Nézőpontok szintézise, avagy egységes “mezőelmélet”?

A lefutott Eon felső fizikájának legkimagaslóbb eredménye az a megállapítás volt, hogy a világtörvények definíciója a szemlélet alapját képező koordináta függvénye.
Ez az általános relativitáselmélet saroktétele. Sajnos, az egykorú tudomány már nem jutott abba a helyzetbe, hogy ennek az önmagában véve helyes tételnek összes következményeit levonja. Einstein korának fizikája nagyobb részt mégis megmaradt a primitív egy-aspektus szemlélet mellett.

És néhány elméleti fizikus – gondolkodó kivételével senki sem értette annyira ezt az axiómát, hogy arra gondolhattak volna, milyen lehet egy sok aspektusból leírt világ képe. Univerzális törvényeket, már valóban univerzálisokat, amelyek dimenziótani szempontból is maradandók, nem is sokat állapítottak meg ebben a korszakban.

Láttuk, hogy a bővített Kozmosz világképe azzal a követelménnyel lép elő, hogy a világ törvényeit először szimbolikus térben, heteropoláris (különböző pólusú) irányokból kell szemlélni, majd megvilágítani.

A természettudomány korszaknyitó axiómái akkor még nem voltak megfogalmazva, s a régi elvek mindenképpen kátyúba vezettek. Egyik legnagyobb malomkő volt a kutatás útjában a hibás tendencia, amely minden kozmikus jelenséget egy-két természettörvényre akart visszavezetni.
Ilyenek az energia megmaradásának elve, az entrópia törvény, a gravitáció, a kvantumelmélet és még néhány egykorú fizikai közhely.

Az úgynevezett törvényekről persze idővel kiderült, hogy nem is valóságos törvények, mert nem minden körülmények között működnek, vagy egészen hamis perspektívát adnak egynél több oldalról nézve. Csakugyan univerzális rendszerek akkor keletkeztek, mikor az új tudomány végre egységes heteropoláris nomenklatúrát állított fel.

TÉR-, IDŐ- ÉS ERŐKOORDINÁTÁK

A zűrzavarok korának csillagászata két nézőpontot ismert, de csak egyből kiindulva számolt a jelenségekkel. A ptolemaioszi vagy kopernikuszi szisztéma volt minden elképzelés alapja. Később ehhez járult még a titkos tudományok kozmocentrikus szemlélete, amely szélesebb távlatokat nyitott a gondolkodás részére. Mégis igazi, nagystílű haladásról azóta beszélhetünk, hogy a térkoordináták rendszerét bevezették az asztronómiába. Ezt később dimenziótani megfontolások kiegészítették az időkoordináták és erőkoordináták szektoraival.
Végre megvalósult hát a régiek “egységes mező elmélete”, de ez most másképpen fest, mint ahogy akkor képzelték.
A heteropoláris tudomány kiszámította, hogy a gondolkodóképesség fejlődésével az univerzális integráció folyamatában nem kevesebb, hanem több intellektuális kategóriának kell létrejönnie.

 

A világtér tágulása mindenekelőtt az individuumok fejében következik be, és hatalmas, rendezett mentálkoncepció-depotok megnyílásával jár. A táguló intellektus több komplex összefüggés-köteg organikus feldolgozására alkalmas. A térben és időben tekintélyesen megnövekedett Univerzum különböző halmazállapotú világszisztémák egymásba-fonódásának kombinációja. Ez pedig csak új fogalmak ezreinek segítségével tekinthető át plasztikusan. Megváltoztak a “realitás” a priori kategóriái. A dimenziótan egészen más jelenségeket nevez reálisnak. Antik koncepciók véglegesen a lomtárba kerültek. Megállapítják, hogy “realitás” az időszalaggal való bizonyos hosszúságú kapcsolat nélkül elképzelhetetlen. Az egykori fizika hemzsegett az irreális elképzelésektől. Ilyenek voltak az atomrészek, amelyek állandósága mindössze néhány másodpercre vagy ennél is kevesebbre tehető. Ehhez hasonló jelenségek futó természetük miatt a bővített térszemlélet alapján sem számítanak valóságosnak. Kimondják és definiálják, hogy léteznek időegységek, melyek arányában a jelenségek valóságosak, ellenkező esetben a szóban forgó koordináta szempontjából túl gyors tüneménynek nincs realitása.

A mi koordinátánkban szemlélve, a másodperc töredékéig tartó atomrészek különválasztásának és önálló névvel való felruházásának nincs értelme és létjogosultsága sem! Ilyen esetben az elektronokat hosszabb fázisukban kell megfogni, illetve jelölni. A mezon-állapot csakis mint periódus jelzés szerepelhet. Az új ideológia a három létbázist egymásba átmenő attribútumokkal ruházza fel. A Térnek, Időnek és Energiának vannak szattwikus formái is. A különbségek a sűrűség és mélység tendenciái által jutnak kifejezésre.
Ugyanaz a princípium létrehozhat térbeli, időbeli vagy energetikai egységet. A territóriumokat mozgási, áramlási vagy feszültségi keresztmetszetek hálózatai határolják el egymástól. Értékbeli sorrendben legmagasabb frekvenciát képviseli az Idő heterodimenzionális fonala, ezt követi az Energia sűrűbb mezőrendszere, s végül a Tér már ordinátákká kondenzálódott régiói. A teret energiává lehet alakítani, az energiát pedig idővé konvertálni! A transzformáció munkája óriási plusz frekvenciák bevetését követeli meg.

Fenti felismerés képezi a Dimenziókorszak technikájának alapját.
Ez lényegesen eltér a lejárt idő technikai elgondolásaitól. Ugyanis csakhamar kimutatták, hogy a Tér önmagában is gigászi energiák raktára. Ennek következtében lehetséges, és fel is tárult gyakorlati használatának kulcsa.
Térpozíciók azóta mint elektromos elemek cellái szerepelnek, amelyek összeköttetése távvezeték útján vagy rádióhullámokká alakítva, sokkal nagyobb energiák forrása a régmúlt áramforrásainál.

A nagy technikai átváltozás megérdemli, hogy külön fejezetet szenteljünk történetének. A teljesség kedvéért még megjegyezzük, hogy a Dimenzióéra további előretörése folyamán, hasonló felfedezésre jutottak az időt illetőleg. Itt is specifikus energiaforrás tárult fel, ami később leválthatja a térenergetika apparátusait.
A klasszikus időkben pusztán filozófiai absztrakcióként kezelt Tér-Idő koncepció az Új Érában a realitás leghatalmasabb erőforrásának bizonyult! A következő teremtési korszak fő tudománya az időfizika lesz.

Wictor Charon

 

A világ nagykorúsága

Mindig tudtam, hogy ez a lehetőség egyszer valósággá változik. A világ megöregedett. Az események váltakozása tűrhetetlen feszültséggel töltötte meg az atmoszférát.

Úgy látszott, hogy semmi sincs a helyén, a Naprendszer mechanizmusa mintha ki akart volna fordulni a sarkából. Az emberiség a felszínen még régi kedvenc foglalatosságait űzte, senki sem gondolt rá, hogy egyik napról a másikra komoly változás állhasson be a dolgok megszokott rendjében.
A beavatottak már régebben tudták, hogy a világ megérett a pusztulásra vagy a teljes felébredésre.

Ezt a változást, aminek a látnokok szerint mindenképpen el kellett következnie, legtöbben háborúk, technikai forradalmak által képzelték megvalósítani. Az emberiség múltja, de a Naprendszer évmilliárdos krónikája is bőven tartalmazott emlékképeket háborúkról, világháborúkról, később planéták közötti összecsapásokról.

Mikor azonban a nagy kozmikus pillanat elérkezett, a gyökeres változás nem arról az oldalról támadta meg az emberi fajta lakóhelyét, ahonnan várták.
A változás egy új dimenzió betörésének alakjában érintette a Földet. Ennek élménytartalmai inváziószerűen öntötték el a Naprendszer szűkebb koordinátáit. Leomlott egy transzcendentális fal, melynek létezéséről csak a magas fizika legkiválóbb koponyái bírtak tudomással, enélkül a fal nélkül pedig a Naprendszer planétáin semminek sem maradhatott meg többé a régi értelme.

A Világ és a Biosz tényei egészen más megvilágításba kerültek egy új dimenzió szemszögéből nézve. Nem volt értelme többé háborúknak, anyaggyűjtésnek, pusztán szervi funkciókon alapuló cselekményeknek.

Az új nézőpontot senki sem hagyhatta figyelmen kívül, mert a dolgok létéből fakadt.

Abban az időpontban, amikor ez a dimenzióátszivárgás megkezdődött, még csak kevesen tudtak róla, hogy a lehetőség hamarosan univerzális valósággá növi ki magát. Ami először csak egyetlen látnok élménye volt, aki korát megelőzte, később mindenki által tapasztalt ténnyé lett.

A Biosz magasabb fejlettségű társadalmai ettől a ponttól kezdve új időszámítást vezettek be: az új korszak mint Dimenziókorszak vált ismeretessé.

Wictor Charon

Emberi célok és az értékük

Tegyünk megint egy kirándulást és vizsgáljuk meg az embert egy olyan szempontból, ami által bennünk is letisztázódhatnak esetleges tévedéseink…

…Persze nem minden ember jut el erre a fokra földi életében, csak az, aki az emberiség fejlesztése céljából erre törekszik. Mint legmagasabb emberi példakép, missziót vállal. Ahhoz, hogy ebből az anyagi szférából kikerüljön az ember, elég, ha életeken át kitartóan felfelé törekszik, mert akkor már nem épít magának vágy-várat, anyagi bázist a földön.

