Íratlan történelem

Nem hiszünk el mindent. De azt hisszük, hogy mindent meg kell vizsgálni. Olykor a kétes tények vizsgálata vezeti az igaz tényeket legszélesebb megnyilvánulási formájukhoz. A mulasztás gyakorlata sohasem vezet a teljesség eléréséhez. Mint Fort, mi is megpróbálunk kiküszöbölni egypár mulasztást, vállalván a kockázatot, hogy romlottnak neveznek bennünket. Majd másoknak jut a dicsőség, hogy megtalálják a helyes nyomot a mi őserdőnkben.

Semmiféle feltevést nem zárunk ki eleve: atom-civilizáció jóval az általunk történelem előttinek nevezett korban, kívülről származó lakók tanítása stb. Mivel az emberiség távoli múltjának tudományos feltérképezésében a legnagyobb zűrzavar uralkodik, a mi feltevéseink semmivel sem esztelenebbek és kevésbé megalapozottak, mint az általánosan elfogadott feltevések. Mi azt tartjuk a legfontosabbnak, hogy a kérdés minél tágabb teret kapjon.
Nem az eltűnt civilizációkról szóló dolgozattal akarjuk önöket traktálni. Csak azt szeretnénk javasolni, hogy új módszer éspedig nem inkvizíciós módszer alapján elemezzék a kérdést.
Meggyőződésünk, hogy az eltűnt civilizációk tanulmányozásában túlságosan sok a nyilvánvaló tagadás, az a priori kizárás, az inkvizíciós kivégzés. A humán tudományok nem fejlődtek annyit, mint, mondjuk, a fizika meg a vegytan, és itt még mindig a XIX. századi pozitivizmus uralkodik, annál erőteljesebben, minél jobban érzi a vesztét.
Mint minden más, a mi civilizációnk is közmegegyezés.
Fehér foltok a fizika világában, fehér foltok az ember világában. Nem tudunk mindent az ember hatalmáról, értelmi és lélektani forrásairól, hát kitaláltuk a Kentaur-szigetet meg a Sárkány országot: prelogikus szemlélet, babona, folklór, imitatív mágia.

Feltevés: más civilizációkban sokkal messzebbre jutottak a parapszichológiai képességek kutatásában, mint mi.
Válasz: parapszichológiai képesség pedig nincsen.
Ahhoz azonban, hogy felfedezzük: a „primitívek” hagyományos titkai egybevágnak a mi jelenlegi kutatásainkkal, arra volna szükség, hogy kapcsolatot teremtsünk az antropológia meg a fizikai, kémiai, matematikai tudomány legújabb vívmányai közt. A közönséges-érdeklődő utazó, hiába értelmes, ha csak történeti-irodalmi műveltséggel rendelkezik, könnyen elmulaszthatja a legfontosabb megfigyeléseket. A feltárás eddig csak egy ága volt az irodalomnak, a szubjektív tevékenység fényűzése. Ha majd ennél több lesz, talán felfedezhetjük, hogy a régmúltban léteztek olyan civilizációk, amelyekben olyan figyelemre méltó technikai felszerelés működött, mint a mienk, csak éppen egészen más jellegű.
Felettébb óvatos magatartása ellenére John Alden Mason professzor, a Pennsylvaniai Egyetemen lévő Amerikai Régészeti Múzeum curator emeritusa The Ancien Civilization of Peru című könyvében a kipukat taglalva, a fantasztikus realizmus előtt tárja ki az ajtót.

