Az intuíció, mint kvantumugrás?

A kvantumfizikai jelenségek egyik legismertebb, mégis sokszor félreértett jelensége a nem folytonosság törvénye, vagy ismertebb nevén a kvantumugrás. Ennek nem is igazán a fizikai, matematikai magyarázatai az érdekesek, és hasznosak. Az önismeret fejlesztésében sokkal nagyobb jelentőségű lehet számunkra, ha felfedezzük az analógiát, a párhuzamot, amit mentális és érzelmi életünk megismerésében jelenthet ez az elv. A kreativitás folyamata és az intuíció jelensége az, ahol a legegyszerűbben megvilágosodik a kérdés. Hogyan is működik a racionális logikánk? Melyek a határai? Lehet -e, érdemes -e elengedni néha a “józan észt”? Mi lehet ennek az eredménye?

Ahogy az önismeret útján elindulsz befelé, belső lényeged felfedezése érdekében, gyakran el kell hagynod a megismerésnek az eddig ismert formáit. Hiszen az a fantasztikus eszköz – a racionális gondolkozás -, amit a természettől kaptál és a hagyományos oktatás keretei között fejlesztettek tovább, nem biztos, hogy belső világod megismerésében is ugyanolyan hatékony lesz.

A logikus gondolkodás célja, hogy megtaláld helyed a világban, s a társadalom értékes és hasznos tagja legyél. Ez azonban kevés a valódi kreatív létezéshez, mert az ilyen elme mindig az ismert keretei között marad. Nem szeret szembenézni az ismeretlennel.

A megismerhetetlen, elme által fel nem fogható jelenségek – tudat, születés, halál, élet, nem anyagi valóságok, stb. – pedig szabályosan zavarják, és megijesztik.

Pedig a belső világodban bizonyos kérdésekre nincs magyarázat, mert nem léteznek benne az elme értelmezéséhez szükséges viszonyítási pontok. Azok nélkül pedig bizonyos jelenségek értelmetlenek.

Honnét tudnád mi a magasság, ha nem lenne mélység? Hogyan tudnád mi a jó, ha nem tudod mi a rossz? Ha nincs összehasonlítási alap, akkor az elme nem képes értelmezni a világot. Azonban ha nem tud az értelmünk megragadni egy jelenséget, az nem jelenti, hogy az ne létezne, vagy ne lenne valósága. Okosabb lenne találni egy olyan megismerési módot, mely tágabb, mint a gondolati értelmezés. egyik ilyen például az intuíció.
Ha úgy érzed, hogy amit az intellektus nem tud megmagyarázni, az nem létezik, akkor egyszerűen lezársz magad elől bizonyos valóságtartományokat.

Ha racionálisan neveltek – mint a legtöbb embert – nem biztos, hogy közel engeded magadhoz a felsőbbrendű valóságok megnyilvánulásait. Még akkor is tagadni fogod, hogy ilyesmi létezhet, ha veled történik meg.

Ilyenkor azt mondja az elme: „Ez lehetetlen. Ellenkezik a józan ésszel. Bizonyára csak képzelem. Biztosan álmodom. Mindaddig, amíg nem tudom racionálisan bizonyítani, nem fogadom el.”

A racionális elme ilyenkor bezárul, a józan ész határai közé, ahova az intuíció nem hatolhat be. Ilyenkor az intellektus dominál a létezésben, s az ember úgy működsz tovább, ahogy megtanították neki.

Vizsgáld meg, vajon rád mi a jellemző! Ha a racionális logika túlsúlya, akkor nem engeded magadhoz az élet rejtélyeit, akkor nem engeded, hogy az intuíción keresztül valami csodálatos, és felfoghatatlan Intelligencia beszéljen hozzád, és segítse életed. Pedig az igazi emberi kaland itt kezdődik. Ahogy Albert Enstein fogalmazott:
„A legcsodálatosabb dolog, amit az életben megtapasztalhatunk, a misztikus rejtély.
Ez a forrása minden valódi művészetnek és tudománynak.”

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a józan észt, a logikát el kellene vetni. Ez félreértés. Használhatod az intellektust anélkül is, hogy bezárulnál annak korlátai közé. A racionális elmét, ha eszközként használod, akkor nyitott maradsz. Fogékony vagy valami megmagyarázhatatlan felsőbb Intelligencia iránt.

S ekkor arra is érzékennyé válsz, amikor Az megérint, kommunikál veled. Természetesen nem feltétlenül gondolatokkal, vagy szavakkal, hanem szimbólumokkal, archetípusokkal, érzetekkel. Ehhez persze nyitottá, érzékennyé és befogadóvá kell válnod. Önmagad, s a környezeted irányába egyaránt.

Ekkor már segítségként használhatod az intellektusodat, amely észlelni tudja, hogy „olyasvalami történt, ami rajtam túlmutat”. A tiszta és ragaszkodásoktól megtisztított elme egyszerűen elengedi a „gyeplőt”, és a kontroll iránt vágyat. S ez a legnagyobb eredmény, amit elérhet. Belátni a saját korlátait, s befogadóvá válni a megismerés mélyebb szintjei felé, melynek következő lépcsőfoka az intuitív tudás.

Szatmári L. Miklós

Mesterséges-e az intelligencia?

