A munkánk lett az életünk, és ebbe halunk bele II./II.

…Han példája szerint a sokak által éltetett multitasking képessége valójában nem előrelépés az emberek számára, hanem visszazuhanás a vadállatok világába: a vadon élő állatok azok, melyeknek folyamatosan egyszerre több felé kell figyelniük, az állandó fenyegetettség miatt sosem tudnak elmélyedni egyetlen cselekedetben.

AZ EMBERI GONDOLKODÁS SAJÁTJA ÉPPEN A SZEMLÉLŐDŐ ALÁMERÜLÉS VOLT, EZZEL SZEMBEN A MULTITASKING SZÉLES, DE LAPOS FIGYELME A HANYATLÁS TÜNETE.

Ezek a munkaerőpiaci, illetve technológiai változások szervesen illeszkedtek a neoliberális fordulatba, melynek következménye az egyéni felelősséget, az állandó versenyhelyzeteket hangsúlyozó, individuális ösztönzőkkel operáló vállalati kultúra, mely idővel a munkatípusok többségét áthatotta.

Ennek alapvető hatása volt a személyiségünkre is: az University of London kutatója, Peter Fleming például arról írt pár éve megjelent könyvében, hogy a 21. század elejére megjelent az „Én, a Munka” funkciója. Elemzése szerint míg korábban a munka inkább csak egy volt az emberek mindennapi tevékenységei közül, a kapitalizmus jelen korszakára egy olyan funkcióvá vált, mely az identitásunk szerves alapját adja.

Ez is az immateriális munkatípusok terjedésével függ össze, hiszen emiatt a

MUNKAVÁLLALÓK EGYRE NAGYOBB HÁNYADA SZORULT RÁ ARRA, HOGY MÁR NE FIZIKAI TERMELŐEREJÉT, HANEM AZ ÉRZELMEIT, KOGNITÍV KÉPESSÉGEIT, KREATIVITÁSÁT, AZAZ MAGÁT A SZEMÉLYISÉGÉT BOCSÁJTSA ÁRUBA.

És ez a változás, ami Han szerint nem értelmezhető a fegyelmezés világa felől. Ha meg akarjuk érteni a mai világot, akkor már nem a gyárak, a börtönök vagy a szanatóriumok világát kell feltérképeznünk, mint ahogy arra Foucault tett kísérletet, hanem a fitneszstúdiókét, a repterekét, a génlaborokét és a bevásárlóközpontokét. A jelenkor alanya ugyanis nem a fegyelem, hanem a teljesítmény társadalmának lakója.

Beteggé facsarjuk magunkat

A munka persze már a kapitalizmus előző korszakában is központi jelentőségű volt. De akkor még a fegyelem felől volt szabályozva, tiltó-parancsoló munkaszervezés szabta meg a kereteit. Ezt váltotta le mára számos munkatípusnál a megerősítés és az igenlés elve. Az ‘Ezt kell csinálnod’ helyett az ‘Igen, meg tudjuk csinálni’ lett a jelszó, ennek a túlcsorduló pozitivitásnak pedig számos káros következménye lehet.

A modernkori szorongás egyik legismertebb kutatója, Alain Ehrenberg mutatta be, hogy a nyugati társadalmakban a hetvenes évektől bekövetkező változások hogyan hatottak az emberek mentális egészségére. A depresszió népbetegséggé válásának egyik kiemelt színtere nála is a munka világa: a nyolcvanas évekre, ahogy felbomlott a fegyelmezésre épülő munkaszervezési modell, megjelent egy olyan humántőke-menedzselési szemlélet, amely nagy hangsúlyt fektet az autonóm viselkedési formákra, fontossá vált, hogy minden alkalmazott vállalkozói szemlélettel bírjon.

Ekkor már nem vak alkalmazkodást várnak el a munkahelyeken, hanem kezdeményezőkészséget: a jó munkavállaló az, aki minden kognitív kapacitását alárendeli a cég teljesítményének, gyorsan tud alkalmazkodni és minden helyzetben feltalálja magát. Ennek a szemléletnek a terjedésével párhuzamosan ugrott meg a mentális problémák száma is a fejlett országokban, és Ehrenberg elemzésében a

MODERN INDIVIDUUM DEPRESSZIÓJÁT AZ OKOZZA, HOGY LÁTSZÓLAG MEGKAPTA AZ ENGEDÉLYT A TELJES SZABADSÁGRA, DE KÉPTELEN FELNŐNI EHHEZ A FELADATHOZ.

A témával foglalkozó, 1998-ban megjelent könyve óta világszerte számos kutatás és tanulmány született, mely a gazdasági berendezkedésünk és a mentális egészségünk közötti kapcsolatot vizsgálta, és a felismerések rendre egy irányba mutatnak: a kapitalizmus új korszakának az önmegvalósítást hirdető, és a közösségeket háttérbe szorító tendenciája miatt az identitás kialakulását és megszilárdulását komoly akadályok nehezítik.