A kipuk bonyolult rendszerben összecsomózott zsinegek. Fellelhetők az inkáknál és a preinkáknál egyaránt. Azt állítják, írásról van szó. S hogy ezek a zsinegek gondolatokat, sőt elvont gondolatcsoportokat fejeztek ki. Az egyik legjobb kipuszakértő, Nordenskjöld úgy gondolja, matematikai számítások, horoszkópok, különféle jósmódszerek rejlenek bennük. A kérdés lényegbevágó: létezik a gondolatrögzítésnek más módja is, mint az írás.
Menjünk tovább: a modern matematikusok úgy vélik, hogy a csomó, a kipu alapja a legnagyobb rejtély. Csomó csak páratlan számú dimenziós térben létezhet, síkban vagy páros számú, például 4, 6 dimenziós térben nem; és a topológusoknak még csak a legegyszerűbb csomókat sikerült megfejteniük. Nem lehetetlen tehát, hogy olyan ismereteket írnak le a kipuk, amelyekről nekünk sejtelmünk sincs.
Más példa: az ismeretek természetéről meg a szellem felépítéséről vallott modern megfigyeléseket gazdagíthatná, ha tanulmányoznánk a közép- amerikai Hopi indiánok nyelvét.

Ez a nyelv sokkal jobban alkalmazható az egzakt tudományokra, minta miénk. A szavak nem igét és nem főnevet jelölnek benne, hanem eseményeket, így tehát pontosabban alkalmazhatók a tér-idő folyamatosságának érzékeltetésére, amelyben, mint ma már tudjuk, létezünk. Mi több, az eseményszónak három módja van: bizonyosság, valószínűség, képzelet. Ahelyett hogy azt mondaná: a férfi csónakon kelt át a folyón, a Hopi indián három különböző változatban a férfi-folyó-csónak szócsoportot alkalmazza, aszerint hogy az eseményt az elbeszélő vagy valaki más adja elő, vagy éppen csak álomról van szó. (a szerk; Itt is igyekeztek megfogalmazni síkokat, ám jobban megközelíthetjük a valóságot, ha szintén az eredeti; fizikai, pszichikai/asztrális/ és mentális síkokra következtetünk. Esetünkben is megfigyelhető a “nem írott” történelem folytonossága.)
A valóban modern ember – abban az értelemben, ahogyan Paul Morand gondolja, és mi magunk is gondoljuk – rádöbben, hogy a legkülönbözőbb rendszerek ellenére az értelem egységes, éppúgy, ahogyan az ezernyi építészeti stílus ellenére a fedél alatt élés vágya is egységes.

– És felfedezi, hogy az ismeret természete éppolyan sokarcú, mint maga a természet.

Lehetséges, hogy civilizációnk annak a nagy erőfeszítésnek a végeredménye, amelynek az volt a célja, hogy a géptől olyan képességeket nyerjünk el, amilyenekkel a régiek rendelkeztek: távközlés, levegőbe emelkedés, az anyag energiájának felszabadítása, a nehézkedés leküzdése stb. Lehetséges, hogy ha már mindent felfedeztünk, ráébredünk: ezek a képességek olyan kis felszereléssel irányíthatók, amelyikre a „gép” már nem is megfelelő szó. Ez esetben a szellemtől a gépig jutottunk, és a géptől pedig visszajutunk a szellemi, és némely régi civilizáció, sokkal kevésbé távolinak tetszik majd.
Az eksztázisban lévő jógik elektroencefalogramja olyan görbéket mutat, amelyek az általunk ismert egyetlen éber vagy alvó agytevékenységnek sem felelnek meg. A civilizált szellem térképén is sok a kiszínezett fehér folt: előérzet, sugallat, telepátia, zsenialitás stb. Azon a napon, amikor ezeknek a területeknek a kutatása valóban fejlett lesz, amikor a mi hagyományos lélektanunk különféle ismeretlen állapotai közt kapcsolatot tudunk teremteni, a régi civilizációk és a primitívnek nevezett népek tanulmányozása talán elénk tárja a tudat igazi működését és legfontosabb jellegzetességeit. A kulturális központúság helyébe akkor a viszonylagosság lép majd, és teljesen új, fantasztikus fényben bontja ki előttünk az emberiség történetét. A haladás útja nem a zárójelek megerősítése, hanem a kötőjelek megsokszorozása.

