói egy olyan megoldást fejlesztettek ki, ami nemcsak környezetbaráttá, de némává is teszi a repülőgépeket.

Ahhoz, hogy a közlekedésben valódi forradalom menjen végbe, nemcsak az autókat kell környezetbaráttá tenni, de a légi közlekedést is. Az elektromos repülőgépek jó alternatívát nyújthatnak, a zajszennyezés viszont náluk is adott. A Massachusettsi Műszaki Egytem kutatói most kifejlesztettek és már sikeresen teszteltek is egy olyan megoldást, amit eddig nem sikerült megvalósítani.

A szakemberek egy 4,8 méter szélességű repülőt építettek, ami képes volt “ionmeghajtással” repülni. A technológia lényege a szárnyakban rejlik: a vezetékeket magasfeszültségű (40 000 V) áram alá helyezték, ami így képes volt a levegőben lévő negatív részecskéket maga felé húzni, ami azonnal a gép hátulján lévő negatív elektróda felé vette az irányt. Az ezzel járó levegőáramlásnak köszönhetően a gép nemcsak előre haladni tudott, de egy rövid ideig a levegőben is fennmaradt.

Maga a technológia már eddig is létezett, de ilyen eredményt eddig nem tudtak vele elérni. A csavar a mostani dologban az egyedi tápegység volt, ami képes volt a megfelelő feszültséget biztosítani úgy, hogy közben mobilis is az eszköz.

Hogy a mostani fejlesztésből mikor lesz ténylegesen használható repülőgép, egyelőre nem tudni, az irány viszont mindenképpen jónak tűnik.

forrás; HVG

Elme és az anyag kölcsönhatásáról

Miért van az én tudatom itt, miközben a tiéd ott van? Miért oszlik a világegyetem mindegyikünk számára tárgyakká és a tárgyak végtelenjévé? Miért vagyunk mindannyian a saját tapasztalataink középpontjában, ahol információt kapunk a világ többi részéről? Miért tudatosak bizonyos dolgok és mások nyilvánvalóan miért nem? A patkány vajon tudatos? Egy szúnyog? Egy baktérium?

Ezek a kérdések az ősi “elme-test probléma” valamennyi aspektusára rámutatnak, amelyek révén lényegében azt akarjuk tudni, hogy milyen kapcsolat van az elme és az anyag között? Az általánosan kielégítő válaszok azonban makacs módon titokban maradtak az elmúlt évezredekben.

Az elme-test probléma az elmúlt két évtizedben jelentős átalakuláson ment át. Mostantól ez a tudat “nehéz problémája” néven ismert, miután David Chalmers filozófus egy klasszikus tanulmányában írta le ezt a kifejezést, és az 1996-os, “A tudatos elme: az alapvető elmélet keresése” című könyvében tovább boncolgatta.

Chalmers úgy gondolta, hogy az elme-test problémát “nehéznek” kell nevezni, összehasonlítva azzal, amit az idegtudomány “könnyű” problémának nevez: Hogyan működnek a neuronok és az agy a fizikai szinten? Természetesen egyáltalán nem könnyű a válasz. De nézőpontja szerint viszonylag könnyű, összehasonlítva azzal az igazán nehéz feladattal, hogy megmagyarázzuk, hogyan kapcsolódik a tudat az anyaghoz.

Az elmúlt évtizedben kollégám, a Santa Barbarában található Kaliforniai Egyetem pszichológia professzora, Jonathan Schooler és én kifejlesztettük azt, amit “tudat rezonancia elméletnek” nevezünk. Azt vetettük fel, hogy a rezonancia – egy másik szó a szinkronizált vibrációkra – nem csak az emberi tudat, hanem az állati tudatosság és a fizikai valóság középpontjában áll.

Minden, amit a rezgésekről tudni kell

Az univerzumunkban minden folyamatosan mozog, vibrál. Még azok a tárgyak is, amelyek állandónak tűnnek, valójában vibrálnak, oszcillálnak, rezonálnak, különböző frekvenciákon. A rezonancia egyfajta mozgás, amelyet két állapot közötti oszcilláció jellemez. És végső soron minden anyagot a különböző mögöttes mezők rezgései hoznak létre. Mint ilyen, az egész természet minden szinten rezeg.