Az egyik az a képesség, hogy valaki tud-e problémákat elemezni és megoldani. A második az, amit ők úgy neveznek: “emergent leadership”. Ennek lényege, hogy a jelentkező személy mennyire tud csapatot vezetni, ugyanakkor az illető képes-e visszalépni és másoknak átadni a vezetést. Míg a harmadik az úgynevezett “Googleness”. Ez azt takarja, hogy valaki tud-e felelősséget vállalni és előre lendíteni ügyeket, akár azzal együtt is, hogy közben javít a világon.

Ez elhangozhatott volna valamely AI  (Artificial Intelligence – Mesterséges Intelligencia) fejlesztőjétől is, azonban ez a Google elvárása az új munkatársaikkal szemben. Ennek ellenére, ha megnézzük az összes AI fejlesztést – ami már nem is annyira az IQ-ra szorítkozik – a fejlesztési irányok mind a fentebb írtakban foglaltak felé haladnak.

Ezt nagyon jól példázza a Microsoft vagy a Facebook AI-ja, amelyeket csevegésre illetve alkudozásra fejlesztettek. Olyannyira, hogy az etalonnak számító Turing teszten szerintem simán át is mehetnének, amennyiben nem széleskörű társalgásban vennének részt, hanem adott, specifikus területen kellene helyt állniuk. Mindezt pedig azért lennének képesek megtenni, mivel egy adott szegmensre specializált AI-król van szó, és a mintavételezésük ezen szűk spektrumon belüliek, így ha úgy ültetnénk le valakit a velük való kommunikációra, hogy az egyik egy szélsőséges nézeteket valló tinédzser, míg a másik egy minden hájjal megkent kereskedő, a sztereotip beidegződések alátámasztanák azon érzésünket, hogy mi egy hús-vér személlyel társalogtunk.

Ez az oka annak is, amiért sok kutató és fejlesztő – akik ezen a területen dolgoznak – nem értenek egyet azzal, hogy idővel az AI-k átveszik az uralmat az emberek felett. Minden egyes funkcióra külön AI-t kell írni, amely adott területnek kiemelkedő képviselője lehet, ahogy a nemrégiben nagy győzelmet arató AlphaGo is, azonban ez az algoritmus jelenleg nem képes arra, amire a Facebook tárgyaló AI-ja, és ez fordítva is igaz. Az AI-k pár dologban jobban teljesítenek, mint az ember, mivel őket nem érik érzelmi behatások, így mindent objektíven, a beléjük programozott algoritmusok alapján végeznek el. Nem zavarja meg őket, ha madárdalt hallanak munka közben, nem néznek vezetés közben óriás plakátokat, vagy a mezőn rohanó nyulat. A számítási kapacitásuk a rendelkezésre álló információk katalogizálásában, szűrésében, analizálásában már egy ideje megelőzi az embert, azonban annak megfelelő értékelésére még nem képesek. Statisztikai alapon tudnak optimális eredményeket produkálni, azonban ahogy a Különvélemény című film is remekül példázza ezt, vannak olyan értékek, amelyek az AI számára csak egy adat, egy változó, azonban nem mindig képes ezt megfelelően kiértékelni. Sok esetben ugyanaz az AI alap, azonban mindig más feladatra van beállítva. Amolyan modern mesterséges polihisztorok.

Ennek oka, hogy amíg az ember információkat dolgoz fel, a génjeibe kódolt algoritmusok meghatározzák az alap működését, addig a környezeti hatásoktól is függ, hogy egy-egy újabb »változót« miként dolgoz fel, raktároz el az ember. Ezek az algoritmusok évmilliók alatt fejlődtek ki, sok-sok örökséget hordozva a hüllőktől az emlősökig bezárólag. A gének aktivitása nagyban függ a környezeti behatásoktól.

Az alap algoritmus ugye a túlélés és szaporodás, ennek minél jobb kivitelezésére inspirálja a generikus rendszerünket a kívülről érkező pozitív visszajelzések, amelyek nyomán egyre eredményesebbek vagyunk, akár szakmában, képzőművészetben, szociális kapcsolatokban, stb. Ezek a változók nem várt hatásokat is kiválthatnak, amolyan szemantikai hibákat, amelytől a program még fut, többnyire hibátlanul, azonban néha vannak kisiklások. Ilyen például a művészet, amire az embernek már több tízezer éve igénye van. Kezdődött ez az első barlangrajzokkal és felfűzött kagylókkal, ahol már valamilyen absztrakt, gyakorlati haszonnal nem kecsegtető alkotás nem közvetlenül van hatással az alap programkódra. Viszont ez a szemantikai hiba teszi lehetővé, hogy adott dolgokra, helyzetekre másként is képesek legyünk tekinteni, ezzel elérve, hogy olyan cselekményeket hajtsunk végre, amelyek végső soron eredményesebbé tesznek minket. Ilyen felismerés, hogy a lehullt, letört faág nem csak faág lehet, hanem bot, eszköz. Ahogyan a kő sem csak kő, hanem kalapács, baltafej. És igen, ez az elvont gondolkodás tette lehetővé, hogy az ősember a követ rögzítse a bot végére. Ahogyan ez a gondolkodás mód hívta életre a vallásokat, hiedelmeket, művészeteket is.

Programozási kifejezésekkel élve, egy AI esetében a True érték sosem lehet False, és fordítva, míg az emberi elme képes erre. Ahogyan képes arra is, hogy ezen értékeket az élete során az újabb információk feldolgozását követően, újabb környezeti behatások esetén újradefiniálja. Az AI jelenlegi formái nem képesek ezeket a határokat átlépni. Leegyszerűsítve, egy AI nem képes az 1 és 0 állapotát egy értékként kezelni.