Powels

Igazából az embernek újra és újra csak arra lehet rádöbbennie, akár még megrázkódtatások által is, hogy mindennek alapja a rezgés. Ami talán a legfontosabb ebben, hogy ezt a külvilágtól nem függetlenül, a saját rezgésünkre visszavezetve tapasztalhatjuk meg. Mit is jelent ez? Biokémiai droidunk saját, egyéni időben megélt állapotáról, frekvenciájáról van szó. Énképünk lineáris. Rendelkezik múlttal, remélhető, – a legtöbb esetben tervezett, vagy vágyott jövővel. Anno úgy tanultuk, hogy ahhoz, hogy megismerd a “Van”-t, meg kell ismerned a “Van”-nak a Nincsét. Vagyis a hiányát. A múltunk már nincs, a jövőnk még nincs. És ezt lehetne ragozni a végtelenségig. Most vagy valamilyen állapotban és ennek az állapotnak van egy eredő frekvenciája, amit a tudomány elektromágnesesnek nevezett el. Más a rezgésed amikor dühös vagy, más mikor csendes, gyenge, megértő, szerelmes, közömbös, meg ilyenek… – Ezek a “milyenségeink”, melyeknek a mindennapokban, felszínes, “reaktív” jelzői lehetségesek. – Ugyanez nyilvánul meg kollektív szinten is, aminek óriási a tehetetlenségi nyomatéka. Az ember esetében ez bele van ágyazva az időbe, elmehasználattal fűszereződik és már adott is egyfajta történelem, aminek jellemzően semmi köze a valósághoz.  Az elme ösztönösen keres bármilyen tükröződési formát és a vágyai energetikai jellemzői alapján csordába is rendeződik. Ilyen csordák vándorolnak az időben, legyenek azok politikában gazdaságban, vagy bármilyen vallási megfogalmazásban, megjelenítve. Egyet biztosan tudunk, ezek minden esetben elmúlnak. Lassacskán a mindennapjainkban egyre láthatóbb, hogy a legelők összemosódtak a kerítések ledőlnek, lejárt az ideje a területi gyarmatosításnak, a piac gyarmatosításnak és ami egyre inkább fénybe borul, hogy ezt az elme, az emberi elmék gyarmatosításán keresztül érhető el. vagyis az emberi elme energiát termel az időben és ennek is van egy történelme, hogy ez hogyan történik ciklikusan, civilizációról civilizációra.

Bele se kell keverni az Ufókat, Isteneket, vagy Istent, – ezek emberi fogalmak, csak az emberi energia-termeléshez van közük. – Gondoljunk itt például a Mátrixban arra a jelenetre, amikor Morfeusz a Duracell elemet magyarázza Neonak. De menjünk tovább értelmezésben néhány példát kiragadva, amikor a Lucy  az időről értekezik a tudósokkal, de tovább menve a Jupiter felemelkedése című filmben az időről, mint értékről beszélnek. És itt vissza is köszönnek a civilizált ember által “megítélt” népek, kik alapból más megfogalmazási rendszert használtak. A minden esetben kihalásra ítélt lineáris elme, vagy az általa teremtett vallás és tudomány fel sem foghatta a fentiekben említett Hopik “síkokra osztott” látásmódját, vagy az Inkák fogalom-rögzítését, a Kipu írást, de ugyanezt próbálja jelezni a nyugati kultúrkörben jobban ismert Smaragdtábla, melyet Hermesz Triszmegisztosznak tulajdonítanak és akit “háromszorosan bölcs” jelzővel illettek.

Mi a fenét akar ez az egész mondani?

Meg tudták különböztetni, hogy a pillanatbeli állapotuk fizikai, pszichikai, vagy mentális állapotban van-e. Ezt ki tudták fejezni. A mai tudománynak hála ez konkrétan, ismételhetően kimutatható, rögzíthető és szemléltethető.

