…A tét azonban még ennél is sokkalta nagyobb. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége.
A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját az élővilág viselkedésének a túlélésre és az expanzióra /hódítás, terjeszkedés a szerk./szakosodott kettősségéből indítom el. Bemutatom, hogy ez a kettősség mereven szétválik: vagy spórolunk, vagy költekezünk – arany középút nincsen. Megmutatom az átállás óriási nehézségeit. Azt, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe, és három generáció kell a megváltozásához. Azt, hogy a spórolásra szakosodott merev formának egy rugalmas együttműködést kell kitalálnia a túléléshez – ami fából vaskarika. És azt, hogy a XX. század végére olyan önerősítő körök sokasága alakult ki, amelyek felerősítették az expanziót segítő rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését.
Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást? Számos biológiai példát mutatok arra, amikor az együttműködés egy magasabb szinten elérhető új forrás megszerzését tette lehetővé. Az emberiség korszakhatárhoz ért. A Föld előtt álló óriási átalakulásról fogok írni, amit sajnos nem lehet pár rövid mondatban odavetni, mert akkor egy modernkori ökölrázó próféta lesz az emberből, akit – ahogyan tudjuk – a saját hazája kitagad. Bizonyítani sajnos nem tudom, hogy amit leírok, az igaz. De néhány megalapozottnak látszó kérdést úgy érzem, hogy fel tudok tenni. A tét a modernkori emberi fejlődés eddigi formájának a vége, a falon lévő felirat, a „Mene, tekel, upharsin”, a „megmérettél, és könnyűnek találtattál” rádöbbenése mindannyiunk számára. Kérem ezért, hogy ne ugorja át senki a most következő néhány bekezdést. Igyekszem ezekben egy olyan logikus okfejtést leírni, amely csak a lépések egymásutániságában lesz érthető.
A rövid és a hosszú távú gondolkodás külön-külön viselkedésformákat, normákat stabilizál, és különböző környezetet képez. Az elkövetkezendő bekezdésekben pontosan ezt a kettősséget fogom körbejárni.
A Föld hamarosan bekövetkező átalakulásának a vízióját, tehát az élővilág viselkedésének a kettősségéből indítom el. Régóta ismert tény, hogy az élőlények (növények, állatok, emberek) alapvetően kétféle stratégiát követnek. Az ínség idején a túlélési stratégia, a bőség idején pedig a szaporodó, az expandáló stratégia dominál. A túlélésre szakosodott élőlények spórolnak, és a kiadásra optimalizálnak. Az expandálásra szakosodott szervezetek bíznak a források elérhetőségében, és a bevételre orientáltak. Ebben a képben két elem az, ami igazán érdekes. Az egyik a kettősség maga. Nagyon ritka az, amikor az átmeneti, kevert stratégia dominál. Vagy spórolunk, vagy költekezünk. – Arany középút jószerivel nincsen. A másik izgalmas tény az, hogy a spórolás vagy a költekezés bele van égetve a génjeinkbe. Ha spórolást igénylő környezetből költekezést megengedő környezetbe kerülünk, akkor spórolni fogunk tovább – három generáción keresztül. Zabálunk, mert képesek vagyunk már rá, de a testünk még spórol, mert a nagymamánk szegény volt. Ettől aztán elhízunk, és cukorbetegek leszünk. Fordítva is igaz: a korábban jómódban élő emberek sokkal gyorsabban halnak meg akkor, ha hirtelen sanyarú körülmények közé kerülnek, mert a testük nem tudja abbahagyni a pazarló életmódot.
Érdemes egy kicsit jobban részletezni, hogy mi a jellemző az egyik, és mi a másik viselkedési típusra. A leírásból ki fog derülni, hogy a XX. és XXI. század annyi önerősítő folyamatot generált, amelyik a kétféle stratégiából már két, különálló világot teremt: a hosszú távon gondolkodó, túlélési stratégia világát, és a rövidtávon gondolkodó, expandáló stratégia világát. Miért fontos ez? Azért, mert felhívja a figyelmet arra, hogy ha még idejében stratégiát akarunk váltani, akkor nagyon-nagyon észnél kell lennünk, mert ezzel az egész világunkat kell megváltoztatnunk.
Miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott biológiai szerveződések legfontosabb vonásai?
A Föld egyre nagyobb régióit meghódító nyugati civilizációra az expanzió a jellemző. Az expanzió biológiai példáiban az egyedek pótolhatósága nagy, értéke kicsi. Ugyanakkor a nyugati civilizáció az egyén pótolhatatlanságának és értékének a hirdetésén alapul. Ez a kettősség a fogyasztói társadalom egyik nagyon fontos, belső ellentmondását mutatja meg.
A biológiai példák esetén az expanzióra szakosodott rendszerek a forrásbőséget használják fel ahhoz, hogy túléljék a változékony körülményeket. A túlélésre szakosodott rendszerek az ínséges időket akkor élik túl, ha az ínség körülményei stabilak. Jelenleg azonban olyan korba lép be az emberiség, ahol a források elapadása egy labilis környezetben jelentkezik (ahol a környezet nem utolsó sorban éppen az emberiség tevékenysége miatt válik labilissá). Nagy feladat előtt állunk tehát: meg kell teremtenünk a forrásokban szűk helyzetre szakosodott, merev rendszerek plasztikus kooperációjának a lehetőségeit, azaz ki kell találnunk a fából vaskarikát… Hol állunk ebben jelenleg, miben összegezhetőek az expanzióra és a túlélésre szakosodott emberi viselkedés legfontosabb jellemzői?
