A kettősség nélküli vagy osztatlan tudat fizikája I/II

Az átlag emberek hajlamosak a tudatra dualisztikusan gondolni. A tudat részét képezi belső világunknak, belső létünknek, mely egyúttal szabad akaratunk hordozója is. A külső valóságunk természetével ellentétben tehát tudatunk nem anyagi minőségeket mutat. A tudatosság eme megosztott vagy duális képzete – melyet eredetileg Descartes vezetett be – azonban magában hordozza a kölcsönhatás problematikáját: miként képes a nem-anyagi természetű tudat kölcsönhatásba lépni az anyaggal? A neurofiziológusok többsége úgy tekint a tudatra, mint az agyfolyamatok melléktermékére, melyet az anyag, úgynevezett felfelé irányuló vagy alulról építkező okozati láncolata generál: az elemi részecskék alkotják az atomokat, az atomok a molekulákat, a molekulák a neuronokat, a neuronok az agy szerkezetét és az agy a tudat jelenségét. Vajon a tudat valóban csak az anyag mellékterméke lenne, s ha igen, akkor valóban rendelkezünk-e szabad akarattal? Vajon a felfelé irányuló okozati láncolat bölcsessége lenne a végső, vagy talán létezik egy új tudományos nézőpont mely mást javasol?

Az elmúlt század elején szemtanúi lehettünk egy új fizikai forradalomnak, mely magába foglalta a kvantummechanika felfedezését is. A kvantummechanika üzenetét tömören így fogalmazhatjuk meg: igen, valóban létezik tudat, és valóban létezik szabad akarat is. Ám ez az újra felfedezett tudat nem-kettős természetű, azaz nem azonos a fent felvázolt dualisztikus tudattal, valamint a szabad akarat kérdése is mélyebb és ennél kifinomultabb vizsgálódást igényel.

Az igazat megvallva, a kvantummechanika matematika szerkezete valójában determinisztikus, és a fent említett felfelé irányuló okozati kapcsolódás képzetén alapul. Ennek ellenére a kvantummechanika apparátusa a környezetet és a benne található tárgyakat nem (a Newton-i fizikához hasonló) determinisztikus folyamatokként, hanem valószínűségekként ábrázolja. Ezen valószínűségeket kvantummechanikában használt matematika révén számolhatjuk ki, melynek segítségével több objektumból álló nagy számú jelenség viselkedését is sikeresen megadni képes tudományt fejleszthettünk ki. Nos, ez az a kvantumfizikai sajátosság, ami miatt valószínűleg egyetlen materialista gondolkodású sem szégyenkezne.A materialisták szerencsétlenségére azonban létezik a kvantumfizikának egy olyan szégyenfoltja, amelynek alapos megértése vezet el bennünket a tudat jelenségének megértéséhez. Köztudott tény, hogy egy kvantumobjektumra rátekintve sohasem a valószínűségek halmazát érzékeljük, hanem egy helyhez-kötött, Newton-i részecskére hasonlító valamit. Mindezek ellenére, a kvantummechanika nem ad számunkra semmilyen eljárást vagy matematikát, melynek segítségével a lehetőségek sokféleségének egy eseményre történő átmenetét vagy „összeomlását” kiszámolhatnánk. Az igazat megvallva, ebben a helyzetben a kvantumfizika egyszerűen csak annyiról világosít fel bennünket, hogy a matematikai alapokon létező fizikánk bizonyossága korlátozott.

Nem létezik olyan matematika, amely lehetőséget nyújtana arra, hogy a kvantumvalószínűségek felfelé irányuló okozati determinizmusát valami módon összekapcsoljuk a valós eseményekre vonatkozó tapasztalatainkkal. Ha viszont ez az igazság – vetődik fel bennünk a jogos kérdés -, akkor az elméletben található valószínűségek miként alakulnak át tapasztalati valóságunk egyedi eseményeivé? Mivel magyarázható akkor ez az igencsak misztikus „megfigyelő hatás”? A neurofiziológusok alulról építkező okozati modelljét a kvantumfizika nyelvén a következőképp fogalmazhatjuk meg. Az elemi részecskék lehetséges mozgásai az atomok, a molekulák, a sejtek, az agyi állapotok és a tudat lehetséges mozgásait nyújtják. Ebből a szemszögből nézve tehát a tudat a lehetőségek összességnek tekinthető, amit valószínűségi hullámnak is nevezünk. Vajon hogyan képes egy valószínűségi hullám összeomlasztani vagy átalakítani egy másik valószínűségei hullámot a megfigyelés vagy kölcsönhatás révén? Két valószínűség összekapcsolása ugyanis sohasem egy konkrét eseményhez, hanem egy nagyobb valószínűséghez vezet.

Tegyük fel, hogy képzeletben pénzt utalunk bankszámlánkra. Ezt az eseményt most kapcsoljuk össze az összes lehetséges autóval, amit csak el tudunk képzelni. Vajon el tudunk-e jutni ezzel a kis mentális gyakorlattal oda, hogy garázsunkban valóban megjelenik az egyik elképzelt autó? Nézzünk szembe a tényekkel! A tudat neurofiziológiai melléktermékként való kezelése szempontjából a valószínűségek konkrét eseményekké történő átalakítása logikai paradoxonhoz vezet, ami egyértelmű jelzése annak, hogy a tudat neurofiziológiai modellje hibás, vagy legalábbis nem teljes. Ez a paradoxon egészen addig jelen van, amíg rá nem ébredünk, hogy a kvantumos valószínűségek valójában a tudat lehetőségei, azé a tudaté, mely minden létező alapjának tekinthető. Azaz a tudat nem-kettős, nem megosztott, valójában csak a tudat létezik, és semmi más. Ezt a fajta metafizikát jómagam monisztikus idealizmusnak hívom. Ennek fényében a megfigyelés jelensége felfogható, mi több, egyenértékűnek tekinthető a kvantumos valószínűségek közül történő választással, mely tapasztalati valóságunk létrejöttéhez vezet.

Kedvenc példám ennek illusztrálására a mindenki által ismert becsapós kép, ahol a kép nézése közben fedezzük fel, hogy valójában két képet látunk felváltva. Valószínű önök is látták már azt a képet, melyen két hölgy arca fedezhető fel. A művészek kettős képnek nevezik az ilyen ábrákat, „egyszerre látható rajta a feleségem és az anyósom”. A legismertebb pedig az a kép, melyen egy vázát és két arcot különböztethetünk meg.