Ezek a feszültségek jelennek meg Han szerint azzal, hogy míg a korábbi korszak szubjektuma alapvetően kötelességteljesítő szubjektum volt, addig e új világ alanya nem kötelességből végzi a dolgát, hanem örömöt és kielégülést vár el érte. Az önmagukat menedzselő, projektekben és startupokban gondolkodó egyének így kiszabadulnak a parancsoló ‘Másik’ fennhatósága alól, de ez Han szerint közel sem jelent valódi felszabadulást.

Azzal ugyanis, hogy önmagunk vállalkozójává válunk, odalesz az a forrás is, amely el tudta ismerni a teljesítményünket, így odalesz a feladataink végrehajtása után érzett elégedettség. A kielégülés elmaradása újabb dinamikát indít el: a teljesítmény-szubjektum úgy érzi, még többet és többet kell dolgozzon. Ehhez társul hozzá a megváltozott termelési viszonyok okozta teher: sokkal ritkábban érezhetjük úgy, hogy egy munka végére pontot tehetünk. Helyette egymásba átfolyó részfeladatok vannak, a munka egy lezárhatatlan folyamat lett, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak.

Annak, hogy az érzelmeink a termelés eszközévé váltak, egy további következménye lett, hogy ma mindent elborít az érzéseinkről és a hogylétünkről szóló beszéd. Egész iparágak épültek fel a jóllétünkre, a személyes hatékonyságot elősegítő trükkök elárasztják az életmódmagazinokat, virágoznak a motivációs tréningek és a coachszakma, hatalmas népszerűségnek örvend az érzelmi intelligencia koncepciója és a nagyvállalatok HR-stratégiái kiemelt kérdésként kezelik a jelentkezők személyiségjegyeit.

De hiába a rengeteg pozitív üzenet, a ‘Valósítsd meg önmagad!’ felszólítása, Han szerint nem a jó élet iránti érdeklődés mozgatja ezeket az önoptimalizációs trendeket, hanem a piaci logika elve: itt már nem csak a munkaidő kizsákmányolása történik, hanem a munkavállalóé is.

Han konklúziója szerint a teljesítmény-szubjektum egy projektté szabadította fel magát, de ez egyáltalán nem jelentette az erőszak vagy a hatalom eltűnését, a kívülről érkező kényszer egyszerűen csak belsővé válik. Ez kapóra jön a gazdasági rendszernek is, hiszen az önkizsákmányolás mindig sokkal hatékonyabb a rendszer szempontjából, mint a kényszerek által szabályozott külső kizsákmányolás.

A TELJESÍTMÉNYTÁRSADALOM ÍGY LESZ AZ ÖNKIZSÁKMÁNYOLÁS TÁRSADALMA, MELYBEN A TELJESÍTMÉNY-SZUBJEKTUMOK A KIÉGÉSIG FACSARJÁK MAGUKAT.

Vagy akár tovább is: az olasz filozófus, Franco Berardi például úgy olvassa pár éve megjelent könyvében az öngyilkosságok számának alakulásáról szóló WHO-statisztikákat, hogy azok mögött a modern individuum csapdahelyzete áll magyarázatként.

Berardi is arra hivatkozik, hogy az immateriális munka terjedése miatt a kreativitásunk és az érzelmeink váltak a termelés részévé, ez pedig az embereket egyre inkább arra sarkalja, hogy a nyelvi-kognitív képességeikre kizárólag olyan kompetenciaként tekintsenek, mely a gazdasági versenyben felhasználható.

Ezzel párhuzamosan viszont minden olyan káros következmény, mely a megterhelő társadalmi és munkaviszonyokból származik, úgy van kezelve, mint a szubjektum belső ügye és megbicsaklása. És nagyon nehéz kiutat találni ebből a csapdából, mert Berardi szerint mindez mélyen gyökerezik a kultúránkban és a gondolkodásunkban. Elemzése szerint emiatt fordulhat elő, hogy egyre többen érzik magukat egyedül és versenyhelyzetbe kényszerítve, miközben az érzelmek és a kognitív képességek termelésbe vonása miatt a szolidaritás korábbi formái már nem működhetnek tovább.

Nem csak az érzelmeink válnak a munka áldozatává: Han szerint ugyanez történik a munkaidőn kívüli tevékenységekkel. Ennek szemléletes példája, ahogy a játékot megszállta a munka világa. A játékra alapból úgy szoktunk gondolni, mint ami szöges ellentéte a munkával töltött időnek. De közben a játék olyan logikával bír, amely remekül hasznosítható az érzelmeknek a termelés alá rendelésében: gyorsan ad visszajelzést és sikerélményt, ezzel pedig további motivációra sarkall. Egy játékba belemerült ember érthető módon érzelmileg jobban involválódik a tevékenységében, mint egy munkára fogott alkalmazott.

