A rezonancia törvénye és a viktimológia I/II

A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának. Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a „világképéhez”.

Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé. Goethe így fogalmazta ezt meg: „Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”

Goethe e gondolata elhagyja ami fizikailag érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból kelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, „jobban értjük”, amit olvasunk.

Mindezek az összefüggések eléggé közismertek s laposak, csak azt az elvet akartuk bemutatni rajtuk keresztül, amelyet majd a sorssal kapcsolatosan is alkalmazni akarunk. Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, ahogyan ezt a későbbiekben nevezni fogjuk, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.

Az úgynevezett környező világ valójában tükör, amelyben mindenki csak saját látványában részesül. Önmagán kívül mást meg sem pillanthat benne, mert az igaz, objektív, mindenki számára azonos valóságból csak az jut el hozzá, amihez neki magának affinitása van. Aki ennek a ténynek nincsen tudatában, az téves viselkedési formákba kényszerül.

A valóságban azonban mindenki önmagával küzd. Ezért is látunk mindenütt veszteseket, és sehol egyetlen győztest. Ugyan kit is győzhetnénk le egy tükör előtt vívott magányos csörtében? A rezonancia és a tükrözés törvénye természetesen mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes.

Azért hoztunk fel az eddigiek során szinte kizárólag negatív példákat, mert az emberi szenvedés is ezekből ered. A sors pozitív oldalával általában mindannyian jól elvagyunk. Ha tudatára ébredünk a környező világ tükörfunkciójának, hihetetlen információs forrás nyílik meg előttünk. Bár a tükörben csak magunkat láthatjuk, mégis használjuk, mert olyan részleteket pillanthatunk meg benne önmagunkból, amelyek enélkül a segédeszköz nélkül láthatatlanok maradnának.

Az egyik legjobb önismereti módszer az, hogy megfigyeljük saját környezetünket, s azokat az eseményeket, amelyekkel konfrontálódunk, mert minden, ami a külvilágból zavar bennünket, csak azt mutatja, hogy saját magunkban még nem békültünk meg ugyanezzel a princípiummal. Ezt viszont nem szívesen vesszük tudomásul. Ha valakit felbosszant egy másik ember fukarsága, az biztonsággal jelzi, hogy ő maga is fukar. Egyébként nem zavarná. Mit törődne ő a másik ember fösvénységével, ha ő maga nagyvonalú. Elfogadná, mint olyan tényt, amely nem izgatja fel, és amitől nem hagyja zavartatni magát.

Ha józanul figyelünk meg egy dolgot, akkor az olyannak mutatkozik, amilyen. A fű éppenséggel zöld – persze elképzelhető lenne pirosnak is, de zöld, és ennek nyilván megvan a maga értelme. A fű zöld színén senki nem izgatja fel magát, mert ez nem érint emberi problémákat. Az, hogy létezik a világban háború, ugyanolyan tény, mint a mező zöldje. Ezen viszont már felindulnak a kedélyek, s kezdődik a harc a békéért. Mindenért „harcolunk”: a békéért, az igazságosságért, az egészségért, az emberiességért.

“Társadalmi viktimológia

 Kettőn áll a vásár. A bűn és a hatalom vására is. A bűnhöz is, a hatalomhoz is ketten kellenek: az elkövető és az áldozat, a hatalom ura és alávetettje. Az áldozat nemcsak elszenvedi az elkövető erőszakát, hanem bizonyos értelemben együtt is működik vele: partnerévé válik, amennyiben viselkedésével, veleszületett vagy helyzeti adottságaival hozzájárul ahhoz, hogy áldozat legyen belőle.

Hasonlóképpen áll a helyzet a politikai közösség ellen elkövetett bűncselekményekkel: a jogtiprással, a szabadságjogok korlátozásával, önkényuralmi rendszerek, zsarnokságok vagy diktatúrák kiépítésével. Itt is partnerekként feltételezik egymást áldozat és elkövető: a társadalom és a hatalomra jutott türannoszvezér. A viktimológia az áldozattá válás okait kutató fiatal tudomány. Bárki válhat köztörvényes bűncselekmények, politikai erőszak, gazdasági szélhámosság áldozatává, az áldozatok többsége azonban jól körülírható társadalmi csoportokból kerül ki, és viselkedése is hasonló jegyeket mutat.