Mindkét kép esetében arra leszünk figyelmesek, hogy noha semmit sem teszünk a képpel, az mégis felváltva ugrál a két ábra között. Mindkét lehetőség már eleve bennünk található, és valójában csak azt döntjük el, hogy éppen melyiket nézzük, vagy észleljük. Ily módon egy transzcendens, kettősség nélküli tudat megosztottság nélkül fejthet ki fentről lefelé irányuló okozati hatást. Egy megrögzött anyagelvű gondolkodó természetesen továbbra is érvelhet azzal az ellenvetéssel: mi módon lehetne a valóság ennyire szubjektív, melyben minden egyes megfigyelő tetszés szerint megválaszthatja saját valóságát a temérdek kvantumvalószínűségből? Hogyan jöhetne létre ebben az esetben egy megegyezés valóság? Létezne-e egyáltalán tudomány? Nos, van egy kis meglepetésünk az így érvelők számára. A fent felvázolt választást nem a személyes tudatosságunkat képviselő egó-tudatosságban, – melyet a pszichológusok tanulmányoznak, – hozzuk. Valójában az egyként viselkedő tudat egyes objektív állapotai közül választunk, abból a nem hétköznapi állapotból, ahol mindannyian egyek vagyunk, abból az állapotból, amit kvantumtudatnak is hívhatunk (Bass, 1971; Goswami, 1989; Blood, 1993, 2001).

Magunk teremtjük valóságunkat, de…

Az 70’es években Fred Alan Wolf fizikus használta elsőként az azóta már híressé vált mondást, miszerint „magunk teremtjük valóságunkat”. Az ebből eredő elképzelések azonban később sok csalódást okoztak. Egyes emberek ugyanis erre alapozva megpróbáltak fura utókat manifesztálni, mások zöldséges kertet teremteni a sivatag közepén, vagy parkolóhelyet a forgalmas belvárosban. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadta a valóság kvantumos teremtésének ötletét, ám a megvalósítás zavaros kimenetelekhez vezetett, hisz a „leendő” teremtők egy fontos dolgot szem elől tévesztettek. Noha valóban maguk hozzuk létre valóságunk, azonban e mögött a tudatosság egy kifinomult tényezője húzódik. Valóságunkat nem a hétköznapi tudatosság szintjén, hanem egy nem hétköznapi tudatszinten teremtjük. Ennek igazsága nyomban nyilvánvalóvá válik, ha alaposan megvizsgáljuk az úgynevezett Wigner barátja néven elhíresült paradoxont. Ezt a paradoxont elsőként a Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenő vizsgálta, innen kapta a nevét.Képzeljük el, amint Wigner Jenő, egy két lehetséges állapotot, a pirosat és a zöldet felvevő kvantumjelzőlámpához közeledik. Ugyanabban az időpillanatban a másik úton, mely Wigner útjára merőleges, Wigner barátja is a jelzőlámpához közeledik gépkocsijával. Elfoglalt amerikaiak lévén, mindketten a zöld fényt választják. A gond csak az, hogy választásuk ellentmondásos, hisz ha a két választás egyazon időpillanatban materializálódik, akkor ördögi zűrzavar támadna. Látható tehát, hogy csak az egyikőjük választása ölthet testet, a kérdés csak az, hogy melyiké?

Sok évtizeddel a probléma felvetését követően három fizikus, Ludwig Bass 1971-ben, Ausztráliában, jómagam Oregonban (Goswami, 1989, 1993), valamint Casey Blood (1993, 2001-ben) a New Jersey-i Rutgersben, egymástól függetlenül rájött a fenti paradoxon feloldására: a tudat valójában egy egységes, nem helyhez-kötött, kozmikus természetű valami, mely ott húzódik a két helyhez-kötött személy valósága mögött. A két személy választása csak jelképes, hisz valójában mindkettejük esetében az egyedül létező tudat hozta meg a választást, elkerülve ezzel bármiféle ellentmondást. Ez pedig a kvantumvalószínűségek számítása révén arra az eredményre vezet, hogy az ehhez hasonló kereszteződésekben, Wigner és barátja az idő 50 százalékában kap felváltva zöld fényt; ám ha csak az egyikőjük van jelen a kereszteződésben, abban az esetben a zöld fény, mint teremthető valóság, mindkettőjük számára létező nyitott lehetőség.

A választást létrehozó tudat egységessége vagy osztatlansága, mint eredmény, a következő kérdésből származtatható: milyen sajátosság révén képes a tudat a fentről lefelé irányuló okozati hatás szabad közvetítő szerepét betölteni úgy, hogy ez nem vezet logikai ellentmondáshoz. Nos, ez csak úgy lehetséges – jön a válasz, – ha a tudat egységes, mindenki számára egy és ugyanaz. Vagyis a tudat egységessége az elmélet jóslatának tekinthető. Miután a most felvázolt előrejelzésem (Goswami, 1989) egy kevésbé ismert fizikai lapban megjelent, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg-Zylberbaum valahogy felfigyelt rá. Akkoriban Jacobo humán alanyokon folytatott kísérleteket, melynek keretében a közöttük kialakuló furcsa EEG-szignál átmeneteket vizsgálta. Megérzése azt súgta, hogy elképzelésem magyarázattal szolgálhat azokra a jelenségekre, melyekre a kísérletei során bukkant. Cikkem elolvasása után rögtön fel is hívott. Rövidre fogva a történetet: beszélgetésünk után átrepültem mexikói laboratóriumába, ellenőriztem a kísérleti felállást, megvizsgáltam az adatokat, majd ezek fényében segítettem neki az értelmezésben. Nem sokkal ezután Jacobo és munkatársai közzétettek egy cikket, melyben kijelentették, hogy a modern tudomány eszközeivel sikerült igazolniuk a tudat egységességének képzetét.

A jó hírt hozó kísérlet. Mindannyian Egyek vagyunk

A jó hír tehát az, hogy mostanra már nemcsak ez az egy, de sok más kísérletben sikerült igazolni, hogy a fentről lefelé ható okozati hatást kifejtő kvantumtudat egységes és nem helyhez-kötött. Az első ilyen típusú kísérletet (ahol gépek segítségével, s nem emberek szubjektív tapasztalatai réven történt az igazolás), mint föntebb láttuk, a Mexikói Egyetem neurofiziológusa, Jacobo Grinberg és munkatársai hajtották végre. Járjuk, most kicsit részletesebben is körbe ezt a témát.A diszkontinuitáson vagyis a folytonosság megszakadásán túl, a kvantumfizika másik furcsa elve és jelensége az úgynevezett nem helyhez-kötöttség, vagy nonlokalitás. A helyhez kötöttség, vagy lokalitás elve azt jelenti, hogy mindenfajta információcsere helyi szignálok révén és sebességhatárok betartása mellett történhet. A sebességhatárt Einstein speciális relativitáselmélete mondta ki, melynek értéke a fény sebessége, ami 300 ezer km/s. A lokalitás elve értelmében, melyet az einsteini gondolkodás hozott magával, a fizikai szignálokon keresztüli azonnali kommunikáció lehetősége kizárt. Ennek ellenére a kvantumobjektumok – például az elemi részecskék – mégis képesek az egymás közötti azonnali kommunikációra, miután egymással kölcsönhava a kvantumos nonlokalitás révén korrelációba kerültek. Mindezt Alain Aspect és munkatársai igazolták kísérletileg (1982) fotonpárok segítségével. Ezek az adatok és eredmények viszont csak abban az esetben nem sértik az einsteini gondolkodást, ha a kvantumos nonloklaitást helyesen értelmezzük – olyan szignál nélküli kapcsolatnak, mely túl van téren és időn.

