A félelem és szorongás, – amit félreértelmeznek

Minden korszak a szorongás korszakaként tartja magát számon, mely elnevezést elsőként az Auden nevű költő híres versében olvashattuk. De új, ’Szorongás: használd az agyad a félelem és a szorongás kezelésére’ című könyvében Joseph LeDoux neurológus és író azt állítja, hogy ez a címke soha nem volt annyira releváns, mint manapság. Az Egyesült Államokban a félelemmel és szorongással kapcsolatos rendellenességek a leggyakoribb pszichiátriai problémák, nagyjából az amerikaiak 20%-át érintik, és a termelékenységben több, mint 40 milliárdos kárt okoznak.

Ha ez a mostani a szorongás kora, akkor LeDoux a mi Lewis-unk ÉS a mi Clark-unk: LeDoux volt az, aki elsőként rajzolta meg az agy úgynevezett ’félelem áramkörének’ térképét, azokat az agyi régiókat – középpontban az amigdalával és kapcsolódó struktúráival – melyek együttesen lehetővé teszik a fenyegetettségre és veszélyre való reagálást.

De új könyvében LeDoux újra kívánja rajzolni ezt a térképet. Évek tudományos munkája (és két korábbi könyv) után meg van győződve arról, hogy részben saját munkásságának is köszönhetően, a neurológiában egy olyan félreértés terjedt el, és vált az általános tudományos gondolkodás részévé, ami téves irányba terelte a félelemmel és szorongással kapcsolatos elképzeléseinket: „Manapság az emberek többsége azt hiszi, hogy a félelem áramkör közvetlenül váltja ki a félelmet vagy a szorongást. LeDoux meg van győződve arról, hogy ez nem így van – és hogy ez a különbségtétel igenis sokat számít.

Könnyen látható, hogyan maradhatott fenn ez a félreértés: az emberek és állatok nagyjából ugyan azzal az agyi áramkör rendszerrel rendelkeznek a fenyegetések elleni védekezéshez, és az emberi félelem és szorongás tanulmányozására sok állatkísérletet használunk. De, mondja LeDoux, ennek az alapvető idegi védekezőrendszernek a működése nem felelős magáért a félelem érzetért, bár a neurológiában ezt általános igazságként kezelik, azt állítva például, hogy az állatok ösztönös védekező menekülő vagy lemerevedő viselkedése a félelem jóval összetettebb jelenségével azonosítható. Ezzel ellentétben a szorongás vagy a félelem csak azután jelenik meg, miután az agy fenyegetés-rendszere már tudat alatt aktiválódott, és reagált is a veszély első jelére – mely folyamat az agynak nem csak egy, hanem egyszerre több részében együttesen zajlik.

Sőt, mi több, a tudományos vizsgálódás szempontjából LeDoux alapvető fontosságúnak tartja, hogy a félelem és a szorongás érzését alapvetően emberi jelenségként kezeljük. Bizton állíthatjuk, hogy csak az emberek riadnak fel álmukból éjszaka és borulnak ki a betétszámlájuk miatt, vagy azon aggódva, hogy az életüknek van vagy nincs értelme. Ezért nem elég többé, ha állati mintákat vizsgálunk egy olyan mély, emberi jelenség megértésében reménykedve, melyet maga Freud is a „szorongás rejtélye”-ként emlegetett.

Ehelyett a félelmet és a szorongást sokkal tágabb értelemben kell vizsgálnunk – ami magában foglalja azok speciális, kifejezetten emberi jellemzőit.

Ahhoz képes, hogy olyan ember, aki életét a félelem és szorongás tanulmányozásának szentelte, LeDoux bizonyos értelemben meglepő: egy visszafogott luisiana-i, lágybeszédű, és erősen melankolikus. Aznap, amikor találkoztunk, szalmakalapot, skótmintás inget, és sarut viselt, kis őszülő szakállpamaccsal alsó ajka alatt. Mikor nem a New York Egyetemen lévő laboratóriumában dolgozik, fehér patkányok (és pár barna egér) adatait vizslatva, énekesként, dalíróként, és gitárosként funkcionál, kutatási eredményeinek legfontosabb részéről, az amygdaláról elnevezett Amygdaloids nevű együttesében. Új albumuk az Anxious (Szorongó), könyvével egy napon jelent meg. Szövegminta: „Könnyű tesztelni a neuronok működését/ ahogy látunk és hallunk, és izmaink megrándulnak / de hatalmas rejtély / rájönni, mi a lét maga.” És LeDoux szeme előtt pont ezek a nagy kérdések lebegnek.

