Ez az írás, egyfajta hozzáállást tükröz, illetve erre a hozzáállásra szeretné felhívni a figyelmet. – Nagyon sok “részterület kutató” féltékenyen őrzi a nimbuszát és ez nagyon klassz dolog, mert mégis adott a felébredés lehetősége nekik is. Mindig is az volt. De választhatjuk a kihalást is – csak fent kell tartanunk beszűkült figyelmünket, alul-vezérelt érdekeinket szem előtt tartva. Jó lenne tudomásul vennünk, hogy erre a játszótérre, amit fizikai síknak nevezünk – tanulni, emlékezni jövünk és nem felejteni.
Nem állítjuk, hogy mindent elhiszünk, a humán tudomány sokkal szerteágazóbb, mint amilyennek mi ismerjük. Ha minden tényt tekintetbe vesz, ha semmit sem zár ki, és ha minden előítélet nélkül hajlandó tekintetbe venni minden feltevést, amelyeket e tények sugallnak, az antropológia Darwinja vagy Kopernikusza merőben új tudományt fog alkotni, feltéve, ha mindezen kívül állandó kapcsolatot teremt a múlt objektív tanulmányozása és a parapszichológia, fizika, vegytan, matematika modern ismereteinek legfontosabb pontjai közt. S talán oda fog kilyukadni, hogy az értelem mindig lassú fejlődése, a tudás mindig araszoló haladása nem cáfolhatatlan gondolat, hanem inkább tabu, amelyet mi magunk állítottunk, hogy az emberiség történetében csakis mai magunkat tudhassuk haszonélvezőnek. Miért ne lett volna a régi civilizációkban egy-egy ugrásszerű fejlődés, amely lehetővé tette, hogy szinte minden ismeretanyag napvilágra kerüljön? Olykor ugye, az ember életében van egy hirtelen megvilágosodás, egy varázslatos megérzés, a lángelme felvillanása; miért ne fordulhatott volna elő ugyanez többször is az emberiség életében? Nem esünk-e abba a hibába, hogy néhány ilyen pillanat emlékét hamisan mitológiának, legendának, varázslatnak tulajdonítjuk?
Tíz éve a múltkutatást megkönnyítik a radioaktivitáson alapuló új módszerek, továbbá a világkép fejlődése. S ebből két csodálatos tény következik:
1. A Föld állítólag egyidős a világegyetemmel. Vagyis körülbelül 4500 millió éves. A Nappal egy időben vagy még előtte keletkezett, hideg részecskék összesűrűsödése révén.
2. Az ember, amilyennek mi ismerjük, a homo sapiens állítólag csak 75 000 éve létezik. Ez a rendkívül kurta idő elegendő volt arra, hogy előemberből emberré váljon. E helyt két kérdést bátorkodunk feltenni:
a) Ez alatt a 75000 év alatt az emberiség ismert-e a miénken kívül más műszaki civilizációt? A szakértők kórusban felelik, hogy nem. De korántsem nyilvánvaló, hogy meg tudnak különböztetni valamely műszert egy ún. kultikus tárgytól. Ezen a téren a kutatás még el sem kezdődött. Pedig zavarba ejtő kérdések merülnek fel. 4500 millió éven át egyetlen mutáció? Meglehet.
De miért volna ez bizonyos? Miért ne lehetett volna több fejlődési szakasz már e 75 000 év előtt? Talán másfajta emberek vagy inkább másfajta gondolkodó lények jelenhettek meg és tűnhettek el? Talán nem hagytak hátra olyan nyomokat, amelyeket mi észlelni tudnánk, de esetleg emlékük él a legendákban. „A mellszobor túlélte a várost”: emlékük tovább élhet elsüllyedt civilizációjuk energiafejlesztőiben, gépeiben, emlékműveiben. Emlékezetünk talán sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint a saját létezésünk, sőt egész fajtánk létezése: Vajon milyen távoli lenyomatokat őriznek kromoszómáink és génjeink?