A felsorolás igen nagy tanulsága, hogy az emberek fejlettségi szintjén mindkét viselkedési forma rendkívül nagy erőket mozgósít annak érdekében, hogy pótolni tudja azokat (a biológiai rendszerek szintjén hiányzó) vonásait, amelyek korlátozzák az életképességét. Így a versengő rendszerek iszonyatos apparátussal növelik a hatékonyságukat, míg a kooperáló rendszerek nem keveset tesznek a rugalmasságuk fenntartása érdekében. Mindez akár még egyensúlyhoz is vezethetne, ha a XX. század végére nem alakultak volna ki olyan önerősítő körök, amelyek ugrásszerűen felgyorsították a rövid távú gondolkodás társadalmi méretekben való elterjedését. Ezeket az önerősítő köröket Antal Miklós barátom igen kiváló, készülő cikkében írtakat is segítségül hívva foglalom össze.
A kisközösségek (nagycsaládok, falvak, stb.) eróziója és a felgyorsult élettempó miatt a hosszú távú társadalmi normarendszer átadásában, őrzésében és fejlesztésében egyre jobban fokozódó zavarok keletkeztek.
- Az így kialakuló „norma-űrt” egyre jobban olyan rövid távú normák töltötték be, amelyek jelentős részét a korábbi értékképző közösségek helyébe lépő üzleti és politikai elit fogalmazta meg.
- A felgyorsult élettempó kedvezett a gyorsan is megérthető, egyszerűsített üzenetekké alakított, rövid távú célrendszerek terjedésének.
- A média példátlanul gyors elterjedése egy olyan visszajelzési mechanizmusnak adott óriási befolyást, amelyik nemcsak az átlag viselkedését erősítette fel, hanem a negatívumok hangsúlyozásával a közösségi értékképzést még tovább is gyengítette.
- A közvélemény megismerésének egyre könnyebbé váló és egyre elterjedtebb eszközei még tovább fokozták a média átlag-erősítő hatását.
- Ebben a nagyon „középre-húzó” véleménytérben a hosszú távú értékek mentén különvéleményt formáló gondolkodók szerepe egyre veszélyesebbé vált, és visszaszorult.
- A fenti hatások eredményeként mind az üzleti, mind a politikai világ vezetői, rövid távú érdekeiknek megfelelően, egyre inkább „közvélemény-vezéreltté” váltak. Ezzel az önerősítő köröknek egy újabb szintje indult be.
- Az még a jövő egy nagy kérdése, hogy a jelenleg elképesztően felfutóban lévő közösségi hálózatok (mobiltelefon, World-wide-web, twitter, stb.) vajon tovább erősítik-e az átlag uralmát, vagy – éppen ellenkezőleg – megteremtik a kihalóban lévő közösségi értékformálás új terepeit.
Az emberiség válaszút előtt áll. Vagy folytatja a fogyasztási őrületet, és belegyalogol egy masszív katasztrófába, amelyik rohamos népességfogyást fog eredményezni, vagy átáll egy önkorlátozó életvitelre. A koppenhágai találkozón „nem kifejezetten” sikerült kidolgozni (ez angol eufemizmus volt…) egy olyan kompromisszumot, amely mindenki számára elfogadhatóvá tette volna az önkorlátozó magatartást. Mi lehet az a kiút, amelyik – katasztrófa nélkül – el tudja fogadtatni az emberiséggel az önkorlátozást?
A biológiai rendszerek számos olyan példát adtak az evolúció során, amelyben az önkorlátozó együttműködés olyan új források elérését tette lehetővé, amelyek az együttműködésre képes rendszer túlélését okozták. Lássunk erre néhány példát az evolúció eddigi nagy ugrásai során.
Mi lehet az új szint, és az új forrás az emberiség jelenlegi helyzetében? A megoldást nem tudom, így hát közös gondolkodásra hívom az Olvasót.
• Nyilvánvaló menekülési pont lenne egy találkozás egy fejlettebb civilizációs közösséggel, amelyik az integrálódás és a kölcsönös forrásbővülés egy újabb lépcsőjét mutatná meg nekünk.
• Ma még nem tudjuk felmérni azt, hogy mit jelentene, ha az emberiségnek kialakulna egy olyan közös tudata, amely nem a mélybe rejtett, hanem könnyen átélhető és nyilvánvaló. Még messzemenőbb következményei lennének, ha a Föld ökoszisztémájának egésze (Gaia) ébredne az emberiséget magában foglaló közös tudatra.
Messze nem biztos, hogy a fenti lista teljes. A biológiai rendszerek fejlődésének eddigi tanulságai (tudtommal) egyik fenti kiút létére sem adnak egyértelmű cáfolatot. Nem tudjuk azonban azt, hogy közeledünk-e bármelyik fenti állapothoz, avagy sem. Még kevésbé tudjuk azt, hogyha közeledünk, akkor mennyire közel vagyunk hozzá. A második két kiút esetén még az sem nyilvánvaló, hogy mi lenne az az új forrás, amelyik megnyílna az utak elérhetővé válásával. Egy azonban biztos. A hálózatos viselkedésforma sajátosságai miatt a változások sokszor rendkívül gyorsak is lehetnek („tipping point” jelenség). Azaz az a tény, hogy ma még nem látjuk ezeket a változásokat, messze nem bizonyítja azt, hogy akár holnap ne következhetnének be.
Csermely Péter
CHARON INSTITUTE 