LeDoux tudományos karrierjét a hasított agyú betegekkel (akiknek a jobb és bal agyféltekéje közötti kapcsolat egy, a súlyos epilepszia kontrollálása érdekében végzett műtéti eljárás következtében megszakadt) kapcsolatos kutatásairól ismert Michael Gazzaniga neurológus mellett kezdte. Ezeknek az embereknek az agya képtelen a két féltekéből érkező információt a szokásos módon integrálni – ezért a hasított agyú betegeken végzett kísérletek során lehetséges volt csak az agy egyik felével közölni információt (csak az egyik szemnek mutattak valamit, a másiknak nem), és figyelni, hogyan igyekszik az agy másik fele elfogadható történetet kreálni a benne nem tudatosult viselkedések magyarázatára. Például, ha az agy jobb oldalának egy humoros dolgot mutattak, a páciens nevetésben tört ki, anélkül, hogy tudta volna, miért nevet. Ahelyett, hogy bevallotta volna zavarodottságát, gyorsan valami olyasmit mondott, hogy: „srácok, annyira viccesek vagytok”. Ezekkel a kutatásokkal LeDoux elsőkézből figyelhette meg az agy konok igényét arra, hogy megmagyarázza önmagát önmagának. „Feltételezzük, hogy pontosan ez az, amiről a tudatosság szól,” mondja LeDoux. „Létrehozni a viselkedésről szóló magyarázatokat vagy elképzeléseket”.

Ez a korai megfigyelés szolgál LeDoux jelenlegi gondolatainak alapjául arra vonatkozóan, hogy miért tapasztaljuk meg a félelem vagy szorongás érzését. Ha veszélyben vagyunk, az agy védekező üzemmódba kapcsol, gyorsabban felderítve a fenyegetést, mint amire szándékos tudatosságunk valaha is képes volna, és vagonnyi parancsot küld a testnek, készenlétbe állítva minden rendszert a cselekvésre. Csak ezután a folyamat után kerül a félelem és a szorongás a tudatba – és csak akkor, mondja LeDoux, ha „az agy képes saját aktivitását tudatosítani,” egy olyan agy, ami „minderről fogalmat tud alkotni, képes nyelvileg megfogalmazni, illetve gondolatokhoz és emlékekhez kapcsolni”. Más szóval, a félelem és a szorongás nincs a körülöttünk lévő világra adandó alapvető válaszként kódolva az agyban – a hozzájuk vezető válaszreakciók ellenben igen, és csak akkor jelennek meg félelemként, ha az agy akként értelmezi őket.

LeDoux szerint az a probléma, hogy a tudomány világában elterjedté vált az a gyakorlat, mely szerint az ösztönös veszély-reakciók és a félelem vagy szorongás érzése közötti különbséget elenyészőnek tekintik. Szerinte a félelem és a szorongás ezektől eltérő, másból gyökerező jelenségek, és létrejöttükhöz több, a beszédfunkciókhoz és a memóriafunkciókhoz is kapcsolódó agyterület hozzájárulása szükséges. Félni annyit jelent, mint tudatában lenni a félelmünknek – tehát a kérdés, hogy pontosan hol keletkezik az agyban a félelem és a szorongás, azzal az örök rejtéllyel függ össze, hogy honnan veszi az agyunk magát a tudatosságot.