Az már a jövő zenéje, ha az első, nem teszt kvantumszámítógépek elkezdik a működésüket, és egy ilyen számítógépre írunk AI algoritmust, akkor annak mi lesz az eredménye, mivel a kvantumrészecskék képesek felvenni a kvantum-szuperpozíciót, amikor egyidejűleg két (vagy több) helyzetben is (például van-nincs állapotban) létezhetnek egyszerre. Ennek elméleti boncolgatása megérne egy misét, hisz ez a szuperpozíció elvileg bármire képessé tehet egy ilyen rendszert, azonban ez jelenleg a tudományos-fantasztikus irodalom berkeibe tartozik, még ha olykor egy-egy fizikai elméleti modell erősen súrolja is a sci-fi zsánerét.

Azonban most lépjünk át egy másik színtérre. Az embertől elkülönített AI félelmet kelt, mivel mindig úgy érezzük, nincs rálátásunk, nincs lehetőségünk belelátni abba, mi is jár egy AI fejében. Erre számos példát lehetne felhozni az elmúlt időszakból. Ott volt például a Facebook AI-ja, aki saját nyelvet alkotott. Vagy ott van a Google bámulatba ejtő AI-ja (AlphaGo), amelyiknek az első változata megverte a legjobb emberi Go játékost, majd létrehozták ennek utódját, aki ezt is túlszárnyalta, mivel megverte az elődjét. Viszont ez a győzelem már trükkös volt. Ugyanis ennél az AI-nál nem táplálták be az összes ismert Go lépést, hanem kizárólag a szabályokat. Az AI pedig játszani kezdett, és nagyon rövid idő alatt eljutott arra a szintre, hogy megverje elődjét. Ez már kicsit túlmutat azon, hogy egyszerűen csak számítási kapacitásról legyen szó. (Nem beszélve arról, hogy sakkozni meg alig 4 óra alatt tanult meg ugyanezzel a módszerrel úgy, hogy egyetlen meccset sem vesztett. – AlphaZero)

Viszont mi történik akkor, ha az AI-t összekötjük az emberi aggyal? Mondhatnánk, hogy ismét átléptünk a tudományos-fantasztikum területére, azonban nem. A jelen orvostudománya már rendelkezik azon technológiákkal, amelyek fejlesztésével ez elérhető közelbe került, kezdve az agyi EEG-t érzékelő műszerektől az olyan audio és vizuális implantokig, amelyek az agy számára közvetítenek információkat, a feldolgozást meghagyva az agynak. Még ennél is tovább jutott mára a tudomány a művégtagokkal, amelyeknél már nem csak élettelen valamit rögzítenek fel egyre többen, hanem képesek azokat mozgatni, és a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően érezni is vele. Ugyanitt említhetnénk, hogy végrehajtottak már olyan sikeres kísérletet, ahol a világ egyik felén bedrótozott emberek a Föld másik felén lévő számítógépeket voltak képesek irányítani. Innen már tényleg csak egy lépés az emberi faj kiterjesztése. (ha azokat az AI-kat, amelyeket jelenleg különböző feladatokra fejlesztenek (pl.: orvosi diagnózisok felállítása, okos otthon, önvezető járművek), idővel az AI túl fog mutatni jelenlegi irányítási rendszerek összességén, többé válhatnak egyszerű asszisztenseknél (Siri, Cortana, Alexa), vagy mint az emberre megszólalásig hasonlító androidok) Az viszont ebben a pillanatban túlzás lenne állítani, hogy ez egy evolúciós lépés lenne.

Bryan Johnson szerint nem elképzelhetetlen, hogy létrejöjjön egy agy-számítógép interfész, aminél nem csak az emberek közötti kommunikáció lenne könnyebb (telepátia? gondolatmegosztás?), és a számítógép vezérlése mellett képesek lennénk az AI-kal együttműködni. Itt nem egy olyan tárolókapacitás bővítésre kell gondolni, mint Johnny Mnemonic esetében. Ez az összekapcsolás többet jelentene. Az AI számítási kapacitása és tanulási képességei megtámogatná az egyén tudatát.

Vajon képessé válhatnánk arra, hogy ne csak azt érzékelje agyunk, ami az alap kódunk (túlélés, reprodukció) kivitelezéséhez szükséges? (Nemrégiben jelentette be a NASA, hogy a Google AI-ja újabb exobolygókat talált egy olyan naprendszerben, amelyet már eddig is vizsgáltak a csillagászok, azonban az exobolygók olyan gyenge jelekkel rendelkeztek, hogy maguk az emberek nem vették észre, az AI viszont igen. Egy ilyen kiterjesztéssel többé válhatna az ember?)

Ha lehet, az ilyen fejlesztés – hogy az emberi agyba egy olyan berendezést ültessenek be, amellyel úgymond csatlakozhatunk egy központi hálózathoz („Itt a Borg, asszimilálni fogjuk magukat, minden ellenállás hasztalan.”) –, még  nagyobb riadalmat kelt, mint az AI-k térhódítása, és a miattuk bekövetkező munkahelyek megszűnése, átalakulása. Johnson szerint alaptalanok ezek a félelmek. A cége fejlesztésére inkább úgy kell tekinteni, mint anno az áram felfedezésére vagy a nyomda színre lépésére, amelyeknél szintén nem lehetett előre látni, milyen befolyással lesz az emberiség jövőjére.