Ezt a beosztást a legnagyobb lélekismerő bölcsek kutatásaiból közöljük. Ebből is kiviláglik, milyen nehéz ettől a szférától megszabadulni. Figyelmébe ajánljuk azoknak, akik még nem tudják elfogadni a reinkarnációt, hogy gondolkozzanak ezen. Semmi baj, semmi hiba nincs azok körül, akik nem akarják, vagy – enyhébben szólva – nem tudják megközelíteni a végső igazságokat, éppen csak jó, ha fáradságot vesznek maguknak arra, hogy átvizsgáljanak egy ilyen skálát, hogy belőle megállapítsák, lelki fejlődésük mely fokán állnak. Ha egy kicsit kinyitjuk a szemünket, megláthatjuk már közvetlen környezetünkben az életfelfogás és vele a fokozat különbségeit. Lehet valaki társadalmi szempontból nagyszerű ember, rendes, kötelességtudó, tehetséges és mégis teljesen anyagias. Az ilyennek hiába vetnénk fel azt a szükségszerűséget, hogy az embernek ettől a szférától meg kell szabadulnia, ha boldog akar lenni, ő a boldogságot csak a földön, földi örömök között tudja elképzelni. Pedig milyen átmeneti minden földi öröm. Az ember szinte érzi, hogy szalad előle, ezért is szeretné megragadni, magához kötni. Ez az aggodalma tulajdonképpen el is rontja a már megszerzett örömét, mely így átmenetileg sem mondható zavartalannak. Persze, mert azt is csak fejlettebb fokozaton érheti meg, hogy a boldogság, az öröm, a béke utáni vágy nem más, mint honvágy… Az örök hazába, a szellemi élet boldogságába, örömébe, békéjébe való vágyakozás.

Erről eszünkbe juthat egy egyszerű példa. Ha a kisgyermek sír, mert fáj valamije, édesanyja igyekszik mindenfélével elvonni a figyelmét bajától. Énekel neki, hogy elaludjon, édességet ad a kezébe vagy játékot, hogy elcsitítsa. A gyermek meg kapkod minden után, mert azt hiszi: ez az, ami hiányzik neki, ami megnyugtatja. De csak egy pillanatig tart az ártatlan szuggesztió, mert a kívülről jött alkalmi örömökön keresztül megint csak átüt a fájdalom.

Ez az ember örökös elégedetlenségének helyzetképe. Bármit ér is el, bárhová helyezi a sorsa, az elégedetlenség mindenen keresztül felüti fejét és hajtja valamerre. Persze ő ennek helyi érdekű okát mindig meg tudja nevezni, de ez csak önámítás. Az igazság az, hogy a fejlődés törvényét születéskor magával hozza és ez a törvény sarkalja úgy, hogy saját akaratának adja kezébe az ostort, az hajszolja előre. Jó állapot az már, amikor a magasabb rendű értelem ül fel a bakra és átveszi az irányítást. Kevesebb fájdalommal jár azontúl az emberi élet, az igaz, hogy kevesebb anyagi igénnyel is, miután a szellem végre szóhoz jutott…

Ehhez az állapothoz azonban csak sorozatos életek tapasztalatain át ér el az ember. Ezért, ha az előbb említett anyagias ember-típus jól végzi a feladatát, csak a maga fokozatán végzi jól.

Nagyszerűen vázolja ezt a beosztást a hindu vallás a kasztokban. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást, nem foglalkozást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást… A kaszt-beosztás is négy szakaszos:

1. A csandála, a páriák kasztja. Materiális emberek. Az anyag bázisuk. A magasabb érzékek alszanak bennük. Csak fizikai szemük van, s belső látás teljesen hiányzik náluk. Karmájuk szerint többnyire alantas munkát végeznek, engedelmeskedni kényszerülnek az őket teljesen betöltő fizikai síkon.
2. A Vájszia, a kereskedők kasztja. A gazdasági életben működőkről van itt szó. Adás-vétel, nyerészkedés, kapzsiság, kívánságok, igények és szenvedélyek termelői és kielégítői. Ezek csak az asztrálsíkig látnak, idáig van szemük. Mélyen gyökereznek az asztrálsíkban, ez az elemük.
3. a Ksatria, a harcosok kasztja. Spirituális fokozat. Persze ez ellentmondásnak látszik, hiszen a fegyveres katona is harcos. De ez tulajdonképpen nem is fizikai, hanem szellemi beosztásra vonatkozik. Jellemző, hogy a nagy hindu tanítók egy része is a Ksatria kasztból került ki. Pl. Buddha, Kapila. Az európai okkultisták között is többen voltak katonai pályán, pl. Nettesheimi Agrippa, Du Prel, stb. Az okkultista társaságokban ma is számos magas rangú katonatisztet találunk. Az eszme mindig magasabb rendű az egyén szűk körénél. A hazaszeretet magas eszme, az Isten-eszme a legmagasabb. A harcos tehát eszmékért lelkesedik. Másod-harmadrangú kérdés nála a fizikai, anyagi érvényesülés, meg az asztrális élvezet. Az ideákért fel tudja áldozni az életét is. Mondanunk sem kell, hogy a tudományok és a művészetek nagy képviselői is eszmékért harcoltak. Ilyen volt többek között Semmelweiss, Pasteur, stb. A művészek közül Liszt Ferenc és mások. A toll harcosai közül nem említünk példaképet, olyan számosan voltak és vannak hála Istennek.
4. a Brahmanok kasztja. Ide csak a legmagasabb szellemi koncepciójú emberek tartoznak. Tulajdonképpen ők végzik a léleknevelés munkáját. Kiépítik és fenntartják a kapcsolatot Istennel, mert a bennük megnyilvánuló erő, a magasabb rendű tudományok ismerete és terjesztésének képessége még akkor is messzire hat, ha visszavonulnak az élettől… Nem hivatalnokok ők, mint a legtöbb pap, hanem erőközpontok, melyek láthatatlan sugaraikat szórják szét. Puszta jelenlétükkel megváltoztatják egy kornak a képét. Ezeket nem érdekli a fizikai vagy asztrális élet. Nem érdekli őket a harc sem semmiféle formában, még a hit területén sem, – mindenen túl vannak már. Ők a magas eszményekért élnek, benne gyökereznek a transzcendentálisban, a magas mentálisban.

Ismételten megjegyezzük tehát, hogy a kaszthoz tartozás eredetileg nem társadalmi beosztást jelent, hanem lelki alkatot, legbensőbb mentalitást.

Pl. Mindenki Csandala, aki mélyen bele van süllyedve az anyagba, aki szolgalelkű.

Mindenki Vájszia, aki üzérkedik, mindegy, hogy piaci árut, művészetet vagy mennyei üdvösséget kínál pénzért.

Mindenki Ksatria, aki ideákért harcol, lelkesedik.

Mindenki Brahman, aki csak a magas eszményekért él és nem törődik a föld kívánatos dolgaival.

Ebből az ismertetésből mindenki felállíthatja a maga helyzetképét, ha indítást érez rá és ha érzi ezt a benső indítatást, az már jó, mert azt jelenti, hogy érzi a Vízöntőnek, az okkult korszaknak ritmusát. Ezt az indítást pedig szorgalommal és jóakarattal felerősítheti magában. Ajánlatos, hogy felerősítse, mert az átmenet igen veszélyes állapot.

Csak gondoljuk meg, hogy a mostani világalkony, a nagy finálé, melyben a sok ezer éves színjáték minden motívuma és a föld szférájába még beletartozó minden szereplő összetalálkozik,…

Micsoda összecsapás!…

Micsoda leszámolás!…

Ez a finálé: a tömegkarma. Ez a mérhetetlen szenvedések oka.

És ebben a szenvedésben – jegyezzük meg – nem az a tragédia, ha valaki belepusztul, ha meghal, hanem az, hogy úgy hal meg, hogy nem ismerte meg, mi az élet és mi a célja az életnek idelent.

Vajon kibékül-e az ember ellenségével? Hányan csúsznak bele a gyűlölet ritmusába csak azért, mert egyéni érdeke kárt szenved. Pedig valamennyire talán már ismerik a földi élet okát, mely ferde akaratuk teremtésének következménye, talán látják az utat is, mely a szenvedés, és célját, mely az anyagból való kibontakozás. Miért engednék hát magukat visszahúzni a sötétségbe?

Hányan emelkednek fel egy-egy ilyen összejövetelen lelkileg és utána a legkisebb sérelem vagy ambíció lehúzza őket az alacsonyabb síkra. Mintha csak valami alkalmi repülőkiránduláson vennének részt, ahonnan hamarosan visszatérnek a föld sűrű érdekszférájába.

Sajnos ilyen alkalmi kirándulókkal igen gyakran találkozunk okkult társaságokban, bármily név alatt működnek is. Érdeklődési fővonaluk a csodák területe. Élményt kutatnak, hajszolnak, sőt produkálnak, jóslást lesnek, lehúzzák az érzékfelettit a fizikai síkra, formába öntik, hogy lássák, hallják, tapintsák, ahelyett, hogy lelki érzékeikkel meglátnák, meghallanák a hívást felfelé… és oda törekednének. Mit akarunk a formától, mely ma van, holnap nincs? Mit akarunk tulajdonképpen a csodától is? Hát ha egy emberi lélek világossá válik, nem a legnagyobb okkult csoda ez?

Amíg az okkultizmusban csak az érzékelhető csodát: az élményt keressük addig asztrál és a psziché-területén vagyunk, az asztrál-éhség pedig húzza, tépi a lelket táplálék után. Ha nem törekszünk feljebb, benne rekedünk a vágyvilágban, ami nagyon veszedelmes állapot, mert a szenvedélyek is itt tanyáznak. Igaz, hogy az érzések is, de kötöttségek között csak az alacsonyabb rendűek maradnak meg, ha ezek felfelé törekedve kibontakoznak, küszöbét képezik a magasabb rendű érzésnek. Ez transzcendentális érzés.

