A gravitációs hullámokkal kapcsolatos bejelentésről

A mostani bejelentés már nagyon hiányzott. Nem biztos hogy tudatos, nem biztos hogy tervezett, de érdekes hogy éppen most történt meg.

Mindenesetre a közös tudatba bekerül a léte, és emiatt sok “mögöttes”  dolog fog kinyílni.

A jelenség létét, Amit Tesla (és több kortársa is) felfedezett, de – ma is elvontan, matematikailag – megtalálunk a kvantummechanikában,  vagy kozmológiában.  Például nem értik hogy nagy rendszerek miért mozognak egyszerre, amikor  (a fénysebesség, mint maximum sebesség szerint)  azokon a távolságokon semmiféle közük sem szabadna lenni egymáshoz.

Hamarosan fel fogják fedezni, hogy nem csak fekete lyukak egymás körüli keringése és összeolvadása kelt ilyen hullámokat, hanem MINDEN. Ez az anyag és a tér elválaszthatatlan tulajdonsága.  A tér rezeg, nagyon érdekesen, úgy mint a tenger hullámai  (H. Moray).

Optikai szálaknál figyelhetjük meg a jelenséget, hogy az alacsonyabb frekvenciáktól mintegy lemaradnak a magasabb frekvenciák. Ez olyan mint a vízhullámnál a fodor, mely a hullám egy bizonyos részén helyezkedik el.  De ez már a szolitonok, nemlineáris hullámterjedés világa…

Csak közvetett hatásként tudjuk érzékelni, mert egy nyomáshullámként érkezik.   A  spektrumképe jó eséllyel  valamilyen természetes sorozatot,  e-  függvényt vagy Fibonacci-sort fog követni.   Mivel a természetben a harmonikus rezgések tovább fennmaradnak mint a diszharmonikusak.   Egyszerű példával  az alaktalan kavics a folyóban a folyamatos csiszolódás hatására legömbölyödik, és utána már jóval kevésbé csiszolódik tovább.  Érdekes még megfigyelni azt is hogy egy csigaház, melynek arányai szintén természetes számsorozatot követnek, évmilliókig fennmarad…

A IV. “mag” erő amit fel fognak fedezni, már nem elválasztható a tudatos megfigyelőtől, mivel az élőhöz, az élethez is köze van. Ez egy olyan rendező elv, ami a kvantum-folyamatok látszólag véletlenszerű folyamatát valamilyen irányba tolja el.

A világban több helyen, több egyetemen elhelyeztek véletlen-szám generátorokat (főleg Amerikában)  megfigyelhető volt, hogy olyan eseményeknél, ahol az emberek nagy tömegének fókusza egy irányba fordult  (szept. 11-i esemény,  O.J Simpson pere, 2004-es Cunami)   ezek e véletlen-szám generátorok meghülyültek.  Az effektust tovább árnyalja, hogy a változások már az esemény bekövetkezte előtt megjelentek.

Ez makroszkopikusan, – csak az anyagot figyelve, úgy tűnhet hogy a rendszerre valamely külső hatás hatott.

Ilyen eseményeknél amit a LIGO is észlelt 2015 szeptemberében, olyan hatalmas energiájú lökés keletkezett, amely már az anyagra (és fényre is)  közvetlen hatással volt.  Az anyagot nagyon pongyolán összesűrített energiának is tekinthetjük.

A hatás megfelelő geometriai kialakítással, és az ebből adódó forma-rezonanciákkal nagyságrendekkel fokozható. Ki kell tágítani azt a tudást ami a normál fizikai és elektronikai ismereteinkből fakad.  Bár az egyenletek lehetnek helyesek, de mindig egy adott értelmezési tartományban, és adott vonatkoztatási rendszerben igazak.

Csak megjegyzésként: – Ha meg lehetne fogalmazni az “ars poeticánkat” az a határok feszegetése, és annak kiterjesztése.

Ki fog derülni hogy a hullámok szabályos rendben jönnek, ez azonban nem biztos hogy a jelen matematikával leírható. Sokkal inkább a fraktál-dinamikához lesz köze. Ez a tér elválaszthatatlan tulajdonsága.

A Napok, és fehér lyukak (a galaxisok fényes központi csillagai) mind az energia átalakítói. és nem az energia forrásai.  Ezek konvertálva tovább adják ezeket a hullámokat. Minden szinkronban történik, a folyamatok egymásra fel vannak fűzve. Ezt nevezték az ókori görögök a “szférák zenéje”-nek,  de pl. David Wilcock legújabb könyve  – A szikronicitás kulcsa, – bár más megközelítésben, de erről szól.

Lássuk az elkövetkező néhány évben mit fedeznek fel ebből.

Köszönet a kutatásokban résztvevőknek, akik nagy erőfeszítéseket tesznek hogy a kép összeálljon, és hogy haladhatunk a mélyebb megértések felé. – Blogunk erről szól.  Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy érez-e benne a maga valóságához kapcsolható szinkronicitást vagy sem. Figyeljük a történéseket, hiszen a hivatalosnak is mondható tudomány is új lehetőségekről beszél.