Megint feléledhetnek azok a viták, mitől ember az ember, és meddig tekinthető embernek, illetve mi számít emberinek. Hamarosan nem arról fognak folyni a viták, hogy az AI-val rendelkező androidoknak, vagy eleve csak az AI-knak lehetnek-e jogaik, hanem arról, hogy egy esetleges Human 2.0, aki aláveti magát egy ilyen beavatkozásnak, embernek fog-e számítani. Johnson meghatározása szerint az ember bármi lehet. Ha úgy nézzük, a szabad akarat kicsit felé billentené el a vita mérlegét. Hisz lehetne-e emberibb az az ember, aki szabad akaratából hoz döntéseket, vállalva tettei következményeit. Egy ilyen döntésnél messze felül kell emelkednünk állati mivoltunktól, háttérbe kell szorítanunk a genetikailag belénk kódolt viselkedéseket.

Végezetül, térjünk ki a bejegyzés címére. Jelenleg a fejlesztés alatt álló minden ez irányú folyamatot AI-nak nevezzük pusztán azért, mert “nem” a hagyományos evolúciós folyamat szerint fejlődött ki. De! – szoktam ilyenkor mondani – minden csak nézőpont kérdése. A jelenlegi mesterséges intelligenciák nem jöhettek volna létre, amennyiben az ember nem éri el a jelenlegi technológiai szintet, vagyis, a mesterséges intelligenciára lehet úgy is tekinteni, mint az emberi evolúció hozadékára, és ez a megállapítás még jobban helytálló, ha figyelembe vesszük az agy-számítógép, agy-AI interfész lehetőségét. A kérdés az, mennyire számít mesterségesnek egy olyan intelligencia, amely nem más, mint az ember által leképezett intelligencia, a természetben lévő minták alapján létrehozott rendszer. Az ember pedig aszerint készíti el az AI-t megalkotó algoritmusokat, amiket létezése során tapasztalt, és ezek összessége köszön vissza egy sikeresen működő AI kódból. A mesterséges ellen szól az is, hogy ha valaha sikerül is átlépni azt a határt, amikortól az AI öntudatra ébred, és elindul a maga evolúciós útján, az addig egy mesterséges környezetben létező AI belép az univerzumunk örök körforgásába. Már ameddig a villanyt valaki le nem kapcsolja, vagy az AI meg nem oldja ezt a problémát. Nem, itt nem a Mátrixra gondolok, mert az embernél van valami, ami még több energiát képes előállítani. Ez az erőforrás már most is rendelkezésre áll. Napfény, víz és levegő is lehetne, azonban itt most a heterotróf életmódra gondolok.

Innentől kezdve viszont már egyáltalán nem hívnám mesterségesnek, hanem egy, az evolúció által generált folytonos fejlődésre való törekvés megnyilvánulásának, kicsit kilépve az organikus alapokból. Még akkor sem tartanám mesterségesnek, amikortól képessé váltak saját AI-t létrehozni, ami szintén megtörtént nem is olyan régen.

Kiegészítés: A műanyag kifejezést azokra a kémiai alkotóelemekből létrehozott anyagokra használjuk, amelyek eddigi ismereteink szerint a természetben nem megtalálhatóak. Ezzel szemben a Cassini űrszonda a háztartásban használt műanyagok egyik összetevőjét, propilént detektált a Szaturnusz Titán nevű holdjának légkörében.

R. J. Hendon

fordította; Szilárd 

ENVIENTA

 

A rezonancia titkai

Az egyik legtitokzatosabb jelenség az univerzumban a rezonancia, a mai fizika sejti a jelentőségét, van külön Rezonancia Kutató Intézet, egyik nagy kutatója Nassim Haramein (iráni származású) amerikai fizikus, ez nagyon az élvonal, és jellemzően egy nagyon spirituális elmélet van az előtérben, a Connected Universe (a kapcsolódó univerzum), ami kb. annyit tesz, hogy valóban minden mindennel kapcsolatban van.

Ez nagyon izgalmas, már csak azért is, mert például kiderülhet, hogy létezhet akár szabad energia is, illetve hogy mi is mindennel kapcsolódunk, ami csak létezik a világegyetemben. Szép!

A zenében nagyon fontos a rezonancia elve. Ha csak a hangszalagjainkból kilépő hang létezne, bizony az nagyon szegényes hatású, és gyenge erejű lenne. Hogyan lesz nagyon szép, és egyben erős hangunk? Ehhez van szükség a rezonancia elvének kihasználására. Mondjuk van egy 1X erejű hangunk, amit a hangszalagjaink kibocsátanak. Ha most ezt a hangot a különböző REZONÁNS KAMRÁINKBAN rezonáltatjuk (a rezonancia egymást erősítő együtt rezgést jelent)akkor az 1X erejű hang helyett akár 10X, vagy 20X erejű hangot kapunk. A hangszalagokból kilépő hang rezgésbe hozza a rezonáns kamráinkban lévő levegőt, az felveszi a rezgést, elkezd együtt rezegni az eredeti frekvenciával, és felerősíti azt. Az egymást erősítő együtt-rezgésből sokkal nagyobb hangerő lesz, mint amilyen az eredeti rezgés hangereje volt.

Itt azért álljunk meg egy pillanatra, mert ez nem tűnik furcsának? Ez mintha ellene mondana az anyag- és energia megmaradás törvényének! Van egy 1X egységnyi energiánk, az rezgésbe hoz egy közeget, ami rezonálni kezd vele, és az eredmény 10X, vagy 20X lesz?