A cél, mert felül kell emelkednünk önmagunkon. Ha ezt nem tesszük, akkor állunk, egy helyben topogunk. Hiába olvassuk és hallgatjuk a legnagyobb igazságokat, ha ugyanakkor minden anyagi igényünket is fenntartjuk… Nagyon frappánsan hívja fel erre a figyelmet Lao-Ce, a nagy kínai bölcs. Azt mondja:

„Harminc küllő találkozik a kerékagyban, de az űr közöttük képezi a kerék lényegét;

Agyagból készül a fazék, de az űr benne képezi a fazék lényegét;

Falak ablakokkal és ajtókkal alkotják a házat,

de az űr benne teszi azt lakhatóvá.”

Azt hiszem, ez elég világosan rámutat arra, hogy minden forma, minden kívülről megnyilvánuló körülmény csak a keretét képezi a benső lényegnek, melyért minden van. Ha felismertük a magunkban rejlő lényeget, akkor minden kívülről megnyilvánuló dologban csak eszközt látunk, mely a cél felé segít mindent. És ez a felismerés nem nagy érték-e már magában véve is?

Wictor Charon

Kvantummechanika és ami utána van

Az Új Eon tudománya

részletek;

A Biosz egyetlen folyamata, a fizika egyetlen törvénye sem érthető meg speciális dimenziók korlátai között. A dolgok szemléletét a földi tudás számára az nehezíti, hogy a hiperkozmosz széttagolt célszerűségi ideái olyan koordináta-rendszerekben rejtőznek, melyek érzékelhetetlenek számunkra, és amelyeket régebbi, pontról-pontra haladó logikával nem közelíthetünk meg.

EGYSZERŰSÉG ÉS KOMPLIKÁCIÓ

Vajon helyes-e a tudomány azon törekvése, hogy mindent a legegyszerűbb tételekre kíván visszavezetni? Legalábbis a múlt tudományának szilárd meggyőződése volt, hogy az élet és a Kozmosz valamennyi jelenségének alapja egyszerű törvények működéséből magyarázható; hogy az élet valamennyi tüneménye néhány elv feltételezésével kielégítően kifejezhető, ha elegendő tapasztalat áll rendelkezésre. Ilyen alapon jöttek létre a tegnap kozmogóniái és asztronómiái. Ugyanezt az elvet kísérelték meg érvényre juttatni az élettanban és a fejlődéstanban is.

Az élet azonban mindezt nem engedi meg! Már a legfelületesebb gondolkozás számára is nagyon hiányosnak és primitívnek tűnhetnek a kisszámú törvényre épített kozmogóniák, fejlődéstanok és asztronómiák. Élesebb észbeli képesség esetén azonban egészen gyermekesnek tűnik a természet legelemibb jelenségeinek figyelmen kívül hagyása és a rögeszmeszerű egyszerűsítési tendencia. Hát valóban olyan egyszerű a világ, mint amilyennek a múlt teoretikusai képzelték? Nem, ezt nem mondhatjuk… Inkább minden fölfedezés még jobban rámutat a Kozmosz és az élet végtelen komplexitására.

NÉZŐPONTOK SZINTÉZISE

A lefutott Eón felső fizikájának legkimagaslóbb eredménye az a megállapítás volt, hogy a világtörvények definíciója a szemlélet alapját képező koordináta függvénye.

Ez az általános relativitáselmélet saroktétele. Sajnos, az egykorú tudomány már nem jutott abba a helyzetbe, hogy ennek az önmagában véve helyes tételnek összes következményeit levonja. Einstein korának fizikája nagyobb részt mégis megmaradt a primitív egy-aspektus szemlélet mellett. És néhány elméleti fizikus – gondolkodó kivételével senki sem értette annyira ezt az axiómát, hogy arra gondolhattak volna, milyen lehet egy sok aspektusból leírt világ képe. Univerzális törvényeket, már valóban univerzálisokat, amelyek dimenziótani szempontból is maradandók, nem is sokat állapítottak meg ebben a korszakban.

A természettudomány korszaknyitó axiómái akkor még nem voltak megfogalmazva, s a régi elvek mindenképpen kátyúba vezettek. Egyik legnagyobb malomkő volt a kutatás útjában a hibás tendencia, amely minden kozmikus jelenséget egy-két természettörvényre akart visszavezetni.

Ilyenek az energia megmaradásának elve, az entrópia törvény, a gravitáció, a kvantumelmélet és még néhány egykorú fizikai közhely.

Az úgynevezett törvényekről persze idővel kiderült, hogy nem is valóságos törvények, mert nem minden körülmények között működnek, vagy egészen hamis perspektívát adnak egynél több oldalról nézve. Csakugyan univerzális rendszerek akkor keletkeztek, mikor az új tudomány végre egységes heteropoláris nomenklatúrát állított fel.

A MATEMATIKA ELTÖRLÉSE

Már a relativitás periódusának megalapozója kételkedését fejezte ki alkalom adtán, hogy vajon a matematika teljesen megbízható alapja-e a Kozmosz vizsgálatának.

Ismeretes az a magánbeszélgetés, amelynek során Einstein egy újságírótól megkérdezte: “Mit gondol, mennyi kétszer kettő?”. Amikor pedig az azt válaszolta: négy, a fizikus kijelentette: “Maga azt mondja négy, mivel hisz a matematikában! De én nem mondom ezt, mert én nem hiszek a matematikában!”

Más természetkutatók néha hasonló kételyeket hangoztattak.

Hová vezethető vissza ennek a szkepticizmusnak az alapja? A nehézségek a magasabb fizikával kezdődnek és galaktikai szinten folytatódnak. Annak oka, hogy a reális világ jelenségeinél nem egészen megbízható feltételezés eredménye, mindenekelőtt az, hogy a matematikai alapfogalmainak eredete más, mint a természettudományokban szereplő elveké. Egyik a másikból nem igazolható, és nem biztos, hogy ami az egyikben igaz, a másikban is kényszerítő erejű.

A matematikai fogalmak ideális mennyiségtani és logikai absztrakciók. A segítségükkel levont következtetések, illetve a velük végezett logikai műveletek önmagukban helyesek lehetnek, s mégsem illenek rá a természeti tények világára. Mert a természetben nincsenek pontosan meghatározható mennyiségek, és az “egymásutániságok” nem szigorúan logikusak.

Egészen eltekintve attól, hogy számrendszerek magasabb koordinátájában a háromsíkútól eltérő szinkronösszegeződések is felléphetnek, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a matematikai műveletek szigorúan három- vagy négydimenziósak, s érvényességük e fölött csorbát szenved.

Ha a matematika műveleteit több ordinátára kiterjesztjük, olyan végeredményekhez jutunk, ami a matematika bázisát eltörli.

Ilyen módon tehát ezzel a tudománnyal is úgy jártak, mint Newton fizikai elveivel a huszadik század tudósai. Amíg relatíve kis, közeli állagokról van szó, a matematika módszertana beválik; kereskedelmi, geofizikai vagy ekliptikai területen használható eredményeket produkál, azzal a korlátolt intellektuális tevékenységgel, amit egyenes vonalú következtetésnek neveznek. De kozmikus méretek között vagy az atomok asztronómiájában már semmi bizonyosságot nem érünk el ilyen úton.

Jellemző a Heisenberg-féle bizonytalansági faktor, ami statisztikai alapot keres matematikai műveletek igazolására!

Ez azonban már antimatézis! A huszadik század elgondolása szerint a számtan, mint tudományos eszköz fő előnye, annak tévedhetetlen pontosságában rejlik. De ezt a pontosságot képtelenek voltak a természeti jelenségekre sikerrel alkalmazni. Az igazi tudományosság megállapításai éppoly törvényszerűen egymásból folynak, mint a számokkal végzett műveletek – állították. Ezért a tudomány ideálja a szigorú matematikai következetesség.

Mindazonáltal kétségtelen, hogy a matematika konzekvenciái és a tudományos megállapítások kényszerű természete között semmi hasonlóság nincs. A tudományos megfigyelések, statisztikák, megállapítások távol vannak a matematika önmagában hibátlan konzekvenciáitól. Sokkal könnyebb például két összeget egymással megszorozni, s végső eredményüket kimondani, mint egy természeti folyamat okát leszögezni. A matematika ugyanis néhány axiómára épül, s hibátlan működtetéséhez sem kell több néhány egyszerű értelmi manővernél, melynek szabályai adva vannak.

A természet vizsgálatában viszont semmi ilyen Kolumbusz tojása nem szerepel.

A jelenségek okai heteropolárisak, sokdimenziósak és nemcsak egyirányú “egymásutániságban” szerepelnek.

Ezt a körülményt különösen ajánlatos a dimenzióbúvárnak szem előtt tartania, mivel épp ez az oka annak, hogy nem lehetséges a folyamatok okait különválasztani az előzményektől és következményektől. Nemcsak az a bökkenő a bővített koordináták rendszerében való szemléletnél, hogy egyetlen tüneménynek sincs különleges oka, hanem az, hogy még a látszólagos okok sorrendje sem kötelező!

Egyik dimenzió negatív helyzete például lehet a másik dimenzió pozitív faktora. Így a műveletek létjogosultsága is kétes lesz. Kétszer kettő csak a szigorú körülírások esetén fog négyet adni! A helyi térre merőleges dimenzióval bővítve már folyton változó eredmények jöhetnek ki. Minél több koordinátával bővül a fizika bázisa, annál kevésbé lesznek rá alkalmazhatók az egyirányú összegeződések törvényei.