A játszó ember klasszikus filozófiai leírásai is úgy szóltak, hogy a játék akkor éri el a célját, ha a játszó feloldódik a játékban. A játéknak ezt az erejét gyarmatosítják azzal, hogy a munka világát játékosítják: a gamification mára nagyon komolyan megalapozott hatékonyságnövelő szemléletté nőtte ki magát, szakkönyvek és tréningek sokasága hirdeti, hogyan lehet a munkahelyeken a játék logikájából átemelt eszközökkel, azaz pontozással, ranglistákkal, szintlépésekkel észrevétlenül nagyobb elköteleződés felé terelni a munkavállalókat.

Az internet megöli a lelket

Han szerint a neoliberalizmus egy nagyon hatékony rendszernek bizonyult, mivel felismerte, hogy minden, ami a szabadság kifejezéséhez és megéléséhez köthető, azaz az érzelmek, a kommunikáció és a játék, az kizsákmányolható. A kizsákmányolás belsővé vált, és mindenkit érint. Az érintettek viszont magukat látják felelősnek a helyzetükért, és senki nem kérdőjelezi meg a rendszer alapját.

Ebben a világban a hatalomnak egyre kevésbé kell megmutatnia magát. Régi felismerés, hogy a hatalom annál sikeresebb, minél csendesebben működhet, és ehhez most minden eszköz adott: ez a hatalom igent mond, biztat, a pozitív érzelmekre épít. Közben pedig mindent lát és egyre több mindent tud előre.

Fontos eszköze ennek a működésnek a digitalizáció, melynek térnyerését Han nagyon kritikusan szemléli: szerinte a korlátlan szabadság hordózójaként ünnepelt internet a totális kontroll eszközévé vált. És ennek a megfigyelőrendszernek a felépítésében önként veszünk részt, lelkesen osztunk meg magunkról minden adatot, ez pedig fokozatosan ássa alá a szabadságunkat.

A szabad döntéshez ugyanis az kell, hogy a jövő nyitott legyen. A bigdata korában viszont az emberi viselkedés egyre inkább megjósolhatóvá válik. Ugyanezt a témát járta körül más irányból Shoshana Zuboff 2019 elején megjelent sikerkönyve, a Megfigyeléskapitalizmus kora, melyben azt állítja, hogy a jelen gazdasági rendjében az emberi tapasztalatok váltak a termelés nyersanyagává, és a legnagyobb techcégek minden erejükkel azon vannak, hogy a lehető legpontosabban meg tudják jósolni a viselkedésünket és a döntéseinket.

Zuboff techalapú elemzésével szemben Han filozofikusabb irányból érvel. Szerinte azzal, hogy a digitalizáció hatalomátvételével a transzparencia lett a legfőbb rendezőelve a világunknak, odalesz valami mélyen emberi: a titok, az idegenség, a másság tapasztalata, az a felismerés, hogy az emberi élet nem redukálható pusztán adathalmazokra.

A BIGDATA ANNAK A SZEMÉLYNEK A VÉGE, AMELY SZABAD AKARATTAL RENDELKEZETT

– írja egy ponton Han, aki szerint azáltal, hogy minden mozdulatunk és keresésünk tárolva van valahol, egy sokkal precízebb kép alkotható meg a viselkedésünkről, mint amilyennel akár mi magunk rendelkezünk magunkról. A bigdata révén ugyanis olyan mikrocselekvések is feltárhatóak, melyeket az éber tudat sosem venne észre: az emberi viselkedéseknek egy sokkal finomszemcsésebb modellje ez, amely az emberek számára eddig nem volt megismerhető, és melyből kinyerhető a társadalmak kollektív tudatalattija is. Ez pedig lehetővé teszi a tömeges viselkedés olyan befolyásolását, mely pontos előrejelzést ad a társadalmi folyamatokról, de az emberi tekintet elől észrevétlen marad.

Han egyik rövid esszéjében arról ír, hogy a gondolkodás, komolyan véve a fogalom jelentését, nem a digitális terület tevékenysége: szemben ugyanis a kalkulációval, a gondolkodásban nagy hangsúly jut az elakadásokra, a szünetekre, a tévutakra és a meglepetésekre.

A digitalis információ korában ez a tevékenység viszont egyre inkább ellehetetlenül: a gondolkodás öröme helyett az információs fáradtság érzése e korszak alapélménye a töménytelen ránk ömlő információ miatt. De az adatok végtelen és transzparens burjánzása további sérülésekhez is vezet: ellehetetlenül például a bizalom társadalmi gyakorlata. Ahhoz, hogy valakiben megbízhassunk, az kell, hogy ne tudhassunk meg róla mindent azonnal. Így marad tétje annak, hogy elhiggyük neki azt, amit magáról állít. Ha azonban bárkiről bármilyen információ könnyedén kikereshetővé válik, ennek az alapvető emberi viszonyulásnak nem marad többé tere.