A viktimológia nem foglalkozik ugyan a szakrális áldozatok sorsával, szembeötlő azonban, hogy amíg létezett kultikus emberáldozat − Gyehenna völgye a megmondhatója −, az isteneknek feláldozott személyek jobbára ugyanazokból a csoportokból (gyermekek, serdülő ifjak, fiatal nők, értelmi fogyatékosok, idegenek) kerültek ki, amelyeknek képviselői kriminálviktimológiai szempontból is leggyakrabban válnak bűncselekmények áldozataivá. Persze a kultikus áldozati szertartásban nem védekezésre való képtelenségük, visszahúzódó félénkségük, zavart viselkedésük, gyámoltalanságuk, sebezhetőségük, kiszolgáltatottságuk miatt esett a választás e csoportok tagjaira, hanem rendkívüli szakrális értékük − a vitális erő, a szűzi tisztaság, az e világon túliság − tette őket alkalmassá az isteneknek tetsző áldozati ajándék szerepére.

A kriminálviktimológia az áldozatoknak a bűncselekmények létrejöttéhez való hozzájárulását, közelebbről: az áldozattá válásnak magában az áldozatban rejlő okait kutatja. A társadalmi viktimológia hasonlóképpen azt vizsgálja, hogy a hatalmat kisajátító politikai csoport vagy személy (önkényuralkodó, diktátor, zsarnok) nyílt vagy burkolt, lelki vagy fizikai erőszakának áldozatául esett társadalmi csoportok vagy egész társadalmak mennyiben járulnak hozzá maguk is az önkényuralom létrejöttéhez és fennmaradásához. A társadalom-lélektan, ezen belül a hatalom lélektana még várja a maga Hans von Hentigjét, aki a The Criminal and His Victime (A bűnöző és áldozata) című 1948-as megalapozó művével a viktimológiát a kriminológia önálló kutatási területévé tette, igaz, az új szaktudomány neve nem tőle, hanem Frederic Werthamtől származik, aki 1949-ben megjelent Show of Violence (Az erőszak látványa) című művében először használta a viktimológia szót.

Egyébként Hentig, aki a náci Németországból a 30-as évek végén emigrált az Egyesült Államokba, joggal tekinthető a politikai-áldozat-tudomány úttörőjének is, hiszen korai − a weimari Németország atmoszféráját, félelmeit és várakozásait tükröző műveiben a hatalmi téboly pszichopatológiáját is az ennek áldozatául esett társadalom lélektana felől vizsgálta. Illusztrálásul elég 1924-ben megjelent tanulmányai címét felidézni: Robespierre: A hatalomvágy pszichopatológiája; A cezarománia: Tiberius császár betegsége; Machiavelli: Az államcsíny és az államérdek pszichológiája. Hentig az elsők közt értette meg, mi készülődik hazájában, milyen félelmetes erők fenyegetik a társadalmilag gyökértelen, a szélsőséges politikai populizmus erőivel szemben tehetetlen weimari demokráciát, – ezt az igazi áldozat-demokráciát.

A bűn elkövetéséhez persze nemcsak áldozatra, hanem sok minden másra, egyebek között helyszínre is szükség van. A viktimológia „áldozati zónának” nevezi azokat a színtereket, ahol bűnelkövetők és áldozatok leggyakrabban futhatnak össze egymással. Nemcsak a nagyvárosi térben találhatók meg ezek az „áldozati zónák” (a krimikből is jól ismert elhagyott helyek: sötét sikátorok, mélygarázsok, aluljárók), hanem a történelemnek is megvannak a maga „áldozati zónái” (gazdasági válságok, rendszerváltások, radikális reformok, forradalmi átmenetek, háborúk), és ezekben már egész nemzetek, népek, népcsoportok „viktimizálódhatnak”. Nemcsak abban az értelemben, hogy újra meg újra a történelmi erőszak tényleges áldozataivá válnak, hanem abban is, hogy mindinkább az áldozat mentalitását és az áldozat habitusát veszik föl, amivel viszont eleve áldozatsorsra kárhoztatják magukat.