Ugyanakkor valami érdekes dolog történik, amikor különböző vibráló dolgok találkoznak: egy kis idő múlva gyakran elkezdenek együtt rezegni ugyanazon a frekvencián. “Szinkronba kerülnek” sokszor oly módon, ami titokzatosnak tűnhet. Ezt nevezik a spontán önszerveződés jelenségének.

Steven Strogatz matematikus a fizika, a biológia, a kémia és az idegtudomány különböző példáit használja, hogy bemutassa ezt a “szinkronizálódást” – az általa használt kifejezés a rezonanciára – a 2003-as: “Szinkronizáció: Hogyan születik a rend a káoszból az univerzumban, a természetben és a mindennapi életben” című könyvében:

✔ Amikor egyes szentjánosbogár fajok nagy számban összegyűlnek, szinkronban kezdenek felvillanni olyan módon, ami kissé titokzatosnak tűnhet.

✔ A lézerek akkor jönnek lére, amikor az azonos energiájú és frekvenciájú fotonok szinkronba kerülnek.

✔ A Hold forgása pontosan szinkronban van a Föld körüli pályájával úgy, hogy mindig ugyanazt az oldalát látjuk.

A rezonancia vizsgálata potenciálisan mélyreható betekintést eredményez a tudat természetével és általánosabban a világegyetemmel kapcsolatban.

Szinkronizáció a koponyában

Az idegtudósok is megfigyelték a szinkronizációt a kutatásaik során. Nagy számú neuron kisülés történik az emberi agyban mérhető frekvenciákon és az emlősök tudatosságáról úgy gondolják, hogy általában különböző típusú neurális szinkronhoz kötődik.

Például a német Pascal Fries neurofiziológus feltárta, hogy a különféle elektromos minták hogyan szinkronizálódnak az agyban, hogy különböző típusú emberi tudatot hozzanak létre.

Fries a gamma, a béta és a théta hullámokra összpontosít. Ezek a címkék az agyi elektromos oszcilláció sebességére utalnak, a koponya külső oldalán elhelyezett elektródákkal mérve. A neuronok csoportjai ezeket az oszcillációkat állítják elő, mivel elektrokémiai impulzusokat használnak az egymással való kommunikáció során. Ezeknek a jeleknek a sebessége és feszültsége átlagolva állítja elő az EEG hullámokat, amelyek másodpercenkénti ciklusokban mérhetők.

A gamma hullámok olyan nagy méretű koordinált tevékenységekhez kapcsolódnak, mint az érzékelés, a meditáció vagy a koncentrált tudatosság; a béta a maximális agyi aktivitással vagy éberséggel; és a théta a relaxációval vagy álmodozással van kapcsolatban. Ez a három hullámtípus együtt dolgozik, hogy Fries szerint létrehozza, vagy legalábbis lehetővé tegye az emberi tudat különböző típusait. De az elektromos agyhullámok és a tudat közötti pontos kapcsolat még mindig nagyon sok vita tárgyát képezi.

Fries a koncepcióját “koherencia révén történő kommunikációnak” nevezi. Számára mindez a neuronális szinkronizációról szól. A szinkronizáció a megosztott elektromos oszcilláció mértékét tekintve lehetővé teszi a neuronok és a neuron csoportok közötti zavartalan kommunikációt. Ilyen szinkronizált koherencia nélkül a bemenetek a neuron izgatottsági ciklusának véletlenszerű szakaszait eredményezik, és hatástalanok vagy legalábbis kevéssé hatékonyak a kommunikációban.

A tudat rezonancia elmélete

A mi rezonancia elméletünk Fries és sok más kutató munkájára épül egy szélesebb megközelítéssel, amely nem csak az emberi és az emlős tudat, hanem a tudatosság szélesebb körben történő megmagyarázásában is segít.

A bennünket körülvevő entitások – kezdve az elektronoktól az atomokig, a molekuláktól a baktériumoktól az egerekig, denevérekig, patkányokig – megfigyelt viselkedése alapján arra tettünk javaslatot, hogy legalább egy kicsit minden dolognak tudatosnak kell lennie. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de a “pánpszichizmus” – az a nézet, hogy minden anyagnak van némi társult tudata – egyre inkább elfogadott álláspont a tudat természete tekintetében.