Ez nem úgy tűnik, mint egyfajta “Szabad Energia Berendezés”, azaz több energiát kapunk, mint amennyit belevezettünk?

Hoppá!

Lehet, hogy már rég létezik ingyen energia berendezésünk, mégpedig a saját testünkben? Érdekes… Na, ezt hogyan lehet megmagyarázni? Nem csoda, hogy minden ingyen energia berendezés a rezonancia ötletén alapul.

Ezt a jelenséget jól ismerte Nikolas Tesla, és úgy látszik, hogy a mai fizikusoknak is vonzó a téma, legalábbis Nassim Harameinnek mindenképpen.

Na mindegy, amíg valaki megfejti ezt a talányt, addig is daloljunk!

Hol vannak a fő rezonáns kamrácskáink? Nyilván mindenütt, de azért el tudok különíteni öt fő területet. Mindegyik terület a teljes hang egy bizonyos sávját erősíti ki. Tudnod kell, hogy egy zenei hang, vagy énekhang nem egy darab rezgés eredménye, mert egy zenei hang egy sor FELHANGOT tartalmaz, azaz az alaprezgés egész számú többszöröseit. Pl. legyen az alaprezgés mondjuk 100 Hz (100 rezgés másodpercenként), és akkor a felhangjai ennek a 200 Hz, 300 Hz, 400, 500, 600, 700, … , 1100,1200, … , 4900, 5000, 5100, stb. Azaz egy 100 Hz-es alaphangban akár 200, vagy több felhang is egyszerre benne rezeg.

Vannak mélyebb felhang területek, közép-mélyek, közép felhangok, közép magasak, és magasak. Ha egy üreg kb. 30 cm rezgő teret tud biztosítani a hangnak, abban vígan elfér egy 1000 Hz-es rezgés. Ilyen rezonáns üregként funkcionálhat a mellkasunk. A torkunk biztosíthat 15 cm helyet, ez 2000 Hz-es rezgésnek felelhet meg. A szájüreg 10 cm-e 3000 Hz körüli rezgéseket erősíthet ki. Az arcüreg-orr (Maszk) 5 cm körüli üregei 6000 Hz-es rezgéseknek adhatnak otthont, és a homlok üregek kis centiméterei már a 10000 Hz-es rezgések világát gazdagítják.

Aszerint, hogy melyik területet hangsúlyozod, vagy épp melyiket nyomod el, más és más hangszínt kapsz, így az énekes tulajdonképpen HANGMÉRNÖK, aki folyamatosan tudja változtatni a saját hangszínét.

Ez csodálatos lehetőség, nem? Mintha szobrász lennél, hang-szobrász, aki pillanatonként a fantáziádnak, kreativitásodnak megfelelően változtatni tudod a saját hangszínedet.

Fekete-Kis Sándor

 

Tudományos összerakójáték

A tudomány által festett kép elhomályosult. Bár napjaink természettudománya fejlettebb, mint valaha, messze nem oldotta meg az összes rejtélyt, és nem értette meg mindazt, ami környező
világunkból megérthet. Éppen ellenkezőleg, a 20. század közepének világképe egyre halványabbá válik: nagy területek hiányoznak, mintha valaki egy összerakójátékból elcsent volna néhány darabot, a többi részt pedig tejüveggel fedte volna be.

A fontos tudományok fő irányvonalában a kutatók mintha visszahúzódnának a technikai részletek biztonságába, megkerülve ezzel a valóban alapvető kérdéseket. Amint Carl Friedrich von Weizsacker tudományfilozófus írja. „Jellemző a tudományra, ahogy ma művelik, hogy a fizikában nem teszik fel az igazi kérdést, mi az anyag, sem a biológiában, hogy mi az élet, sem a pszichológiában, hogy mi a lélek…”
Elérkezett az idő a kutatók számára, hogy felülvizsgálják feltevéseiket annak értelméről, amit megfigyeléseikkel és egyenleteikkel írnak le, valamint megnézzék, felderíthetők-e még hiányzó területek, és áthatolhatnak-e azon a fátylon, amely eltakarja előlük ezt az ismeretlen tájat. De mint mindig, amikor a kutatók ismétlődő eltérésekkel és ellentmondásokkal találkoznak, nehezen adják fel megalapozott elméleteiket. Már annyi kivétel és kiegészítés társul a fő elméletekhez, hogy ezek lassan elhomályosulnak, és végül senki sem tudja pontosan, mit jelentenek valójában. Szélsőséges esetben a belőlük levonható következtetések már sokkal bonyolultabbak, mint amit a józan ész és a türelem elvisel.

Éppen ez történt, amikor a geocentrikus világ elméletét felváltotta a heliocentrikus elmélet. Hosszú időn át uralkodott az a nézet, amely szerint a Nap és a bolygók tökéletes körpályán keringenek a Föld körül olyan módon, hogy forgó kristálygömbökön függnek. De ez később csak úgy maradhatott összhangban a megfigyelésekkel, ha feltételezték, hogy a gömbökön belül újabb gömbök és a körökön belül újabb körök helyezkednek el. Végül aztán ezeknek az „epiciklusok”-nak a száma annyira megnőtt, kiszámításuk annyira bonyolulttá vált, hogy hitelét vesztette az alapelképzelés. Kopernikusz – aki erősen hitte, hogy a természet szereti az egyszerűséget – ekkor elállt a heliocentrikus elmélettel, és ezt az egyszerűbb, bár forradalmi elképzelést számos csillagász elfogadta. Einstein forradalmi gondolata a századforduló körül hasonló tényezőkből eredt: a fizikai jelenségek Newton klasszikus mechanikája szerinti értelmezése olyan bonyolulttá vált, hogy az Einstein egyenletei által bevezetett rendet és egyszerűséget – bár elképesztőnek tűnt – a fizikusok nagy megkönnyebbüléssel üdvözölték. Hasonló folyamat zajlik napjainkban számos tudományágban. Egyetlen elmélet sem ússza meg cáfolat nélkül: láttuk már, hogy a század folyamán még a kvantumfizikában és a kozmológiában is eltérésekbe ütköztek a kutatók.