Roskó Farkas

Új ablak nyílt az univerzumra

“Frei Zsolt, az Eötvös Gravity Research Group vezetője az mta.hu-nak elmondta: a mostani bejelentésben legalább három világraszóló felfedezés rejlik. Először is végre direkt módon érzékeltük a gravitációs hullámokat. Másodszor: először van közvetlen megfigyelésünk arról, hogy feketelyuk-párok valóban léteznek, és belátható időn belül össze is olvadnak. Végül a természetben ilyen nagy energiájú folyamatot korábban még soha nem észleltünk.

„Asztrofizikusként bizakodva nézek a jövőbe, amikor rendszeresen tudunk majd ilyen gravitációs hullámokat észlelni és az új eszközzel asztrofizikai megfigyeléseket végezni. Új ablakot nyitottunk az univerzumra, hiszen eddig csak az elektromágneses kölcsönhatás alapján figyelhettük meg az eget – ugyanis a fény, de a rádióhullámok vagy a röntgensugárzás is ennek különböző megnyilvánulási formái. Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni, mint amilyen a fekete lyukak összeolvadása” – mondta el a szakember.”

Mennyi de mennyi titok, törvény létezik és határozza meg sorsunkat anélkül, hogy tudnánk róla. És vajon az ember szempontjából ezeknek mi az értéke? A napokban volt egy cikk az Egregorokról. – Mely szerint, ez minden esetben egy személytelen minőséget jelent és ez egyben egy automatikus megszemélyesítést is lehetővé tesz. Lényegi szempontnak tartjuk, hogy “megszemélyesülés” lehet egy tudományos orientáció is. Ez a jelen esetben energetikailag egy hatalmas nyitást jelent a kollektív tudat szempontjából.

Frey Zsolt nyilatkozatából;  “Mostantól olyan jelenségeket is észlelünk majd, amelyeket elektromágneses alapon nem lehetett megfigyelni.”

De hisz az egész létezésünket eddig elektromágneses alapokra építettük. 

Ha összefüggéseiben vizsgáljuk napjaink egyéb eseményeivel a “hagyományos” emberi tevékenységek gyakorlása több szempontból is egyre nagyobb akadályokba ütközik. Forrong a világunk és alakul át minden. Átalakul a tudományos szemlélet, a társadalmi berendezkedésünk is újrastrukturálódik, de a vallásunk sem maradhat a csak megkülönböztető állapotában.

Ami dogmatikus az csak emlék lesz a történelemben, hiszen a kozmikus korszak nyitányának hangjait már egyre több helyen és egyre többen hallják. Erről is rengeteg anyag van már az interneten kielégítő magyarázatok nélkül. Amit mi anyagnak hittünk az pusztán az emberi érzékszervekkel oszcilláló információ, ami nem jelent mást, mint “lineárissá fagyott energiát”.

Nos a gravitációs hullámok bizonyíthatóságával, illetve ennek mostani bejelentésével; – Vége.

Természetesen emberi szempontból ez időbe lesz ágyazva, de az új perspektívák hatalmas lökést adnak az emberi fejlődésnek, vagy kibontakozásnak, abban a tempóban, ahogy fellazulnak az eddig bemerevedett rendszerek.

Le sem tagadhatnánk, hogy ez napjainkban mindenkit, – minden élőt érintően történik.

Murzsicz András

Reklámok

Arról, hogy meghalok

Balázs többek között író. Egy hete leközölt írását megosztom veletek, mert komolyan vettem a felhatalmazását. – Vannak dolgok, melyekről nehéz autentikusan írni és az előző cikkben felvetődött a szép halál fogalma. – Úgy gondolom valahol itt kezdődik, hogy választ kapjunk arra, hogyan lehet Emberként akár megközelíteni az átjárót, illetve átmenni a fátylakon túlra…  (a szerk.)

Arról, hogy meghalok, önmagában nem kéne írnom, hiszen egyrészt mindenki meghal, másrészt annak sincs hírértéke, hogy a „mindenki”-be én is beletartozom – ezzel kb. óvodás korom óta tisztában vagyok.

Keresztény koromban mindennap imádkoztam „a jó halál kegyelméért”; ez komplex fogalom, amelybe beletartozik többek között az is, hogy a halál ne érjen készületlenül. Hogy van-e valaki, aki meghallgatja az imákat, nem tudom, de a jelek szerint ez az imám meghallgatásra talált. A halálról immár tudhatom, hogy nem fog készületlenül érni: néhány hetem, maximum pár hónapom (a legoptimistább becslés szerint: félévem) maradt ebben az életben.

Ez az információ viszont már megér egy írást: nem elsősorban önmagam, hanem mindazon rokonaim, barátaim, ismerőseim, olvasóim számára, akik mindmáig azzal áltatják magukat, egyszersmind – valószínűleg csupa jóindulatból – csesztetnek engem, hogy én „nagyon erős” vagyok, aki „megküzd a rákkal”, és „annyian szeretnek, hogy az biztos meggyógyít”.

Nem kétlem, hogy sokan szeretnek. Sőt, nem hogy nem kétlem, de az elmúlt hetekben és hónapokban annyi és olyan szeretet-megnyilvánulást kaptam tőletek (olyan mélyet, olyan sokfélét), hogy az minden álmomat felülmúlta.

Tudom tehát, hogy szerettek. Azt is tudom, hogy erős vagyok. Ezt rengetegszer bizonyítottam mind magam, mind a környezetem számára – az orvosaimat is beleértve.