Wictor Charon

Ami az anyagi szemlélet helyére lép

A Dimenzió Eón kezdetétől nem sok időnek kellett eltelnie, hogy világosan lássák, mi az a mód, melyen a Komplex Tér életjelenségeit reálisabb keretben értelmezhetjük. A mennyiségtani egymásból folyó logikai és szűkebb algebrai metodikát félretették, és új obszervációs processzus eljárásait dolgozták ki. Megszületett, és a matematika helyére lépett a biomátia vagy másképp meghatározva, az élettani jelenségek egymásba kapcsolódásának tudománya.
Ez a kísérleti hatásmértan nem a jelenségek okait kutatta, hanem azt vizsgálta élettani úton, hogy a tünemények hogyan kapcsolódnak egymással, milyen tapasztalható kiterjedéseken ömlenek keresztül, és mi a belső intenzitásuk.
Gyakorlati módon észlelték és figyelték a változásban szereplő energiafajták frekvenciáját és objektivációra törekvő sajátságait. Mint teljesen harmadrendű szempontot, figyelemmel kísérték az időbeli kiterjedés-faktort is. Voltak ezután is mérőeszközök, de a szimbolizmusok elhajlásait vagy tendenciákat mértek vele.
Az új laboratórium-institúció mérőműszerei nem a súly és mennyiség, hanem a térgrammatika és a szimbólumkvantumok kölcsönhatásainak lejegyzésére voltak szerkesztve.

A biomatézis a régi tudomány egy elhanyagolt területén keletkezett. A mélytengeri biológia már hosszabb ideje rendszeresen feljegyzett és fenntartott komplexumokat, amelyek kiváló matematikai konstrukciók működését mutatják, élettani alapon, értelmi folyamatok nélkül.
A radioláriák csodálatra méltó konstrukcióit vetették újabb vizsgálatok alá, és levonták azt a szintén ősi tapasztalatot, hogy a természet geometrizál.
Ennek folytatásaként ugyancsak a természet kifejezett matematikai tevékenységére, és életfenntartó szimbológiájára is rájöttek.
A létrehozott konstrukciók, például a radioláriák és a kovamoszatok váza, minden emberi elképzelést meghaladó szépségűek, s amellett a legtökéletesebb szimmetria váltakozik bennük az életfeltételek által indokolt mértékű hullám-elasztikával. Úgyszintén az egyszerű és koordináta-számtan alapműveletei is meggyőző módon demonstrálódnak bennük.
A metszetek vizsgálata arra is rávilágít, hogy a matematika valóságosnak mondható műveletei milyen biológiai folyamatok absztrakciói. Ez fontos szempont volt a biomatézis műveleteinek megtervezésénél.
Kimutatták, hogy a szorzás a nemzés, az összeadás a megtermékenyülés, a kivonás a születés, az osztás az embrionális fejlődés szimbolizmusa.
Sok élettani folyamatnak azonban nem volt meg a matematikai analógiája, s ekkor jutottak a biomátia metodikájának birtokába. Már az első alaposabb megfigyelések mutatták, hogy mindezek a meglepő precizitású és szépségű funkciók, illetve építmények, értelmi tevékenység nélkül, a természetnek egy olyan irányító központjából sugárzanak, amelynek elsődleges forrása nem az agy!

Legtöbb helyen nem is létezik centrális ganglion központ, a produkció mégis fölülmúlja a központi irányítású intellektussal ellátott élőlények teljesítményeit, beleértve az embert is.
A három sík állagával kombinált intellektus-osztály lényei, melyek legfejlettebbike az ember, képesek rá, hogy a természet fölülmúlhatatlan művészi erejű konstruktív középpontjának irányító rezgéseit felvegyék. A természeti célszerűség és realitás megszabta pontosság reguláló sávja bekapcsolható a humánum intellektusába anélkül, hogy az értelmet meg kellene feszíteni.

Itt megint lényeges megállapítást tettek.
A természetnek ugyanis egy előrehaladott megfigyelés szerint nem ideálja a matematikai pontosság! A természet alkotásában vannak logikai, számszerűségi és esztétikai elemek, de ezek sohasem szigorúan következetesek, hanem lokálisan elasztikusak.
Ez azt is megindokolja, miért vezettek a huszadik század matematikai természetértelmezései mindig zsákutcába.
Akkoriban nem ismerték a fizikai adaptáció elaszticitás törvényét. Azt hitték, hogy elaszticitás csak az organizmusok világában létezik. De ez az elgondolás téves volt, mivel minden kozmikus állag és folyamat alá van vetve az elasztikus adaptáció regulativájának.

Ez a világfolyamatokban résztvevő materiális bázisok öregségének, megelőző manvantarák elemi tapasztalatának következménye. Az anyag emlékezete hosszú prae-egzisztenciális /létezés előtti/csiszolódás öröksége. A biomatézis etapja az Univerzum vizsgálatának meglepő kreatív módjait tárja fel.
Kozmogóniákat és életfolyamatokat mikrokozmikus stimuláció formuláinak vezérlése mellett tudtak előidézni, és így bebizonyítani vagy cáfolni. Miután a kreatív lehetőségek axiómái ismertekké váltak, majdnem csalhatatlan eljárásokat eszeltek ki egy hipotézis valóságtartalmának lemérésére.
Ekkor már meglehetős biztonsággal voltak képesek annak kimutatására, hogy mi lehetséges, és mi nem. Ez az elméletszakosok munkájának természetesen szárnyakat adott, mert ettől kezdve egyetlen jó nyom, amelyen elindultak, biztosan eredményre vezetett a kísérletek területén.
A biomátia szolgáltatta a Homo Universialis kezébe a természeti abszurdumok biztos eliminációjának eszközeit. Ez volt a biometria hipotézis-detektora, amellyel biztosítani lehetett, hogy a kutatók nem kerülnek holtvágányra.

HOMO TRANSZDIMENZIONÁLIS

A térszámítás integrációjának harmadik évezredében bekövetkezett az, ami az élet kibontakozásának során már több ízben előadódott. A fejlődési körök a hasonló tendenciák pontján összeértek, és kialakult az egykori celesztiális intelligencia prototípusa a kozmikus térségek megismerésének optimális lehetőségeivel. Létrejött a dimenzió ember.

Ez az individuum, mely az okkult érzékszervek fiziológiájában tárgyalt szervek nagyobb részét már elemi iskolai tanulmányai során kifejlesztette, fel volt ruházva magasabb pszichikumának alternatív kapacitásával. Akaratának és tudatának beállításával képessé lett létérzékelése színterét változtatni azáltal, hogy agymezőit szűkítette vagy tágította. Mentális testében idegen galaktikák életkörébe léphetett be, planéták felszínén tehetett látogatást, távolba hatott, és mindezt azzal a realitással, mint a fizikai testek áthelyezése tette volna más körülmények között. Ekkorra már mindenki ismerte a magasabb testekben való kihelyezkedés lehetőségeit. Végleg eldöntött kérdés volt már, hogy a Terra nehéz állagából szőtt matériával lehetetlen távoli égitestekre eljutni.

A neotronómia fölöslegessé tette a testek áthelyezését idegen planétákra vagy diffúz koordinátákra. Neotronómiai végzettség után az idegen világszigetek és dimenziók tapasztalása semmiben sem különbözött a helyi életterek megfigyelésétől.

Wictor Charon

A kivételes látnok /emlékezés/

“Ha évezredek távolából szemléljük az emberi szellem fejlődéstörténetét, úgy látjuk, hogy az emberi kultúra történetének nagyjai valami különös képességgel rendelkeztek, ami egy tekintetben élesen megkülönbözteti őket kortársaiktól. A nagy bölcsek, vallásalapítók, misztikusok, adeptusok és mesterek mintha egyetlen összefüggő láncot alkotnának. A mód, ahogyan az egészen nagyok a világot és az emberiséget szemlélték, meglepő módon egyező a legtávolabbi földrajzi koordináták szülötteinél.”

Ezeket a sorokat 1947. Szűz havában írta Wictor Charon, az Ákasha krónika Bevezetés fejezetének kezdő mondataiként.

Bizonyára elhárította volna a 65 évvel későbbi, mindenképpen jogos megállapítást, miszerint Ő is a felsoroltak közé tartozik, az “egyetemes összefüggő láncolat” egy értékes láncszemeként. Erre már 1990-ben sokat sejtetően utalt a húga, Szepes Mária írónő is.

“A zseni: látó. Tágabb, átfogó tudata nem csupán jelenségeket, eseménytöredékeket fog fel, hanem összefüggéseikben, analógiákban, szintézisként értékeli őket. Elolvassa jelbeszédüket. W. Charon ilyen kivételes látnok volt.”

Emellett és ezzel együtt, vagy talán éppen emiatt, W. Charon nagyon széles látókörű, szerteágazó érdeklődésű egyéniség volt. A gondolatiság szabad szárnyalásának szinte korlátlanul tág teret biztosító környezetben élte ifjú éveit. Mindig kedve szerint foglalkozhatott a zenével, a sakkfeladványok készítésétől az igazi ezermesterekre jellemző kézművességen át a biológia és fizika magas szintű műveléséig, a számára nélkülözhetetlennek tartott nyelvek perfekt megismeréséig. Huszonkét éves korától amerikai szakfolyóiratokat olvasva tudott minden számára fontos információt megszerezni az őt érdeklő kérdéseket illetően. Dimenziófilozófiai műveit érett férfikorában készítette, amikor olyan szintre jutott az univerzális jóga és a kozmikus koncepció módszertanában, amely a múlt században egyedülállónak számított és annak számít a mai napig is. Ez tette számára lehetővé rendkívüli egyéni adottságai mellett, hogy a számunkra oly ismeretlen távlatokba visszanyúló emberi múlt létfolyamatainak eredetére. És az abszolút jelenre vezesse el mai civilizációnk embereinek erre fogékony egyéniségeit. Wictor Charon az Akasha krónikában egyértelműen rámutat, hogy az általa leírtak forrásai mindeddig – évezredeken keresztül -, mint Manual Secretorum fogalmi kör hagyományozódott a titkos ezoterikus szinteken és színtereken belül.