1993-ban Grinberg megpróbálta a kvantumos nonlokalitást két korrelált agyon is kimutatni. A kísérlet során két egyén meditált azzal a vággyal, hogy szignál nélküli nonlokális kapcsolatba kerülhessenek. Húsz perc eltelte után a két személyt elválasztották egymástól (miközben ők továbbra is fenntartották az eredeti szándék gondolatát tudatukban), majd (az elektromágneses jeltovábbítás kizárása érdekében) Faraday-kalitkákba ültették, és EEG gépekre kapcsolták őket. Ezt követően, az egyik kísérleti alany szemét villogó fényforrással világították meg, rögzítve eközben az agy elektromos aktivitását, melynek segítségével előállíthatták az úgynevezett „reakció potenciált”, amit az EEG jelből kivont zajok révén számolnak ki számítógép segítségével. A kísérletezők azt találták, hogy a mért „reakció jel” valamiként átjutott a másik személy idegrendszerébe is, amit az adott személy EEG-jén, mint „átviteli jelet” a számítógéppel (a reakciójelhez hasonlóan) ki is tudták mutatni (a jel fázisában és erejében azonos volt a reakciójellel). A kontroll személyeknél – akik nem meditáltak együtt vagy nem gondoltak kitartóan a jel-nélküli kommunikáció gondolatára a kísérlet alatt – hasonló jelenség nem volt kimutatható.

Ez a kísérlet, azon túl, hogy egyértelműen igazolja az agyi válaszreakciók nonlokalitását, egy még fontosabb tényt is igazol – a kvantumtudat nonlokális. Másként ugyanis, hogyan magyarázzuk meg az egyik személy szándékosan kiváltott agyi válaszreakciója által a vele korrelációban álló másik személy EEG-ben előidézett, szabadon megjelenő, s az eredeti jellel szinte teljesen azonos, átvitt válaszreakció megjelenését? Amint arra már fentebb is utaltunk, azóta ezt a kísérletet már mások is többször sikeresen megismételték. Például a neuropszichiáter Peter Fenwick és munkatársai 2001-ben, Londonban, Wackermann 2003- ban, valamint a Bastyr Egyetem kutatónője, Leana Standish és munkatársai 2004-ben. A kísérletekből levont konklúzió radikális és képes egyesíteni a tudományt, valamint a spiritualitást. A kvantumtudat, mely a kvantumvalószínűségekből a fentről lefelé ható okozati láncon keresztül végrehajtja a választást, egyenértékűnek tekinthető ugyanis a szellemi hagyományok Isten képzetével. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. Ez azonban a tudomány teljesen új paradigmája, mely nem a régi, az anyagot elsődlegesnek tekintő, hanem a tudatot elsődlegesnek tartó új nézeten alapul. A tudat tehát az összes létező alapjának tekinthető, melyet egyúttal azonosnak tekinthetünk az ősi szellemi hagyományok Istenképzetével.

A szándék vagy figyelem hatalma

Remélem, hogy a fenti eredmények bemutatásánál nem vesztették szem elől Grinberg kísérletének egyik legfontosabb összetevőjét – a figyelem erejét, vagy hatalmát. Dean Radin parapszichológus 1999-ben további kísérletek keretében igazolta a figyelmünkben szunnyadó teremtő erő létét. Az egyik kísérletében O. J. Simpson televízióban közvetített tárgyalását használta fel néhány évre visszamenőleg. A kiválasztott időszakban nagyon sok ember nézte a televíziót, s Radin, teljesen jogosan, azt feltételezte, hogy a nézők figyelme (amit a közvetítés nézése idézett elő) a tárgyalóteremben zajló eseményeknek megfelelően ingadozni fog – vagyis az események drámaiságához igazodóan, hol erős, hol gyenge lesz. Egyrészről tehát, a kísérletbe bevont pszichológusokat arra kérte, hogy az idő függvényében ábrázolják a tárgyalótermi dráma intenzitását, amiből egyúttal a nézők figyelmi intenzitására is lehetett következtetni. Másrészről, és ezzel egy-időben, a laboratóriumában felállított véletlen szám generátor által előállított számsorok, véletlentől való eltérését mérte. Az ilyen berendezések a radioaktív bomlás véletlenszerű eseményét alakítják át nullák és egyesek számsorozatává. Mérései szerint a számsorozat véletlentől való eltérése éppen azokban az időszakokban volt a legnagyobb, amikor a tárgyalóteremi események is a legdrámaibbak voltak. Nos, mit is jelent mindez? Gregory Bateson filozófust idézve „a véletlen ellentéte a választás vagy döntés”. Az események közötti korreláció valójában a figyelem teremtő erejét igazolta. Egy másik kísérletsorozat alkalmával Radin azt találta, hogy a véletlen szám generátor véletlentől való eltérése a nagy csoportokban közösen meditálók környezetében (ahol a figyelem szintén összpontosítottabb, és erősebb) is megnövekszik, ellentétben a cégek igazgatói ülésével!

A kíváncsi olvasóban, már biztosan megjelent a kérdés, vajon miként fokozhatnánk figyelmünk teremtő erejét. Az igazat megvallva, szinte mindannyian próbálkozunk a figyelmünkön és a szándékunkon keresztüli teremtés folyamatával, ami az esetek többsége inkább zárul sikertelenséggel, mint sikerrel. Most viszont már tudjuk, hogy mindez azért van így, mert szándékunkat az egó szintjén formáljuk meg. Jó, de hogyan lehetne ezen változtatni? Az igazat megvallva ez egy nagyon jó kérdés. A megformált szándékaink ugyanis óhatatlanul kapcsolatban állnak az egónkkal, hisz ez az a tudatossági szint, ahol általában vagyunk, s ami önösségünk forrása. A második lépésnél arra ösztönzünk mindenkit, hogy lépje túl önösségét, önelvűségét. Ennél a pontnál nem kell, hogy aggódjunk, hisz nem veszíthetünk semmit, mivel a mindenki alatt magunkat is értjük. A harmadik lépésnél engedjük, hogy szándékunk imává váljék: ugyanis ha saját szándékom rezonál a többiekével, a kvantumtudattal, akkor megérett arra, hogy valóra váljék, hogy meghozza gyümölcsét. A negyedik lépésnél imánkat át kell adjuk a csendnek, a folyamatnak meditációvá kell válnia.