Ennek eredményeként a fizikusok új nemzedéke lázasan keres új
megközelítéseket és új fogalmakat. Sokasodnak a szabálytalanságok a biológiában is, ami egyre nagyobb nyomással nehezedik nemcsak a klasszikus darwini elméletre, hanem ennek neodarwinista változataira is. A tudat birodalmát persze sohasem értette meg tökéletesen a tudomány, de időnként akadtak kutatók, akik úgy vélték, hogy az alapvető fogalmak tökéletes megértése felé haladnak.

Ezek az illúziók mára már szertefoszlottak: olyan ellentmondások, felfedezések láttak napvilágot az emberi értelem és tapasztalat terén, amelyeket nem lehet többé figyelmen kívül hagyni pusztán azzal az indokolással, hogy ezek csak képzelgések, és nem tartoznak a tudomány vizsgálódási körébe.
Napjainkra szétzilálódott az a magabiztosság, hogy már felfedeztük a természet világának alapvető vonásait; a 19. század végének önelégültsége korunkban szinte teljesen előtűnt. Mind több társaság és szövetség alakul a tudományos megfigyelésekben elforduló rendellenességek vizsgálatára, és ezek a tudomány építményének széleiről lassan a középpont felé haladnak. A tudomány forradalmi változások küszöbén áll. A most kezdd tudományos forradalom gyorsabban zajlik le, mint a kopernikuszi forradalom, és szélesebb lesz, mint amit Einstein indított el. Az jellemzi, hogy igen sokoldalú tényeket olvaszt össze egy erősen egységesített, egyszer – még ha elvontnak is látszó – elméletben. A tudományban ugyanis nem úgy old meg valaki egy rejtélyt és válaszol egy kérdésre, hogy egyszerűen új feltételeket fércei össze egy már elfogadott fogalomhoz. Ehelyett a kritikus pontnál, ahol a szabálytalanságok már annyira felgyülemlenek, hogy a tudományos közösség nem tűrheti tovább őket, ugrás történik egy új, alapvető feltétel – egy új alapminta felé. Egy ilyen mintaeltolódás mélyebb (vagy mondhatjuk így: magasabb) szinten foglalja egységes elméleti keretbe az adott területen elért megállapításokat. Ahogyan a Newton és Kopernikusz által kidolgozott elméleti keret megnyitotta az utat az éggömb és a földgömb egységes szemlélete előtt, és ahogy a 20. század nem egyensúlyi termodinamikájának alapvető fogalmai utat törtek a fizikai és a fizikai-kémiai rendszereknek a biológiai, sőt a pszichológiai és a szociológiai rendszerekkel való egyesítése felé, ugyanígy a jelenkori forradalom az elméletalkotás új szintjére lép. Olyan értelmezést keres, amely egységesebb és teljesebb, mint amire a klasszikus tudományágak töredékes megközelítései és fogalmai épülnek.

A tudomány története folyamán a jelents haladás mindig együtt járt azzal, hogy a kutatók mélyebben és szélesebb körben nyertek betekintést a természet tapasztalati valóságába.

Ez jellemző Galilei, Newton, Kopernikusz és Kepler felfedezéseire éppúgy, mint Einstein, Bohr, Jung, Guth, Hawking és Pribram elméleteire. Az előttünk álló forradalom folytatja a múltból ered kezdeményezéseket: elmélyíti és kiszélesíti a tudományos kutatás alapjait. Az elmúlt évszázadok folyamán a tudományos kutatás következetesen mind mélyebbre hatolt.
Először Démokritosz láthatatlan „atomját” fedezte fel újból Dalton és Lavoisier a légnem anyag alapvető alkotórészeként. Amikor aztán Dalton atomjáról kiderült, hogy hasítható, az alapokat egészen Rutherford atomjáig mélyítették: eszerint az atom még parányibb atommagból és körülötte kering elektronokból áll. A kutatók még mélyebbre hatoltak ebben a században a Planck-féle
állandóval, majd a kvarkok, „húrok” és a több mint kétszáz elemi részecske felfedezésével: ezekre mind a nagy energiájú kísérletekben derült fény. És az a mez, amelybe ezek az egyre kisebb és elvontabb létezők be vannak ágyazva – az úgynevezett „nullaponti mez”, amelyről később még szó lesz -, a klasszikus mechanika közömbös euklideszi teréből lassanként átváltozott egy örvénylő, rejtett energiával töltött kvantumvakummá.
És innen hogyan tovább?

Az új tudományos forradalom még korai szakaszában van; egy teljes és hibátlan elméleti keret ma még csak reményteli óhaj. Ismerünk azonban olyan jelzéseket, amelyek
szerint ennek az óhajnak vannak reális kilátásai. Ezeket a jelzéseket vesszük most sorra.