“… de ma, a Vízöntő korszak kezdetén, kedvezőbb helyzetben vagyunk, mint évszázadokkal ezelőtt. Amit valaki a közelmúltban felfedezhetett, azt egy másik ember is megteheti.” Wictor Charon

Minden eddiginél szabadabb szellemi korszakba lép korunk civilizációjának emberisége. Ahhoz, hogy a kínálkozó lehetőségeivel élni is tudjunk, kellő intelligenciával kell közelíteni a korábban titkos ősi tudás megmaradt, ránk hagyományozódott részletéihez. Kellő alázattal és elmélyült, új tudatú gondolatisággal kell e részleteket tanulmányozni, üzeneteiket a mai tudatszintnek megfelelően értelmezni, és a mindennapi gyakorlatba beépíteni. Figyelemmel kísérve korunk élenjáró tudományainak eredményeit és irányultságait, egyértelmű tendenciaként állapítható meg, hogy az ősi tudás és a mai “új felfedezések” tartalmilag ugyanazt a pontot igyekeznek megcélozni. Ez a közös pont pedig egyre inkább nem más, mint az ember, az embert körülvevő és életfeltételeit biztosító “Bios” és az ember kozmikus eredetének volta. Ahhoz, hogy korunk és az elkövetkező korszak embere ne vesszen bele az átalakulások folyamába, szükséges számára az univerzális kozmikus eredet ismerete.

Ezért dolgozott Scherbák Viktor az 1900-as évek második harmadától 1976. október 22-én bekövetkezett haláláig. Írásaiból – az akkori ideológia szűkre szabott keretei között – csak néhány jelenhetett meg, Wictor Charon szerzői névvel. Az átállás, az újhoz való alkalmazkodás olyan mértékben jár nehézségekkel és áldozatokkal, amilyen mértékben igyekezett a letűnő korszak emberisége eltérni sajátosan felszínes tudatával, az univerzum erői által meghatározott irányultságoktól. Wictor Charon útmutatásai nagy segítséget jelenthetnek az útra kelőknek, a szellemi zarándoklatra indulóknak.
Az 1992-ben kiadott, Az ember két élete című W. Charon könyv Előszó részében Bistey Zsuzsa ezt írja:
“A Vízöntő kora olyan kesztyűt dob a harmadik évezred embere elé, amelynek kihívását – egyénenként és kollektívan – valamennyiünknek fel kell vennünk. Nem kevesebbről van itt szó, mint a Föld – lélegző, élő organizmus – megőrzéséről vagy megsemmisüléséről, s ezzel együtt büszke, de megtépázott fajunk, a homo sapiens túléléséről.”

Wictor Charon munkáiban, – jelesül az előbb idézett műben is – erről lényegesen többről van szó!
Az elmúlt évszázadban, a Vízöntő korszakba való betorkolással, kezdetét vette az új korszak új embertípusának, a “kreatív tudatú” emberfajta új tudatú egyedeinek a megjelenése a földi létsík adott szintjén. Mindnyájan ismerjük a lelkiismeret fogalmát. Nagyon kevesen ismerik viszont eredeti, valós jelentését. A lelkiismeret a lélekben felhalmozódott tapasztalatok összességeként definiálható. Ez a lelki ismereti tárházunk nem más, mint a magasabb szintű szellemi Énünk, mindent meghatározó vezérlő központjának tudathalmaza. Lényegében, egy nagyon finom rezgésű, és ezért rendkívül érzékeny energetikai központja minden egyes, Én-tudattal rendelkező entitásnak. Szokás beszélni emelkedett, sőt szárnyaló lelkiállapotról és hanyatló, rosszabb esetben mélypontra zuhant lelkiállapotról. Ezek a szóösszetételek nagyon szimbolikusan fejezik ki a lényeget. A lényeg szükségszerű irányultsága pedig a mentális síkon is az emelkedés, a minél magasabb lelki energetikai frekvenciaszint elérése és stabilitása. Egy szárnyaló lelkiállapotú egyén, minden megnyilvánulásában hűen tükröződik a fizikai síkon is ez a határozottság.

Ezen kívül emeli a fizikai síkon megnyilvánuló anyagi organizmus tudatszintjét is, ami magasabb szintű tapasztalatok megszerzését teszi lehetővé. Ez a nyugati orvostudomány évezredes problémájának gyökere. Érzik, a lélek emberre, – így egészségi állapotára gyakorolt meghatározó hatását, de hiába keresik, nem találják ezt a funkcionális forrást az emberi szervezetben sehol. Így aztán nem tudnak igazán mit kezdeni, a lélek szomatikus hatásainak számukra is egyre inkább felismerhetőbbé váló megnyilvánulásaival. De ugyanez a helyzet a többi, úgynevezett természettudományos szakterülettel is.

“Ezzel szemben a helyzet az, hogy a dolgok ilyen beállítása puszta optikai csalódás, mert az elementáris világnak semmivel sincs több realitása, mint a pszichikumnak.” – fogalmazta meg szelíden véleményét W. Charon.

Korunkban azonban megjelent a transzdimenzionális tudatcsírájú, intuitív tudósok egyre népesebb csapata, akik már az univerzális-kozmikus szempontok figyelembevételével, régebbi szóhasználattal élve, “holisztikus szemlélettel” közelítenek a materiális tudomány által megtagadott és félresöpört témákhoz. Az analizáló gyakorlatot ez által egyre inkább felváltja majd a szintetizáló és más tudományterületek eredményeit is felhasználó, reálisabb eredményeket produkáló, tudományos munkamódszerek megvalósulása.

“A kulisszák valószínűtlensége és labilitása… – talán ez az, ami leginkább jellemző az egész helyzetre. Az egyetlen realitás az individuum öntudata, amely minden ellenkező beállítással szemben, teljes épségében megmarad, és az egyetlen biztos támpontot nyújtja ennek a síknak szünet nélkül szétfolyó világában.” W. Charon

Ez a folyamatos átváltozás adja a tapasztalható labilitás alapját, a rögzült beazonosíthatóság földi viszonyok között tapasztalt megszokottságának lehetetlenségét. A technikai fejlődés eljutott arra a szintre, hogy az ember fizikai testének teljes energia-kisugárzásaként emlegetett, és évszázadokon át a tudomány által tagadott energiamegnyilvánulás, egyénenként különböző jellegzetességeiben képileg rögzíthető. Már nem csak az EKG, nem csak az EEG, és más egyéb lokális funkciók energetikai kisugárzásai mérhetőek és rögzíthetőek, hanem az ember fizikai anyagi testének az pszichikai síkra is átnyúló félanyagi és energia összetevői is. Persze még nem a maguk teljességében, ehhez a ma meglévő technikai eszközök még fejletlenek.

Minél gyakrabban zajlanak le ezek a közvetítő és transzformáló folyamatok, az emberi agy és az adott információtípust tartalmazó szellemi rezgésszféra között, annál inkább automatikussá válnak. Tehát az emberi agy a köznyelv fogalmaival kifejezve: könnyen kapcsol. Tulajdonképpen minden tanulási és gyakorlási folyamatnak kizárólagosan ez az egyetlen célja: az emberi agy közvetítő és transzformáló – az adott információ rezgésszintjére ráhangoló – funkciójának minél automatikusabbá tétele. Mai átlagemberek, leginkább a vakok és csökkentlátók módján, csak tapogatózunk a minket körülvevő világban. Valódi átélésen alapuló érzékelés és megtapasztalás helyett apró sejtelemszilánkok felszíni és csökevényes érzékelései alapján alkotunk képzeteket, hamis illúziókat és fiktív tartalmú összefüggés-koncepciókat a világról. Az emberi nagyagy belső struktúrája, önmagán belüli milliárdnyi kapcsolatrendszere új minőséget kénytelen létrehozni, ami az új tudatú kreatív gondolkodású embertípus megjelenését eredményezi.

D. D. Desiderius

Az idő és az ember

Az Időfolyam a kozmoszt már sokszor terelte a maihoz hasonló utakra. Volt ennél az Univerzumnál jobb és volt rosszabb világ. A szattwikus látás világosan mutatja, hogy sok kísérlet történt a mostaninál szebb Bioskonstrukció létrehozatalára. Mert a Poliverzumban Idő nincs; amit annak gondolnak, mindössze a formaváltozások menetrendje, irányító hatalom szerint.

Ennek a folyamatnak axiómáját a köznapi tudás csak ritkán érzékeli, mert az nem más, mint az idő visszafolyásának törvénye. Nemcsak kultúrák ismétlődnek, hanem az elérhető ideálok is elfelejtett scenáriumok alapján játszódnak újra.