LeDoux kutatása így a tudomány nagy kérdéseivel is összefügg – de szerinte – egy apróbb tévedés eredménye. „Az általam elkövetett hiba egy szemantikus (jelentéstani ) hiba volt – hiba volt az amigdalát a ’félelem áramkör’ részeként felcímkéznem. Ami aztán egy csomó rossz következtetést vont maga után. Jobb lett volna a „védekező túlélési áramkörök” elnevezés, de azzal, hogy a félelem szót az általa oly sok időn át tanulmányozott és ismertetett védekező áramkör leírására használta, LeDoux szerint az agy két teljesen különböző rendszere közötti zűrzavar kialakulásához járult hozzá.

LeDoux számára a következmények világosak: még nem értünk annyit, amennyit akkor érthetnénk, ha a félelemre és szorongásra használt alapvető kifejezéseink határozottabbak és pontosabbak lennének. A New York Times egy nemrég megjelent cikkében Richard Friedman pszichiáter azt írja:

„Pár kivételtől eltekintve minden fő pszichotópikus gyógyszer – antidepresszáns, antipszichotikum, szorongáscsökkentő gyógyszerek – alapvetően ugyan azokat a receptorokat és neurotranszmittereket célozza meg az agyban, mint az 1950-es és 60-as években kifejlesztett elődeik.” Ahogy LeDoux könyvében elmondja, a gyógyszergyárak egyre inkább kivonulnak a szorongás iparból, abban a hitben, hogy az általuk tervezett gyógyszerek nem működnek. „De ezek a gyógyszerek pontosan azt teszik, amire tervezték őket,” mondja, „ a félelem áramkört célozzák meg”, de nem magát a félelmet. „És mindezt a nyelvi kifejezőeszközök miatt” teszi hozzá LeDoux. „Félelem és szorongás: úgy gondolunk rájuk, mint kijavítandó emberi érzésekre. És mégis, gyakorlatilag magát a félelmet és a szorongást nem tanulmányozzuk .”

LeDoux hiszi, hogy a félelemmel és szorongással kapcsolatos meglátásai nem csak a gyógyszerfejlesztés, hanem a pszichoterápia számára is új következtetéseket tesznek lehetővé. Ha – Kierkegaard-ot újrafogalmazva – a szorongás az emberi szabadságért fizetett ár, LeDoux úgy gondolja, hogy ez az ár csökkenthető, ha az agy kifinomultabb megértését a félelem és szorongás zavarainak pszichológiai kezelésébe is bevonjuk. Mivel a szorongás spirál kontrollvesztésekor egyszerre tudatos és tudattalan folyamatok is dolgoznak bennünk, LeDoux úgy hiszi, hogy a hatékony kezeléseknek minden szinten hatást kell tudniuk gyakorolni – előbb a tudatküszöb alatti, automatikusan kavargó áramkörök szintjén kell a zavart csökkenteni, mielőtt második lépésként a magasabb szintű, tudatos gondolkodást céloznánk meg, ahol a gondolatok és érzelmek kezdődnek.

LeDoux pontosan tudja, hogy a precízióért és érthetőségért folytatott harcban komoly kihívás előtt áll. Nem könnyű feladat évtizedek általános megszokásait semmivé tenni.

„Nem mindenki örül ennek” mondja, de „tudósként bizonyos szempontból kötelező olyan közel kerülni az igazsághoz, amennyire csak lehet, és semmi sem áll annyira az igazság útjában, mint maga a nyelv.”

Casey Schwartz

Fordította; Dóra Pisták

A biofeedback élettani alapjai

 

Egészségünket alapvetően meghatározza, hogy milyen szemüvegen keresztül látjuk a világot. Tudatos szellemi tevékenységünk csak egy szeszélyesen csapongó felszínes hullámverés, mely alatt tudattalan életfolyamatok óceánja áramlik. Érzelmeink és automata életműködésünk mélysége ez, ami közvetlenül befolyásolja testi-szellemi egészségünket. Ha gyakoroljuk a mélyre merülés képességét, akkor egyre sötétebb vizekben is látni kezdünk a derengő fényben, a tudat szintjére emelünk alapvető életfolyamatokat és érzelmeket, ezzel pedig képessé válunk azok befolyásolására.