Az emberi elme hiába próbálja ignorálni, a korszakváltás nem a látható tartományban történik. Ami látszik, az csak ennek a máshol történő változásnak csak tükörképe, – “okozata”. Valahol láttam egy karikatúrát. Az első képen a szónok kérdezi, hogy ki akar változást… – és a képen mindenki bőszen emeli a kezét. A második képen a szónok azt kérdezi, hogy ki akar változni, amire már senki sem nyújtogatja a pracliját. Szóval az értelem, csak több síkon egyszerre szemlélve lehet egységes és az anyag kutatása a “tudományos berkekben” is óriási forradalmat okoz. A nano-technológiában Nobel díjat kaptak 2010-ben felfedezett grafén felfedezéséért, de manapság már beszélhetünk szilicénről, foszforénről, a CERN-ben most meg tovább is nyitogatják már a “kapukat”, aminek következtében tovább gyorsul, hatványozódik “Isten megkísértése”. Mindegy, hogy hol keresünk, kicsiben, vagy nagyban gondolkodunk és keresünk. a “kint” után mindig az a csoda, amikor ezt belülről fakadóan értjük meg tapasztalati szinten, – átlátva a dolgokat. Ez az a gazdagság, melyről olyan sokan próbáltak szólni. – És értsük meg! Ez nem lehet ember által, nem a gondolkodás által irányított folyamat. Ez Van. És ez csak több síkú értelmezésben válik érthetővé. Ez az a változás, aminek a csak lineárisan gondolkodó elme lehet a szenvedő alanya. Ettől ma már semmi nem védi meg az embert. Semmilyen csorda, semmilyen bunker, semmilyen országhatár, semmilyen jó-szándékú szülő, semmilyen vallás, tudományos hitvallás nem védhet meg senkit. A hivatalos médián kívül, már egyre több helyen harsog, hogy légy van a levesben és hogy eddig ezek a legyek minden csillogó szarra rárepültek. Most minden pezseg, harsog, forrong a jelenlegi civilizációnk alapjaiban inog a sok regionális érdek következtében. És mindez miért? Mert mindez törvényszerű, de ezek a törvények nem a gondolkodó elme elvárásai alapján működnek.

“Az Idő és Tér teremtményei akkor válnak valóban “időben létezőkké”, ha a bennük kifejeződő minőségi elvek tartós kapcsolódásra alkalmasak. Más szóval bizonyos morális princípiumoknak kell párosulnia esztétikai, kreatív elgondolásokkal, hogy a Káoszból most is egy újabb civilizáció merülhessen fel.”

Wictor Charon

Milyen elvek azok, melyeket regionális haszonelvű érdekek szülnek?

Hogyan születhetne agy mely felfogja saját teremtettségét?

Erre csak a tudat képes és a tudat szempontjából válik érthetővé hogyan működik az agyunk. Tolle is foglalkozik azzal, hogy a lét állapotait differenciálja és az ő megfogalmazásában, elfogadás, élvezet és lelkesedés a kulcs-szavak. Amit ma az ember művel, az az, hogy pusztán az élvezetet hajszolja és ennek a jelek szerint nem is ismeri a szentségét. Állati szinten, meg csak az ösztönös kielégülés és birtoklás szokásait majmolja. És hát igen csak közel tud lenni a földhöz.

Duplán, “polárisan” kezdünk el látni, és nem sok közünk van ahhoz, hogy tulajdonképpen a saját tükörképeink vagyunk. A majom helyett a nyúl viszi a puskát és amikor eleget szenvedett az ember, mint jelenség, beláthatjuk, hogy egy bődületes csodában van részünk. – Mikor már látjuk a síró énünket, – a haragvót… – a csendből a halandót.

És ennek is van történelme. De ezt a történelmet, nem lehet érdekek, elvárások szerint kisajátítani, holmi királyoknak, egyházaknak, államoknak. Csak az egyéniségek képesek megjárni az értelem mélységeit, és magasságait, de ehhez a lélek tüzére van szükség. Ezért nem igazán populáris, – a tömegnek, mint “mennyiségnek” erre a fajta minőségre soha nem volt szüksége, viszont a tömegben mindig vannak olyanok kik rátalálnak erre a kijáratra.

Mostanában egyre többen.

Murzsicz András