Még nem született sehol agy, amely áttekinthette volna a Poliverzum teljességének összefüggéseit. Az azonban bizonyos, hogy a planetáris keletkezés intelligenciája nem tud olyat kigondolni, ami valahol már meg ne valósult volna és ezért a fantázia sem más, mint a kreáció iránytűje és egyetlen gangliontest sem tud más téglából építkezni, mint a valóságban lehetséges elemek alapján. Itt a lehetőségek még az őrültség perverz kombinációit is felölelik  és a legbolondabb eszmék éppúgy megvalósulnak, mint a legszebb koncepciók. Kialakult világképek mindenesetre bizonyos méltóságteljes vezéreszmék alapján nyernek hosszabb rövidebb állandóságot. Más eszmekötegek hosszú eonokon át uralkodnak szívós fundamentális elveikkel. Ezeket már manvantaráknak vagy Eonoknak lehet nevezni, bár a nómenklatúra időhatárai nem felelnek meg a jelzett folyamatok élettartamának. Manvantarákról és Eonokról csak szimbolikusan beszélhetünk. A mitológiai elnevezés mindenesetre közelebb áll a kozmikus Eszkatológia grammatikájához, mint a tudományos hagyomány korlátolt számításaihoz.
Az Idő és Tér teremtményei akkor válnak Eonokká vagy Manvantarákká ha a bennük kifejeződő elvek tartós kapcsolódásra alkalmasak. Más szóval bizonyos morális princípiumoknak kell párosulnia esztétikai elgondolásokkal, hogy a Káoszból civilizáció merülhessen fel. Ez olyasmi, mint az Olimpiai Istenek születése, Vénusz kiemelkedése a habokból, vagy Pallas Athéné kipattanása Zeus fejéből, de itt elképesztő nagyságrendű kozmikus tengerről van szó, amelyet fényévek milliárdjaival sem lehet távolságokra váltani. És a Zeus fej az Univerzum minden megelőző kreatív gondolatának foglalata egy poliverzális térközpontban. A keletkezés Ideái, az összes megelőző tapasztalatok és elvek mindenkor szabadon úsznak a felső dimenzió kiterjedések vizein. De tudjuk, hogy az eszméknek magnetikus szimpátiái mérhetetlen időközökben összehozzák a harmonizáló komplexumokat egyetlen centrummá. Ebből alakul ki a Zeus fő, vagy nevezzük azt bármely alkotó egységnek tetszés szerinti nómenklatúra megjelölésével. Az egymással összekapcsolódott omega-ideon kötegek szükségszerűen akcióba lépnek és kialakítják saját univerzumukat.  Látható formák értelme azonban mindig a láthatatlan dimenziókban van. Ezért a puszta empíriára alapozott tudás sohasem éri el a rejtett mozgató faktorokat. A firmamentum gazdag képsorai a tendenciák kiállítási csarnokai, amelyeket mint a kozmosz kromoszómáit csak a szellem frekvenciáira kell kapcsolni s kitárják értelmüket. Az Univerzum kimeríthetetlen eseménypalettájának fontos szerkezeti eleme az Idő. Minden, ami az Univerzumban egymástól különböző törekvéseket valósit meg, az Idősáv frekvenciájával van elválasztva.

A fejlettebb bolygókon, ahol már sok előző Eon feljegyzései vannak rögzítve a mélytengeri formák világában, könnyű lenne a Kozmosz bölcsességét hatásos technikává átváltoztatni. De ez a könnyítés nincs megengedve tökéletlen planétalakók részére. A Dimenziókondenzátor és a Szuperhumán potenciométer élettani kifejlesztése nélkül a kondenzátorokból nyert ismeretek csak az emberfajta azonnali pusztulásához vezethetnének. Gondoljunk az atomtudomány zsákutcájára s némi fogalmat szerezhetünk az itt várakozó veszélyekről. Pedig a korlátlan időpotenciál fegyveréhez képest az atomhasadás kataklizmái csak gyermekjátékok. Önkéntes vagy kiprovokált atomkatasztrófák mindennapos jelenségei a csillagvilágnak. Végső mivoltában a Napok erőemissziója sem egyéb mint valami felsőbbrendű szabályozás által megfékezett maghasadás technikája. Az energiagyárak néha elromlanak, ilyenkor Novák és Supernovák jelennek meg a tejúton. De ezek még nem pusztítják el a teljes életsávot. A felső régiók vezérlése biztosítékokat épített be Novakatasztrófák ellen. Nem így lenne ez, az Időszűrő hozzáférhetővé tétele után. Az Időreaktor egész dimenziókat s koordinátaláncokat tüntethet el amennyiben azok alapjait az antianyag áramlatával tölthetné meg. Univerzumok pillanatok alatt megsemmisülhetnek, ha az Idősáv frekvenciájának megváltozik az intenzitása.

A kozmosz formáit oszcillációk tartják össze s van egy neutronritmus, ami az energiakötegeket szétveti. Az Idő végül is mindent elnyel, mint ahogy mindent létrehoz a teremtés indulása óta. Az élet kibontakozása és tavaszponti virágzása kifejezéstelen oscillográfiát alakított ki. Ami él rezgéseket ad le, légkörrel rendelkező térségekben zenei hangokat is produkál, melyek a biológiai folyamat lényeges részei. Az állati ének, a jelző hangok, nemcsak a hangulatok kifejezői, hanem a létért való küzdelem elengedhetetlen kellékei. Megvannak az oscillációi a kozmikus testeknek, Napoknak, planétáknak, sőt a térzónák is vibrálnak, és rezgéseiket hangokká lehet transzformáln. A természet hangjai, vagy oscillációi, legyenek azok bár éterrezgések vagy frekvencia impulzusok magukon viselik a bennük működő erők karakterét. Ez számunkra különösen az állatok esetében bír jelentőséggel, mert az animális élet minden fázisa tipikus dallamokat és tendenciákat használ tematikába foglalva.

Az embernek azonban az is megadatott, hogy a merőleges dimenziók érzelmi töltéseit megszólaltassa.

Wictor Charon

A valóság és az egó

A külvilágban megrendült föld, a matéria bázisára épülő, mulandó lét növekvő bizonytalanságát kompenzálni tudom-e benső bizonyossággal: az élet örökkévalóságának meggyőződésével?

Ez a kérdés zavarba hoz kissé, mégpedig azért, mert számomra nincs kérdés-jellege. Nekem erről  már több, mint egy éve kikristályosodott a nézetem, érzetem, vagy még inkább – és megint csak azt a fedőszót kell használnom – állapotom. Állapot, mely a hegyek közt megbújva, még a széltől is megkímélt tengerszem sima, változatlan, zavartalanul nyugodt felszínéhez hasonlatos. Mivel tudva tudom, hogy egy bolygó transzmutációjának mágikus tégelyében izzunk, a célra függesztett szemem még csak meg sem rebben az események, történések láttára. Tudom, hogy perc az csak, a ritmikus lét szívének egyetlen hevesebb dobbanása; egy csepp az Időtlenség végtelen óceánjában; – egy homokszem a Teremtés-időszak gigászi homokórájában. Mert nincs jó és nincs rossz, csak célja szerint; mert ami fenn van, annak le kell kerülnie ahhoz, hogy újra felfelé szublimálhasson, útközben értve meg minden dolgok miértjét. A rosszat, a tapasztalat hiánya szüli, miként a jót, a rossz kísérleteiből leszűrt tapasztalat. Nincs az az új harc, amiért a békét végre elért lélek feladná elnyert és megérdemelt nyugalmát, ha csak nem az a harc, melyet békéje, nyugalma érdekében kell megvívnia.
Mindezek tudatában fáj a szívemnek, gyötri a lelkemet a látott szenvedés, a súlyos sorscsapások, a vakság; együtt érez a szívem embertestvéreimmel, aggódik a lelkem sorsukért, jövőjükért. Ámde mindezektől szinte idegenül távol van a szellemem, valahol kívül az események sodrán, a történések színterén és tudja, érti miért van és miért kell lennie mindannak, ami van. A vonuló felhők felett valóban örökké kék az ég; magam is átéltem, amikor 100 méteres fekete-szürke felhőtakarót áttörve a felhők felett repültünk, s a gépből kitekintve az idegen világba behatolók fenségesen titokzatos érzése hatott át. De ez az akármennyire csodálatos élmény nyomába sem léphet annak az érzésnek, amely olyankor vesz rajtam erőt, amikor szellemi tudatommal az örökkévaló változhatatlan nyugalma felé fordulok. Amelyet a tudaton, az érzéseken, a gondolkozáson messze túl valahol megsejtettem, megéreztem, megtudtam és a mai világban nincs sehol, de mégis mindenütt ott van, mert bennem, benned, benne, bennünk van megváltoztathatatlanul, megszüntethetetlenül, érinthetetlenül. Ez pedig nem lehet más, mint a Felsőbbrendű Én mélyén honoló, a Meg Nem Nyilvánult megnyilvánulásának az Önvalóba rejtett isteni tudata…

Személyes léttudatom: /Én vagyok!/ feloldódott-e már akár egyetlen pillanat élményében is személytelen Istentudattá?

Isten és közöttem állok én. Ha ezt a személyes ént kivonom a vetületek szembefordított tükrei közül, Isten és közöttem eltűnik a válaszfal, ami nem más, mint szubjektív éngörcs. Egó-örvény.

A fentebb megvallott szemlélet elvezet ennek a kérdésnek válaszához is, hiszen a kettő egymásba torkollik. Abban a különös, a kívülálló érzését keltő szemléletben, amelyben magamat, gondolataimat nézni, látni, figyelni és bírálni tudom. Úgy látom, hogy ez az éntudat- feloldása nem pillanatokra és nem extatikus élmény formájában következett be nálam. A szavak szegényes torzítása folytán soha precízen ki nem fejezhető igazsághoz akkor kerülök legközelebb, ha azt mondom, hogy bennem mindez először halvány, majd egyre erősbödő, végül kristályossá szilárdult állapotban, mint tudat jelentkezett s ezt a tudatot bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt fel tudom idézni magamban. Egyszerűen rá kell irányítanom a gondolatomat, mint egy tű hegyére s máris majdnem azonnal elterjed bennem. Valahonnan belülről kiindulva tölt el ez a nyugalom, amelyet ez a szemlélet mindig megad, s amely mindentől és mindenkitől távol visz, mintegy kívül helyezve térben és időn. Ez a szemlélet mindig biztos hatású fegyverem a pozícióját újra meg újra visszaszerezni iparkodó, a legkülönbözőbb és legváratlanabb formákban jelentkező egó ellen. Mert ez az állapot valahogyan és valahol annyira kettéválaszt, hogy a másik részemen maradó egó képtelen áthatolni azon a hihetetlenül valóságosnak érzett űrön, ami a két rész közt áthidalhatatlanul tátong. Az Univerzum tudatosan átélt szemlélete a maga szédítő arányaival és lenyűgöző tudattartalmával egyszerűen szánandóvá kicsinyíti az én-embert minden kis önös, ágáló ugrálásával együtt. Úgy annyira, hogy lezúzva, kétségbeesetten földre kellene rogyni, ha éppen az Önvaló nem emelne fel azzal a fénylő tudattal, hogy annak parányi emanációja /emanatio, ‘kiáradás’: folyamat, melynek révén a dolgok az istenség lényegéből szükségszerűen jönnek elő./ él bennem lebírhatatlanul, elpusztíthatatlanul és megszüntethetetlenül. – Létrehívva ezt az Univerzumot s az így szemlélt csodának magam is már tartalmi része vagyok. Én megdicsőülhetek, elkárhozhatok, felemelkedhetek, lezuhanhatok, létbe léphetek, elmúlhatok százszor, ezerszer, mert hiszen én nem is vagyok végső fokon, csak hiszem, hogy vagyok, mert létezni látszom. Ami van, az nem én vagyok: – én annak csak százszor, ezerszer alakot változtató, mulandó burka lehetek. Mit akarhat hát tőlem ez a mulandó egó-burok és mit kezdhetek ezzel az egóval én, aki nem is vagyok!?