A rákkal viszont nem küzdök meg, már csak azért sem, mert a rákot nem tekintem – és az első sokk napjait leszámítva soha nem is tekintettem – ellenségnek. A rákkal nem küzdelemben álltam, hanem egy folyamatban veszek vele részt. E folyamatban én mindazt megtettem a gyógyulásom érdekében, amit józan ésszel és hitem szerint meg lehetett tenni. És nem tettem meg egy csomó mást, ami szembement volna akár a hitemmel, akár a józan ésszel. Nagyon szeretek élni – de nem minden áron. Például azon az áron, hogy emberi méltóságomat szemen köpve, a halálfélelemtől nyüszítve rohangáljak varázslótól kuruzslóig, hogy hátha valaki tudja a nagyon titkos mantrát, amivel majd meggyógyít, erre nem voltam és nem vagyok hajlandó.

De amit az orvostudomány fel tudott kínálni a gyógyulásom érdekében, azt elfogadtam, ha kellemes volt, ha kellemetlen. (És többnyire nem volt kellemes.) Két és fél év alatt mintegy hétféle kemoterápiás protokollt próbáltak ki rajtam, köztük olyanokat, amelyek világviszonylatban is a legjobbnak számítanak a rosszindulatú daganatok azon típusánál, amilyen nekem van. Összesen 43 kemoterápiás kezelésen estem át; a karomon gyakorlatilag nem találni ép, még szúrható vénát; az egyéb szúrások (vérvételek, injekciók stb.) száma valószínűleg négyjegyű.

Január elejére világos lett, hogy elfogytak az orvosi ötletek. Pontosabban olyan ötleteknek se szeri, se száma, amivel akár az utolsó pillanatig lehetne strukturálni az időmet. De amitől valóban érdemi javulást, a minőségi élet meghosszabbodását várhatnánk, nincs több. Azt jó ideje lehetett tudni, hogy a kapott kezelések nem a gyógyítást, hanem az élet meghosszabbítását célozzák. Mostanra jutottunk el odáig, hogy leálltunk ezekkel a kezelésekkel is. Magyarul: semmi olyan kezelést nem kapok, ami akár azt tűzné ki célul, hogy az életem egy-két héttel, hónappal vagy évvel meghosszabbodjék, és főleg nem olyat, ami gyógyulással kecsegtet.

Nem maradok orvosi ellátás nélkül. Minekutána tavaly nyár óta komoly fájdalmakkal küzdök (igen: szemben a rákkal, a fájdalommal valóban küzdelemben állok, amit le akarok győzni), mind erősebb fájdalomcsillapítókkal, továbbá hányingercsillapítókkal igyekeznek javítani a komfortérzésemet.

Merthogy a cél immár ez: a hátralevő időben a komfortérzés javítása. Erre az orvosi praxisban aránylag jó és hatékony eszközök léteznek, úgyhogy meglehet a reményem arra, hogy a maradék hetekben, hónapokban viszonylag alacsony szintű szenvedéssel kelljen szembenéznem.

Tehát még egyszer: hamarosan meghalok, mert nem történik velem semmi olyan, aminek meg kellene gyógyítania. Ez viszont nem azt jelenti, hogy „feladtam”, mi több, azt a vádat, hogy feladtam volna (vagy az ezzel egyenértékű biztatást, hogy „ne adjam fel”), kikérem magamnak. Aki ennyit értett meg a fentiekből, az olvassa újra. Vagy tudok jobbat: ne olvassa újra, de tovább se.

Ennyit a dolog testi részéről.

A lelki része nagyon összetett, és meghaladja erőmet ennek kifejtése. Úgyhogy röviden három dolgot szeretnék csak megemlíteni.

Az első, hogy nem félek a haláltól. A halálig tartó szenvedéstől sokáig piszkosul féltem, de most, hogy már konkrétan ezt az utat járom, és hogy részletesen beszélek e témáról az orvosaimmal, ez a félelmem alábbhagyott. Maga a halál viszont nem félelmetes, nem ijesztő. Bizonytalan vagyok ugyan a saját túlvilágképemben, mégis – Dumbledore professzor szavaival élve – leginkább úgy gondolok rá, „mint a megérdemelt pihenésre egy hosszú, nagyon-nagyon hosszú nap után”.

A második: nincs bennem harag. Sem a rák iránt, sem a sors vagy Isten vagy az istenek iránt. Nem gondolom, hogy igazságtalanság történt velem; nem gondolom, hogy „derékba tört a pályám”. Kétségtelen ugyan, hogy ha élhetnék még egy, öt, tíz vagy ötven évet, akkor egy csomó klassz dolgot tehetnék. Csakhogy – és nem fogok álszerénykedni a halál kapujából visszanézve – most is azt látom, hogy egy csomó klassz dolgot tettem. És nem vagyok meggyőződve arról, hogy az élet teljességét, annak értékét a végbe vitt klassz dolgok darabszámával lehetne mérni.