Tudatos életünk a vékony és csapongó felszínen zajlik, eközben azonban a mélyben húzódó érzelmeink és a napi érzelmi-fizikai stresszre adott automatikus válaszaink betegítenek bennünket. Az egészség forrását tehát ebbe a mélységbe lemerülve találjuk meg, és ebben segít a biofeedback.

Stressz-betegségeink gyökere: túl fejlett agyunk.

Az emberi agy tartalmazza az összes gerinces állat: kígyó, béka, rénszarvas és oposszum agyának minden alkatrészét, és még valamit. A mindennél fejlettebb agykérget, és a homloklebenyt, mely korlátlan türannoszként trónol a régebbi agyterületek tetején, és tudatos gondolatvilágunk, akarati életünk irányítója.

Az emberi agyat három, fejlődéstörténeti és működési szempontból jól elkülöníthető modulra oszthatjuk. Legősibb, agytörzsi területeink felelősek az alapvető életműködések szabályozásáért: testhőmérséklet, vérkeringés, vérnyomás, légzés megfelelő összehangolásáért. Az agytörzs felett, mélyen elrejtve találjuk emlősöktől kezdődően a limbikus rendszert, mely az érzelmek és hangulatok székhelye. Az agytörzs és limbikus rendszer szorosan együttműködve, meglehetősen tág környezeti szélsőségek között is képes egyensúlyban tartani az életfolyamatokat. Veszélyhelyzet, komoly kihívás alkalmával a limbikus rendszer mérlegel: félelem és menekülés, esetleg düh és agresszív támadás a helyes viselkedés? Az agytörzsi vegetatív idegközpontok eközben felkészítik a testet egy sikeres támadásra vagy menekülésre. Ez a folyamat képezi ma is minden életmentő stressz-reakciónk alapját. A problémát fejlődéstanilag legifjabb szerzeményünk, a büszke agykéreg jelenti. Ő sajnos nem mindig áll beszélőviszonyban a másik kettővel. Itt zajlanak mentális tevékenységeink: számolunk, olvasunk, logikai formulákat értelmezünk és gondolatainkból szófüzéreket alkotunk vagy esetleg papírra is vetjük szimbolikus kódokat formálva. Híres szürkeállományunk képes megalkotni tér és idő fogalmait, és próbál bennünket elhelyezni ebben a koordináta rendszerben: ez lenne az öntudat. Képes emlékeket felidézni, és előre terveket készíteni.

Ezek a fejlett kognitív funkciók azonban egy addig soha nem tapasztalt mentális képességet is magukkal hoztak: az aggodalmat.

Az emberen kívül valószínűleg egyetlen más emlős sem képes egzisztenciális fenyegetésként megélni a svájci frank árfolyam-ingadozását, főnöke kellemetlenkedését, vagy gyermeke rossz tanulmányi eredményét. Az ember képes, és meg is teszi észrevétlenül és öntudatlanul: naponta százszor. Mentális aggodalmaink pszichés stresszorként dolgoznak keléstől fekvésig, és azt az üzenetet közvetítik a lentebbi agymodulok felé: vészhelyzet van! Ezek teszik a dolgukat, és újra meg újra elindítják testünkben a vészforgatókönyvet. A főnök zaklatására rendszerint nem praktikus válasz egy hirtelen sprint, a gyermek leckekönyvét sem honorálhatjuk véres megtorlással, ezért stressz-reakcióinkat képtelenek vagyunk fizikai síkon kiélni, így csak lassan tudunk visszaállni az alapvonalra. Addigra azonban rendszerint megérkezik a következő aggodalom tárgya…és minden kezdődik előlről. A problémát csak tetézi, hogy a mentális stresszorokat folyamatosan produkáló agykéreg alig kommunikál a beosztottakkal, így valójában fogalmunk sincs, micsoda arzenál lendül alant működésbe egy futó pesszimista gondolat miatt! Tudatunkon kívül testünk valójában olyan folyamatos stressz szorításában él, mint az antilop, akit három éhes oroszlánfalka reggeltől estig váltott üldözőkkel szünet nélkül vegzál. Nem sokáig bírná szegény, és mi sem bírjuk sokáig: hamarosan a stressz-betegségek gyötörnek csaknem mindenkit.