És odalesz az emlékezés máig megélt módja is: az emberi memória ugyanis narratívákból dolgozik, és szükségszerű eleme a felejtés. A digitális memória viszont nem felejt, csak végeláthatatlanul felhalmoz. Ez pedig megszünteti az emlékezés dinamikus, élő szerkezetét: elmesélt, emberi történetek helyett ahogy Han fogalmaz, élőhalottakra jellemző információtömeget kapunk: ott lesz benne minden elképzelhető információ, de elvész belőle az elevenség.

Ezekre építve ír arról Han, hogy a bigdata az abszolút tudás világát hozza el, melyben minden tudás felhalmozható, melyben a megismerés sosem jut nyugvópontra, az érzékszerveink információról információra rohannak tovább, a gondolkodás pedig ellehetetlenül, és így az emberi szellem, avagy a lelkünk lesz oda. Ezt megváltásként és haladásként ünnepelni szerinte tévhit, ez csak egy új barbárság előszobája.

Eltalálta, hogy mit éreznek egyre többen

Han sötét hangulatú, pesszimista elemzéseit szokás egy születőfélben lévő új német romantika filozófiai megalapozásaként is emlegetni, és ez annyiban nem meglepő, hogy mit kínál kiútként a szerinte egyre letisztultabb, átláthatóbb és így egyre embertelenebb világból. Szinte minden könyvének visszatérő állítása, hogy társadalmainkban túlcsordul a pozitivitás: világunk Jeff Koons tökéletesen simulékony alkotásainak világa lett, melyből lassan eltűnik minden, ami idegen, karcos vagy zavarba ejtő.

Jeff Koons felfújható alkotása New Yorkban, 2017-benFotó: TIMOTHY A. CLARY/AFP

Ezzel szemben Han többek között a befelé fordulást, a szemlélődést, az eltévelyedést, az unalmat, a másra való rácsodálkozást élteti. Filozófiájában van valami mélyen konzervatív, kritikusai is azt vetik a szemére, hogy időnként túlontúl nosztalgikus egy olyan világgal szemben, amely jó eséllyel igazán soha nem is létezett.

Ez összefügg azzal a másik érdemi kritikával, hogy Han ugyan alapvetően általános emberi tapasztalatokként mutatja be tárgyait, de leírásai nyilván nem passzolnak az emberiség többségének életkörülményeire. Akikről Han ír, azok elsősorban a fejlett országok nagyvárosainak középosztálybeli tagjai, azok az emberek, akik információk előállításán dolgoznak, akik a leginkább haszonélvezői és/vagy kárvallottjai a digitális technológia térhódításának.

Szövegeiben csak említés szintjén kerülnek szóba a globális és országokon belüli egyenlőtlenségek, a nemek közötti gazdasági és társadalmi különbségek vagy mondjuk azoknak az embereknek az életkörülményei, akik a világ más részein végzett kőkemény materiális munkával járulnak hozzá a kapitalizmus jelenlegi szakaszának fenntartásához a fejlett országokban.

Ezek a kritikák nyilván mind jogosak, és részben el is lehetetlenítik, hogy Han könyveit társadalomtudományként olvassuk. De Han valószínűleg nem is várja el ezt egyetlen olvasójától sem. Szövegei a filozófia egy régi hagyományához kapcsolódnak, amely arra kereste a választ, hogy mi az ember. És az általa kínált válaszokhoz a jelek szerint sokan tudnak kapcsolódni.

Horváth Bence

A munkánk lett az életünk, és ebbe halunk bele I./II.

ÚGY VÁLTUNK SZOLGÁVÁ, HOGY NINCS FÖLÖTTÜNK EGY PARANCSOLÓ ÚR: SAJÁT MAGUNK KIZSÁKMÁNYOLÓI LETTÜNK.

Ez az egyik alapvető állítása az elmúlt években szép lassan igazi filozófussztárrá váló Byung-Chul Hannak, aki szerint a késő kapitalizmus korlátlan szabadságról szóló ígérete végül kényszerek és elnyomások új, minden korábbinál szorosabban fogó hálóját fonta körénk, és lassan az se biztos, hogy beszélhetünk még egyáltalán emberekről.

Az idén 60 éves Han Szöulban született, de már évtizedek óta Németországban él, pályáját Heidegger-kutatóként kezdte, majd egyre többet foglalkozott a kultúra kérdésével, de írásait sokáig csak kevesen ismerték. Pár éve viszont valami látványosan megváltozott, németországi berobbanása után számos nyelvre elkezdték lefordítani köteteit,  mostanra pedig az lett a helyzet, hogy idén februárban a legnagyobb brit könyvesboltlánc egyik londoni központi boltjában a kiemelt ajánlatok között láttam viszont Han pár éve megjelent könyvét.

Byung-Chul Han

Ha létezik olyan, hogy korszellem, akkor Han telibe találta azt. Rövid, de nagyon sűrű, esszészerű könyveiben olyan jelenségeket jár körbe, mint a kiégés, a mentális betegségek terjedése, a digitalizáció mindent felemésztő tendenciája vagy az új típusú munkák lélekölő mivolta.