„Honnan tudod, emberi lélek, honnan tudod?…”
A régészetben minden megváltozik. Civilizációnkban gyorsabban áramlanak az adatok, és a földgolyó felszínének egészén tett megfigyelések, összegyűjtve, összevetve, nagy rejtélyekbe torkollanak. 1958 júniusában a Smithson Intézet közli az Amerikában, Indiában, Oroszországban elért eredményeket. A Mongóliában, Skandináviában, Ceylonon, a Bajkál-tó környékén, valamint a szibériai Léna felső folyásánál végzett ásatások során pontosan egyforma csont- és kőtárgyakat fedeztek fel. Az eszkimóknál azonban nem található meg a leletekre jellemző kézműves módszer. A Smithson Intézet tehát úgy véli, azt a következtetést kell levonnia, hogy tízezer évvel ezelőtt az eszkimók Közép-Ázsiában, Ceylonon és Mongóliában éltek. Állítólag egyszer csak váratlanul Grönlandra menekültek. De miért? Hogyan határozták el ezek a primitív emberek hirtelen és egy időben, hogy elhagyják földjeiket, és mindannyian a bolygónak ugyanarra a mostoha pontjára menekülnek? Egyébként is, hogy jutottak oda? Akkor még nem tudták, hogy a Föld gömbölyű, és hírből sem ismerték a térképet. Meg aztán elhagyni Ceylont, e földi paradicsomot? Az intézet nem felel e kérdésekre. Nem akarjuk senkire rákényszeríteni a mi feltevésünket, és csakis azért fogalmazzuk meg, mert a nyitott szellem hívei vagyunk: tízezer évvel ezelőtt valamilyen felsőbb civilizáció tartotta hatalmában a Földet. A sarkvidéken deportációs területet jelölt ki. És mit mond az eszkimó folklór? Arról regél, hogy az idők kezdetén óriási acélmadarak szállították ide a néptörzseket. A XIX. századi régészek minden erejükkel be akarták bizonyítani e „fémmadarak” képtelen voltát. És mi?
A Smithson Intézetéhez hasonló munkát még sehol sem végeztek, pedig akadnak pontosabban meghatározható tárgyak is. Például a lencsék. Irakban és Közép-Ausztráliában találtak optikai lencséket. Vajon egy forrásból, ugyanabból a civilizációból származnak? Egyetlen modern optikus véleményét nem kérték ki. Ami civilizációnkban úgy húsz éve minden optikai üveget cérium-oxiddal csiszolnak. Tízezer év múlva, ha ezeket az üvegeket színképelemzéssel megvizsgálják, az eredmény bizonyíték lesz arra, hogy a Földön egyetlen civilizáció létezett. És ez igaz is lesz.
Ha más szemszögből vizsgálnók a világ múltját, effajta tanulmányok születhetnének. Adná isten, hogy könnyed és hiányos tényanyagú írásunk néhány még friss gondolkodású fiatalembernek azt az ötletet sugallja, hogy vállalkozni kéne erre az őrült munkára, amelynek nyomán talán egy napon meglelnénk a régi okok kulcsát. Nagyon kevés régész jártas a tudományokban és a technikában. Még kevesebben vannak azok, akik legalább annyit belátnának, hogy egy-egy technikai kérdés többféleképpen megoldható, és hogy vannak gépek, amelyek nem hasonlítanak azokra a szerkezetekre, amelyeket mi gépnek nevezünk: nincs kapcsolójuk, hajtókarjuk, fogaskerekük. Különleges tintával megfelelően preparált papírra vetett pár sor lehet elektromágneses hullámokat vevő készülék. A radarhullámok keltésére egyszerű rézcső is megteszi. A gyémánt kitűnően jelzi az atom- és kozmikus sugárzást. A kristályok nagyon bonyolult lenyomatokat tudnak befogadni. Lehetséges, hogy egész könyvtárak rejtőznek néhány kis csiszolt kőben? Ha ezer év múlva a mi civilizációnk eltűnik, és a régészek, mondjuk, magnószalagot találnak, mit kezdenek vele? Honnan fogják tudni, hogy üres szalagról van szó, vagy felvettek rá valamit?
Napjainkban már-már felfedeztük az antianyag meg az antinehézkedés titkait. És vajon holnap e titkok gyakorlati felhasználásához nehéz szerkezetre lesz szükség, vagy ellenkezőleg, zavarba ejtően könnyűre? A fejlődő technika nem válik bonyolultabbá, hanem egyszerűsödik, olyannyira csökkenti a berendezést, hogy végül alig látható. Kaldeus varázslat című könyvében Lenormand egy az Orpheusz-mítoszra emlékeztető történetet elbeszélve azt írja: „A régmúlt időkben On papjai hangok segítségével vihart keltettek, és templomaikat felépítendő, akkora köveket emeltek a levegőbe, amilyeneket ezer ember sem tudna megmozdítani.” Walter Owen pedig: „A hangrezgés erő… A kozmikus művet rezgések tartják fenn, amelyek egyúttal meg is semmisíthetnék.” Ez az elmélet nem esik messze a modern felfogásoktól. A holnap fantasztikus lesz: ezt mindenki tudja. De talán duplán is az lesz, megszabadít bennünket attól a gondolattól, hogy a tegnap alpári volt.
Louis Pauwels – Jacques Bergier
CHARON INSTITUTE 