A pánpszichizmus azt állítja, hogy az evolúció során a tudat egy bizonyos pontig nem jelent meg. Inkább mindig az anyaghoz kapcsolódik, és fordítva – ugyanannak az érmének a két oldala. De a tudat nagy része az univerzumban a különféle anyagokkal kapcsolatban rendkívül kezdetleges. Egy elektron vagy egy atom például csak egy kis tudatossággal rendelkezik. De ahogy az anyag egyre inkább összekapcsolódott és gazdagabbá vált, ugyanez történt az elmével és fordítva, ennek a gondolkodásnak megfelelően.

A biológiai organizmusok gyorsan tudnak információt cserélni különböző biofizikai módszerek révén, mind elektromos, mind elektrokémiai úton. A nem biológiai struktúrák csak a hő- / hőútvonalak segítségével cserélhetnek információkat belsőleg – ami összehasonlítva sokkal lassabb és sokkal kevésbé gazdag információt jelent. Az élőlények a gyorsabb információ áramlást használják ki a nagyobb léptékű tudatosság érdekében, mint amilyen a hasonló méretű dolgokban fordul elő, például a sziklák vagy a homokhalmok esetében. Nagyobb belső kapcsolat van, és sokkal több dolog “folyik” a biológiai struktúrákban, mint egy sziklában vagy egy kupac homokban.

A megközelítésünk szerint a homokszemcsék és a homokhalmok “puszta felhalmozódások”, csak nagyon kezdetleges tudatos entitások gyűjteményei atomos vagy molekuláris szinten. Ez ellentétben áll azzal, ami a biológiai életformákban történik, ahol ezeknek a mikro-tudatos egységeknek a kombinációja együtt egy magasabb szintű makro-tudatos entitást hoz létre. Számunkra ez a kombinációs folyamat fémjelzi a biológiai életet.

A megközelítésünk központi tétele: a nagy tudatosságot lehetővé tevő kapcsolatok – ami például az emberek és más emlősök esetében megfigyelhető – a kisebb összetevők közös rezonanciájából származnak. A jelen lévő rezonáns hullámok sebessége az a korlátozó tényező, amely minden egyes tudatos lény méretét meghatározza minden egyes pillanatban.

Mivel egy adott megosztott rezonancia egyre több összetevőre bővül, az új tudatos entitás, amely ebből a rezonanciaból és kombinációból ered, egyre nagyobb és összetettebb lesz. Tehát a humán agyban a gamma szinkronitással rendelkező megosztott rezonancia sokkal nagyobb számú neuron és idegi kapcsolatot foglal magában, mint a béta vagy théta ritmusok esetében.

Mi a helyzet a nagyobb inter-organizmusos rezonancia esetében, mint amikor a szentjánosbogarak felhői a kis lámpáikkal szinkronban villognak? A kutatók úgy gondolják, hogy a biolumineszcens rezonancia a belső biológiai oszcillátorok miatt merül fel, amelyek automatikusan azt eredményezik, hogy minden egyes szentjánosbogár a szomszédaival szinkronizálódik.

Akkor ez azt jelenti, hogy a szentjánosbogarak ezen csoportja magasabb szintű csoporttudattal rendelkezik? Valószínűleg nem, hiszen meg tudjuk magyarázni a jelenséget anélkül, hogy bármilyen intelligenciára vagy tudatosságra támaszkodnánk. De a biológiai struktúrákban a megfelelő információs útvonalakkal és a feldolgozási teljesítménnyel ezek az önszerveződésre való hajlamok gyakran nagyobb léptékű tudatos entitásokat hoznak létre.

A mi tudati rezonancia elméletünk olyan egységes keretrendszerre törekszik, amely magában foglalja az idegtudományt, valamint a neurobiológia és a biofizika alapvető kérdéseit, valamint az elme filozófiáját. A tudatosság és a fizikai rendszerek evolúciója tekintetében a lényeges különbségek középpontjába kerül.