A diszkontinuitás

A fentről lefelé irányuló okozati hatáslánc a tudat nem hétköznapi állapotában valósul meg, abban az állapotban, amit kvantumtudatnak nevezünk. Ezt az állapotot azonban nem ismerjük. Vajon mi lehet ennek az oka? A misztikusok és a Platónhoz hasonló filozófusok mér évezredek óta felhívták figyelmünket a tudat kettősség nélküli mivoltára, és a tudatosság fontosságára, de az esetek többségében tanításaikat nem hallottuk meg. Vajon miért nem figyeltünk és figyelünk rájuk ma sem? Az hindu upanishádok nyomatékosan kijelentik: Te vagy Az, ami tömören azt jelenti, hogy a végső valóság, azaz az osztatlan tudat minden létező alapja! Léteznek azonban olyan mechanizmusok, melyek elfedik előlünk a tudattal való azonosságunk tényét, létrehozva bennünk az elkülönülés érzését, az egót, vagy én-tudatot. Ez az egó pedig akadályt képez a valósággal való egységünk észlelésében. A szellemiségben vagy spiritualitásban való növekedés valójában az egó meghaladását jelenti.

A legfontosabb tényező ebben a folyamatban, hogy a fentről lefelé irányuló kvantumos okozati hatás kiterjesztése nem folytonos természetű. Ha ugyanis a döntés vagy választás folyamatos lenne, abban az esetben leírhatnánk egy matematikai modellel, vagy legalábbis egy algoritmussal, ez viszont a választás előre jelezhetőségét jelentené, vagyis megszűnne akaratunk szabadsága. Az egó dominanciájú éber tudatban azért nem észleljük olyan élesen a folyamat diszkontinuitását, mert a döntés szabadságának elrejtésével egónk kisimítja a folyamat diszkontinuitását. Döntéseink szabadsága felőli tudatosságunk ugyanis az egó túllépésével jár, egy ugrással járó szakadást a folytonosságban, amit kvantumugrásnak is nevezhetünk. Niels Bohr egyik példáján keresztül megvilágíthatjuk a fenti kvantumugrás lényegét, ha nehézségeink támadtak volna a folyamat elképzelését illetően. Az atommag körül keringő elektronok folytonos pályákon keringenek. Amikor azonban a szóban forgó elektron az egyik pályáról egy másikra szeretne átlépni, akkor mindezt nem folytonos módon teszi, azaz nem halad át a két pálya közötti térrészen, hanem átugrik. Ezt az ugrást hívjuk kvantumugrásnak.

Vajon hogyan válik az egyébként nemlolkális, kozmikus természetű kvantumtudat egyéni, helyhez kötött tudatossággá? Miként rejti el szemünk elől a folyamatosság a diszkontinuitást, vagy szakadozottságot. Elsősorban a megfigyelő érték miatt, másodsorban pedig a kondicionálás vagy megszokás révén. A megfigyelővé válás kialakulása előtt a kvantumtudat egységes, és nem különül el a benn honoló lehetőségektől. A megfigyelő megjelenése létrehozza a tudat szubjektív/objektív felosztását, ami az önvaló és a világ közötti szakadáshoz, vagy réshez vezet (lásd föntebb). A kondicionálást vagy szoktatást megelőzően azonban a világot tapasztaló önvaló egységes, kozmikus természetű. Ebbe a kezdetleges stimuláció érzékelésben vagy tapasztalásban a kvantumvalószínűségek sokaságából a kvantumtudat kiválasztja a stimulációra adandó válaszát, mely folyamat a válasz nyújtotta teremtő szabadság keretein belül zajlik le (egyedüli megszorításokat csak a stimulációra érvényes kvantumdinamikai törvények jelentenek, a kvantumtudat tehát teljesen objektív és törvénytisztelő, amikor csak szükséges). További tapasztalások után, s a tanulás folyamata révén, ugyanazt a stimulációt már a múlt válaszreakciói fényében értékeljük. Ezt a folyamatot nevezik a pszichológusok kondicionálásnak vagy szoktatásnak (Mitchell és Goswami, 1992). A stimulációra adott válaszreakció-mintákkal (a személyiség szokásaival) való azonosulás, valamint a korábbi reakciók emlékláncolatai egyediséggel ruházzák fel a személyiséget/önvalót, amit egónak nevezünk (további részletetek, Goswami, 1993). Amikor tehát az egó szintjéről cselekszünk, kondicionált személyiség-mintázataink, azaz korábbi tapasztalataink, kiszámíthatóságuknak köszönhetően az okozati folytonosság illúzióját keltik. Ennek köszönhetően viszont szeparálva érezzük magunkat a kvantumtudat egységétől. Nos, ez az, ami miatt vágyaink és szándékaink képtelenek minden esetben a kívánt eredmény megteremtésére.

A diszkontinuitás kísérleti bizonyítékai

A fényt kibocsátó atomon kívül, valójában nagyon sok olyan helyzet létezik, ahol a vizsgálataink arra engednek bennünket következtetni, hogy a kvantumugrás rutin esemény az elektronok világában. Itt van például a radioaktivitás jelensége, amikor a bomló atom egy elektronokat bocsát ki. A vizsgálatok szerint a kisugárzás pillanatában az elektronoknak egy energia gátat kell átlépniük ahhoz, hogy megpillanthassák a külvilág napsütötte oldalát. Hogyan képes áthatolni ezen az energiagáton az elektron? Olyan ez, mintha megpróbálnánk egy rendkívül magas, szilárd falon átjutni. A fizikusok többsége „alagút” effektusnak hívja a fenti jelenséget. Az igazat megvallva, ez sem jelent különösebb segítséget a jelenség megértésében, hisz hogyan haladhatna át az elektron egy olyan alagúton, ami nem is létezik? Valójában nem erről van szó! A helyes válasz az, hogy az elektron kvantumugrást hajt végre. Az elektron egyszerűen átugrik a falon, ám ez az ugrás nem térben történik. Az esemény bekövetkeztekor az egyik pillanatban az elektronunk még a gát egyik oldalán, egy pillanattal később pedig már a másik oldalon található.

Az elemzés azonban még mindig csak elmélet, létezik-e olyan kísérlet, mely valóban igazolja, hogy az elektronok nem „alagutat” használnak a közlekedéshez, hanem kvantumugrást hajtanak végre? Igen, létezik ilyen kísérlet. Ehhez hasonló alagútjelenség zajlik bizonyos tranzisztorokban is. Ebben az esetben a kísérleti fizikusoknak sikerült kimutatniuk, hogy az energiagáton áthaladó elektronok az áthatoláskor fénysebességénél gyorsabban mozognak. A relativitáselmélet kísérletileg is igazolt megszorítása miatt azonban tudjuk, hogy az elektronok nem mozoghatnak fénynél gyorsabban a normál térben, azaz azonnali elmozdulásról van szó, mely nem a normál térben zajlik; ekkor történik a kvantumugrás.

