Az a felhalmozódó tradíció, amely minden kulturális fejlődés alapját képezi, igen nagy jelentőségű, és egyetlen állatfajnál sem fellelhető képességeken alapul. – Ez a fogalomalkotás, a beszéd, ami a jelképalkotás képességével társulva az embernek korábban ismeretlen lehetőséget ad egyénileg szerzett ismeretei bővítésére és továbbadására. Ebből következik a szerzett tudás örökítése, ami lehetővé teszi, hogy a kultúra történelmi fejlődése nagyságrendekkel gyorsabb legyen, mint bármely faj törzsfejlődése. Úgy tűnik, hogy azok a találmányok és felfedezések, melyeket egy felismerés racionális kiaknázása hoz létre, ha túl sokáig hagyományozódnak, rituális, majdhogynem vallásos jelleget öltenek. Mondhatnánk azt is, hogy minden, ami hosszú időn keresztül kulturális tradícióként él tovább, végül is “babona” vagy “dogma” jelleget ölt.
Az előzőek alapján ez a hagyományozódás az emberi kultúrát és tudást elraktározó és örökítő mechanizmus “konstrukciós hibájának” tűnik. Alaposabb megfontolás után azonban kitűnik, hogy a legnagyobb fokú konzervativizmus az egyszer már kipróbáltak rögzítésében a rendszer legfontosabb tulajdonságai közé tartozik, amelynek a szerepe a kulturális fejlődésben megegyezik a “genom” szerepével a faj változásánál. Rombolóan hat az a tévhit, hogy csak a racionálisan felfogható vagy a tudományosan kimutatható tartozik az emberiség állandó ismeretanyagához. Ez készteti a “tudományosan felvilágosult” ifjúságot arra, hogy olyan óriási tudást és bölcsességet dobjon el magától, ami minden régi kultúra és minden nagy világvallás részét képezi. Ha valaki azt hiszi, hogy mindez nulla és semmis, szükségszerűen áldozatául esik egy másik végzetes tévedésnek, ami azt a meggyőződést hirdeti, hogy a tudomány képes arra, hogy racionális úton a semmiből egy teljesen új kultúrát teremtsen. Ez alig kisebb ostobaság, mint az a vélemény, hogy a tudomány képes arra, hogy az emberi genomba való beavatkozással az embert mesterségesen “megjavítsa”.
A nem racionális kulturális tudáskincs túlzott lebecsülése és egyidejű, ugyanilyen mértékű felértékelése annak, amit az ember mint homo faber, az eszével hoz létre, nem az egyedüli, de még csak nem is a döntő tényező, ami kultúránkat pusztulással fenyegeti. A nagyképű felvilágosodottságnak semmi alapja nincs arra, hogy ellenségesen lépjen fel az átvett tradíciókkal szemben. Az áldemokratikus dogma egyik legnagyobb hibája, hogy a két ember közötti természetes rangkülönbséget a mélyebb érzelmeket megakadályozó frusztrációnak tekinti, pedig enélkül az emberi szeretetnek még az a legtermészetesebb formája sem létezik, amely normális körülmények között egy család tagjait összeköti. Sok ezer gyerek vált szerencsétlen neurotikussá az ismert “non-frustration” nevelési elv következtében. Egy rangsor nélküli csoportban a gyermek teljességgel természetellenes helyzetben találja magát. Nem tudja elnyomni saját, ösztöneiben lévő magasabb rangra való törekvését, és ellenállás nélküli szülei felett zsarnokoskodva a csoportvezető szerepébe kényszerül, ahol egyáltalán nem is érzi jól magát. Erősebb főnök nélkül védtelennek érzi magát az ellenséges világban, mivel a “nonfrustration” gyereket senki sem szereti. Ha érthető izgalommal, szüleit provokálva “pofonért koldul”, ahogyan a bajorok és osztrákok találóan mondják, nem kapja meg az ösztönösen elvárt és tudat alatt remélt ellen-agressziót, hanem nyugodtabb, látszólag az értelmére hatni akaró frázisok gumifalába ütközik.