A magyar társadalom régóta halmozottan áldozattudatú és áldozatviselkedésű társadalom: egyfolytában a körülmények, a birodalmi terjeszkedések és nagyhatalmi érdekek, a nemzetközi paktumok és összeesküvések, távoli hatalmi központok és rosszindulatú szomszédok áldozatának tudja magát; a diktatúra áldozatának, a rendszerváltás áldozatának, a demokrácia áldozatának, a kormányok áldozatának, a külföldi bankok és a még külföldibb tőzsdespekulánsok áldozatának; nemzetközi pénzügyi központok és multinacionális cégek áldozatának; a válság áldozatának, a „bankárkormány”, a „maffiakormány”, a „maffiabaloldal”, a „maffiajobboldal”, a neo liberalizmus, a nemzeti populizmus áldozatának, tegnap a privatizálások, ma az államosítások áldozatának és így tovább. Fel sem lehet sorolni a „nemzeti együttműködés rendszer” kárvallottjainak, sértettjeinek minden csoportját: szinte minden héten áldozatául esik valamilyen társadalmi csoport a centrális erőtérből vezérelt rendteremtő jótéteményeinek.

Az áldozatszerep, az áldozatérzület azt jelenti, hogy a társadalomban a többség eleve reménytelennek vagy értelmetlennek lát, és ezért fölad minden ellenállást az erőszaktevővel szemben, és tétlenül, bénultan vagy gyámoltalanul kapálózva törődik bele végzete beteljesülésébe. Bár a paternalista és fallokratikus hatalomnak is kiemelt áldozati célcsoportjai a gyerekek, a nők, a fogyatékkal élők, a mindenféle deviánsok (ideértve a szegényeket, a hajléktalanokat, a munkanélkülieket is), az ilyen hatalom hajlamos az egész társadalmat gyerekszámba venni, vagy az erős és parancsoló férfikéz irányítására szoruló és vágyó nőként bánni vele, legtöbbször pedig egyszerűen értelmi fogyatékosként kezelni. Egy egész társadalom áldozati mentalitásában és viselkedésében a politikai közösség gyöngesége, belső kohéziójának hiánya, összefogásra, önszerveződésre, ellenállásra való képtelensége jut kifejezésre.

Az áldozati magatartás az okosságnak hitt lapulástól a sunyi meghunyászkodáson és kollaboráción keresztül a hatalomnak való nyílt felkínálkozásig és túlteljesítő buzgalomig terjedhet. A megaláztatások és jogfosztások halmozódásának egy pontján azonban az is megtörténhet, hogy az addig meghunyászkodó, az erőszaktételt zúgolódva vagy zokszó nélkül elviselő áldozatok − általában valamilyen önmagában jelentéktelen jogtiprás játssza az utolsó csepp szerepét az áldozati türelem kelyhében − váratlanul életre kelnek, és mérlegelés nélkül nekirontanak gyötrelmeik hatalmasnak hitt okozóinak, akik zsarnokoskodó óriásokból egy szempillantás alatt szánalmas törpékké aszalódnak. Az egyéni és csoportos félelmi frusztrációk hirtelen összeadódnak és valamilyen önmagában nem túl nagy horderejű esemény − helyi vagy alkalmi ellenszegülés, tiltakozás −láncreakciót indít be. Az önkényről lehull a hazugságokból szőtt álca, a hatalom fortélyos félelemre alapított tekintélye összeomlik, és a félelemkeltők megtanulnak félni azoktól, akiket megosztva és egymás ellen kijátszva elnyomtak és kizsaroltak.

Az államba fagyott despotikus erőszakot a forradalmi szaturnáliák vad népi erőszakja váltja fel, amelyben persze nincsen köszönet. Áldozatok és gyötrőik rövid időre helyet cserélnek. Viktimológiai szempontból minden hatalom képviselői fokozottan ki vannak téve annak, hogy erőszak áldozataivá váljanak, hiszen jól felismerhető, könnyen célba vehető, elszigetelt kisebbséget alkotnak.

Minél zsarnokibb az uralom, annál nagyobb a politikai vezető áldozattá válásának valószínűsége. De csak a jogtipró, leválthatatlan zsarnoki hatalom van kitéve annak, hogy társadalmi vagy politikai erőszak áldozatává váljon. Konszolidált demokráciákban az éppen regnáló hatalom áldozatait sohasem töltheti el teljesen a kilátástalanság érzése. A félelem, a megalázottság, becsapottság frusztrációjából előtörő agresszió, harag és bosszúvágy nem megy tovább a „büntetőszavazásnál”, vagyis a regnáló hatalom megbuktatásánál, a hatalmi visszaélések és túlkapások elkövetőinek jogszerű megbüntetésénél. Konszolidálatlan demokráciákban, féldiktatúrákban azonban előreláthatatlan az áldozatok felzúdulásának és haragkitörésének iránya, mértéke és módja. Csak azt lehet előre látni, hogy a szép szóval − ígéretekkel és fogadkozásokkal −, politikai engedményekkel, anyagi megvesztegetéssel ilyenkor már nem lehet leszerelni a társadalmat, és ritkán tartható a jog medrében az indulatos erőszak.”

