Az Új Eon tudománya
részletek;
A Biosz egyetlen folyamata, a fizika egyetlen törvénye sem érthető meg speciális dimenziók korlátai között. A dolgok szemléletét a földi tudás számára az nehezíti, hogy a hiperkozmosz széttagolt célszerűségi ideái olyan koordináta-rendszerekben rejtőznek, melyek érzékelhetetlenek számunkra, és amelyeket régebbi, pontról-pontra haladó logikával nem közelíthetünk meg.
EGYSZERŰSÉG ÉS KOMPLIKÁCIÓ
Vajon helyes-e a tudomány azon törekvése, hogy mindent a legegyszerűbb tételekre kíván visszavezetni? Legalábbis a múlt tudományának szilárd meggyőződése volt, hogy az élet és a Kozmosz valamennyi jelenségének alapja egyszerű törvények működéséből magyarázható; hogy az élet valamennyi tüneménye néhány elv feltételezésével kielégítően kifejezhető, ha elegendő tapasztalat áll rendelkezésre. Ilyen alapon jöttek létre a tegnap kozmogóniái és asztronómiái. Ugyanezt az elvet kísérelték meg érvényre juttatni az élettanban és a fejlődéstanban is.
Az élet azonban mindezt nem engedi meg! Már a legfelületesebb gondolkozás számára is nagyon hiányosnak és primitívnek tűnhetnek a kisszámú törvényre épített kozmogóniák, fejlődéstanok és asztronómiák. Élesebb észbeli képesség esetén azonban egészen gyermekesnek tűnik a természet legelemibb jelenségeinek figyelmen kívül hagyása és a rögeszmeszerű egyszerűsítési tendencia. Hát valóban olyan egyszerű a világ, mint amilyennek a múlt teoretikusai képzelték? Nem, ezt nem mondhatjuk… Inkább minden fölfedezés még jobban rámutat a Kozmosz és az élet végtelen komplexitására.
NÉZŐPONTOK SZINTÉZISE
A lefutott Eón felső fizikájának legkimagaslóbb eredménye az a megállapítás volt, hogy a világtörvények definíciója a szemlélet alapját képező koordináta függvénye.
Ez az általános relativitáselmélet saroktétele. Sajnos, az egykorú tudomány már nem jutott abba a helyzetbe, hogy ennek az önmagában véve helyes tételnek összes következményeit levonja. Einstein korának fizikája nagyobb részt mégis megmaradt a primitív egy-aspektus szemlélet mellett. És néhány elméleti fizikus – gondolkodó kivételével senki sem értette annyira ezt az axiómát, hogy arra gondolhattak volna, milyen lehet egy sok aspektusból leírt világ képe. Univerzális törvényeket, már valóban univerzálisokat, amelyek dimenziótani szempontból is maradandók, nem is sokat állapítottak meg ebben a korszakban.
A természettudomány korszaknyitó axiómái akkor még nem voltak megfogalmazva, s a régi elvek mindenképpen kátyúba vezettek. Egyik legnagyobb malomkő volt a kutatás útjában a hibás tendencia, amely minden kozmikus jelenséget egy-két természettörvényre akart visszavezetni.
Ilyenek az energia megmaradásának elve, az entrópia törvény, a gravitáció, a kvantumelmélet és még néhány egykorú fizikai közhely.
Az úgynevezett törvényekről persze idővel kiderült, hogy nem is valóságos törvények, mert nem minden körülmények között működnek, vagy egészen hamis perspektívát adnak egynél több oldalról nézve. Csakugyan univerzális rendszerek akkor keletkeztek, mikor az új tudomány végre egységes heteropoláris nomenklatúrát állított fel.
A MATEMATIKA ELTÖRLÉSE
Már a relativitás periódusának megalapozója kételkedését fejezte ki alkalom adtán, hogy vajon a matematika teljesen megbízható alapja-e a Kozmosz vizsgálatának.
Ismeretes az a magánbeszélgetés, amelynek során Einstein egy újságírótól megkérdezte: “Mit gondol, mennyi kétszer kettő?”. Amikor pedig az azt válaszolta: négy, a fizikus kijelentette: “Maga azt mondja négy, mivel hisz a matematikában! De én nem mondom ezt, mert én nem hiszek a matematikában!”