A valószínűségi hullám szempontjából ez annyit tesz, hogy első lépésben a kísérletező összeomlasztja a gát egyik oldalán az elektron hullámfüggvényét, közvetlenül ezután az elektron ismét hullámfüggvényként viselkedik, melynek bizonyos összetevői azonban már a gát túloldalán jelentkeznek. Amikor mérésünk összeomlasztja a hullámfüggvényt a gát túloldalán azt találjuk, hogy a két mérés között nem telt el idő, ebből pedig arra következtethetünk, hogy a valószínűségi hullámfüggvény összeomlása nem folytonosan történik.

Az elemi elektron és az ember között azonban óriási méretkülönbségek vannak. Hogyan lehetne igazolni így, hogy a diszkontinuitás az emberi tudat sajátja is? Vajon fülön csíphető-e hétköznapunk makroszkopikus világában az isteni beavatkozás kvantumugrás jelensége? A válasz: igen.

Írta: Amit Goswami/Fordította: Dienes István/

Folyt köv;

A tudományban bekövetkező paradigmaváltás: egy kvantumfizikus meglátásai

Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást. Ma az új paradigmáról szóló elképzelés biztos elméleti alapokon és bizonyítékokon nyugszik, nem elsősorban a szárnyaló kép- zelet en és ködös elkép-zeléseken, mint ahogy az valamikor volt (Ferguson, 1980.). És mint minden kreatív próbálkozás, a paradigmaváltás egy meglepetést is hozott magával, mégpedig azt, hogy maga a tudomány a spirituális metafizika keretein belül kell, hogy működjön.

Az évtizedekkel ezelőtti elképzelések egy holisztikus paradigma mellett szóltak, amelyben a spiritualitás számára a legmegfelelőbb hely a panteizmus vagy a természet-alapú spiritualitás volt (Capra, 1975, 1982). A holizmus szerint az egész több, mint a részek. Az, hogy miben több, új jelenségek megjelenésében keresendő, amelyek nem redukálhatók a részek összességére. Az élet, az elme, a tudat, a spiritualitás – mindezeket az anyag ilyen holisztikusan megjelenő jelenségeinek tekintették. Akkor szinte senki nem kérdőjelezte meg a materializmus alapvető tételét – nevezetesen hogy minden anyagból áll.

A holizmus nem csupán az integráló ösvény. A mélylélektannal foglalkozó pszichológusok, kezdve Freuddal és Junggal, nyíltan kijelentették, hogy a tudattalan koncepciója feltételez egy meg nem magyarázható tudatot. Azonban még Jung is (1971), aki talán a pszichológiában az összes új paradigmagondolkodó közül a legforradalmibb volt, időnként hangot adott azon elképzelésével kapcsolatos kételyeinek, hogy vajon a kollektív tudattalannak egyáltalán nincs is genetikai alapja. Aztán ott volt természetesen Abraham Maslow (1971.), Ken Wilber (2006.) és más transzperszonális pszichológusok, ám ők leginkább az ősi bölcsességeket ismételgették, és a modern tudományból nem vontak be eleget elméleteikbe ahhoz, hogy azok a tudósok számára is teljes mértékben elfogadhatók legyenek. Az avantgarde new age gondolkodásban domináns szerepe volt a holisztikus paradigmák híveinek: Gregory Bateson, Fritjof Capra, Eric Wantsch, Francisco Varela, Humberto Maturana, John Lilly, a Nobel-díjas Ilya Prigogine, Karl Pribram, David Bohm, a rendszerelmélettel foglalkozó Ervin Laszlo, és Roger Sperry, a Nobel-díjas biológus, aki komoly mértékben hozzájárult ahhoz a zajos vitához, amely a bal agyfélteke-jobb agyfélteke aszimmetriája mint minden válasz forrása körül kialakult, stb A lista szerteágazó és igen hosszú.

Számos holisztikus, mint például Capra, elemzéséhez a rendszerelméletet hívta segítségül; ám az ilyen jellegű elemzés terjedelme korlátozott, csak általánosságokat lehet taglalni. Mások, mint például Karl Pribram, David Bohm vagy Edgar Mitchell a hologram ideájával próbálkoztak, úgy szó szerinti, mint metaforikus értelemben. A hologram azonban egy objektum („object”), míg a tudat egyben szubjektum („subject”) is. Hogyan jön a képbe a szubjektum-objektum tudata? Ezt a “nehéz kérdést” nem lehet materialista szemszögből megközelíteni (Chalmers, 1995.).

A spiritualitás pedig több, mint panteizmus, és egy integratív elméleti alap még mindig hiányzott ahhoz, hogy hidat lehessen emelni a tudományon belüli holisztikus gondolkodás és a tudaton belüli pszichológiai gondolkodás közé. Egy ilyen alap csak akkor épült fel, amikor a kvantumfizikát megfelelően értelmezték, paradoxon-mentes módon.

A kvantumfizikusok azért hallatták a hangjukat, amikor a paradigmaváltással kapcsolatos korábbi viták folytak. Ott volt David Bohm munkája, aki a kvantum-non-lokalitás elméletét alkalmazta egy rendszer meghatározásához; őt már említettem a holografikus paradigmával kapcsolatban. Ám Neumann János (1955.) volt az első, aki a fizikába – és így a tudomány egészébe – beépítette a tudatot, azt állítva, hogy a tudat választja ki a megtapasztalást az összes olyan kvantumlehetőség közül, amelyeket egy objektum képvisel a kvantumfizikában. Az ő feltevése magyarázatot ad a megfigyelői hatásra („observer effect”) – a megfigyelők egyértelműen mindig átalakították a kvantumlehetőségeket konkrét megtapasztalásokká. A hetvenes években Fred Alan Wolf volt az (1970., 1984.), aki népszerűsítette Neumann elképzelését a következő jelmondattal: „Mi hozzuk létre a saját realitásunkat”. A titok című könyv, illetve az ugyanilyen cím alatt megjelent film a mai napig szolgálják azt a célt, hogy Neumann elképzelését Wolf népszerűsítse.

Neumann elképzelésének komolyságát csak akkor mérhetjük fel, ha elmélyülünk az úgynevezett kvantummérési paradoxonban, amely igen szúrós szálka azon materialista próbálkozásokkal kísérletezők szemében, akik megpróbálják megérteni, illetve értelmezni a kvantumfizikát. A redukcionizmuson alapuló materialista modellben az elemi részecskék atomokat, az atomok molekulákat, a molekulák sejteket, a sejtek pedig az agyat alkotják, az agy pedig létrehozza a tudatot. Ezt nevezik a kauzalitás felfelé irányuló („upward causation”) oksági modelljének. Azonban mivel a kvantumfizika szerint minden tárgy kvantumlehetőség, egy ilyen felfogásban a lehetséges elemi részecskék lehetséges atomokat alkotnak, egészen addig, hogy a végén létrejön a lehetséges agy, illetve a lehetséges tudat. Hogyan tud egy lehetséges tudat, amely egy objektum lehetőségeihez kapcsolódik, számunkra konkrét eseményt produkálni? A lehetőséggel összekapcsolt lehetőség csak még nagyobb lehetőséget eredményez. A tudatról szóló materialista-redukcionista gondolkodás tehát nem szolgálhat magyarázattal a megfigyelői hatásra. Ez a kvantummérés problémája, amely egy logikai paradoxon a materialista gondolkodás számára. Innen ered Neumann felvetése: mivel az anyagi kölcsönhatások nem változtatják a lehetőséget valósággá, tudatunk nem anyagi természetű, ha erre képes.