Egységesítés a fizikában
Az előttünk álló szemléletváltozásnak az a legbiztosabb jele, hogy a különböző tudományágakban erőteljes kutatás folyik egy egységesebb elmélet irányában. Ez az elmélet sokféle jelzőt kapott már: rendszeres, holisztikus, integrált vagy egyszerűen általános. Sok kutató jobban szereti az egyesített jelzőt. Az új fizika legkevésbé vitatott területéhez tartoznak a „nagy egyesített elméletek” (GUT: grand unified theories). .
Az egységesítésnek – bár nem a „nagy egyesítésnek” -közismert a célja a fizikai tudományok történetében. Minden nagyobb elmélet egységesítette a tudományos közvélemény által ismert tényeket. Ez történt a Galilei által felvázolt mechanikában és a Newton által egyetemessé formált Galilei-féle elmélet esetében; de ez történt Maxwell elektrodinamikájával és Boltzmann termodinamikájával is. Századunk elején Einstein indította el azt a dönt áttörést, amely a 19. századi fizika zavarossá vált világképét egységesítette. Ez volt a speciális relativitáselmélet érdeme, mert a klasszikus fizika által felvetett kérdéseket következetesen és elegánsan oldotta meg, de még inkább az általános relativitáselméleté, amelyben átfogóan és váratlanul találkozott a geometria és a mechanika. Tér és anyag a geometria, illetve mechanika segítségével új és szerves egységre lépett.
A gravitáció korábbi mechanikus erőhatása a geometria egyik elemévé vált: ettől kezdve a tér görbületének tekintették. A tér geometriáját viszont az anyag eloszlásának tulajdonították. Bár
továbbra is hasznos dolog volt a térre és az anyagra úgy gondolni, mint különálló valóságokra, a fizikusok lassan rájöttek, hogy ezek elválaszthatatlan, egységes egészet alkotnak.
Minthogy Einstein nem volt megelégedve a geometria és a mechanika egységesítésével, újabb lépésen töprengett, amellyel az anyag valamennyi ismert részecskéjét összekapcsolhatná a téridő
összes ismert erőivel egy egységesített mezelmélet időtlen mátrixán belül.

A nagy tudós azonban a négy kölcsönhatás (egyetemes erő) közül csak kettőt vett számításba – a gravitációt és az elektromágnesességet, – így tehát figyelmen kívül hagyta az elemi részecskék gyenge és erős kölcsönhatását. Hogy végül kudarcot vallott, inkább a természet egyetemes erőire vonatkozó téves feltételezésén, nem pedig a vállalkozás megvalósít-hatatlanságán múlott. Amikor nagy egyesített elméleteket állítanak fel, már figyelembe veszik mind a négy egyetemes erőt azoknak a részecskéknek a sokaságával együtt, amelyek létezésére csak századunk második felében derült fény.
A nagy egységes elméletek fogalmi keretet kínálnak ahhoz, hogy a fizikusok egyesíthessék a legújabb kísérletek során megismert részecskéket azokkal az erőkkel, amelyek ezeknek a részecskéknek a kölcsönhatásait szabályozzák. Az egységesítés mind szükségesebbé válik, mert az elemi részecskék hihetetlenül „elszaporodtak”, és kiderült, hogy már mindennek nevezhetők, csak „elemi”-nek nem.

László Ervin

A tudat megnyilvánulásai

Csupán önvizsgálattal nem tudjuk felderíteni az agynak azt a szürkeállományát, amelyhez kapcsolódik, legalábbis a természettudományok mai feltételezése szerint. A filozófusokat és a bölcselkedésre hajlamos tudósokat azonban mindig megdöbbentette, hogy a megfoghatatlannak tűnő, lebegő tudat miért társul szövetekből, szervekből, csontokból álló testtel és szürkeállományt tartalmazó aggyal. A testnek ezek a részei ugyanis sejtekből, ezek az egységek viszont molekulákból és atomokból tevődnek össze; a test molekulái és atomjai pedig semmi jelét nem mutatják annak, hogy tudatosak lennének vagy valamilyen módon különböznének más molekuláktól és atomoktól.

A tudatosság mégis valahogy „áthatja” azokat az atomokat és molekulákat, amelyek az élettani szürkeállományt képezik az agyban. Vajon arról van-e szó, hogy agyunkban az idegsejtek képesek tudatot létrehozni? Vagy talán a tudat és az agyműködés valami olyan teljesen eltérő dolognak – szellemnek vagy léleknek – a létezését jelzi, amely nem maga az agy, hanem csak társas viszonyban áll vele? A kutatók által gyakran hangoztatott egyik nézet szerint a tudat azonos az aggyal: a tudat jelensége valamilyen módon a magasan szervezett agysejtek millióinak bonyolult kölcsönhatásából ered. Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés: az agysejtek szürkeállománya miként lehet annyira szervezett, hogy tudatot hozzon létre? Ha pedig ilyen szerveződés lehetséges, ahhoz elvileg el kell ismernünk, hogy idegsejtek (neuronok) helyett elektronikus kapcsolókból felépített rendszerek ugyancsak képesek lennének tudatot teremteni.