Hogy kerül ide a biofeedback?

A biofeedback helyreállítja a beszélőviszonyt az agykéreg és a beosztott limbikus-agytörzsi területek között. Önkéntelen testi működéseinket a vegetatív idegrendszer vezényli, és ő a felelős a stressz-válaszainkért is (a hormonrendszer mellett.) A vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus hatásait közvetlenül alig érzékeljük, ezért nem tudjuk azokat befolyásolni. A biofeedback technikák kiegészítik érzékszerveinket, így a szükségnek megfelelően további információkat kapunk saját testünk működéséről. Érezhetjük, mint befolyásolja egy futó gondolat ujjaink hőmérsékletét, hogyan kezdünk verejtékezni egy sértő érzés felidézésekor, milyen feszesen tartjuk egész nap folyamán észrevétlenül izmainkat, amit csak az esti hátfájáskor veszünk majd észre. Rádöbbenünk, hogy testünk ezer apró érzelmi rezdülésünkre hogyan reagál, és e fajta terhelés ellen nem vagyunk felvértezne – így támadnak betegségeink. Tapasztaljuk azonban azt is, hogy a biofeedback segédeszközeivel észlelhetővé tett testi reakcióinkat egy tanulási folyamat során befolyásolni és uralni vagyunk képesek. Tudatosan irányított gondolatok, légzőgyakorlatok és relaxációs technikák azonnal mérhető hatást gyakorolnak testünkre, és ezek begyakorlásával kontrollálni leszünk képesek érzelmeinket és stressz-betegségeinket.

Az automatikus életműködések kontrollján keresztül gyógyíthatjuk stressz-betegségeinket!

A közhiedelemmel ellentétben: befolyásolhatatlan életműködésünk nincs! Csak érzékszervek szűkében, figyelmünk hiányában működik testünk automatikus üzemmódban. Ha a biofeedback eszközeivel kiegészítjük érzékszerveinket, és figyelmünket saját testünkre irányítjuk: minden életműködésünk és természetesen az egészségünk tudatos urai lehetünk. A jóginak ehhez több évtizedes gyakorlásra van szüksége. A biofeedback segítségével Önnek elég lehet néhány hónap is!

Szűcs Zoltán

A gondolat fölé való emelkedés

Nem kulcsfontosságú a gondolkodás ahhoz, hogy életben maradjak ebben a világban?

Az elméd egy műszer, egy szerszám. Arra való, hogy bizonyos feladatokhoz használd, és amikor az adott feladatot elvégezted, letedd. Véleményem szerint a legtöbb ember gondolkodásának 80-90%-a nemcsak ismétlődő és haszontalan, hanem – diszfunkcionális és gyakran negatív természete miatt – többnyire még káros is.

Figyeld meg az elmédet, és egyet fogsz velem érteni! Ez azonban sajnos jelentős mértékű életenergia-veszteséget is okoz. Valójában ez a fajta kényszeres gondolkozás nem más, mint szenvedélybetegség. Mi a jellegzetessége ennek a szenvedélybetegségnek avagy függőségnek? Egyszerűen: már nem érzed, hogy van lehetőséged kilépni belőle. Nálad erősebbnek tűnik. Az öröm hamis érzetét is megadja. Olyan örömét, ami minden esetben fájdalomba fordul át.

Már miért lennék a gondolkodás rabja?

Mert azonosulsz vele, ami azt jelenti, hogy éntudatodat az elme tevékenységéből és tartalmából eredezteted. Mert abban a hitben élsz, hogy megszűnnél, ha abbahagynád a gondolkodást. Születésedtől kezdve, ahogy növekszel, személyes és kulturális kondicionálásodtól függő, mentális képet formálsz magadnak arról, hogy ki vagy.