A materialisták azonban szembeszegülnek a neumann-i kvantummérési megközelítéssel, mivel az emlékeztet a dualizmusra. Ha a tudat független, nem anyagi természetű duális objektum, hogyan képes kölcsönhatásra lépni egy anyagi természetű objektummal? Egy ilyen kölcsönhatáshoz energiát hordozó jelek közvetítésére van szükség. Ám magának a fizikai univerzumnak az energiája mindig állandó, ami eleve kizárja az ilyen jellegű közvetítést.

Az áttörést hozó elképzelés az, hogy a tudat nem is az agy anyagi természetű terméke, és nem is duális objektum; hanem minden dolog alapja, amelyben anyagi természetű objektumok lehetőségként léteznek. A kvantummérés esetében a tudat (a megfigyelő formájában) kiválasztja az összes felajánlott lehetőség közül azt az aktualitást, amelyet megtapasztal, s így az szubjektum-objektum megkülönböztető tudattá válik a folyamatban. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy a tudatos választás a felelős az erdőben kidőlő fáért, illetve a „te”-ért, aki hallja a dőlés hangját. Ha nincs megfigyelő, nincs hang, sőt, még fa sincs.

A kvantumfizikának a tudat felsőbbségén („primacy-of-consciousness”) alapuló értelmezésének ezen áttörésében meghatározó volt a „Wigner barátja” paradoxon megoldása — arról van szó, amikor két megfigyelő egy időben választ egymásnak ellentmondó lehetőségek közül, akkor kié a választás? A paradoxont három, egymástól függetlenül dolgozó fizikus oldotta meg –Ludwig Bass (1971.), Amit Goswami (1989.) és Casey Blood (1993.). Mindannyian a non-lokalitással álltak elő megoldásként – ez a tudat jel nélküli („signalless”) összekapcsolódását mondja ki. Nem teljes szabadságban választunk az egyéni lokális ego tudatunkból, hanem egy nem-lokális, kozmikus, rendhagyó tudatból. Hívjuk ezt kvantum-tudatnak („quantum consciousness”), és a választást lefelé irányuló ok-okozati összefüggésnek („downward causation”), Donald Campbell pszichológus terminológiáját követve.

Ez az elmélet több síkon is áttörést jelent. Először is most már egyértelmű, hogy egy objektív helyzettel kapcsolatos tudatos választás objektív, mivel a tudat – lévén, hogy nem lokális – objektív. Ez igazolja azt, hogy miért képes a kvantumfizika lehetőségeket előre megjósolni. Másodszor: egy adott eseményre is megmarad a kreativitás. A titok a titok mögött az, hogy kreatív módon kell választanunk, szinkronban a kvantum-tudattal, hogy a szándékainkat kinyilvánítsuk. Az egónkban az úgynevezett szabad akaratunk is komoly veszélybe kerül, mivel az feltételekhez kötött alternatívák közül választhat: milyen ízű fagyi, csokoládé vagy vanília? Ilyen jellegű választási lehetőségekről van szó. Harmadrészt a tudat non-lokalitása kísérleti úton igazolható elképzelés.

Hallottunk már Einstein, Podolsky és Rosen (1935.) munkájáról, illetve John Bell írásairól, amelyekben kifejti híres tételét (Bell, 1965), amely szerint a non-lokalitás benne van a kvantum-mérésben, illetve felteszi a kérdést, hogy hogyan lehet a non-lokalitás létezését igazolni. Bell nyomdokain járva Alain Aspect és munkatársai (1982.) valóban igazolták a kvantum non-lokalitást laboratóriumi körülmények között, 1982-ben. Ugyanebben az évben az orvos Larry Dossey elkezdte hangoztatni, hogy mennyire hatékony a kvantum non-lokalitás a gyógyításban, felvetését pedig Randolph Byrd igazolta is 1988-ban (Byrd, 1988), amikor bemutatta a non-lokális tudatot és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést az imán keresztül történő távgyógyításban. Korábban Russel Targ és Harold Puthoff parapszichológusok (1974.) és Robert Jahn (1982.) meggyőző objektív adatokat publikáltak a távolból történő megfigyelésről, Jahn és Dunn (1986.) pedig a kvantum-tudatot alkalmazták, bár kissé homályos módon, új adataik értelmezéséhez.

Willis Harman alkotta meg a “tudaton belüli tudomány” („science within consciousness”) kifejezést, amellyel kapcsolatban további részleteket szeretett volna kidolgozni, 1986-ban. Három éven belül közreadtam a kvantum-kreativitással kapcsolatos írásaimat (Goswami, 1988.) és a kvantumfizika idealista értelmezését, amelyben Istent a kvantum-tudat formájában fedezzük fel újra (Goswami, 1989.). A kvantum-kreativitás a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) egy másik fontos aspektusát tárja fel a non-lokalitás mellett, mégpedig a diszkontinuitást. A kreatív elképzelések az intuíció („insight”) nem folytonos eseményein keresztül érnek el bennünket. Ez a régi paradigma gondolkodással összeegyeztethetetlen, amelyben minden jelenség anyagi természetű, mivel az anyagi kölcsönhatások folytonosak. Ám a tudat felsőbbségének („primacy-of-consciousness”) paradigmájában a kreativitás diszkontinuitását kvantumugrásokként magyarázzák, amelyek hasonlóak azokhoz az ugrásokhoz, amelyeket egy elektron tesz az egyik atompálya és egy másik között anélkül, hogy áthaladna a köztük lévő téren.

És végül, de nem utolsósorban Deepak Chopra orvos (1989.) a fentiektől függetlenül felfedezte a kvantum-tudatot és a diszkontinuitás jelenlétét a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésben („downward causation”), mégpedig azon forradalmi elképzelésével, hogy a kvantum gyógyítás a tudatban bekövetkező kvantumugrások eredménye. A kvantumgyógyítás magyarázatot ad a spontán gyógyulással kapcsolatos számos rendhagyó adatra (O’Regan, 1997). A tudaton belüli tudomány útnak indult.