Mindez a rezgésekről szól, de egyben a rezgések típusáról is, és ami a legfontosabb, a megosztott rezgésekről.

Tam Hunt

 

Újdonság és meglepetés a kognitív idegtudományban

A BME Kognitív Tudományi Tanszékén kezdtem a mesterképzésem és az első évben a tanszék egyik munkatársával és egy hallgatótársammal belevágtunk egy kísérlet elvégzésébe. Az alapkoncepció annyi volt, hogy egyéni különbségeket mutassunk ki, egy viszonylag egyszerű feladaton nyújtott teljesítményben. Mostanában egyre nagyobb hangsúlyt kap az egyedek közti változatosság az agykutatásban, mivel a viselkedéstől az idegrendszerben fellelhető fehérjékig, minden szinten megnyilvánul és egyelőre viszonylag keveset tudunk róla. Olyan kérdések merülhetnek fel például, hogy miért reagálnak bizonyos emberek másképp ugyanarra az ingerre? Miért szorongnak némelyek társaságban, mások pedig miért élvezik annyira? Esetünkben a kérdések inkább ilyenek voltak: jobban jegyeznek meg új képeket a nyitottabb emberek? A szakirodalom szerint a jutalmakkal kapcsolatos információ feldolgozásában és megjegyzésében fontos szerepe van a dopaminerg rendszernek és az újdonság is jutalomnak tekinthető.

Másrészt bizonyos személyiségjegyek (pl. extraverzió, nyitottság) a jutalmakhoz való viszonyulást írják le (pl. a nyitottabb emberek jobban élveznek egy gyönyörű látványt) és így kapcsolatban lehetnek a dopaminerg rendszer működési sajátosságaival. A kutatás gyakorlati szempontból jelentősebb része, hogy a skizofréniával kapcsolatba hozható személyiségjegyeket is vizsgáltunk, ami akár a betegség megelőzéséhez is hozzájárulhat.

A kísérleti feladatot nem részletezem, mert komplikált és unalmas. A lényeg az, hogy képeket nézegetnek a résztvevők, majd másnap egy emlékezeti teszten mutatják meg, mennyit jegyeztek meg ezek közül. Ezzel a kísérleti feladattal korábban már kimutattak egy mintázatot az emlékezeti teszten adott válaszokban, amiben mi személyiségjegyekhez köthető változatosságot szerettünk volna keresni. A probléma az, hogy ez a mintázat nálunk nem jött ki elsőre sem, meg azóta már sokadjára sem. Mondjuk annyi legalább volt az adatokban, hogy egy OTDK helyezést bezsebeljünk vele. Mindenesetre elkezdtem olvasgatni a kapcsolódó irodalmat és szépen lassan összeállt számomra egy elképzelés, ami nagyjából olyan jól magyarázza a kísérletek sikertelenségét, mint az elfuserált kivitelezés, szóval eléggé megörültem neki és azóta is ragaszkodom hozzá.

Az egész az újdonság és a meglepetés közti különbségen alapul. A kísérlet alapfeltevése az, hogy az új képek dopamin felszabadulást váltanak ki a hippokampuszban, ami fokozza a megjegyzésük valószínűségét. Azonban már többen is rámutattak arra, hogy az a kísérlet, amire ezt az elképzelést alapozták, egy kissé félre lett értelmezve. A kísérletben elvileg azt mutatták ki, hogy a patkány dopaminerg sejtjei aktiválódnak új ingerek hatására, viszont az ‘új ingerek’ egyetlen lámpa véletlenszerű kigyulladásai voltak. Akármennyire lenézi az ember a patkány kognitív képességeit, a huszadik alkalommal azért már nem biztos, hogy ezt az ingert újnak kellene nevezni.

Viszont meglepőnek igen, hiszen semmi nem jelezte előre a lámpa kigyulladását, minden esetben váratlan volt. Ez és még sok másik kísérlet eredménye is arra mutat, hogy az újdonság emlékezeti hatása valójában a meglepetés emlékezeti hatása.