Egy szolgaian gyáva emberrel senki sem hajlandó azonosulni, sem viselkedési normáit, még kevésbé az általa tiszteletben tartott kulturális értékeket magáévá tenni. Csak akkor vagyunk képesek valakinek a kulturális tradícióit magunkévá tenni, ha az illetőt lelkünk mélyéből szeretjük és fel is nézünk rá. A ma felnövő fiatal generáció megdöbbentően nagy többségének életéből szemmel láthatóan hiányzik egy ilyen “apafigura” . A vér szerinti apa túl gyakran mond csődöt, és az iskolák és egyetemek “nagyüzemei” nem alkalmasak arra, hogy ott a fiatal apját pótoló “tanítóra” tehessen szert.
A szülői kultúra elvetésének tisztán etológiai okaihoz, egyre nagyobb mértékben sok intelligens fiatalnál etikai okok is hozzájárulnak. Mai nyugati kultúránkban, annak eltömegesedésével, természetpusztításával, az értékek iránti vakságában, pénzsóvárságában önmagával folytatott versenyfutásában, rémisztő érzelmi sivárságával, a dogmák ereje által okozott elbutulásával; annyira előtérbe kerül mindaz, ami elvetendő, hogy majdnem elfeledkezünk azokról a mély igazságokról és bölcsességekről, ami a mi kultúráinknak is a sajátja.
Nem szabad elfelejteni, hogy a megfontolt mérlegelés jóval gyengébb erőt képvisel, mint a megbúvó agresszió elemi ősereje. A mesterek tanaiba vetett hit, bármilyen értékes is tud lenni egy “iskola”, vagyis egy új kutatási irányzat megteremtésekor, magában hordozza a dogmaképződés veszélyét. A dogma olyan kitartó és szenvedélyes védelmezőkre talál, ami csak akkor lenne helyénvaló, ha kipróbált bölcsességeket vagy egy régi kultúra szelekció útján letisztult ismeretanyagát kellene megvédeni a pusztulástól. Aki mindezekkel nem ért egyet, azt kikiáltják eretneknek, meghazudtolják, és lehetőség szerint diszkreditálják. A társadalmi gyűlölködés legsajátosabb formája, a “mobbing” fogja őt sújtani. Egy ilyen átfogó vallássá vált dogma kinyilatkoztatásszerű végső felismerése szubjektív megnyugvással tölti el követőit. Minden ellentmondó tényt letagadnak, semmisnek vesznek, vagy pedig leggyakrabban – Sigmund Freud kifejezésével élve – elnyomnak, azaz a tudati küszöb alá söprik. Az elfojtó minden kísérletnek ellenáll, hogy az, amit elfojtott, nehogy ismét tudatossá váljon, és annál elkeseredettebben, szenvedélyesebben harcol a végsőkig, minél nagyobb lenne az a változás, amely nézeteiben, elsősorban is az önmagáról alkotottakban bekövetkeznék. Philip Wyle mondása szerint: “Ha egymásnak ellentmondó dogmákban hívő emberek találkoznak, a legnagyobb ellenállás keletkezik mind a két oldalon, és mindkettő meg van róla győződve, hogy a másik nemcsak hogy egy tévedés áldozata, hanem emellett még pogány, hitetlen, barbár és betolakodó. Ekkor kezdetét veszi a szent háború. Mindez elég gyakran megtörtént már, ahogy Goethe mondja: “Végül minden sátáni ünnepen működik a pártos gyűlölet, mégpedig az utolsó omladékig.”
Valóban ördögi módon azonban csak akkor hat a dogma ereje, ha a gonosz tévhit nagy tömegeket, egész földrészeket, esetleg az egész emberiséget egyesíti zászlaja alatt. Éppen ez a veszély fenyeget most bennünket.