Szilágyi Ákos

A bűn projekciójának (kivetítésének) problematikája beláthatatlan horderejű. Az emberiség közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. A bűnösök széles skálán helyezkednek el: sorsunkért a családtagoktól a kormányzatig, az időhiánytól a társadalomig mindenki felelőssé tehető. Sőt, a bűnösség projekcióját a pszichológia és a szociológia tudománnyá avatta, ezzel szankcionálva a kollektív tévedést. Legtöbben mint óriási terhet hurcoljuk magunkkal múltunkat; a mögöttünk lévő évek eseményeit, személyeket, akikkel feloldatlan viszályban voltunk vagy vagyunk.

Önmagukban a dolgok értékmentesek, neutrálisak. Csak az emberi hozzáállás teszi őket az öröm vagy a szenvedés forrásává. Így például a magány sem nem jó, sem nem rossz, sem nem kellemes, sem nem kellemetlen. Az egyik ember szenvedésként éli át, a másik az önmegismerés és a meditáció előfeltételének tartja. Az egyik ember törekvéseinek legfőbb célja a tulajdon, ugyanez a másik számára fölösleges teher.

Sohasem maguk a körülmények szabják meg kedélyállapotunkat, hanem mindig a hozzáállásunk a körülményekhez. Tudom, hogy ez a szemlélet meglehetősen szokatlan. Egy kijelentés helyességének azonban nem kritériuma, hogy megszokott legyen.

Thorwald Dethlefsen

Folyt. köv.

A rezonancia törvénye és a viktimológia II/II

Van a pszichopatológiában egy fogalom, a „vonatkoztatási rögeszme”, ez általában a skizofrén betegek sajátja, akik mindent, ami a világban történik, rögeszmésen önmagukra vonatkoztatnak. Ennek a beteges vonatkoztatási rögeszmének azonban megvan a pozitív pólusa is, ezt mi „szenzitív vonatkoztató gondolkodásnak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az átélő személy számára minden történésnek megvan a maga jelentése.

Minél tudatosabb az ember, annál inkább érdekli a történésekben rejlő információ, annál inkább a helyére tesz mindent. A legfontosabb követelmény önmagunkkal szemben, hogy minden létezővel harmóniában legyünk.

Akinek ez nem sikerül, magában keresse az okot. Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is. Ha én belül harmóniában vagyok a valóság különböző aspektusaival, akkor ezek külső megjelenési formái sem zavarhatnak a világban. Ha valamilyen kellemetlenség történik velem, ezt felhívásként kell értékelnem, hogy forduljak bensőmben a történtek által jelzett problematika felé.

Minden területen arról beszélünk, hogyan befolyásolják és hogyan határozzák meg az embereket a környezeti tényezők. A pszichoanalízis és az őskiáltás elmélete a neurotikus zavar okát a gyermekkorban, a nevelési stílusban vagy a traumatikus szülő-gyermek viszonyban keresi. Nemsokára a pszichoanalízis hivatalosan is magáévá teszi a regressziós módszereket, akkor majd minden neurózis okát a születés előtti élményekben fogják megtalálni.

Bármilyen különbözőek is a kezelési módszerek és elméletek, az mindenképpen közös bennük, hogy mindegyik a külvilágban keresi a helyzetek vagy zavarok okát. Bárki mesélje is el sorsát, minden helyzethez hozzá fogja fűzni, mely személyek vagy milyen körülmények voltak okai szenvedéseinek.

Nem lesz könnyű kisöpörni a fejekből a környezeti befolyásolás esti meséjét, amelyet a szociológusok tömege terjeszt. Minden elmélet ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy a bűnösséget másokra vetítsük ki, a többségnél minden bizonnyal megértésre fog találni. Kétségtelenül sokkal kevésbé tetszetős és kevésbé praktikus is, amit a mélyebb megismerés e témában kínál, viszont megmutatja, hogyan változtathatjuk meg sorsunkat kiutat mutat a betegségből, ezáltal nyújtja mindazt, amit mások csak ígérgetni tudnak.