A szakirodalomban egyébként általános, hogy összemossák a két fogalmat. Ez talán nem is lenne akkora probléma az állatkísérleteknél, mert itt valószínűleg az esetek nagy részében a kettő együtt jár: az új dolog meglepő, a meglepő dolog pedig új. Viszont az emberkísérletekben elég szépen el tudnak válni egymástól, például esetünkben is az lehet, hogy a kísérlet előrehaladtával az új képek egyre kevésbé meglepőek (aki volt olyan kedves, hogy teljesítse ezt a kísérleti feladatot, az tudja, hogy ez nagyon enyhe megfogalmazás).

Mindez pedig azért fontos, mert az újdonsággal hírbe hozott emlékezeti hatás valójában inkább a meglepetéshez köthető, ami ebben a kísérletben nem sok vizet zavar, így tehát nem meglepő (khm), hogy nem jött ki az eredetileg közölt mintázat.

Jakabffy Éva

Elsőre valóban nem tűnik nagy dolognak az, hogy az újdonság és a meglepetés között, ekkora értelmezési különbség lehetséges… Ide is illeszthető, az a klasszikus rovar és bogár meghatározás, amit anno biológia órán tanítottak. Ergo nem minden újdonság meglepetés, de minden meglepetés újdonság. A meglepetés lényegi mivoltáról, pedig lássunk még néhány sort… (a szerk.)

” Az új tudomány új szempontokat és kevéssé hozzáférhető keresztmetszeteket készít mindarról, ami bekerülhet készülékeink, érzékszerveink látómezejébe. És ezt a tevékenységet utóbb nyilvánosságra hozott publikációk nyomán már joggal kíséri osztatlan csodálat.

A Xenóvisió egyik célja is ez. A kutatókat újra megtanítani a csodálkozásra. Amit a múltban csak néhány tudományos pionír tudott hasznosítani munkájában. Egy Newton, egy Einstein vagy Gauss vagy egy Leonardo de Vinci tudtak a kreatív csodálkozás intenzitásában helyesen elmélyedni… S az elálmélkodás az ilyen koponyák esetében is rendszerint korszakalkotó megállapításokhoz vezetett a tudományban vagy akár a művészetben is…. A korunkbeli áltudomány korifeusai (korifeus: vezéregyéniség, szóvivő) ritka kivételektől eltekintve, egészen elfelejtettek csodálkozni.

Pedig enélkül nehezebb fajsúlyú újítás nem születhet. És a korszellem mintha sejtené a hiányosságot, egyelőre újságpanoráma szerű kiadványokban tárja fel az új lehetőségeket. Az újság és folyóirat-szenzáció azonban már kezd helyett adni a szisztematikus átértékelés fotográfiáinak. Egész kötetek próbálják a kozmosz különböző kiterjedéseit közelebbre hozni. Most már hozzáadják a mellőzött szempontokat is, mint pl. az elektromos erővonalak szerepe egy miliőben. Vagy mikroanalitika a biológia és a kémia anyagaiban.

Wictor Charon

 

Sugata Mitra; a gyerekekről…

Milyennek képzeled a jövő iskoláját? Kérdezz meg négy kilencévest, ők majd megmondják a választ! – Ezekkel a szavakkal késztetett a képzés és az oktatás tartalmának, módszerének újragondolására Sugata Mitra professzor indiai-brit informatikus sztártanár, aki 2013-ban elnyerte a világmegváltó ötletnek járó TED-díjat.

Módszere az önszerveződő, önszabályozó tanulási körökön alapul, ahol a gyerekek szinte irányított tananyag és tanár nélkül is képesek fejlődni saját tempójukban, kooperációban. A professzor „kísérletében” egy indiai nyomornegyed épületfalába épített netes kapcsolattal ellátott számítógépet helyezett el és megdöbbentő módon a gyerekek kíváncsisága, leleményessége okán nulla előképzettséggel elkezdték használni, sőt programoztak és angolul is megtanultak idővel.

Sugata Mitra professzor Halácsy Péter, a Prezi alkotója és a Budapest School alapítója meghívására érkezett Budapestre, ahol szakembereknek tartott képzést és az érdeklődőknek előadást. Vajon milyen lesz a jövő iskolája? Milyen a felhőben lévő iskola? Valóban csak a körülményeket kell megteremteni a tanuláshoz és onnantól megy magától?