A harmadik: az életre szokás úgy tekinteni, mint egy egydimenziós valóságra, amit egyetlen értelmes mérőszámmal lehet értékelni: a hosszával. Ezzel nem értek egyet. Az életnek a hosszán kívül legalább két másik releváns dimenziója van. Az egyik a szélessége: hogy mennyire változatos életet élt valaki. Nem akarok senkivel versenybe szállni, de ha a magam életének szélességére gondolok – amelybe szerzetességtől és teológiától kezdve a költészeten és a jogon át a melegmozgalomig és a terápiáig oly sok minden belefért –, akkor nincs panaszom a szélességére. Belefért egy tizenöt éves, boldogító párkapcsolat; belefért sok szép barátság; belefért egy pár utazás, ami darabszámra ugyan nem túl sok, mégis sokszorosa annak, mint amit valaha elképzeltem; belefért több világnézetváltás, mindegyik váltás mögött átdolgozott gondolatok, átszenvedett éjszakák és nappalok. Nem, az életem szélességével szemben egyetlen rossz szavam sincs.

És van a harmadik dimenzió: az élet mélysége. Erről a legnehezebb szólni, ezt a legnehezebb mérni. Egy példával tudom talán érzékeltetni, mire gondolok: a könyvolvasási szokásokkal. Könyvolvasó embereket alapul véve, úgy látom alapvetően kétféle szokás van. Az egyiket nevezhetnénk „extenzívnek”, és azt jelenti, hogy valaki nagyon sok könyvet olvas el, a többségüket csak egyszer. A másikat hívhatjuk „intenzívnek”, és azt jelenti, hogy az illető darabszámra lényegesen kevesebb könyvet olvas el, mint az „extenzív olvasó”, de a java részüket többször is újraolvassa, és az újbóli elolvasások során olyan rétegeket fedez fel a szövegben, amelyek egyszeri olvasás után óhatatlanul rejtve maradnak.

De az élet különböző mélységeiben való mozgást el lehet mondani a szélességnél felsorolt példák bármelyikéről. Sok ember utazik – de vajon mennyit lát egy új helyen? Sok embernek vannak barátai – de a velük töltött időnek vajon mekkora része mozog az intimitás szférájában, és hány tranzakció reked meg az időtöltés vagy a rítus szintjén? Lépten-nyomon találkozni megtéréstörténetekkel – de vajon e váltások mennyire hatják át a hiedelemrendszer és a személyiség mélyrétegeit?

A kérdések tetszés szerint bővíthetők.

Nem az én dolgom magamról kijelenteni, hogy mennyire éltem mély vagy felszínes életet; nekem erről van egy saját gondolatom, amely engem elégedettséggel tölt el. Hogy más mit gondol erről, az – most már – nem rám tartozik.

Összességében tehát úgy látom, hogy egy „kellően nagy” – bár különböző dimenziókban különböző kiterjedésű –, gazdag életet készülök magam mögött hagyni.

És egy gyakorlati dolog: nagyon ritkán van annyi energiám, hogy leüljek a gép elé és érdemben bármit csináljak. Olvasni sincs erőm (sem extenzíven, sem intenzíven). A leveleimet, Facebook-üzeneteimet Tomi olvassa föl nekem, ő is válaszolja meg őket az én szóbeli instrukcióim alapján. Ezt a mostani szöveget magam írtam, de ez nem szabály: ez a kivétel.

Lehet, hogy lesz még ilyen kivétel, de egyre csökken ennek az esélye. A saját állapotomról immár nem akarok részletes híreket adni, de nem kizárt, hogy a blog fő témájában még születnek hosszabb-rövidebb szövegek. Nem kizárt – de korántsem biztos. Sajnos egyáltalán nem tudom megjósolni az erőnlétemet. Esélyes az is, hogy ez volt az utolsó Sorskönyv nélkül-poszt. Ebben az esetben itt és most köszönök el minden olvasómtól, és köszönöm figyelmüket, türelmüket, megértésüket és bizalmukat.

Birtalan Balázs

Vajon mi vár ránk?

Nem tudom, hogy lehetne szelíden megírni, de hiába van egyre több feszültség a jelek szerint még szükségük van az embereknek ennél jóval többre. És arra is, hogy végre egy relatíve hosszú időszakra mindezek után igazabb kalandokat tapasztalhassunk meg. Jelenleg vakok vagyunk a valódi megoldásokra, messze nem keressük még valóban őszintén a saját válaszainkat sem. Illetve nem is érdekel, mert még fontosabbak a kisajátítható érdekeink.

Szaporodnak a csoportok, kiknek most már egyre több saját igazsága van és ezek az igazságok, most elkezdenek ütközni, mert hát mindenkinek igaza van. Nem alkotunk még csak megközelítőleg sem magunknak egyfajta történelmi látképet. Csak szavak maradnak, még mindig, hogy a történelem csupán kezdetek és végek sorozata. Legendákat próbálunk alkotni, elhitetni magunkkal olyan jogokat, ideákat melyeket mások hitetnek el velünk a kényelmünkért cserébe.

Együtt érzünk az gyengébbekkel a meghódítottakkal főleg akkor ha időben meg térben jó messzire vannak a történések tőlünk. Elítéljük a háborút, főleg ha mi vagyunk a vesztesek. Mert higgyük el, csak Európában szignifikáns ennyire, hiszen nem emlékszünk rá, csak a szavak szintjén. Ami meg más földrészeken van, volt, – az a mi eddigi kényelmünket szolgálta. Vajon mikor nyílik fel a szemünk? Beláthatjuk vajon, hogy bárki győz, – valójában mindenki vesztes lesz?

Közbe azért valahol belül mégis tudjuk a választ. de magasról teszünk rá, mert az akaratunk, az elvárásaink még jóval erősebbek.