Nincsenek olyan környezeti befolyások, amelyek formálják az embert, nem a nevelés határozza meg a felnőttet, sorsunk alakulásában senki sem bűnös. Olyan baktériumok és vírusok sincsenek, amelyek betegséget okoznak. Akik azt hiszik, hogy egzakt bizonyítékokkal tudják cáfolni fenti megállapításainkat, egy ponton tévednek: mindaz, amit ők bizonyítéknak tartanak, összefüggések megfigyelésén alapul; ezek pedig csak korrelációk. Korreláció az, hogy egy bizonyos fertőzéses megbetegedés fellépte esetén mindig megtalálható egy bizonyos vírus, hogy a fiatalkorú bűnözők családi körülményei meghatározott vonásokat mutatnak, hogy egy bizonyos neurotikus zavar esetén bizonyosra vehetők az anyaproblémák. Ezek a korrelációk stimmelnek, hiszen csak annyit mondanak, hogy minden olyan esetben, amikor fellép az egyik, jelen van a másik is.

Ezt azután az a teljesen tudománytalan, ám tudományos körökben igen kedvelt lépés követi, hogy a korrelációkat kauzalitásként interpretálják. A megfigyelt ha ez, – akkor az “is”-ből suba alatt „azért mert” lesz. Az eredmények ilyen jellegű transzformációja azonban már nem jogos. Nem vitatjuk, hogy egy bizonyos betegségnél egy bizonyos vírus jelen van, de ha ebből azt vezetjük le, hogy ezek a vírusok a betegség okai, ezen a jövő generációk ugyanolyan szívből fognak kacagni, ahogyan mi nevetünk azon, hogy a Föld korong alakú.

Mégsem tudják olyan könnyen megcáfolni azt, amit mi állítunk, hogy nincsenek külső befolyások. Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi. Abban, aki ezt felfogja, s hajlandó saját sorsáért felelősséget vállalni, megszűnik a fenyegető véletlenektől való szorongás. Korunk fő foglalatossága, hogyan előzzük meg, hogyan biztosítsuk be magunkat a sors esetlegességeivel szemben. A bebiztosító rendszerek a biztosító társaságoktól a szocializmusig széles skálán helyezkednek el, ám mindegyiknek ugyanaz a célja: külső intézkedésekkel megváltoztatni vagy megakadályozni a sorsszerű események bekövetkezését.

Minden ilyen törekvés mögött szorongás áll. Csak az szabadulhat meg ettől a szorongástól, aki vállalja a felelősséget, s odaáll sorsa elé. Nem ölnek meg bennünket véletlenségből, s gazdagok sem leszünk véletlenül. Mindkét jelenség csak abban az esetben manifesztálódhat, ha megértünk rá, ha affinitásunk van vele. Az emberek úgy akarnak meggazdagodni, hogy közben elfelejtenek megérni a gazdagságra. Akik a mélyebb megismerés iránt érdeklődnek, széles e világban keresik a nekik való gurut, a legjobb rendszert, s nem jut eszükbe, hogy aki megérett, ahhoz a guru maga megy oda.

Ha valóban szükségünk van valamire, ez önmagában elegendő – meg fogjuk kapni. Kicsiben sokan átélték már e törvény működését. Egyszerre csak konfrontálódunk egy témával, amelyre addig egyáltalán nem figyeltünk, sőt, alig sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Így például megismerkedünk a „hangyák szerelmi életének” specialistájával. Még éppen azon csodálkozunk, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ilyen különös témával foglalkozik, és akkor valahonnan „véletlenül” kapunk ajándékba egy könyvet, ugyanerről. A képes folyóiratban, amelyet olvasunk, szintén van egy cikk a témáról, s egy látogatás alkalmával felfedezzük; hogy jó ismerősünk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, maga is ezzel a kérdéssel foglalkozik – bár korábban soha nem beszélt róla.

A „véletlenek eme láncolata” mögött – amit valamilyen formában szinte mindnyájan átéltünk már – semmi más nincsen, mint affinitás – vagy a rezonancia törvénye. Így biztosak lehetünk benne, hogy találkozni fogunk azzal a könyvvel, információval vagy kontaktussal, amelyre szükségünk van – ha valóban szükségünk van rá, és ha érettek vagyunk a találkozásra. Enélkül az érettség nélkül pedig semmi haszna a keresgélésnek, a törekvésnek.

Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is. A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. A belső út az örök vándorlás, az ólomból arannyá nemesedés útja. A bölcs a lét minden területével harmóniában él, ezért világa minden világok legjobbika. Látja a valóságot, és felismeri, hogy minden jó, ami van. Nem keresi a boldogságot többé, mert megtalálta – önmagában.

Thorwald Dethlefsen