Han egy másik, több könyvében is előkerülő állítása, hogy a mai világot már nem lehet a 20. század filozófiái felől megérteni. Amit a hetvenes-nyolcvanas évektől meghatározóvá váló neoliberális politika az internettel összefogva a fejlett országokban létrehozott, annak leírásához új fogalmi keretek kellenek.

Barátságos Big Brother

Ha az internetben és a digitális eszközökben rejlő fenyegető lehetőségekről, az életünk minden pillanatát megfigyelő rendszerekről van szó, sokszor George Orwell 1984-ének disztópikus világképét szoktuk felhozni hivatkozási alapként. De Han szerint ez alapvetően téves párhuzam: az 1984 megfigyelő állama egy korlátozó, elnyomó állam volt. Az a digitális alapú világ, ami viszont a fejlett országokban elkezdett kialakulni, egyáltalán nem akar elnyomni vagy megfélemlíteni: a végtelen szabadság és a határtalan kommunikáció lehetőségét ígéri.

Ez a világrend már a kezdetekor nyíltan Orwell regényével szemben határozta meg magát. 1984-ben, a Super Bowl szünetére készített, Ridley Scott által rendezett reklámfilmjében az Apple éppen az 1984 disztópiáját eltörlő eszközként harangozta be a Macintosh számítógépeket:

Han szerint végül viszont az derült ki, hogy ez a reklám nem a megfigyelőállam végét jelentette be, hanem egy újfajta hatalomtechnológia érkezését: amely már nem tilt, hanem ösztönöz, amely önmegvalósításra és fogyasztásra biztat, amely barátságos, és épp ezért sokkal hatékonyabb, mint a megelőző hatalmi rezsimek.

Han egy új korszak hajnalát látta meg ebben a reklámfilmben, mely a 21. század elejére teljesedett ki igazán. És amely egyben szakítást is jelentett a 20. század nagy részét meghatározó hatalmi rezsimmel, a biohatalommal.

Amíg a test volt a lényeg

A biohatalom fogalma a 20. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója, Michel Foucault életműve révén vált megkerülhetetlenné, és alig akad olyan területe a társadalomtudományoknak, ahova ez a fogalom a nyolcvanas évektől kezdve ne szivárgott volna be, felforgatva mindent.

A biohatalom fogalmán keresztül vált megfoghatóvá az a változás, ami a nyugati világban a 17.-18. századtól kezdve végbement: ahogy az állam figyelme egyre inkább az emberek élete felé fordult, és a korábban, évszázadokon át meghatározó büntető módszerek helyett egyre nagyobb szerepet kaptak a megfigyelő és ellenőrző eszközök. Emiatt a változás miatt a hatalom korábban soha nem látott mértékben vált képessé beavatkozni az emberek életébe.

Ez a beavatkozás elsősorban az emberi testekre irányult: egyrészt az ipari forradalom hajnalától kezdve a hatalom célja volt az ember fizikai képességeinek növelése és precíz ellenőrzése, hogy azt hatékonyabban lehessen a termelés szolgálatába állítani, másrészt így nagyobb léptékű változások is tervezhetővé váltak. Ekkor jelentek meg hangsúlyosan a társadalmak irányításában olyan kérdések, mint a népességszaporulat, a születési és halálozási arányok, a várható élettartam.

Az erre a két pólusra épülő hatalom már nem az élet kioltásával fenyegetve akar irányítani, hanem fokozatosan bekebelezi az élet minden zugát. Intézményrendszerek, gazdasági és politikai eszközök nőttek ki ebből a változásból, melyek a testek és a népesedés feletti hatalmi ellenőrzést tették lehetővé. Ez lett a biohatalom korszaka, az első korszak a történelemben, amikor „az ember biológiai meghatározottságai visszatükröződtek a politikában”.

Foucault szerint ez a változás előfeltétele volt a kapitalizmus kialakulásának: a kapitalizmus ugyanis

„CSAK AZUTÁN VETHETTE MEG A LÁBÁT, HOGY AZ EMBERI TEST ELLENŐRIZHETŐEN BETAGOZÓDOTT A TERMELŐ MECHANIZMUSBA, ILLETVE A NÉPESSÉGGEL KAPCSOLATOS JELENSÉGEKET HOZZÁIGAZÍTOTTÁK A GAZDASÁGI FOLYAMATOKHOZ”.

E hatalomtechnikai váltás után, a 18. század második felétől kezdve a hatékonyság és a termelékenység válhatott a legfontosabb társadalmi szervezőelvvé. A hatalom többé nem az emberek megfélemlítésében, hanem engedelmes és hasznos munkavállalók megteremtésében vált érdekeltté. Az új hatalmi technológiák éppen erre voltak alkalmasak: munkaerőként teremtették meg az egyének testét és lelkét.