Más természetkutatók néha hasonló kételyeket hangoztattak.
Hová vezethető vissza ennek a szkepticizmusnak az alapja? A nehézségek a magasabb fizikával kezdődnek és galaktikai szinten folytatódnak. Annak oka, hogy a reális világ jelenségeinél nem egészen megbízható feltételezés eredménye, mindenekelőtt az, hogy a matematikai alapfogalmainak eredete más, mint a természettudományokban szereplő elveké. Egyik a másikból nem igazolható, és nem biztos, hogy ami az egyikben igaz, a másikban is kényszerítő erejű.
A matematikai fogalmak ideális mennyiségtani és logikai absztrakciók. A segítségükkel levont következtetések, illetve a velük végezett logikai műveletek önmagukban helyesek lehetnek, s mégsem illenek rá a természeti tények világára. Mert a természetben nincsenek pontosan meghatározható mennyiségek, és az “egymásutániságok” nem szigorúan logikusak.
Egészen eltekintve attól, hogy számrendszerek magasabb koordinátájában a háromsíkútól eltérő szinkronösszegeződések is felléphetnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a matematikai műveletek szigorúan három- vagy négydimenziósak, s érvényességük e fölött csorbát szenved.
Ha a matematika műveleteit több ordinátára kiterjesztjük, olyan végeredményekhez jutunk, ami a matematika bázisát eltörli.
Ilyen módon tehát ezzel a tudománnyal is úgy jártak, mint Newton fizikai elveivel a huszadik század tudósai. Amíg relatíve kis, közeli állagokról van szó, a matematika módszertana beválik; kereskedelmi, geofizikai vagy ekliptikai területen használható eredményeket produkál, azzal a korlátolt intellektuális tevékenységgel, amit egyenes vonalú következtetésnek neveznek. De kozmikus méretek között vagy az atomok asztronómiájában már semmi bizonyosságot nem érünk el ilyen úton.
Jellemző a Heisenberg-féle bizonytalansági faktor, ami statisztikai alapot keres matematikai műveletek igazolására!
Ez azonban már antimatézis! A huszadik század elgondolása szerint a számtan, mint tudományos eszköz fő előnye, annak tévedhetetlen pontosságában rejlik. De ezt a pontosságot képtelenek voltak a természeti jelenségekre sikerrel alkalmazni. Az igazi tudományosság megállapításai éppoly törvényszerűen egymásból folynak, mint a számokkal végzett műveletek – állították. Ezért a tudomány ideálja a szigorú matematikai következetesség.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a matematika konzekvenciái és a tudományos megállapítások kényszerű természete között semmi hasonlóság nincs. A tudományos megfigyelések, statisztikák, megállapítások távol vannak a matematika önmagában hibátlan konzekvenciáitól. Sokkal könnyebb például két összeget egymással megszorozni, s végső eredményüket kimondani, mint egy természeti folyamat okát leszögezni. A matematika ugyanis néhány axiómára épül, s hibátlan működtetéséhez sem kell több néhány egyszerű értelmi manővernél, melynek szabályai adva vannak.
A természet vizsgálatában viszont semmi ilyen Kolumbusz tojása nem szerepel.
A jelenségek okai heteropolárisak, sokdimenziósak és nemcsak egyirányú “egymásutániságban” szerepelnek.
Ezt a körülményt különösen ajánlatos a dimenzióbúvárnak szem előtt tartania, mivel épp ez az oka annak, hogy nem lehetséges a folyamatok okait különválasztani az előzményektől és következményektől. Nemcsak az a bökkenő a bővített koordináták rendszerében való szemléletnél, hogy egyetlen tüneménynek sincs különleges oka, hanem az, hogy még a látszólagos okok sorrendje sem kötelező!
Egyik dimenzió negatív helyzete például lehet a másik dimenzió pozitív faktora. Így a műveletek létjogosultsága is kétes lesz. Kétszer kettő csak a szigorú körülírások esetén fog négyet adni! A helyi térre merőleges dimenzióval bővítve már folyton változó eredmények jöhetnek ki. Minél több koordinátával bővül a fizika bázisa, annál kevésbé lesznek rá alkalmazhatók az egyirányú összegeződések törvényei.
Wictor Charon
CHARON INSTITUTE 