Talán hívhatnám úgy is, hogy szociális háló… S vajon mi működteti ezt a szociális hálót? Egyáltalán mit nevezünk annak.
Socius latin eredetű szó, jelentése eléggé összetett, illetve meglehetősen árnyalt, csakúgy, mint az a nyelv, melyen ez az írás is olvasható. A mi értelmezésünkben az általános medret követjük, ami a szó „társassá, társiassá” tételét jelenti esetünkben. Ezt a folyamatot fűszerezzük, a Rómában divatossá vált recepttel, s meg is érkeztünk az „Oszd meg és uralkodj” elvéhez. Amit igazán beláthatunk, hogy földi szféránk bizonyos ciklusok szerint működik. Azok a folyamatok melyek kezdődő évezredünkben kulminálódnak, döbbenetes folyamatokra vetik rá a megértés fényét.
„Az Új Eón emberének gondolkodásmódja, logikai rendszere a régebbi, pontról-pontra haladó érvelés számára “rapszodikusnak” tűnik, mivel egyes logikai lépcsőfokokat kénytelen átugrani. A jelenkori dialektikával lehetetlen ugyanis olyan tárgyalási formát találni, melyben ez a hatás kiküszöbölhető. Ennek az újszerű szemléletmódnak és a vele járó közlésformának fő szempontja, az univerzális szintézis nagytávlatú összefüggésének felkutatása, bemutatása, fent és lent, makrokozmosz és mikrokozmosz között. E törekvésnek természetes következménye, hogy nagytávlatú átmeneteket fogadunk be mélység és felszín határterületén. Korunkban csupán a gondolkozók elitje ismeri fel bizonyos mértékben ennek a dimenziómélyítésnek a szükségességét.”
Wictor Charon
Napjainkban megfigyelhető ugrásszerű változások, kikerültek immár kauzálisan gondolkodó embertársaink felügyelete alól. S vajon mi az, ami az embert felébreszti a elvárás és a kényelem szülte apátiából? Hogy végre azokat a szinopszisokat, melyek a neuronhálónkon merülnek feledésbe, – működtessük. Nem táplálok már hiú reményeket. Ameddig az embereket csak azzal jól lehet lakatni, hogy ilyenek, meg olyanok… addig nem fognak együtt érezni, nem fognak együtt rezegni.
Sokat gondolkodtam anno, hogy mért olyan legendás az anyai szeretet! Aztán az élet úgy hozta, hogy volt alkalmam első kézből ezt is megtapasztalni. A szenvedésnek, születésnek van egy különös összhangzattana, amit nehezen felejt el az ember, ha közvetlen átélője. Bár erre is van bőven ellenpélda. Annak idején voltak olyan társadalmak, életközösségek, ahol a társadalom szerveződése a hölgyek kezében összpontosult. Ezt úgy definiálhatnánk; matriarhátus.
Ebben a közösségi szerkezetben, valahogy jellemzően úgy alakultak a dolgok, – legyen az, belső és külső megoldandó „feladat”, hogy a vezetők, akik döntési joggal rendelkeztek, jobban tudták értékelni az életet. A nő, mint princípium, ha csak a héber kultúrkört veszem, – Éva jogán, eredeti értelmezésben; „életadó, élethordozó” – jelentés szerkezettel bírt. Ma, hogy a nemi minőségek rohanó társadalmunkban már messze nem egyértelműek, az látszik.
Mégis, mintha egy kicsit kiragadna bennünket az időből, ha Lao Ce egy mondatát előtérbe helyezzük. „Keresd magadban a nőt” Úgy gondolom, ez a befogadó, megértő, együttrezgő állapotra szeretné felhívni a figyelmünket. S az ember meg mit tesz? Kívül ragozza, megosztva az embert és a problémáit. Itt, ilyenkor már egyre kevésbé rezeghetünk, létezhetünk tompán. Itt már a pillanatnak is éle van. Pengeagy, éles értelem, éleslátás, valószínűleg nem a bamba tekintetnek a szinonimái. S a kérdések tovább halmozódnak, mígnem megállásra készteti az embert, hogy újragondolja az élethez, a természethez való hozzáállását. S itt beszélhetünk a saját természetünkről is, mely most valóban nem világít fényesen.
Mi is lehet a megoldás?
Civilizációs betegségeinken, csak az EMBER képes átlépni. Az a közösségháló, ahol, az ember, mint individuum, azaz egyéniség koordinátaként illeszkedik a rendszerbe, túlélésre van programozva. Ez a fajta térrács, már képes megtartani minden alkotni tudó létezőt, s a létezésbe ágyazva, már újra, haladásra képes. Ez életképes unionalizmus, hiszen, létezés-függő egységről szól.
Murzsicz András
CHARON INSTITUTE 