A lényegről

Wictor Charon életműve rendkívüli mélységekben tárja fel valóságunkat. A charoni minőségnek ezek a kivételesen – “személyes” sorai olyan hangvillákat szólaltathatnak meg bennünk, amiről csak egy mondat jut eszembe; “A Nirvana küszöbétől az emberi szavak, a gondolatokkal együtt fordulnak vissza.” Buddha – Kérlek add meg Magadnak a lehetőséget arra, hogy nyugodt körülmények között olvashasd el a következő részletet.

1./ Mit tudok a Megváltás élő szerepéről a világban és saját sorsomban?

A megváltás munkájában való részvétel csak a krisztusi Szeretetnek a praxisa, a szeretet érzésének, a mentálsíkra átértelmezése útján válik lehetségessé. Ha tehát a szeretet gyakorlásának ezen útján haladó ember ezáltal részt tud venni a megváltás hatalmas munkájában, ezzel kétségtelenül saját magát emeli, szublimálja, – kvázi megváltja. Mert miután az embernek megadatott a nagy sansz: hogy külön útra térhet, a Messiások világmegváltó tevékenysége az ember relációjában csakis arra szorítkozhat, hogy példát statuálva megmutassa ezt a külön utat, életének tanításának, esetleg áldozatának fényében felragyogjon.

S a Messiások megmutatta Út, az általuk feltárt Kapu mindenki előtt ott áll. De az embernek rá kell lépnie az Útra, hogy átmehessen a Kapun és kikerüljön a létbelépés állandó körforgásából, vagyis megválthassa önmagát. Ez a makrokozmikus eszme egészén világosan felismerhető az egyén életsorainak, sőt egyes életeinek mikrokozmikus világában is. Saját sorsomban is élesen látom, hogy az ezoterikus tanulmányok segítségével elnyert megvilágosodás milyen óriási mértékben segített abban, hogy saját magamat kiemeljem egy groteszk létforma zsákutcájából és megtanuljam érzéseimet nemessé, vonatkozásmentessé szublimálni s ezáltal magamat ezen létmoráltól szabaddá tenni. S látom a további utat is a vágytalanságon keresztül egészen a létbelépések kívánságának megszűntéig, mely a teljes feloldódást hozza meg e Máya-világ káprázatának bilincsei alól.

2./ Mi az én kötelességem, misszióm a Messianizmus művével kapcsolatban?

Mivel a Megváltás nagy műve állandóan folyik, s mivel a magasabb hierarchiák fokozatainak anyagba vetült tükörképe az anyagvilágban élő emberek lelki, szellemi fejlettségének grádus sorozata, – önként adódik a gondolat, hogy egy kicsit minden ember a maga fokán állva a megváltás Opus Magnum-át szolgálja. Amennyiben egyrészt önmaga tökéletesedésére törekszik, másrészt utat, irányt mutat a Kapu felé a nála alacsonyabb fokúak számára. Minél nagyobb pozícionális előnnyel rendelkezik valaki, annál több, nagyobb és nehezebb kötelesség vár rá a megváltás munkájában. Nekem misszióm a zene misztériumának tanítása, a szomjasak megitatása, a tévelygők helyes útra vezetése, a keresők útbaigazítása, az arra érettek bevezetése a magasabb világok tisztább régióiba s a vágyódók beojtása, a mag elvetése ott, ahol az aratás még messze van. De missziónak érzem a hozzám hasonló sors-determinációjuaknak, ha már elég érettek rá, megmutatni az általam megtalált kivezető utat, módot és formát, más jó szándékúaknak pedig megmutatni a rájuk váró kilátástalanságot, a véletlenül idetévedteknek pedig segíteni visszatérni a másik útra.