Két dolog jut most eszembe; Mindkettőt B. Palitól „kaptam”.
Az egyik kifejezés úgy hangzik, hogy van olyan, amikor ott toporgunk a másik szenvedésének a partján és nem tudunk segíteni.
A másik meg az a klasszikus Székely történet. Messze nem vagyok olyan mesélő, mint Ő volt, de az anekdota valahogy így hangzott; Két Székely ember találkozik, leülnek az egyikük verandájára és mondjuk, – pálinkáznak. Beszélgetnek, s míg belemelegednek időnként a veranda alatt heverésző hatalmas kuvasz keservesen felvonyít. Addig addig, míg a vendégeskedő Székely megkérdi, hogy ugyan mond már, miért vonyít az a szerencsétlen kutya? – Hát komám! Azért mert szögbe fekszik… – De hát akkor meg miért nem kel fel? – Hát azért, mert még nem fáj neki eléggé…

Szóval akár a fentiek figyelembe vételével is ez a mai társadalom messze nem szenvedett még eleget, hisz még csak ott tart, hogy rendben lesz minden, ha egy két külső okot, problémaforrást megszüntetünk. És itt most gondolhatunk a bevándorlásra, az egyéb, országokon, területeken belül is kialakult feszültségekre. De itt folytathatnánk tovább a sort az országok közötti, a gazdasági tevékenységben résztvevőkig, és a vallással sem lehetne befejezni a sort. Ergo egy alaposan megmagyarázott igazság-rengetegben járunk és nagyon sötét van és nagyon el vagyunk tévedve.
De mégis kell, hogy legyen értelme.

Miért és mit keresünk mi itt ebben az egész finoman fogalmazva, – kalamajkában?

Hogy jutottunk idáig?

Vajon milyen szöveggel lehetett meggyőzni akár a földi káosz-politikusokat és egyéb irányítokat, hogy ebben részt vegyenek.
– Figyu “szerezhettek” amennyit nem szégyelltek, de a tömegnek sorsa van, és azt mi predesztináljuk, mert Isten csak van, de mi vagyunk azok, akik létezünk. Vannak régmúltról, a jövőről információink. Az emberi létezés a tapasztalásról szól.
Be tudod vállalni, hogy részt veszel abban, hogy az emberiség ilyen olyan tapasztalásokhoz jusson? Be tudod vállalni, hogy mindenfélének nevezzenek? Vagy olyan oroszlán, hogy a birkák véleménye ne befolyásoljon? Vagy annyira intelligens, hogy csatlakozz a rendező gárdánkhoz? Képes vagy szerepeket játszani, hogy olyan hatalmad legyen, amilyenről álmodtál?

– De a nyúl üregéről nem beszélnek és arról sem, hogy az egónál összemérhetetlenül nagyobb a világegyetem rendező elve.
A gubanc ott van az írott és íratlan történelemhez képest, hogy ez a mostani „változás” már nem terület, meg piac és fogyasztói gyarmatosításról, hanem a lélek „átégéséről” a külvilág, vagyis a kollektív individuális és érzelmi hullámzás meghaladásáról szól.
Akinek van füle, meg szeme az meg sokáig tehetetlen, mert a demokrácia az soha nem is működött, mert hol van már az a mondás, hogy hatalmat azokra bízzál, akik nem akarják?
Ha időben gondolkodunk a gondolkodásunk lineáris lesz. Vonalszerű pedig akkor lehet, ha két dolgot összekötünk. Ez a mi esetünkben az ok és az okozat. Az időben így mindig kialakul egy rendszer, egy mátrix. Aztán egyre többen gondolkodnak, egyre több vonal alakul ki és ezek elkezdik egymást össze vissza keresztezni. És az ember a tér-idő keresztjét veszi ilyenkor a vállára. És paradoxon, de az erősebbek a sajátjukat is megpróbálják, a gyengébbekkel cipeltetni. Ez mindig egy időre sikerülhet is. – Ezért ciklikus többek között az összes földi érzékszerveken alapuló létforma. Ahhoz, hogy megváltozzon valami, ki kell alakulnia annak, amit meg lehet változtatni. Ahhoz, hogy ezt felfogjuk, tapasztalatok kellenek. Ehhez pedig az eszközök jelenleg azok, akik a jelenlegi mátrixot létrehozták. Tehát nem az okai. Nem lehet esetleg, hogy segítenek? Hogy arra kényszerítenek, hogy a sok eladott felelősség után végre megtaláljuk Önmagunkat? A saját válaszainkat, a saját képességeinket?