Akkor viszont azt is el kellene ismernünk, hogy az emberi agy bizonyos feladatait ellátó számítógépek szintén rendelkeznek a tudat valamilyen formájával. Hiszen végeredményben az elektronikus kapcsolórendszerek, amelyekből ezek a komputerek felépülnek, ugyancsak bináris módon működnek, tehát vagy be-, vagy kikapcsolt
állapotban vannak, hasonlóan az agy neuronjaihoz, amelyek vagy „hallgatnak”, vagy impulzust adnak („kisülnek”). Misztikusok, költők és egyes filozófusok ezzel ellentétes nézete szerint az emberi agynak van valamilyen sajátossága, amely egyedülálló módon képessé teszi arra, hogy tudatot hozzon létre.

Ez az érvelés túllép a természettudomány határain, akárcsak az a még merészebb állítás, hogy a tudat nem korlátozható az agyra: inkább valami lelki vagy szellemi lényeg, amely különbözik agykérgünk szürkeállományától, noha szoros kapcsolatban áll vele.

Bár az ilyen nézetekben ott rejtőzhet az igazság magva, a modern természettudományok erről semmit sem tudnak mondani. Megfigyeléseikkel és kísérleti módszereikkel csupán akkor tudnák igazolni egy önálló tudat – szellem vagy lélek – létezését, ha ennek észrevehető hatásai lennének az agyra. Ezeknek a hatásoknak persze olyanoknak kellene lenniük, amilyeneket maga az agy nem válthat ki. A tudomány azonban nem lehet biztos afelől, hogy egy bizonyos agyi hatást olyasmi váltott ki, ami nem maga az agy. Ilyen bizonyosságot csak akkor lehetne szerezni, ha a kutatók mindent vagy csaknem mindent tudnának az emberi agy tevékenységeiről.

Ám ez a tudás ma még nem létezik, és nem is valószínű, hogy belátható időn belül vagy bármikor is megszerezhető lesz. Következésképpen az agyi folyamatok tudományos kutatása azon a feltételezésen alapul, hogy a tudat jelensége valamilyen módon kapcsolatban áll az agy idegműködésével (bár ez a feltevés nem használható a mélylélektannak azokban az ágaiban, ahol a megismerés elsődleges forrását a kutatónak vagy kísérleti alanyának önmegfigyelése szolgáltatja). Az agy viszont a test egyik szerve, így bármilyen tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképpen az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát.

Pillantás az agyba

Amint láthattuk, a mai természettudományok számára értelmetlen az a kérdés, hogy „mi a tudat önmagában, a maga valóságában”. Természeti és realista felfogásuk szerint a tudat az agyi működéshez kapcsolódik. Az agy tevékenysége azonban olyan elképesztő problémákat vet fel, amelyeket napjainkra is csak részben tudtunk megoldani. Az embert az állatoktól megkülönböztető idegtevékenységek a neocortexben összpontosulnak. Ezek a sejtcsoportok fajunkban a legkésőbb fejlődtek ki, és hihetetlenül bonyolultak. Itt van az észlelés, a válaszreakció, a szabályozás helye
éppúgy, mint az információk elemzésének és tárolásának, a gondolkodásnak és a megismerésnek a központja. Eddig csak az egyszerűbb, alapvető működési módokat sikerült alaposan megértenünk: ilyenek az észlelés, a motorikus reakció és a szerves szabályozás elemei.
Bizonyos tények azonban világossá váltak. Például az észlelés során az agy sokkal többet tesz, mintsem tétlenül befogadná a szemből, a fülből és más szervekből érkező jeleket.

Sikertelennek bizonyult az emléknyomok és más olyan állandó szinaptikus módosulások kutatása, amelyek révén tartósan raktározódnának az emlékek az agyban. A rendszeres vizsgálatok az 1940-es években kezdődtek Karl Lashley amerikai idegsebész állatkísérleteinek híres sorozatával. Lashley patkányok agyában próbált állandó emléknyomokat (engramokat) felfedezni olyan módon, hogy sajátos viselkedési szokásra tanította meg kísérleti állatait, majd agykérgük egyes részeit eltávolítva megnézte, hol tárolódnak a szokásokra vonatkozó utasítások. Mind nagyobb és nagyobb szeleteket távolított el az agyszövetből, de nem talált összefüggést az agyi terület és a szokások felidézése között: a kísérleti állatok emlékezete annál erősebben romlott, minél több szövet eltávolítására került sor, de sohasem szűnt meg teljesen. Úgy látszott, az emlékek az egész patkányagyat áthatják. Lashley tehát arra a következtetésre jutott, hogy tekintet nélkül az egyes idegsejtekre, a szervezet viselkedését valószínűleg az általános cselekvési mező ingerületei határozzák meg.

Az alapvető neuroncsoportok képezik az agy „elsődleges készletét”: ezek genetikailag kódoltak, tehát az élő szervezettel veleszületett adottságok. De azok a csoportok, amelyeket az elsődleges készletből egyszer már aktivizáltak, ugyanolyan vagy hasonló jelzések hatására sokkal nagyobb valószínűséggel lépnek működésbe újból.

Nemcsak érzések, sejtések és érzelmi árnyalatok kísérik az érzékszervi észlelést, hanem elvont gondolkodási folyamatok is. De a bonyolultabb értelmi működés idegélettani alapja lényegében továbbra is ismeretlen: az idegtudomány ma még csak a kezdete egy olyan hosszú útnak, amely az agyban lejátszódó folyamatok révén valamikor a tudat jobb megismeréséhez vezethet. A siker nem attól függ majd, hogy mekkora a fennmaradó rejtélyek óceánja, hanem attól, hogy a kutatók mennyire ügyesen tájékozódnak rajta.

László Ervin