Michel FoucaultFotó: MICHELE BANCILHON/AFP

Ennek a folyamatnak számos eszköze volt: a munkaidő szabályozása, a dolgozók megtakarításának ellenőrzése, az egészségügyi előírások, az egyének megfigyelésének fokozása mind ebbe az irányba hatott. Ezzel párhuzamosan, az oktatási és egyéb intézményrendszerek hatékony segítségével,

A BIOHATALOM ÚGY TUDTA BEÁLLÍTANI A MUNKÁT, MINT AMI MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐEN JELENTI AZ ÉLETÜNK ALAPJÁT ÉS KERETEZÉSÉT.

1973-ban, a riói egyetemen előadva Foucault úgy fogalmazta meg ezt, hogy „a munka semmiképpen nem képezi az ember konkrét lényegét, vagy esetleg az emberi egzisztenciát a maga konkrét formájában. Egy bizonyos műveletre, vagy inkább bonyolult műveletek egész sorára van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az ember helye a munka folyamatában, hogy hozzákötődjék a munkához, s csak ezen árán érhető el, hogy ténylegesen rákapcsolódjon a termelés apparátusára”.

Arról is beszélt ekkor, hogy a kapitalista rendszer sokkal mélyebben behatol a létezésünkbe, mint ahogy arról gondolkozni szoktunk. A kapitalizmus hozta ugyanis létre a

„19. SZÁZADBAN AZT AZ URALMI FORMÁT, MELY KÉNYTELEN VOLT KIDOLGOZNI AZ EMBERT A MUNKÁHOZ LÁNCOLÓ POLITIKAI ÉS HATALMI TECHNIKÁK EGYÜTTESÉT; AZT A TECHNIKAEGYÜTTEST, MELYNEK HATÁSÁRA AZ EMBERI TEST ÉS IDŐ MUNKAIDŐVÉ ÉS MUNKAERŐVÉ VÁLTOZOTT, MELYET VALÓBAN TOVÁBB LEHETETT ALAKÍTANI NYERESÉGTÖBBLETTÉ”.

Ahhoz, hogy az ember a termelés működtetőjévé válhasson, szükség volt arra, hogy az ember létezést mikroszkopikus hatalmi hajszálerek szőjék át.  Ez a biohatalom a maga teljes pompájában. És ez az a fogalmi keret, amely Han szerint a 21. század elejére elveszítette magyarázóerejét.

Neoliberalizmus és pszichohatalom

Foucault 57 évesen, 1984-ben halt meg, és utolsó alkotói éveiben ugyan egyre inkább felmerült számára is a kérdés, hogy az általa kidolgozott, elsősorban a 18. és 19. századi kapitalizmus megértésére alkotott fogalmai hogyan alkalmazhatóak a 20. század második felére, a válasz kidolgozására már nem maradt ideje.

Az elmúlt évtizedekben számos találgatás született arról, hogy hogyan formálódott volna tovább Foucault hatalomkoncepciója a neoliberalizmus térnyerése után, és ehhez az áramlathoz csatlakozott Han is, amikor arra jutott, hogy szerinte Foucault idővel jó eséllyel átértékelte volna a biohatalom fogalmát, és áttért volna a pszichohatalomra.

A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a nyugati világban egyre inkább meghatározóvá váló neoliberalizmust Han a kapitalizmus egy olyan mutációjának tekinti, amely elsősorban már nem a testekre koncentrál, hanem a tudatra, és amely a pszichét ismerte fel produktív termelőerőként.

Ez a felismerés összhangban van a munka jellegének alapvető megváltozásával: a hetvenes évek óta zajló elektrotechnikai forradalom, azaz a számítógépek és digitális eszközök terjedése alapjaiban változtatta meg a munkakörülményeket. Egyre több és több lett az olyan munkatípus, mely már nem az anyagi világ dolgainak megformálásáról és kezeléséről szól, hanem immateriális alapon nyugszik: szavak és érzelmek, ötletek, kódok és vizuális jelek válnak egyre nagyobb arányban a munka tárgyává, információkat és szoftvereket állítunk elő, a test pedig egyre inkább átkerült a szépség- és az egészségipar felügyelete alá.

És Han szerint ez az eltolódás alapvető jelentőségű: ezáltal ugyanis a munka sokkal hatékonyabban tudta gyarmatosítani az életünket, mint korábban valaha, és életünk meghatározó szervezőelvévé válhatott az állandó önoptimalizáció, amiről hamar kiderült, hogy a hatalmi alárendelés egy nagyon hatékony formája.

Han történészi és antropológiai munkákra építve érvel úgy, hogy a kapitalizmus kialakulását követő évszázadokban az emberek egy jelentős részének életében sokkal világosabb határok húzódtak a munkaidő és a szabadidő között. Az elmúlt évtizedek viszont e határok elmosódását hozták magukkal.