Boldoggá tesz annak a gyönyörű lehetőségnek megcsillantása, hogy idővel részt vehetek én is abban a gyönyörű magvető munkában, amelynek egyik eredménye éppen az, hogy én ma ezt a confessiót írhatom. De addig is úgy érzem, hivatott vagyok arra, hogy itt-ott elhullajtsak óvatosan egy-egy kis magot, elvessek egy gondolatot, megjelöljek egy irányt, megmutassak egy utat olyankor, amikor erre egy belső hang ösztönző parancsot ad. Mert egy helyén és idején elhangzó szó elindíthat egy folyamatot, vagy megteremtheti a lehetőséget egy ilyen folyamat elindulásához azáltal, hogy meggondolkoztatja a másikat. Ha csak egyetlen pillanatra áll meg, ha csak megtorpan, már azáltal beoltódhat. Hiszen ha gondolkozni annyi, mint mágiát gyakorolni, akkor mennyivel inkább az beszélni, A szóhoz külön adományként hozzájáruló hang, hangsúly, hangszín, moduláció mágikus erőinek sokszorozó hatása, mely ha jóakaró szeretettel hangzik fel, sok ezer Volttal emelheti a feszültséget és ugyanannyi Amperrel az áramerősséget. S mindez különös értelmet nyer éppen ma és éppen itt, ahol a démoni erőktől nem egészen mentes rendszer kihúzta az arra alkalmasak alól a valláserkölcsi nevelés szilárd talaját. A szerte e világon eluralkodott materialista eszmék utolsó pörölycsapásaikat mérik a szétmálló sziklára, melyen szebb, jobb korszakokban az emberek hite épült. A technokrácia szédítő magaslatokra emelkedett uralma reménytelenül távol tartja napról-napra jobban és messzebb, – a luxusban, jólétben ragyogó lehetőségek között, a pompás gépek, remek találmányok nagyszerűségeiben dúskáló embert, a vadember primitív állapotáig züllesztette le. A tünetek egyértelműen egy egész emberfajta dekadenciájára mutatnak. Az eonvég ezen apokaliptikus Tohuvabohujában /- ahol nincs jelen Isten/ egyetlen kis tücsök ciripelése nem valami nagy hangerőt képvisel, de ha csak egyetlen fül meghallja, felfigyel rá, akkor már nem ciripelt hiába a tücsök. S a tücsöknek kötelessége, vagy ha úgy tetszik, hivatása, missziója az, hogy ciripeljen..

3./ Ha a teljes felszabadulást keresem, elkerülhetem-e áldozatok, erőfeszítések útját?

A kérdésben egyértelműen benne rejlik a helyes válasz is. A hatalom, a rang, a vagyon birtokosai ugyanakkor megszállott rabjai is ezen erőknek. Tőlük igazán nem lehet várni áldozatot és erőfeszítést, hanem a mások feláldozását és a maguk céljai érdekében kifejtett görcsös erőlködést. De ők nem is keresik a teljes felszabadulást, melynek útja, célja és erői egészen mások. „Széles az út és tágas a kapu, mely a káprázatra visz…” Fel kell ismernie ezen talmi ideálok céltalan értelmetlenségét s tudatos akarással le kell mondani róluk. Hitének, meggyőződésének oltárán fel kell áldoznia mindent és mindenkit, amihez és akihez ragaszkodott, mert csak az szabadulhat fel teljesen. Aki minden kötését feloldotta már. Mi köti gúzsba az embert, mi akadályozza meg, hogy a benne lakó phönix felszárnyaljon? A vágyak. A kívánságok ez, az, amaz után, kapkodás, törtetés efemer látszatok felé. S itt van az „egó” az ember legszigorúbb porkolábja, hiszen minden ember legelidegeníthetetlenebb tulajdonának tartja a maga személyi én-tudatát, feledve, hogy közte és Isten között önmaga áll.

4./ „A megváltás a Démon problémája”. Úrrá tudok-e lenni érzéseim, indulataim fölött megismerésem mágiájával?