Hadd meséljek el egy történetet. Éltem kb két évet Izraelben is. Iszonyatosa n szerencsésnek érezhetem magam, mert ebből napra pontosan egy évet Old Jaffón lakhattam egy műterem-lakásban több ezer éves kövek között, a kikötő fölött, – ott ahol nap mint nap mesélt a történelem… – Androméda- sziklák, Jónás és még ezer dologról híres és az óvárosban laktam, közvetlenül a Vatikáni konzulátus mellett. Iszonyatosan szerelmes voltam egy lányba, a helybe, a világba. Jaffo egyébként Arab negyed és Tel Avivhoz tartozik. Szerettem csatangolni arrafelé is. Legnagyobb meglepetésemre ebben az Arab negyedben egy eléggé csendes utcában egyszer csak sok sok fekete nőt és fekete férfit láttunk csoportosulni. Meglehetősen színesen voltak öltözve, de tényleg csak feketék voltak. Mikor odamentünk, láttuk, hogy egy kisebb templom előtt gyülekeztek. Aztán megindultak befelé, – gondoltunk egyet bementünk mi is. Bent körbenézve kicsit furcsán éreztem magam, mert csak mi voltunk fehérek. A lényeget összefoglalva nem beszélt sokat a pap az ott töltött idő kétharmadában leginkább énekeltek. Akkor láttam, hallottam és éltem át először igazi Gospel kórust és egy fazon egy hatalmas dobbal kísérte az éneklést. A kórus lila talárban volt és összességében… – szóval nem kis élmény volt. És nem csak a kórus énekelt hanem mindenki. Egy fekete srác mellett ültem és megfigyeltem, hogy főleg az éneklés közben folyamatosan fénylett a szeme. De nem csak neki, hanem mindenkinek. És senkinek nem jutott eszébe rajtunk kívül, hogy esetleg “kinéznek bennünket” Amikor észrevette, hogy nincsen nálam Biblia, az övét úgy tartotta, hogy tudjam én is követni azt, amit énekeltek. Nem tudom leírni a hangulatot, azt a rezgést ami ott betöltötte a teret, de bátran állíthatom, hogy felejthetetlen tapasztalás volt. Nem tartom magam vallásosnak, – vagyis nem tartozom semmilyen felekezethez, amit tanultam, hogy mindannyian küszködő kereső emberek vagyunk és ha átlátjuk az “időt”, akkor mindannyian “megérkezünk” és ránk van bízva, hogy mikor.

– Egy zsidó államban éltem egy arab negyedben laktam, és egy keresztény fekete templomban mégis teljesen megfeledkeztem arról, hogy fehér vagyok. Egy dolgot meg kell jegyezzek. Bármerre jártam éltem planétánkon nem ért atrocitás. Megtapasztaltam, hogy az ember nem jónak, vagy rossznak születik. Ha én csak jó akarok lenni az életemben, akkor kell, hogy legyenek rosszak is és ez meg fogja teremteni a saját polaritását. Kint a külvilágban is és belül is. Egyszerűen van egy késztetés a morfogenetikus mezőben és ez hat.

Amit ezzel az egésszel ki szerettem volna fejezni, az az, hogy a kedves összeesküvők ebből a szempontból tehát okozatok.  Az ember önmagában nem lehet jó vagy rossz, legalább is az alapokat tekintve. Ezzel Konrad Lorenz is nagyon sokat foglalkozott. A polarizálódás a fizikai sík sajátja. Egy síkkal felette a pszichikumban, a mentális sík tiszta ideáiból táplálkozva eszébe sem jut senkinek a jó és a rossz fogalmán töprengeni és ilyenkor a szivárványt látjuk egészében, nem csak az egyes színeit. Amilyen változások jönnek, abba az a megdöbbentő, hogy a legnagyobb az belülről érkezik.

Tudom lesznek sokan kik harcolnak majd, mert rengeteg igazságtalanság érte, éri vagy esetleg fogja érni őket. Tutira most senki sem tudja mi vár rá. De felteszem a kérdést. Megtaláltuk a megfelelő ellenséget?

– Mert az igazi ellenség az az emberi butaság. A titok, meg hogy minden attól függ, hogy melyik tartományban fogsz akár Hz-ben is mérhetően “rezegni”.

És mégis hogyan lehetne békéről beszélni, életről, amikor egyre inkább mindennapos az erőszak és a halál. – Nem tudom. Azt sem tudom, hogy hogyan lehet szépen halni, vagy akár szépen ölni. Van, hogy az embernek már csak olyan választása lehetséges, hogy azt a dolgot hogyan teszem meg. Amikor az emberben az állat uralkodik, akkor még ez a mondat sem jelent semmit; – “Szeress és tégy amit akarsz!”

Az iszlám vallás bölcseinek, a szufiknak is vannak tanmeséik. Egy ilyenből merítve az első lépcső így hangzik; – Ha valaki nem tudja, hogy nem tudja, akkor kerüld el! Ez jelen esetben egyre kevésbé kivitelezhető már. Van egy kedvencem Antony de Mellotól; – “A megvilágosodás nem más, mint hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk.” A következőkben mi is többet fogunk foglalkozni a témával.

Murzsicz András

Emberi célok és az értékük

Tegyünk megint egy kirándulást és vizsgáljuk meg az embert egy olyan szempontból, ami által bennünk is letisztázódhatnak esetleges tévedéseink…

…Persze nem minden ember jut el erre a fokra földi életében, csak az, aki az emberiség fejlesztése céljából erre törekszik. Mint legmagasabb emberi példakép, missziót vállal. Ahhoz, hogy ebből az anyagi szférából kikerüljön az ember, elég, ha életeken át kitartóan felfelé törekszik, mert akkor már nem épít magának vágy-várat, anyagi bázist a földön.