1993-ban adtam közre a The Self-Aware Universe („Az öntudatos univerzum”) című munkámat (Goswami, 1993.). Ugyanebben az évben Henry Stapp fizikus megjelentette a „Mind, Matter, and Quantum Mechanics” („Elme, anyag és kvantummechanika”) című művét, amelyben nagyjából ugyanazokra a következtetésekre jutott, mint az én munkám, csupán kissé megbújva Whitehead filozófiájának védőernyője alatt. Helmuth Schmidt (1993), Dean Radin (1997.) és Marilyn Schlitz parapszichológusok komolyan hozzájárultak a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) igazolásához és az ezzel kapcsolatos kísérletek kivitelezéséhez, ahogyan William Tyler stanford-i mérnök professzor is (2001.).

Munkám inspirálóan hatott Jacobo Grinberg neurofiziológusra és munkatársaira (Grinberg et al, 1994.), akik felfedezték az átadott potenciált — a fénysugarak által keltett fizikai elektromos potenciál átadását egymástól távol lévő emberi agyak között, amely anélkül megy végbe, hogy köztük elektromágneses kapcsolat lenne, vagy hogy olyan jelek lennének jelen, amelyek felhasználhatók adataik értelmezéséhez, ami jelzi, hogy a nem lokális átadás a kvantumtudatnak tudható be, amely valóban nem lokális. Grinberg adatait később számos kísérlet igazolta (Fenwick et al, 2001.; Wackermann et al, 2003.; Standish et al, 2004.).

Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi Istent és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést („downward causation”). Ám a spirituális hagyományok a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) mellett finom, nem anyagi természetű dolgok létezésének ideáját is felvetik, mint amilyen például az elme vagy az életenergia test, vagy akár az archetípusok elmén túli („supramental”) teste, amelyből értékeink származnak.

A holisztikus gondolkodás, az új pszichológia és a kvantumfizika mellett más elméletek is gyors ütemben napvilágot láttak a The Aquarian Conspiracy („A Vízöntő Összeesküvés”; Ferguson, 1980.) című mű közreadását követően, amelyek szerint a materializmusnál valami több van kilátásban. 1981-ben látott napvilágot Sheldrake-nek A New Science of Life („Az élet új tudománya”) címen megjelent forradalmi könyve, amely új életet lehelt az élettest („vital body”) korábban már elvetett koncepciójába. Korábban az élettest volt egy titokzatos életerő forrása. Sheldrake helyesen azt az elméletet állította fel, hogy az élettest a nem lokális és nem fizikai morfogenetikus mezők tára, amelyet biológiai formák létrehozására használunk. John Searle (1980., 1994.) új felfedezést tett az elmével kapcsolatban, amelyet Penrose (1994.) a szigorú matematika segítségével támasztott alá: mindkét tudós azt mutatta meg, hogy az anyag nem tudja feldolgozni a jelentést („meaning”), csupán az elme képes erre, illetve az tölti be ezt a funkciót.

A finom testek („subtle bodies”) létezésének alátámasztására további adatok gyűltek össze. A halál közeli állapotot kutató tudósok áttörésre jutottak (Sabom, 1982.; Ring, 1984) azzal, hogy bizonyították a halál utáni túlélést. Stan Grof (1992.) felfedezte a „holotrop légzés” („holotropic breathing”) új technikáját, amelynek segítségével előhívhatjuk a reinkarnációs emlékezetet, amelynek létezését addig csak a gyermekek emlékeinek kutatása igazolta (Stevenson, 1961., 1974., 1977.).

A materialisták tagadják a finom testek („subtle bodies”) létezését a „dualizmus” miatt – nincs közvetítő a „finom” („subtle”) és az „anyagi” („material”) közötti interakcióhoz. A kvantumgondolkodásban azonban ha a finom tárgyakra mint kvantumobjektumokra vagy kvantumlehetőségekre gondolunk a tudaton belül, a dualizmus elveszti létjogosultságát. A tudat a közvetítő. Amikor a tudat anyagi lehetőségek közül választ, akkor egyben egy vagy több finom test lehetőség közül is választ. Az egyidejű választás folyamatában az „anyag” („material”) a „finom” („subtle”) megjelenése (Goswami, 2000., 2001.; Blood (2001.).

Ez új erőt és új integrálandó horizontokat adott a tudaton belüli tudomány számára. Egyrészt ott van a túlélés, illetve a reinkarnáció fizikája. Mi az, ami túlél? Mi inkarnálódik? Természetesen a finom testek; valójában a valószínűségek feltételes („conditioned”) kvantum matematikája (Goswami, 2001.). Az új tudomány egy másik alkalmazási területe az egészség és a gyógyítás volt.

Korábban már említettem Chopra felvetését a kvantumgyógyításról. Az új tudomány segítségével úgy értelmeztem a kvantumgyógyítást, mint kreatív gyógyítási intuíciót („creative healing insight”) a kreatív folyamat részeként (Goswami, 2005.).

Az akupunktúra megjelent Amerikában, a chi szinte egyik napról a másikra népszerű kifejezéséé vált, és hamarosan a finom (élet-) energiák is tanulmányok tárgyát képezték, például Elmer Green számára (Green and Green, 1977.; Page, 1992.; Eden, 1999.). Hamarosan hidak kezdtek kiépülni a tudat kvantummodellezésének fejlődése és az életenergia orvoslás, illetve az elme-test orvoslás avant garde orvosi kutatóinak tapasztalati és elméleti munkái között (Goswami, 2004.).

A nyolcvanas években a Brian Goodwin, Mae Wan Ho és Peter Saunders által vezetett organizmikus biológiai iskola (azon biológusok, akik okszerű hatékonyságot tulajdonítanak az egész organizmusnak, nem csupán a géneknek) folyamatosan arra emlékeztette a tudományos társadalmat, hogy a neo-darwinizmus hiányos; a tárgyban számos népszerű könyv látott napvilágot (például Goodwin, 1994.; Ho és Saunders, 1984), amelyek az ő hatásukra születtek. Michael Behe biológus (1996.) úttörő jelentőségű munkája, amely azt igazolja, hogy az élő rendszerek egy intelligens tervező által végzett intelligens tervezés eredményei, szintén a kilencvenes években látott napvilágot. Arnie Wyller asztrofizikus (1999.) azzal az elmélettel állt elő, hogy a tudat kulcsfontosságú szerepet játszik az evolúcióban. És végül egy, a közelmúltban megjelent könyvben (Goswami, 2008.b) híd jött létre a darwinizmus és az evolúció intelligens tervezési elmélete között, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggésről („downward causation”) és a finom testekről („subtle bodies”) szóló elméletek alkalmazása révén. A legfontosabb gondolatot itt az jelenti, hogy a makroevolúció híres fosszilis szakadékai (amelyeket „írásjeleknek” /”punctuation marks”/ is nevezünk, l. Eldrege and Gould, 1972) a biológiai kreativitásban bekövetkezett kvantumugrások eredményei.

Ez evolúció ilyen irányú megközelítése tudományos alapot jelentett korábbi, az evolúciós jövőnkkel kapcsolatos forradalmi elképzelések számára, amelyről olyan ragyogó elmék írtak, mint például Teilhard de Chardin (1961.), Sri Aurobindo (1996.) vagy Ken Wilber (1981.).

