Mint már megmutattuk, Nyugaton a világ jelenlegi állása szerint szinte egyetlen ember sincs azon a helyen, amelyet saját természetének megfelelően normálisan el kellene, hogy foglaljon. Ez a következménye annak, hogy nincsenek többé kasztok, ugyanis a “kaszt” valódi értelmében semmi más, mint egyéni természet, amely az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik. Miután egyetlen hivatásválasztást sem határoz meg többé semmilyen legitim szabály, az ember arra eszmél, hogy olyan munkát kénytelen vállalni, amilyet éppen kap, és amire gyakran éppen ő a legalkalmatlanabb.
A közösségben játszott szerepét természetesen nem a véletlen határozza meg. A közösségi szerepek kialakulásában a legnagyobb súllyal kellene latba esnie, s ez az emberek között fennálló természetbeli különbségnek. E különbség tagadása – karöltve minden társadalmi hierarchia tagadásával – okozza a jelenkori teljes felfordulást. Mindenesetre később ugyanez a tagadás okozza, hogy a modernek lefektetnek egy pszeudoprincípiumot (áligazságot): az “egyenlőség” név alatt.
Igen könnyű lenne bemutatni, hogy “egyenlőség” a világon sehol sem létezik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehetséges két olyan létező, amelyek egyszerre valóban különböznek, ugyanakkor minden vonatkozásban tökéletesen egyformák is. Nem kevésbé lenne könnyű leleplezni eme “egyenlőség” agyrém szülte gondolatának képtelen következményeit is. Ennek nevében teljes egyformaságot akarnak ráerőltetni mindenkire, például a mindenki számára egyöntetű oktatás kötelezővé tételével.
– Mintha mindenki egyaránt képes lenne megérteni ugyanazokat a dolgokat, vagy mintha ezek megértéséhez válogatás nélkül, ugyanazon módszerek alkalmazása mindenki számára megfelelő lenne.
Továbbá joggal tehető fel a kérdés, nem inkább “betanulásról” van-e szó valódi “megértés” helyett, vagy úgyszólván nem a memória került-e az intelligencia helyébe a modern, pusztán verbális és “információhalmozó” oktatáskoncepcióban. Ennek célja kizárólag a különböző kezdetleges elgondolások “bemagoltatása”, amikor is a minőség teljesen odaáldozódik a mennyiségnek.
Ha ezek a szuggesztiók (pszichikai ráhatások) eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar – akár száznyolcvan fokkal is – megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban, e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra.
Amikor a “szakemberek” illetékessége – bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik – egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment “politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljes körű inkompetencia is miért csak ritkán akadály?
Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő. A demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, hogy a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül. aminek viszont ki nem mondott következménye, hogy kizárja az igazi hozzáértést, ami – legalábbis egy relatív – fensőbb rendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik…
Álláspontunkat ismerve, aligha kell hozzáfűzni, hogy észrevételeink mindenféle pártérdek és politikai csatározás iránt tökéletesen közömbösek, amelyekre nem óhajtunk időt pazarolni…
A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt erőszakosan maga alá rendelje.
Annak a végletes értelmetlenségnek, amit “népönkormányzás” meghatározással “demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto(tényleges) egzisztenciája sem lehetséges. Nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük. A modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve. Igazság szerint ezt az illúziót az “általános választójog” kieszelésével teremtették meg. A törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható. Bármikor lehetséges a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni. E megállapításnak egyébként világossá kell tennie, hogy a leginkább kulcspozícióban lévő politikusok alkalmatlansága, miért nyom csak nagyon keveset a latban, Mivel ezúttal nem kívánjuk az úgynevezett “államgépezet” munkálkodásáról lerántani a leplet, mindössze arra kell rámutatnunk, hogy a politikusok teljes alkalmatlansága pontosan a szóban forgó illúzió fenntartását szolgálja.
Az inkompetencia tulajdonképpen elengedhetetlen feltétel, ha egy politikus a többség véleményét képviselőként szándékszik fellépni, ugyanis a többség – bármilyen kérdés kapcsán kérjék is ki véleményét – mindig az abszolút hozzá nem értőkből tevődik össze, akiknek száma mindig mérhetetlenül nagyobb, mint a véleményüket a tárgykör tökéletes ismeretére alapozóké.