Számítógép a falban

Sugata Mitra indiai professzor a pedagógia teljes megreformálásán munkálkodik, nevét lassan az egész világon ismerik. Egyre többet hallani híres pedagógiai kísérletéről, amelyet 1999-ben kezdett el, és az ebből kialakított módszere a világ különböző pontjain vált ismerté – és vitatottá (az erről szóló TED-es előadása megnézhető a cikk végén).

A professzor sokat hallotta gazdag emberektől, hogy mennyire tehetségesek a gyerekeik, és csodákat művelnek a számítógéppel. Azon kezdett el gondolkodni, hogy lehet az, hogy a szegények gyerekei nem azok? Ők mások? Más aggyal születtek? Ez a kérdés nem hagyta nyugodni, ezért egy sajátos kísérletbe fogott.

Egy indiai nyomornegyed épületfalába beépített egy számítógépet, amelyet internetkapcsolattal látott el. A gyerekek, akik ezt észrevették, odamentek hozzá, megkérdezték, hogy mi ez, mire ő csak annyit válaszolt, hogy nem tudom. – Akkor miért raktad ide? – kérdezték. A válasz: – Csak úgy.

Aztán magukra hagyta őket.

A kicsik, akik addig nem is láttak számítógépet, néhány óra múlva már böngésztek rajtuk. Ezt a kísérletet többször, máshol is megismételte, és mindig ugyanaz az eredmény született. A kíváncsi gyerekek néhány óra alatt felfedezték, mire képes a falba épített gép, és olyan kifejezéseket használtak, hogy processzor, meg egér…

Iskola a Felhőben – azaz a gyermeki kíváncsiság

A mai munkahelyek a csapatmunkára alapoznak, az ötletekre. Ezzel párhuzamosan a mai oktatás még mindig pendrive-ként akarja használni a gyerekek agyát, azt értékeli, mérlegei, hogy mennyi adatot képesek a lurkók a memóriájukban rögzíteni, bemagolni. Ezért kapják a dicséretet, az értékelést, nem a kreativitásukért, az újításaikért. Sugata Mitra szerint a fiatalok akkor motiváltak a tanulásban, ha a kíváncsiságukra alapozunk. Véleménye szerint a gyerekek tulajdonképpen bármit képesek önállóan, moderálás nélkül megtanulni, ha érdekli őket. Ezért egy olyan ötlettel rukkolt elő, amelyet már a világ több pontján kipróbáltak – mégpedig sikerrel.

Iskola a „felhőben”

Ennek a módszernek az alapját a gyerekek kíváncsiságának a felkeltése jelenti. Egy kérdésfeltevés, amire választ kell találniuk. Ez nagyjából azt jelenti, mintha egy munkafüzetben elolvasott feladatot kellene megoldaniuk, de itt a neten és egymáson kívül semmi segítségre nem számíthatnak, és persze így sokkal érdekesebb. Kezdetben általában négyes csoportok szerveződnek, a folytatás pedig az, hogy a kaotikus állapotokból – mert ezekben a Felhőiskolákban nincs a gyerekekkel tanár – létrejön egy spontán önszerveződő tanulói kör, vele párhuzamosan kibontakozik egy csoporthierarchia is. A harmadik tényező – ami nélkülözhetetlen kelléke ennek a káosznak – a biztatás. Magyarán: a felhőben (az interneten) megkereshetnek egy felnőttet, akit kérdezhetnek, ha segítségre van szükségük. Természetesen nem a megoldást kapják, csak pozitív hozzáállást. A többit saját maguknak kell megoldaniuk a világháló segítségével.