Ez a fantoméned az egód. Az ego valójában elmetevékenység, és kizárólag a folyamatos gondolkodás tartja életben. Az ego fogalmát többféleképpen értelmezik. Könyvemben a „hamis én” értelemben használom, amelyet az elmével való öntudatlan azonosulás hozott létre.

Az ego számára a jelen pillanat gyakorlatilag nem létezik. Csak a múltat és a jövőt tartja fontosnak. Az igazságnak ez a teljes fejreállítása a felelős azért, hogy „egoüzemmódban” az elme működése annyira zavart. Állandóan a múlt életben tartásával foglalkozik, hiszen anélkül ki is volnál? Minduntalan kivetíti magát a jövőbe, hogy biztosítsa folyamatos fennmaradását, és hogy valamiféle megkönnyebbülést vagy ki-elégülést találjon ott.

Azt mondja: „egy napon, amikor ez, az vagy amaz megtörténik, akkor majd jól fogom magam érezni, akkor majd boldog és kiegyensúlyozott leszek.” De még olyankor is, amikor az ego látszólag a jelennel foglalkozik, akkor sem a jelent látja. Teljesen tévesen érzékeli azt, mert a múlt szemüvegén keresztül nézi, vagy egy cél elérésének eszközévé redukálja. Olyan cél eszközévé, ami minden esetben az elme által kivetített jövőben található. Figyeld csak meg az elmédet, és meglátod majd, hogy az valóban így működik! A fölszabadulás kulcsa a jelen pillanat. Képtelenség azonban megtalálni a jelen pillanatot, amíg te az elméd vagy.

Nem akarom elveszíteni az elemző- és megkülönböztetőképességemet! Szívesen megtanulnék világosabban gondolkozni, jobban összpontosítva, de nem óhajtom elveszíteni az elmémet. Hitem szerint a gondolkodás képessége a legnagyobb kincsünk. Nélküle csak egy különleges állatfaj lennénk!

Az elme uralma csupán egy lépcsőfok az evolúcióban. Itt az ideje, hogy sürgősen továbblépjünk a következő lépcsőfokra, különben az elme, ez a szörnyeteggé nőtt fenevad, elpusztít minket. A gondolkodás és a tudat nem rokon értelmű szavak. A gondolkodás a tudatnak csak egy kis része. Gondolat nem jöhet létre tudat nélkül, de a tudatnak nincs szüksége gondolatra.

A megvilágosodás a gondolat fölé való emelkedést jelenti, nem pedig az alá, az állat- vagy a növényvilág szintjére történő lesüllyedést. Megvilágosodott állapotban szükség esetén továbbra is használod gondolkodó elmédet, de sokkal összeszedettebben és hatékonyabban, mint addig. Többnyire gyakorlati célokra alkalmazod, ám az önkéntelen, belső párbeszédek helyét a belső csönd és nyugalom veszi át.

Amikor viszont használod az elmédet – különösképp, ha valamilyen kreatív megoldásra van szükséged -, akkor néhány perces intervallumokban váltakozol a gondolat és a csönd, az elme be- és kikapcsolt állapota között. Utóbbi a gondolatmentes tudatosság állapota.Csak ekkor lehet kreatívan gondolkozni, mert csak ebben az állapotban van a gondolatnak valódi ereje. A gondolat önmagában, amikor már nem kapcsolódik össze a tudat sokkal hatalmasabb birodalmával, gyorsan meddővé, beteggé és rombolóvá válik.

Az elme lényegében túlélési gépezet. Alkalmas támadásra és önvédelemre más elmékkel szemben, információ gyűjtésére, annak tárolására és elemzésére, viszont egyáltalán nem kreatív. Minden igazi művész – akár tudatában van, akár nem – az elmenélküliségből, a belső csöndből alkot. Ezt követően az elme csak formába önti a kreatív sugallatot vagy fölismerést.

Még a nagy tudósok is arról számolnak be, hogy alkotó áttörésük pillanatai a mentális nyugalom idejére estek. Amerika legkiemelkedőbb matematikusai körében – beleértve Einsteint is – fölmérést végeztek, amelyben munka-módszerükre kívántak fényt deríteni. Meglepő módon az derült ki, hogy „magának a kreatív folyamatnak a meghatározó, rövid szakaszában a gondolkodás csupán alárendelt szerepet játszik”.