Konrad Lorenz
Vajon milyenek lehetnek azok a pillanatok, amelyek képesek bennünket megváltoztatni, a dogmákhoz való hozzáállásunkban? Mi az, ami szinte kényszeríthet erre?
“…Ez a fogalomalkotás, a beszéd, ami a jelképalkotás képességével társulva az embernek korábban ismeretlen lehetőséget ad egyénileg szerzett ismeretei bővítésére és továbbadására.”
Önmagában véve senki sem csak ilyennek, vagy olyannak születik. A szerepek és egyéb, a társadalom által ránk-ruházott tulajdonságaink bizonyos esetekben már szinte semmit sem számítanak. Hogy ezt milyen formában tapasztaljuk meg, azt nem tervezhetjük. De az igazi értékek, azok meg tudnak mutatkozni a legváratlanabb pillanatokban is, pl. egy élmény formájában, hagyomány-hű tradíciók képviselőinek találkozásánál. A kérdés, hogy nyitottak vagyunk-e az adott pillanatban, felül tudjuk-e bírálni esetleges dogmáinkat, kondicionáltságunkat akár a legváratlanabb helyzetekben is. – Sok felé volt szerencsém eljutni. – Nem rohanva, de beilleszkedve az adott kultúra mindennapi rezgéseibe. Ahogy Hamvas Béla mondaná; – Gyűjtöttem az adott térségek, szellemi princípiumát, élményeken keresztül. – Az ember megszokja akár még a bombariadókat is a közös tapasztalás meg “testvérré” tehet mindenkit, s az élet hozhat kalandos szituációkat…
“- Köszönöm Izraelnek, hogy börtönében, Ramle-ban, átélhettem először, azt a csodát, hogy a cellában ki tudtam mondani azt, hogy; “- MI”… – Azon, az első estén emberek vettek körül, voltak, feketék, sárgák, fehérek, barnák, keresztények, muszlinok, zsidók, ateisták, vadidegen emberek, de akkor este mégis egy család voltunk, ahogy együtt vacsoráztunk. – Akkor éltem át igazán ezt, a gondolatot: „Az igazság nem fogja meghozni a békét. A békét, a megbékélés fogja meghozni.” – Valójában, mindegyik félnek lehet igaza, hiszen mindnyájunknak megvan a saját igazságunk, mivel hajlamosak vagyunk azt minősíteni igazságnak, ami nem ütközik a mi felfogásunkkal, érdekeinkkel, biokémiánkkal és ugyanez mutatkozik meg társadalmi szinten is.”
– Szóval van olyan dolog is, ami túl van a fogalomalkotáson és a beszéden is. Ez pedig a szemlélődő ember, aki képes megengedni, hogy átáramoljanak rajta az intuíciók, s kevésbé torzítja már a személyes képalkotási kényszerével, amit Wictor Charon is például regionális én-görcsnek nevez. Be kell látni, hogy valóban nem könnyű kimondani, hogy minden úgy van jól, ahogy van. De hogyha szeretnénk felhívni a figyelmet a blogunkkal, akkor a lázadás helyett, inkább a megértés az, amire helyeznénk a hangsúlyt, – még ha nehezebbnek is tűnik. De ez semmiféleképpen nem kötelező érvényű. Konrad Lorenz és az etológia kapcsán még egy gondolat eszembe ötlik; – Vajon miért nevezték Egyiptomban, – a piramisok korában a tömeget, – “ember-állatnak”, kicsivel később Lao Ce pedig “szalma-kutyának”, de folytathatnám a sort…
– Az egyéni erőfeszítés nem megkerülhető és ez nem összetévesztendő azzal az erőlködéssel, amit azon a bizonyos ülőkén folytat az, aki képtelen áramoltatni, keringtetni az információkat, vagy a Világegyetem kozmikus energiáit. “Az ember, a Planéták háborúját vívja.” – De vajon, hogyan lehetne ezt kozmikus méretekben, léptékekben is felfogni, – mégis emberi aggyal? A következő cikk is erről fog szólni.
Murzsicz András