Innen származik az a kolosszális tévedés, amely szerint a többségnek kell a törvényeket hoznia; még ha ez az elgondolás szükségképpen örökre elméleti marad is, és semmiféle tényleges ‘realitáshoz’ nem kapcsolódhat. A legnyilvánvalóbb tévedést éppen az imént jeleztük: a többség véleménye – akár az intelligenciahiány, akár a teljes körű és végletes tudatlanság alakítja ki – mindig az inkompetencia megnyilatkozása.
Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság – ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének. Ez a hatás az egyik fő akadály még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére. – Az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása…
De engedtessék meg, hogy mélyebbre hatoljunk a kérdésben: mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el;a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban a az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered. Ha egyszer aztán az egység princípiumát megtagadják vagy szem elől tévesztik, nem marad más, mint az anyag, a tiszta passzív sokaság.
Mellesleg a “súlyra” tett előzetes célzásunk messze több mint puszta hasonlat. A szó legáltalánosabb értelmében vett súly, a természeti erők mezején ténylegesen a lehúzó, összenyomó tendenciát képviseli. A modern idők kezdete óta az emberi aktivitás menetét pontosan ez a tendencia irányítja.
A középkorban a nyugati civilizáció legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívül elsősorban a nagy ókori görög filozófus, Platón, majd később Arisztotelész munkásságára épít.
A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden belső minőséggel elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg.
Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a “demokrácia” tagadja az “arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés – legalábbis etimológiai értelmében – a “legjobbak uralmát” jelenti. “A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében; csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a “legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is – miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik – végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hierarchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek.
Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután – a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísértés ellenére – két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek – meglehetősen logikátlanul – álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek. Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a “gazdagságon”, vagyis szánalmas elsőbbségen alapul. 
A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik.
E néhány gondolat talán elegendő, hogy képet adjon a jelenkori világ társadalmi feltételeiről, és hogy ezzel egy időben bemutassa, a társadalmi szférában ugyanúgy, mint az összes többiben, csakis egyetlen út vezethet ki a jelenlegi káoszból: az intellektualitás restaurációja, aminek ismét egy elit kialakulásához kellene vezetnie. Elit jelenleg tulajdonképpen nem létezik Nyugaton, ugyanis az elnevezés a bizonyos értelemben pusztán kibontakozatlan lehetőségeket reprezentáló néhány elszigetelt, elkülönült elemre nem vonatkoztatható. Ezek az elemek rendszerint alig többek tendenciáknál, törekvéseknél, amelyek jóllehet elvezetik őket a modern szemléletmód elleni reakcióig, létük azonban igazán nem képes erre effektív hatást gyakorolni. Tulajdonképpen azt az igazi tudást, illetve azokat a rögtönözhetetlen tradicionális premisszákat nélkülözik, amiket a saját leleményességére hagyott intelligencia csak nagyon tökéletlenül és minimális mértékben képes pótolni. Ennek következménye a sok zavaros kísérlet, amelyek princípium és doktrinális támogatás hiányában többnyire tévútra siklanak. Valójában pontosan ez mutatja meg, hogy minden látszat ellenére, a “modern világ” még mindig milyen keményen kézben tartja őket. Emiatt képtelen aztán a legtöbb – olykor akár kétségtelenül helyes törekvéseket ápoló – ember megérteni, hogy kezdeni csak a princípiumoknál lehet. Emiatt ragaszkodnak energiáik néhány esetleges, társadalmi vagy hasonló területen való elfecsérléséhez, holott ezeken a területeken, ilyen feltételek mellett egyetlen igazi eredmény sem érhető el. Ezzel szemben az igazi elit ezekbe a szférákba közvetlenül nem is avatkozik be, illetve externális (külső) cselekvésbe sohasem bonyolódik; valójában egy, az emberek előtt ismeretlen, egyszersmind minél láthatatlanabb, annál hatalmasabb befolyás révén kell irányítania mindent. Elég csak megfigyelni a korábban említett, semmiféle igazi intellektualitást nem előfeltételező szuggesztiók erejét, hogy képet kapjunk, egy intellektuális szintről származó, épp ezért jóval láthatatlanabb befolyás ereje mennyivel hatalmasabb lenne. Mert ez az erő a sokaságban honos megosztottság, az összes hazugság és illúzió keltette ernyedtség helyett a principiális egységbeli koncentráció révén mérhetetlenné intenzifikálódna, és magává az igazság mindent elsöprő erejévé magasztosulna.
“Vincit omnia Veritas”, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett.
René Guénon, 1927
CHARON INSTITUTE 