Ezért azt mondhatom, hogy a tudósok többsége nem azért nem kreatív, mert nem tudja, hogyan kell gondolkozni, hanem, mert nem tudja, hogyan hagyja abba a gondolkodást! Nem az elme, nem a gondolkodás eredménye, hogy a Földön az élet csodája vagy a tested megteremtődött és fennmaradt. Nyilvánvaló, hogy egy olyan intelligencia műve, amely sokkal hatalmasabb, mint az elme.

Amíg egy állapotot elméddel „jónak” ítélsz, akár valamilyen kapcsolatról, tulajdonról, társadalmi szerepről, helyről vagy a testedről van is szó, addig az elme rátapad arra, és azonosul vele. A dolog boldoggá tesz, hatására jó érzés él benned magaddal kapcsolatban, és az részévé válhat annak, aki vagy, illetve akinek gondolod magad. Ám semmi sem marad fönn ebben a dimenzióban, ahol moly és rozsda fal! Vagy véget ér, vagy megváltozik, vagy ellentétes pólusába fordul át. Ami tegnap vagy tavaly még jó volt, hirtelen vagy fokozatosan rosszá válik. Ugyanaz az állapot, ami boldoggá tett, ettől kezdve boldogtalanít. A ma bősége holnapra üres „fogyasztásizmussá” válik. A boldog esküvő és nászút fájdalmas válásba vagy boldogtalan együttélésbe torkollik. Vagy valami eltűnik az életedből, és annak hiánya tesz boldogtalanná. Az elme nem tudja elfogadni, ha egy olyan állapot vagy helyzet megváltozik vagy eltűnik, amihez hozzátapadt, s amivel azonosult! Görcsösen fog kapaszkodni az eltűnő dologba, és ellenáll a változásnak.

Számára ez majdnem olyan, mintha valamelyik végtagodat akarnák amputálni. Néha hallunk olyan emberekről, akik öngyilkosok lesznek, mert elvesztették a pénzüket vagy a tekintélyüket. Ezek a szélsőséges esetek. Nagy veszteség esetén mások csak mélységesen boldogtalanná válnak, vagy megbetegítik magukat. Nem tudnak különbséget tenni az életük és az élethelyzetük között. Nemrég olvastam egy híres színésznőről, aki nyolcvanvalahány évesen halt meg. Ahogy halványulni kezdett a szépsége, s az idő azt egyre jobban lerombolta, mélységesen boldogtalanná vált, és elbújt a világ elől. Ő is egy állapottal azonosult: a külsejével, a megjelenésével. Az adottságai kezdetben boldog, később boldogtalan éntudattal ajándékozták meg. Ha képes lett volna kapcsolatba lépni a benne lévő forma és idő nélküli élettel, akkor derűsen és békével figyelhette és engedhette volna meg külső formája elhervadását. Sőt, külső formája egyre áttetszőbbé vált volna a kortalan, valódi természetéből elősugárzó fény számára, s így szépsége nem elhalványult, hanem egyszerűen spirituális szépséggé változott volna! Azt azonban soha, senki nem mondta el neki, hogy ez lehetséges. A leglényegesebb tudás még nem férhető hozzá széles körben.

Hogy tud az egyszerű emberi sejt, amelynek mindössze 0,02-0,03 milliméter az átmérője, annyi instrukciót tartalmazni egyetlen DNS-molekulában, amely írott formában 1000 darab, egyenként 600 oldalas könyvet töltene meg? Minél többet tudunk meg a test működéséről, annál inkább rájövünk, milyen hatalmas is az az intelligencia, amely működésben tartja, s valójában mily keveset is tudunk róla. Amikor az elme újra összekapcsolódik ezzel az intelligenciával, akkor fantasztikus szerszámmá válik! Akkor már valami önmagánál nagyobbat szolgál.

Eckhart Tolle