Ezt a beosztást a legnagyobb lélekismerő bölcsek kutatásaiból közöljük. Ebből is kiviláglik, milyen nehéz ettől a szférától megszabadulni. Figyelmébe ajánljuk azoknak, akik még nem tudják elfogadni a reinkarnációt, hogy gondolkozzanak ezen. Semmi baj, semmi hiba nincs azok körül, akik nem akarják, vagy – enyhébben szólva – nem tudják megközelíteni a végső igazságokat, éppen csak jó, ha fáradságot vesznek maguknak arra, hogy átvizsgáljanak egy ilyen skálát, hogy belőle megállapítsák, lelki fejlődésük mely fokán állnak. Ha egy kicsit kinyitjuk a szemünket, megláthatjuk már közvetlen környezetünkben az életfelfogás és vele a fokozat különbségeit. Lehet valaki társadalmi szempontból nagyszerű ember, rendes, kötelességtudó, tehetséges és mégis teljesen anyagias. Az ilyennek hiába vetnénk fel azt a szükségszerűséget, hogy az embernek ettől a szférától meg kell szabadulnia, ha boldog akar lenni, ő a boldogságot csak a földön, földi örömök között tudja elképzelni. Pedig milyen átmeneti minden földi öröm. Az ember szinte érzi, hogy szalad előle, ezért is szeretné megragadni, magához kötni. Ez az aggodalma tulajdonképpen el is rontja a már megszerzett örömét, mely így átmenetileg sem mondható zavartalannak. Persze, mert azt is csak fejlettebb fokozaton érheti meg, hogy a boldogság, az öröm, a béke utáni vágy nem más, mint honvágy… Az örök hazába, a szellemi élet boldogságába, örömébe, békéjébe való vágyakozás.

Erről eszünkbe juthat egy egyszerű példa. Ha a kisgyermek sír, mert fáj valamije, édesanyja igyekszik mindenfélével elvonni a figyelmét bajától. Énekel neki, hogy elaludjon, édességet ad a kezébe vagy játékot, hogy elcsitítsa. A gyermek meg kapkod minden után, mert azt hiszi: ez az, ami hiányzik neki, ami megnyugtatja. De csak egy pillanatig tart az ártatlan szuggesztió, mert a kívülről jött alkalmi örömökön keresztül megint csak átüt a fájdalom.

Ez az ember örökös elégedetlenségének helyzetképe. Bármit ér is el, bárhová helyezi a sorsa, az elégedetlenség mindenen keresztül felüti fejét és hajtja valamerre. Persze ő ennek helyi érdekű okát mindig meg tudja nevezni, de ez csak önámítás. Az igazság az, hogy a fejlődés törvényét születéskor magával hozza és ez a törvény sarkalja úgy, hogy saját akaratának adja kezébe az ostort, az hajszolja előre. Jó állapot az már, amikor a magasabb rendű értelem ül fel a bakra és átveszi az irányítást. Kevesebb fájdalommal jár azontúl az emberi élet, az igaz, hogy kevesebb anyagi igénnyel is, miután a szellem végre szóhoz jutott…

Ehhez az állapothoz azonban csak sorozatos életek tapasztalatain át ér el az ember. Ezért, ha az előbb említett anyagias ember-típus jól végzi a feladatát, csak a maga fokozatán végzi jól.

Nagyszerűen vázolja ezt a beosztást a hindu vallás a kasztokban. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást, nem foglalkozást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást… A kaszt-beosztás is négy szakaszos:

1. A csandála, a páriák kasztja. Materiális emberek. Az anyag bázisuk. A magasabb érzékek alszanak bennük. Csak fizikai szemük van, s belső látás teljesen hiányzik náluk. Karmájuk szerint többnyire alantas munkát végeznek, engedelmeskedni kényszerülnek az őket teljesen betöltő fizikai síkon.
2. A Vájszia, a kereskedők kasztja. A gazdasági életben működőkről van itt szó. Adás-vétel, nyerészkedés, kapzsiság, kívánságok, igények és szenvedélyek termelői és kielégítői. Ezek csak az asztrálsíkig látnak, idáig van szemük. Mélyen gyökereznek az asztrálsíkban, ez az elemük.
3. a Ksatria, a harcosok kasztja. Spirituális fokozat. Persze ez ellentmondásnak látszik, hiszen a fegyveres katona is harcos. De ez tulajdonképpen nem is fizikai, hanem szellemi beosztásra vonatkozik. Jellemző, hogy a nagy hindu tanítók egy része is a Ksatria kasztból került ki. Pl. Buddha, Kapila. Az európai okkultisták között is többen voltak katonai pályán, pl. Nettesheimi Agrippa, Du Prel, stb. Az okkultista társaságokban ma is számos magas rangú katonatisztet találunk. Az eszme mindig magasabb rendű az egyén szűk körénél. A hazaszeretet magas eszme, az Isten-eszme a legmagasabb. A harcos tehát eszmékért lelkesedik. Másod-harmadrangú kérdés nála a fizikai, anyagi érvényesülés, meg az asztrális élvezet. Az ideákért fel tudja áldozni az életét is. Mondanunk sem kell, hogy a tudományok és a művészetek nagy képviselői is eszmékért harcoltak. Ilyen volt többek között Semmelweiss, Pasteur, stb. A művészek közül Liszt Ferenc és mások. A toll harcosai közül nem említünk példaképet, olyan számosan voltak és vannak hála Istennek.
4. a Brahmanok kasztja. Ide csak a legmagasabb szellemi koncepciójú emberek tartoznak. Tulajdonképpen ők végzik a léleknevelés munkáját. Kiépítik és fenntartják a kapcsolatot Istennel, mert a bennük megnyilvánuló erő, a magasabb rendű tudományok ismerete és terjesztésének képessége még akkor is messzire hat, ha visszavonulnak az élettől… Nem hivatalnokok ők, mint a legtöbb pap, hanem erőközpontok, melyek láthatatlan sugaraikat szórják szét. Puszta jelenlétükkel megváltoztatják egy kornak a képét. Ezeket nem érdekli a fizikai vagy asztrális élet. Nem érdekli őket a harc sem semmiféle formában, még a hit területén sem, – mindenen túl vannak már. Ők a magas eszményekért élnek, benne gyökereznek a transzcendentálisban, a magas mentálisban.