„Nem én élek, hanem az Isten él énbennem” – mondja a szentírás. Mi hát ezen idézet végső értelme, ha nem az, hogy a most lerögzíteni megkísérelt gondolatsor szellemi tartalma formába legyen öntve? S ha az ember tovább merészkedik ezen a szédítően határtalan úton, gondolati logikájának fogpiszkálónyi dárdájával szíven szúrhatja világteremtő titánoknak eget verő gőgjét is, mert csak annyit kell kérdeznie:

Nos, mit akarsz mondani a személyiséggel, az egóval? Te, hogyan akarsz Te lenni, amikor még az aki téged teremtett, maga is csak primer megnyilvánulása annak, aki soha nem nyilvánult meg? Te csak annyira vagy Te, amennyire Ő benned megmutatkozni képes, – a többi csak a megnyilvánulás, secunder /másodlagos/ előfordulása, tehát a determinálás, csupán felvillanó káprázata a pillanatok képzet-játékainak.
Így próbáltam meg szavakba rögzíteni mindazt az elsuhanóan megfoghatatlant, amit ebben a hegyi tengerszemben az ég tükröz, ami tehát maga is káprázat, mivel tükröződése csak annak, ami viszont látszata csak a Létnek, mely maga is csak megnyilvánulása a Meg nem Nyilvánultnak.

Aki az egyedüli Valóság…

Wictor Charon

Van út felfelé

A nagy amerikai biológus, Alexis Carrel mondja Az Ismeretlen Ember című művében: “Az emberiség figyelmének el kell fordulnia a gépektől és az élettelen anyagvilágtól, s az ember lelkére kell irányulnia, azokra a szerves és szellemi folyamatokra, amelyek megteremtették a gépeket s Newton és Einstein világegyetemét.” A tudomány új hangja ez; egy születő korszak forradalmának zászlóbontása. A biológia addig redukálta az anyagot, míg eljutott az anyagot szervező intelligens életerőig: a szellemig. S ezen a ponton megtörtént a találkozás a tudomány és az ősi hagyomány, a kinyilatkoztatások igazsága között.

A misztikus út az önmagát kereső ember útja befelé, a mágikus teremtő, sorsformáló erők forrásához, amelyek felszabadítása fényesebbé teszi a világot, s megváltja benne az egyént. Misztikusok, jógik, próféták, messiások, a tudomány és művészet lángelméi mindenkor megjárták ezt a meredek ösvényt, hogy a csúcsról Prométheuszként lehozzák a szent tüzet az embernek.
Az idők ma megértek rá, hogy az Igazság kilépjen a zárt szentély homályából és megmutatkozzék a Vízöntő korszak emberének, aki az Apokalipszis világéjének elmúltaval egy Új Eón hajnalára ébredt. A most következő évszázadok a létért való küzdelem és a test primitív szükségleteinek kielégítésén kívül, időt ajándékoznak majd arra is, hogy a töprengők kérdéseket tegyenek fel a kozmosznak, önmaguknak, sorsuknak, Istennek életről és halálról. Ahogy az elmúlt évezredek alatt csak a különcök és beavatottak, most minden egyes lény szembe kerül majd léte problémájával.
Igyekszünk a nyugati világ számára hozzáférhetővé tenni mindazokat az értékeket amelyeket különféle ősi kultúrái és titkos társaságai őriznek. Egyszerű, világos szintézisképpen felépítette ezekből azt a módszert, amely a nyugati ember természetének leginkább megfelel. “A misztikus törvényeket előbb ismerték, mint az élettan törvényeit” – mondja Carrel. S valóban, ismerték már Káldeáben, amelynek egész kultúrája a csillagok hierarchiájának uralma alatt állott. Papjaik hatalmas rádióvevő készülékként csillagok asztrofizikai erőinek hullámhosszát hangolták be saját szellemükön keresztül a földre, s minden anyagot a csillagképek alapján osztályoztak. Az egyiptomi hieroglifák értelme hármas, s e háromból csak az egyik ismeretes eddig. Ugyanazok az ábrák, amelyek valamely királysír falán vagy szarkofágján egy prózai cselekménysort fejeznek ki, mentális tartalmukban esetleg a legmagasabb teremtési folyamatot ábrázolják. Az ember elfelejtette ezt a szimbólum ABC-t, de az álomnak most is ez a nyelve. Korunk mélypszichológiája és pszichoanalízise szintén álomhieroglifákat bogoz, de ősi kulcsai hiányoznak hozzá. Ezeket az elveszett kulcsokat ismerteti a betűmeditáció, amellyel fel lehet támasztani a lényeglátó bölcsesség tetszhalott nyelvét. A görög misztériumok lélekbeégő szépsége és igazsága egész országrészeket szőtt át a művészet hold színű extázisával, s olyan élményekben részesítette az Eleuzisz sziklás, sötét erdején át a hajdani Naptemplomhoz vándorló neofitát, amelyek kitárták előtte a megismerés kapuját, az asztrálvilág s a halál utáni állapot rejtett valóságát. Orfeusz lantja a halhatatlan Szellemről zengett a felkelő nap fényében – s ez a Szellem halovány visszfényként ma is felcsillog egy-egy színpadi műben, amely keresi az utat vissza titáni nemzőjének, az orfikus misztériumoknak kristályos tökéletességéhez. A tibeti jóga az ember kozmikus öntudatát akarja visszaszerezni. Faust kísérletezése ez egyéni tudatot a világegyetem tudatával azonosítja, hogy ezáltal megismerhesse a legmélyebb természettitkokat. Az emberben benne rejlik a halhatatlan, kezdet nélküli lénynek egy része, s ezt az örök szikrát használja kapunak a jógi az örökkévalóságba való behatolásra. Halandóval halhatatlant megismerni nem lehet. A jógi tehát halhatatlan lelkével ismeri meg a másképpen megismerhetetlent.
A keresztény misztikusok ugyancsak a világlélekkel keresik az egyesülést saját lelkükön keresztül -, de mindezeknek az irányzatoknak alapja közös: a külvilág kifelé ágazó, bonyolult tévedésekkel, harcokkal zsúfolt zsákutcájából befelé hívja az embert saját lelkének és erőinek felszabadítására.

Az ember háromsíkú transzformátorállomás, amely három világ részese, és több koordinátából származó energiafajtákat szűr át biológiai gépezetén keresztül. Más szóval nem egy, hanem három Univerzum erői áramlanak belé, s futnak vezetékein vissza. Az intenzitástani tanulmányok első fizikai stádiumában még lehetnek valakinek anyagi érdeklődései. A második, pszichikai fokozaton az élmények dominálnak, a harmadik, mentális etapon azonban már csak a Földről, és talán az egész megnyilatkozott Univerzumból való távozás szattwikus filozófiája a cél! Az Új Korszak mágiája, éppúgy mint egyéb okkult irányai az eón változásának, megfelelően differenciált területre tevődött át. A következő időszak tudománya nem az, ami az előzőé volt. A tapasztalatok felhalmozódnak, lerakódnak, megerjednek és átalakulnak.
Így a tegnap bölcselete a ma egzakt tudásává érik. Semmi el nem vész, hanem kicserélődik, és tűzpróbák után konvertálódik. Aki filozófiai szemlélődése során a jövőn szokott töprengeni, nem is gondolná, milyen szokatlan irányokból jöhet a múltat leváltó fordulat. A szerény geometriai dimenziótan kezdetéről még nem lehet látni, mekkora módosuláson fogja átvezetni a kozmikus kutatás rendszerét, jóllehet ez a fordulat nem emberi törekvés folyománya, hanem a világ integrálódásának processzusa által megkövetelt jelenség. A galaktikai alapképződmények között ugyanazon rendszeren belül is megkülönböztethetünk fiziko-kémiai síkokat. Koordináták rejlenek az élőlények szervezetében is. Ezek tudvalevőleg annál tökéletesebb szintézisek, minél többféle koordinátát képesek magukban szimbiózisra kényszeríteni. A bonyolult biológiai organizációknak egyik legfontosabb kozmikus célja a magasrendű koordináta-társadalmak kiegyenlítése és integrációs harmóniába hozatala.
Az általunk ismert legtökéletesebb szintézis-kísérlet az emberi szervezet, melynek éppen ezért az egész Kozmosz elemi struktúráját organikus harmóniába kellett önmagán belül kialakítania. Ez az oka annak, hogy az ember fokozata az összes koordináták és dimenziók között hídfőállásként szerepel.
Erről a pontról le is, fel is, felületen és mélységben egyaránt elágaznak utak, ahonnan az Univerzum mélyebb megismerésére lehet indulni. De a technika ismeretében a kiinduló pontra mindig vissza tudunk térni, amit a többi síkokról nem lehet elmondani.

A Biosz egész területén mozgó spirálsávok viszik beteljesedésük felé a fizikai organizmusokat. Amit életnek nevezünk, valójában nem az Idő mozgása, hanem a Vitalitás mező elfordulása. Ez az oka annak, hogy Idővel minden kialakult forma átmegy az ellentétébe! Mert a fizikai sík formáinak, nincs más kiútja, a rettenetes feszültségű örvényekből, amelyek anyagukat mozgatják, mint vagy átmenni az ellentétükbe, vagy egy fokozattal feljebb lépni a dimenziók létráján. Ami ezekben számunkra érdekes lehet, a perspektíva és az idegen életfolyamatok ismerete, melynél fogva bizonyossággá válik bennünk, hogy van út felfele!