Egyrészt, mert a fejlett országokban látványosan visszaszorult a határozatlan idejű szerződéses, fix munkaidős, heti 40 órás, végezhető munkakörök aránya. Ami jött helyette, azt munkaadói oldalról rugalmasabb, munkavállalói oldalról pedig bizonytalanabb körülményekként lehet leírni: jelentősen megnőtt a határozott idejű, illetve projekt alapon szerveződő munkakörök aránya, nagyon terjed az önfoglalkoztatás, egyre több a részmunka, és ezek mind olyan tényezők, melyek jóval kiszolgáltatottabbá teszik az érintett emberek életét.

A másik jelentős változás a technológia frontján ment végbe. Az okostelefonok és az internet villámgyors terjedése révén radikálisan átalakult a munkavállaló és a vállalata viszonya. Az elmúlt években számos kutatás készült a radikálisan megváltozott munkarutinokról: arról, hogy milyen sok munkavállaló kezdi a napját ébredés után a munkahelyi levelek átfutásával, hogy aztán este, bőven a munkaidő lejárta után még munkahelyi ügyekkel foglalkozzon otthonról.

Azáltal, hogy már sokkal kevésbé vagyunk fizikailag a munkahelyünkhöz kötve, sokkal inkább ki is vagyunk szolgáltatva neki. Az okostelefonok, melyek a több személyes szabadság ígéretével jelentek meg a piacon, több kényszert és nagyobb ellenőrzést hoztak magukkal. A digitális eszközök és az internet miatt a figyelmünk pedig töredezettebb és szétszórtabb, mint valaha.

Folyt köv.

A demokrácia a történelem legnagyobb átverése lenne?

A demokrácia a tömegek uralma. A demokrácia a történelem legnagyobb politikai vívmánya. Sokan nagyjából ennyit tudnak a demokráciáról. A legstabilabban az az elképzelés tartja magát, hogy nincs semmi, ami ennél a politikai berendezkedésnél jobb lenne.

Jelenleg tizenhatféle demokráciát különböztet meg egymástól a szakirodalom. Valamennyi típusnak a lényege ugyanaz: az állampolgárok koruk, elmeállapotuk és erkölcsi érzékük jogán beleszólnak a kormányzásba. Valamilyen mértékben, és valamilyen formában.

Mintegy három évezreddel ezelőtt Görögországban a gyarmatok révén nem arisztokrata származású emberek kezdtek hatalmas vagyonra szert tenni, majd beleszólást követeltek a kormányzásba. Befolyásuk miatt ezt meg is kapták. Ennek nyomán a társadalomban egyre több erő ébredt rá saját hatalmára, és mindegyik részt kívánt magának az irányításból.

Az érdekeltségek közötti párbeszéd kialakítása és a döntéshozatal megkönnyítése érdekében létrehoztak egy rendszert, és az állam irányítását a lobbicsoportok vették át. Ez a rendszer a mai értelemben vett kormány.

Az, amit mi minisztériumnak nevezünk, valamikor egy lobbicsoport volt, amely az erő jogán szólt bele a politikába.

A történelem eddig kétfajta politikai rendszert tudott kitermelni: az egyik az egyszemélyű vagy dinasztia alapú önkényuralom, a másik a lobbicsoportok uralma. Ez utóbbi a demokrácia, amely pontos fordításban azt jelenti, hogy „az arisztokrácián kívüli néprétegek beleszólása a politikába”.

A demokrácia kritikája

A demokráciát születése pillanatától érték kritikák, és a kritika a kezdetektől mostanáig ugyanaz: a kormányzást nem szabad érdemtelen emberekre bízni.

A tétel a következőképpen hangzik: „A csőcselék nem rendelkezik azokkal a képességekkel, azokkal az erényekkel, és nem kapta meg azt a neveltetést, amely alkalmassá tenné arra, hogy beleszóljon az állam vezetésébe.” A csőcselék szó definíciója: az összes népréteg az arisztokrácián kívül.

A hajdani értelemben vett arisztokrácia már nem létezik, a kritika, bár lényegét tekintve nem változott meg, részleteiben igen. Ma is azt látjuk, hogy érdemtelenek beleszólása a politikába, semmi jóhoz nem vezet, de ma már nem az arisztokrácián kívüli néprétegeket tekintjük érdemtelennek. Abban vannak nagy eltérések, hogy ki kit tekint érdemtelennek, és milyen alapon.

Népszavazás

Történelmi távlatokban nézve, a népszavazás meglehetősen új eszköz a politika kezében. Két komoly indok is szól a népszavazás gyakorlata ellen.

EGY: A népszavazás semmit sem jelent. Ha így van, akkor ez csupán üres felhajtás, legfeljebb, mint felmérést lehet értékelni, a valódi döntések a színfalak mögött történnek. A népszavazás eltereli a figyelmet, és elrejti a felelősöket.

KETTŐ: A népszavazás dönt. Ha emberekre kell szavazni, akkor olyan emberekre szavazunk, akiket nem ismerünk, ha eldöntendő kérdésekben kell szavaznunk, olyan területen hozunk döntést, amihez nem értünk.
Szavazók milliói adják le voksukat olyan emberekre, akikről nem tudnak semmit, ennek következtében nem a jelöltek alkalmassága a döntő tényező, hanem a kampány sikeressége.