Ismételten megjegyezzük tehát, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást.

Pl. Mindenki Csandala, aki mélyen bele van süllyedve az anyagba, aki szolgalelkű.

Mindenki Vájszia, aki üzérkedik, mindegy, hogy piaci árut, művészetet vagy mennyei üdvösséget kínál pénzért.

Mindenki Ksatria, aki ideákért harcol, lelkesedik.

Mindenki Brahman, aki csak a magas eszményekért él és nem törődik a föld kívánatos dolgaival.

Ebből az ismertetésből mindenki felállíthatja a maga helyzetképét, ha indítást érez rá és ha érzi ezt a benső indítatást, az már jó, mert azt jelenti, hogy érzi a Vízöntőnek, az okkult korszaknak ritmusát. Ezt az indítást pedig szorgalommal és jóakarattal felerősítheti magában. Ajánlatos, hogy felerősítse, mert az átmenet igen veszélyes állapot.

Csak gondoljuk meg, hogy a mostani világalkony, a nagy finálé, melyben a sok ezer éves színjáték minden motívuma és a föld szférájába még beletartozó minden szereplő összetalálkozik,…

Micsoda összecsapás!…

Micsoda leszámolás!…

Ez a finálé: a tömegkarma. Ez a mérhetetlen szenvedések oka.

És ebben a szenvedésben – jegyezzük meg – nem az a tragédia, ha valaki belepusztul, ha meghal, hanem az, hogy úgy hal meg, hogy nem ismerte meg, mi az élet és mi a célja az életnek idelent.

Vajon kibékül-e az ember ellenségével? Hányan csúsznak bele a gyűlölet ritmusába csak azért, mert egyéni érdeke kárt szenved. Pedig valamennyire talán már ismerik a földi élet okát, mely ferde akaratuk teremtésének következménye, talán látják az utat is, mely a szenvedés, és célját, mely az anyagból való kibontakozás. Miért engednék hát magukat visszahúzni a sötétségbe?

Hányan emelkednek fel egy-egy ilyen összejövetelen lelkileg és utána a legkisebb sérelem vagy ambíció lehúzza őket az alacsonyabb síkra. Mintha csak valami alkalmi repülőkiránduláson vennének részt, ahonnan hamarosan visszatérnek a föld sűrű érdekszférájába.

Sajnos ilyen alkalmi kirándulókkal igen gyakran találkozunk okkult társaságokban, bármily név alatt működnek is. Érdeklődési fővonaluk a csodák területe. Élményt kutatnak, hajszolnak, sőt produkálnak, jóslást lesnek, lehúzzák az érzékfelettit a fizikai síkra, formába öntik, hogy lássák, hallják, tapintsák, ahelyett, hogy lelki érzékeikkel meglátnák, meghallanák a hívást felfelé… és oda törekednének. Mit akarunk a formától, mely ma van, holnap nincs? Mit akarunk tulajdonképpen a csodától is? Hát ha egy emberi lélek világossá válik, nem a legnagyobb okkult csoda ez?

Amíg az okkultizmusban csak az érzékelhető csodát: az élményt keressük addig asztrál és a psziché-területén vagyunk, az asztrál-éhség pedig húzza, tépi a lelket táplálék után. Ha nem törekszünk feljebb, benne rekedünk a vágyvilágban, ami nagyon veszedelmes állapot, mert a szenvedélyek is itt tanyáznak. Igaz, hogy az érzések is, de kötöttségek között csak az alacsonyabb rendűek maradnak meg, ha ezek felfelé törekedve kibontakoznak, küszöbét képezik a magasabb rendű érzésnek. Ez transzcendentális érzés.

A cél, mert felül kell emelkednünk önmagunkon. Ha ezt nem tesszük, akkor állunk, egy helyben topogunk. Hiába olvassuk és hallgatjuk a legnagyobb igazságokat, ha ugyanakkor minden anyagi igényünket is fenntartjuk… Nagyon frappánsan hívja fel erre a figyelmet Lao-Ce, a nagy kínai bölcs. Azt mondja:

„Harminc küllő találkozik a kerékagyban, de az űr közöttük képezi a kerék lényegét;

Agyagból készül a fazék, de az űr benne képezi a fazék lényegét;

Falak ablakokkal és ajtókkal alkotják a házat,

de az űr benne teszi azt lakhatóvá.”

Azt hiszem, ez elég világosan rámutat arra, hogy minden forma, minden kívülről megnyilvánuló körülmény csak a keretét képezi a benső lényegnek, melyért minden van. Ha felismertük a magunkban rejlő lényeget, akkor minden kívülről megnyilvánuló dologban csak eszközt látunk, mely a cél felé segít mindent. És ez a felismerés nem nagy érték-e már magában véve is?

Wictor Charon