A megvilágosodás ezen a fokán ez a kérdés látszólag egyáltalán nem lehet probléma, mégis egyike a legnehezebb feladatoknak, mivel anyagba élünk. Mert akit az élete, feladata, karmája a három sík metszőpontjába állított, az nem teheti meg, hogy két síkot negligálva, állandó jelleggel a harmadikon tartózkodjék, ahol nem érhetik el az indulatviharok. Akinek a világában működés adatott feladatul, az nem lehet sannyásin – mondja Vivekananda – viszont a megvilágosodást mégis el kell érnie éspedig ott, ahová sorsa állította. De a lehetőségek mindenhol egyformán megadattak; a világban is lehet személytelenül szolgálni s aki egó-ját félre tudja állítani, az úrrá válhat érzései és indulatai felett, mert hiszen az érzések, indulatok kiváltó okai kizárólag a személyiségben gyökereznek, az önérzetet, hiúságot, érzékenységet sértő, avagy annak hízelgő effektusok formájában. Ha azonban a kívülről jövő impulzus nem talál nyitott kapura az ágaskodó énben, akkor a történés jelentősége jelentéktelenre zsugorodik s az ember képes elnézően megmosolyogni, avagy megértően sajnálkozni valami fölött, ami miatt egy más pozitúrában esetleg felhördült volna…
Ha tehát olyan impulzus ér, ami felesleges, helytelen, rossz irányú és tartalmú érzéseket, indulatokat gerjeszthet, igyekszem abban a pillanatban személytelenné válni s kívülről nézni a történést. De a kellő pillanat nagyon rövid! S egy pillanatnyi késés már elszalasztja a szinte villanóan rövid lehetőséget s akkor bizony hosszú időbe és fáradságos munkába kerül, míg az ember a spontán beállt és elügyetlenkedett pillanat helyébe egy másik ilyen lehetőséget megteremt! Ezért az egyedül célravezető út a személytelenség elérése, a semmihez sem kötődés csodás szabadsága.

5./ Fel tudom-e áldozni személyes jólétemet, kényelmemet, hiúságomat a Megváltás ideáljáért?

Most már fel tudom áldozni mindezt. Hiszen most már tudatában vagyok annak a csodálatos kegyelemnek, amire hosszú tévelygés és keserves kínlódások után döbbentem rá. Jelen életem feladata, az én tulajdonképpeni hivatásom nem más, mint a Megváltás nagy művében való mikrokozmikus relációjú aktív részvétel! S azóta lemondtam a nagyobb keresetről és igénytelen lettem, mert csak így tudom erőimet koncentrálva a hivatásom szolgálatába állítani. Nem tanítok senki olyat, aki nem hord magában jövőt. A hiúságtól feladataimmal  kapcsolatban már messze kerültem; bárki bármikor jelentkezik óráért, vagy támogatásért, nem nézek szabad időt, pihenést, programot, hanem teszem azt, amit tennem kell.
De be kell vallanom, hogy én nem látok ebben sok áldozatot, sem lemondást, legkevésbé pedig valami érdemül felróhatót. Mert mi az, amiről lemondok, mi az, amit feláldozok? Vágyak, kívánságok, elképzelések… – De hiszen ezen nekem már  – hála a kegyelemnek! – sikerült túljutnom! Nincs vágyam, nincs kívánságom azon kívül, hogy szeretném mindazt el is végezni, aminek elvégzésére képességeim folytán lehetőségem nyílott.
Hiúság is lemaradt valahol útközben, nem tudom, hol, mint ahogy a nátha elmarad az embertől anélkül, hogy észrevenné… S mire lehetnék hiú, mikor már sem fiatal, sem szép nem vagyok, nincs vagyonom, értékeim, pozícióm, mindössze apró örömeim vannak…
Mindamellett minden áldozatot boldogan vállalok a Megváltás eszméjéért, csak épp hogy úgy érzem, hogy mindaz, amit feláldozhatok, nem egyéb, mint néhány tépett tollú, félig kopasz öreg madár az áldozati oltáron és én kicsit szégyenkezem, hogy nem tellett tőlem több…

Wictor Charon