Ebben az írásban nem történeti áttekintéssel, csupán ízelítővel szolgálok azzal kapcsolatban, hogy hogyan került ismét a tudományos gondolkodás és a kísérletezés előterébe az Isten létezését megerősítő új paradigma, a lefelé irányuló ok-okozati összefüggés („downward causation”) és a finom testek („subtle bodies”).

És most következik a végső kérdés. Ha a tudomány tudat-alapú paradigmájával kapcsolatos adatok és az elmélet is rendelkezésre állnak (mindkettő megfelelő módon demonstrálva lett az elmúlt évtizedek során, ahogyan azt itt láthatjuk), akkor mi az oka annak, hogy a tudósok többsége (a legfontosabbak) nem fogadja el a következtetést? Mi az oka annak, hogy a kvantum-üzenet nem jut el a vezető tudósokhoz?

Ezen ellentmondásra könnyen találhatunk felületes okokat. A tudomány pénzből élő vállalkozás, amelybe hatalmas összegeket fektetnek be, és a materialisták ezeket gondosan óvják. Nem akarják, hogy a konc egy része az új tudományhoz, illetve annak kutatásához kerüljön. Sok nyugati tudós általános ellenszenvet táplál a vallással szemben, mivel a népszerű kereszténység fundamentalista tendenciái között nőttek fel. És így tovább.

Ám ahogy mondtam, ez így felületes, és nincs okunk a csüggedésre. Az, ahogyan az elismert tudósok a tudaton belüli tudományt fogadják, igen hasonló ahhoz, ahogyan a történelmi vallások képviselői fogadják az ezoterikus spiritualitást. Az elfogadás lassan megy, és ennek igen mélyen rejlő oka van.

Az elfogadott vallások nem raknak a felelősségre árcédulát. Az ember beleszületik, és egyébként is meg van váltva (ha azt gondolnák, hogy csak a kereszténység jelmondata az, hogy „Jézus megváltott”, higgyék el, hogy ez a szemellenzős hit minden népszerű vallásban jelen van). Ám ha elfogadjuk az ezoterikus spiritualitást, amelynek alapja az, hogy az ember és Isten nem duális, akkor felelőssé válunk döntéseinkért. Nem lehet felelősséget vállalni mindaddig, míg az ember készen nem áll rá.

Ugyanez a helyzet a tudaton belüli tudománnyal is. Azok a tudósok, akik elfogadják azt, nem háríthatják el magukról a felelősséget. Tudományos munkájukat már nem végezhetik értékektől mentes hozzáállással. Nem tehetik meg, hogy nem vállalnak elkötelezettséget az átformálódás iránt, miközben tudományos objektivitást színlelnek. Ahhoz, hogy valaki a tudat tudósa legyen, az kell, hogy a saját személyes életében, illetve a szakmai életében is kutassa a tudatot. Ez igen komoly esély, és igen komoly felelősség.

Az új paradigma gondolkodás lassú előrehaladása jó dolog. A lassú elfogadás azt jelenti, hogy a tudósok nem naivak; látják, hogy mi a tét. Victor Frankl filozófus azt mondta: “A Keleti Part Szabadságszobrát ki kell egészítenünk a Nyugati Part Felelősségszobrával.” Nem kell kapkodni mindaddig, míg a felelősség eme szobrát fel nem állítottuk – természetesen metaforikus értelemben. Eközben a fontos dolog az, hogy elfogadást nyerjünk az összes élet- és társadalomtudomány multikulturális megközelítése számára, a pszichológia és az orvostudomány nyomdokait követve. Itt lehet segítségünkre az, amit kvantumaktivizmusnak („quantum activism”) hívunk.

Jó ideje hangoztatom azon véleményemet, miszerint a materializmus seb a tudat evolúciójának testén. Nem lenne bölcs dolog ezt a sebet a lehető leghamarabb begyógyítani?

Be kell gyógyítanunk a sebet, mielőtt az rosszindulatúvá kezd válni. A fentiekben az új paradigma tudományos elfogadásáról beszéltem, ami a saját tempójában halad. Ám a nagyközönség által történő elfogadásnak nem kell várnia. Köszönhetően annak, hogy a keleti spiritualitás már elérte a Nyugatot, illetve, hogy Nyugaton az ezoterika új erőre kapott a tudat jelenlegi holo-mozgalma („holomovement”) során, sokkal több laikus készen áll a felelősségvállalásra, mint tudós. Valójában teljes mértékben arra számítok, hogy a közemberek által történő elfogadás fogja előre vinni a tudományos körökben történő elfogadást.

Mit is jelent a felelősségvállalás? Azt jelenti, hogy az ember elkötelezetté válik az iránt, hogy átformálja önmagát a tudat evolúciójának szükségessége alapján, a kvantumfizika átformáló aspektusainak segítségül hívásával, mint amilyen a diszkontinuitás vagy a non-lokalitás. Ha az ember ezt megteszi, kvantum-aktivistává válik. Egy hétköznapi aktivista anélkül próbálja megváltoztatni a világot, hogy ő maga aktívan bármilyen változtatást tenne; a spirituális aktivista úgy próbál átformálódást elérni, hogy hisz benne, hogy a világ majd gondoskodik a saját sorsáról. A kvantumaktivista az átalakításra úgy vállalkozik, hogy mindig az egész átalakulását tartja szem előtt.

A kvantumaktivizmusnak a tudományba történő azonnali bevitele azt jelenti tehát, hogy ha nem tudjuk meggyőzni a materialistákat arról, hogy adják fel régi paradigmájukat, álljunk támogatóan hozzá az alternatív tudományok fejlődéséhez – történjen az bárhol. Nem versenyzünk, egymással, hanem együttműködünk. Nem megosztunk, hanem integrálunk. Végül majd azt a tudományt fogadják el új paradigmaként, amely a legtöbbet integrálja.

Mindeközben az új paradigmának bizonyítania kell hasznosságát a technológia fejlődésén keresztül. Az egyik alkalmazási terület az alternatív orvoslás, amelynek hathatósága már ma is egyre nagyobb elismerésre tesz szert. Egy másik fontos alkalmazási terület a „finom energia” („subtle energy”) technológia: e körbe tartozik a természetfeletti képességek alkalmazása („dowsing”) vagy az aurafotózás („Kirlian photography”) alkalmazása az orvosi diagnosztikában. További alkalmazási területek megjelenését is tapasztaljuk, mint amilyen a spirituális közgazdaságtan (Goswami, 2005.) és politika (McLaughlin, 1994.). Ez csak a kezdet. Az elkövetkező évtizedek során az új paradigma számtalan hasznos alkalmazási területe fog felbukkanni – ami a paradigma elfogadását is ösztönözni fogja majd.

Amit Goswami

Fordította: Petri Péter