Eldöntendő kérdéseknél ugyanez a helyzet: arra fog a több szavazat érkezni, amit hatékonyabb médiakampány támogat. A valóság itt sem játszik szerepet.

Ha a szavazás dönt, akkor a médiakampány dönt, akkor a manipuláció dönt. Egy elhibázott kampány a kiváló szakembereket félretolhatja, és hatalomra juttathat dilettáns gazembereket, mert az ő kampányuk meggyőzőbb.

Mi alapján szavaznak az emberek? Magától értetődően információk alapján. És honnan vannak azok az információk? Az érdekelt felektől.

Hogyan döntenek az emberek ezekben a kérdésekben?Információk alapján. Honnan szerzik be ezeket az információkat? Lobbicsoportoktól!

Ki mondja meg, mit kell gondolni a lobbicsoportoktól érkező ezen információkról?

A média! Kinek a kezáben van a média? A lobbicsoportok kezében. És be is zárult az ördögi kör!

Így az érdekeltek vadul kampányolnak maguk mellett, és mindenki más ellen. A tömegek pedig döntenek, választanak olyan emberek közül, akiket nem ismernek.

Mi történik akkor, ha egy eldöntendő kérdésben írnak ki népszavazást? Például: legyen-e Magyarország a NATO vagy az EU tagja, avagy lépjen ki ezekből, bővítsék-e a paksi atomerőművet, vagy építsenek modernebbet, esetleg a meglévőt bontsák le, és az ország ne támaszkodjon atomenergiára (stb). Hogyan döntenek az emberek ezekben a kérdésekben? Információk alapján. Honnan szerzik be ezeket az információkat? Lobbicsoportoktól.

Tételezzük fel, hogy népszavazást írnak ki az atomerőművekről. Mi alapján fog döntést hozni ebben a kérdésben Józsi bácsi, Manci néni, és kis unokájuk, Sárika? Rövid, egyszerűen fogalmazott, képekkel tűzdelt, két oldalas, vagy ehhez hasonló terjedelmű brosúrák alapján. Ennyi másodkézből származó információval felvértezve kellene valós ítélőképességre szert tenniük egy olyan témában, amiről semmi tapasztalatuk nincs.

A politikusokat több száz, esetenként több ezer oldalas tanulmányok segítik álláspontjuk kialakításában.

Tételezzük fel, hogy az atomerőmű kérdésében a politika számára készült egy 4 ezer oldalas tanulmány, és az állampolgárok nem kétoldalas brosúrát kapnak, hanem hozzáférhetnek mind a 4 ezer oldalhoz. A taxisofőr, a gázszerelő, a rendszergazda, a tornatanár, a biztosítási ügynök, az őstermelő (meg a többiek) elolvassák a több ezer oldal terjedelmű szakmai anyagot, melynek egy része atomfizika, egy része atomerőmű műszaki oldala, egy része biztonságpolitika, egy része gazdaság, egy része belpolitika, egy része energetika… Csupa olyan téma, amiről a szó szoros értelmében fogalmuk sincs. Ténylegesen még a fogalmi hátterük sincs meg ahhoz, hogy megértsék a tanulmányt.

Arról nem is beszélve, hogy még ha meg is tudnák érteni, a benne foglalt másodkézből származó információkat nem lehet megvizsgálni.

De nem csak az állampolgár nem érti a tanulmányt, a politikus sem, mivel nem az a szakmája. A politikusnak ugyanúgy nincs meg még a fogalmi kerete sem a szakmai tanulmány értelmezéséhez, mint az átlagpolgárnak.

Ha a népszavazás dönt, akkor az érdekelt felek által tájékoztatott tömegek hoznak döntést érzelmi alapon, ítélőképesség nélkül, olyan kérdésekben, amikről valójában nem tudnak semmit, és választanak olyan emberek közül, akiket nem ismernek.

A demokrácián túl

A demokrácia lobbicsoportok érdekérvényesítő politikai rendszerét jelentette, és ma is pontosan ez a demokrácia.

Amennyiben van népszavazás, lobbicsoportok által manipulált outsiderek döntésétől függ minden. Amennyiben nincs népszavazás, az egész csak színház, amely elrejti a felelősöket.

Bárhonnan nézzük is, a demokrácia nevű politikai rendszernek súlyos hiányosságai vannak. Elvben ugyan kizárja az egyszemélyű önkényuralmat, a gyakorlatban csupán az önkényurak számát növeli meg. A szavazás értelmetlen, mivel a szavazatokat nem a valóság alapján adják le.

Olyan új társadalmi-politikai modellek kellenének, amelyek a demokráciánál sokkal hatékonyabbak, és felelősségteljes kormányzást tesznek lehetővé. Azt pontosan tudjuk, hogy ami eddig volt, az mit eredményezett. Mit gondoltok, merre vezet az út, a demokrácián túl?

Duncan Shelley