Az Felhősuli (School in the Cloud) alaptétele: a tanulás nem más, mint az önszerveződő oktatás terméke. A tanár kérdez, hátra dől, majd csodálkozik. Ha nem akarunk pótalkatrészek lenni a „nagy számítógépben”, akkor meg kell tervezni az oktatás jövőjét, amelynek a modellje a gyermeki kíváncsiságon és az együttműködésen alapszik. A „Felhőnagyi” lehet tanár, vagy egy nagymama is, aki bármikor „előkapható” pl. a Skype-on. Lehet rá számítani mindig, mint ahogyan az igazi nagyikra is…

Számonkérési, megfelelési stressz

Sok kísérlet bizonyítja, hogy abban az esetben, amikor valamilyen kényszer alatt cselekszik az ember, akkor veszélyhelyzetben érzi magát. Agyunknak az a része, amelyet a köztudatban hüllőagynak nevezünk, blokkolja a prefrontális kéreg – azaz az információk előhívásáért felelős agyi terület – munkáját, mert ösztönösen az életben maradásért küzd, a stresszt életveszélyként értelmezi. Amennyiben ezt a stresszt, ezt a fajta kényszert ki lehet iktatni, az információkat is elő tudjuk hívni. Következtetés: minden dolgozat, számonkérés gátolja a fejlődésüket. Ha valami újat tudhatnak meg, ha feltámad az érdeklődésük, akkor beszélhetünk motivációról.

Tapasztalatok a Felhőiskoláról

A professzornak 2016 óta állnak rendelkezésre adatok azokról a területekről, ahol a módszert alkalmazzák. A szövegértés pozitív tendenciát mutat, mivel a feladatok megoldását csak akkor tudják a gyerekek elvégezni, ha azt saját maguk elolvassák. Ezeknek a gyerekeknek a beszédkészségük, verbális kommunikációjuk is fejlődött. A másik érdekes tény: ahogyan nőtt a tudásuk a netkezelésben, úgy nőtt az önbizalmuk is.

20 év munkájának eredménye mindenképpen az, hogy a Felhősulis gyerekek megtanulnak jól kutatni, keresni, guglizni, és a válaszokat pedig jól tudják értelmezni. A kaotikus környezet eleinte ijesztő, zavaró lehet, de a csoportot mindez nem zavarja. A legszegényebb területeken is hihetetlenül gyorsan megtanulták ezekben az önszerveződő tanulói körökben az angol nyelvet is. A miértre pedig egyszerű a válasz: a számítógép angolul beszélt, ezért ők is kénytelenek voltak megtanulni kommunikálni vele.

Hogyan ültethető ez át a magyar oktatási rendszerbe? Hogyan lehet biztonságos a net?

Az előadás végén – stílusosan – egy applikáció segítségével online kérdezhettek a résztvevők, sőt még egymás kérdéseit is értékelhették, a legtöbb szavazatot kapott kérdésre válaszolt a professzor. Például: hogyan tudunk biztonságos eszközöket nyújtani a gyerekeknek? Hogyan szavatoljuk, hogy ne botoljanak olyan képekbe, tartalmakba, amelyek megijeszthetik, megzavarhatják őket? Egy nagyon gyakorlatias választ is kaptunk erre: legyen legalább 80 cm-es a monitor, a hozzáférést mindenképpen biztosítanunk kell, de ezt ne egyedül tegyék a gyerekek. Korlátok szükségesek, a mértéket is tudni kell.

Ha eltiltjuk tőlük az okostelefontól, akkor abban próbáljuk őket megakadályozni, hogy az őket körülvevő világot – ami már egészen más, mint a mi világunk volt 10-20 évvel ezelőtt – alaposan megismerjék. Most okoskütyüket hoznak az iskolába, amelyeket kikapcsoltatnak velük. De mi lesz, ha digitális ruhákat alkotnak majd? Akkor azt is levetetjük?

Ha hagyjuk, hogy kiéljék a kíváncsiságukat, ha megfelelő módon irányítjuk őket, a velük született kíváncsiságukra alapozunk, akkor a gyerekeket az ő világukra tesszük alkalmassá.

A jövő iskolája

Valójában mi magunk sem tudjuk, hogy milyen életre és tudásanyagra kell felkészítenünk gyermekeinket, ezért a leghasznosabb, ha olyan kompetenciákkal ruházzuk fel őket, mint az együttműködés, a reziliencia, az algoritmikus gondolkodás, hisz minden más ott van a felhőben, amit ők olyan jól kezelnek. „Barátod a Google.”

„És ha ezek után van olyan kérdésed, amelyre nem tudod a választ, akkor kérdezz meg négy kilencévest!” – mosolygott a bajusza alatt a professzor.

forrás; Felelős Szülők Iskolája