Wictor Charon

Az analógiák tana

Most következzen egy pár sor antik megfogalmazásban, az analógiák működési mechanizmusáról. A ember teremtő képessége nem nélkülözheti a természet és a világegyetem törvényeinek ismeretét. Hogyha abból indulunk ki, hogy mindennek rezgése, frekvenciája van, akkor az információ sem kivétel ez alól. A titok az energia telítettségéből származik, melyet a kitartó megfigyelő, gyakorló mentális, pszichikai, fizikális figyelmének fókuszából fakad. A civilizációnk mai helyzete azt mutatja, hogy a társadalom egyedeinek fókuszát a felszín felületes problémái foglalják le. S mint olyan, ez is intenzív változásra van ítélve, hogy az ember, mint jelenség, képessé váljon rendeltetésszerű szerepét betölteni, ebben a kozmikus kitárulkozásban. Azt még hozzátennénk, hogy a most következő sorok tárgyalnak még olyan regionális megnyilvánulásokat, melyek az idők folyamán különféle neveken futottak. 1947-ben megszűnt a Amerikai Rózsakeresztesekkel való kötődés is, ahová vezetőik, tudásuk java részét menekítették ki. Wictor Charon az ötvenes éveitől alkotta meg a hagyaték nagyobb részét mely pl. Rózsakeresztes és más szintézist felmutató alapokkal is rendelkezett, s melyet több évtizedes klauzúrájában teljesített ki. Ez a háború alatt született misztikus megfogalmazás megtéveszthet sokakat, de a valódi válaszokat keresők munkáját a megértések felé tereli.

“Verum, sine mendacio, certum et verissimum: Quod est inferius est sicut quod est superius, et quod est superius est sicut quod est inferius, ad penetranda miracula rei unius.” (“Valóság, hazugság nélkül való, biztos és igaz: ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van, és ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van, az egyedülálló dolog csodájának véghezvitelére.”‘)
Tabula Smaragdina.

Évek tízezrei előtt, az atlantiszi hagyományok teljes elhalványodásának idején, amikor a Harmadik Szem csökevénye már csak igen kevés magányos földi átutazó szellemében derengett – aki valójában úgy élt a többi ember között mint látó a vakok szigetén – az utolsó mágikus kultúra adeptusai azon töprengtek, miképpen rögzíthetnék le az elmúlt világ tudását, bölcsességét egyetlen axiómába. Körülöttük a természet közvetlen mágikus szemléletét felületes és lapos értelmi megfigyelések váltották fel, az örökké való szellem paradicsomából kiűzött, halálfélelemmel sújtott Ádám csak az általa kitapogatott részletekre esküdött, s az egészről elvesztette minden fogalmát. Ezért az adeptusok, az eljövendő kor ezoterikus iskoláinak méltó utódai, az isteni elv mindenkor jelen levő küldöttei számára olyan kulcsot akartak hátrahagyni, melynek avatott módon való alkalmazása az atlantiszi félistenek korszakának tudományát újra hozzáférhetővé teszi. E kulcs felnyitja az egyetlen kaput, amely a letűnt világkorszak hatalmas lényeinek birodalmába vezet. Mikor az általunk ismert mágikus biológiát és a kozmikus törvényeket átvizsgálták, mindössze egyetlen olyan tételre bukkantak, amely háromszorosan értelmezve, az egész látható és felfogható világegyetemet összekapcsolja. Ez a tétel: az analógiák tana. Természetes, hogy az eredeti analógiák tanáról beszélünk, mert az egyiptomi hagyományokon keresztül ránk maradt Tabula Smaragdina már csak megcsonkított töredéke a valódi atlantiszi tanításnak. Ami Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájában ma is fedi az eredeti szöveget, az mindössze az itt olvasható mondat:

“Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van.”

Ez a mondat már magában rejti a legmélyebb teremtési titkok kulcsát, az analógiák tanát. Ezen a szövegen évezredek óta vitáznak; elnevezték dodonai zagyvaságnak, mágikus mantrának, amely értelem nélkül hat, de rendszerint egy síkon magyarázták és mindig agyonkomplikálták. Közelítsük meg ezt a mohával benőtt szentélykaput és nyissunk be rajta a kulccsal, amelyet Hermész hagyott itt számunkra. Megrendítő, egész valónkat átható fényben fog felragyogni előttünk e szentély belsejének hatalmas, isteni egyszerűsége:

“Ami fent van egyenlő azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van.”

Ez a tétel az összes ismert egzakt és egyéb tudományok alapja. A modern technika, biológia, orvostudomány, építészet, hidraulika, csillagászat, fizika, kémia – minden amit ismerünk alapjául egy hallgatólagosan elismert módszert alkalmaz, amely arra épít, hogy minden amit kicsiben, a kísérleti asztalon létrehoz, az egy hatalmas, láthatatlan és rejtélyes törvényszerűségnél fogva nagy méretekben is beválik. Az ember a világmindenség két szembefordított tükre között állva, tétován kezd ráeszmélni, hogy a képek, amelyeket végtelen ismétlődésben egymás mögött lát, azonos dolgot ábrázolnak, s ami különvalónak, kisebbnek vagy nagyobbnak, távolinak vagy közelinek tünteti fel ezt a dolgot, nem egyéb mint a tér káprázata. Az anyag atomszerkezetének felépítése pontosan ugyanazt a rendszert mutatja, mint a csillagok a Kozmoszban. A tejútrendszer gigantikus rajzát kezdik töprengve, szédülve az emberi test érrendszerének rajzával összevetni. Az analógiák egyre több tétele sorakozik fel a tudomány előtt, de ha egyesek látják is, minden dolgok végösszegét, a szintézist, nem minden területen merik felállítani. Egy dél-afrikai tudós például rájött, hogy a termeszboly a maga összességében az élő emberi szervezet analógiája. A termeszegyedek: a sejtek. A termeszkirálynő: az agyközpont, amely mágikus hatással irányítja a bolyt. A boly külső kérge: az emberi bőr, szilárd, ellenálló védőréteg, amíg a boly él; s ha elpusztul, szétporlad, feloszlik ugyanúgy, mint az ember bőre. Ha megsérül a boly külső kérge, akkor először a katonák (vörös vérsejtek) láncot vonnak kifelé tartott fegyverükkel a sérülés körül, azután jelt adnak a dolgozóknak (fehér vérsejtek), amelyek odasereglenek és kezdik kifoltozni, hegeszteni a rést, belülről kifelé, úgy, ahogyan az ember vagy állat szervezetében történik. A kitűnő tudós felismerte, hogy a termeszboly agyközpontja a termeszkirálynő, akinek néma parancsára félelmetes pontossággal működik az egész szervezet szívós, szorgalmas munkája. A mozdulatlan irányító mágikus parancsára emberi értelemben vak, süket, nem nélküli dolgozók, katonák végzik tévedhetetlenül biztos tevékenységüket és ha az agyközpont, a termeszkirálynő megsérül vagy elkábul, abban a másodpercben a rend felbomlik a boly legtávolabbi folyosóján is, a munka megáll, tanácstalan káosz támad. Ha pedig a királynő elpusztul, megölik, vele együtt pusztul minden egyes alattvaló, (hacsak idejében nem tudnak betársulni valamely egészen közeli bolyba.) Tehát a királynő a zsenije az egész szervezetnek. Mégis – és ezt a lépést a kitűnő megfigyelések összefoglalója nem tette meg – felvetődik a kérdés: vajon valóban a termeszkirálynő, e hatalmas, petékkel tömött, nyirkos, meleg, sötét kamrába zárt test a végső megoldása, tudatos irányítója, önmagát értő és kontrolláló tervezője az egész bámulatos szervezetnek? És éppen így, vajon az ember az éntudattal, megismerő-, analizálóképességgel bíró, koncentratív, gyakran fejlett intuícióval rendelkező ember agyveleje tudatosan irányítja-e vérkeringését, szívműködését, emésztését, sebhegedését stb.? Vagy éppen olyan titokzatos működés ez benne is, mint a termeszbolyban? Az ember is csak úgy szerezhet tudomást szervezete mibenlétéről, ha egy másik testet megfigyel, felboncol és tapasztalati úton jut eredményekre, olyan külső szemlélőként, aki gyakran csak látja, de sokszor nem érti meg az összefüggéseket, holott benne magában, saját testében minden működés és minden titok állandóan jelen van. Agyveleje óramű pontossággal mozgásban tartja, irányítja az egész bonyolult, csodálatos mikrokozmoszt, míg az agy tulajdonosa töprengve, zavartan és értetlenül áll egy másik test felnyitott boszorkánykonyhája előtt. S ilyenkor kombinál, számítgat, néha sejt, néha kitalál valamit és – sokszor téved.
Ezen a ponton a mechanisztikus ösztönelmélet megdőltével a modern biológia eljutott már az “anyagot szervező intelligens életerő” fogalmáig, amely hatalmas lépést jelent a szintézis felé. Eszerint az agyvelő zseniális instrumentuma, eszköze magának a zseninek, a láthatatlan irányítónak, de önmagában tehetetlen és éppen annyira vak, mint a vörösvérsejt, a termeszkatona.
Alkalmazzuk Hermész kulcsait bármelyik életjelenséggel kapcsolatban. Vessük össze az éj és a nappal változását az évszakok változásával, a fogantatás, születés, növekedés, az élet delelője, majd az öregedés és a halál folyamatával, ugyanezt egy mag fejlődésével az elvetéstől a növekedés és elmúlás törvenyszerűségéig. Vessük össze az éj és a nappal, a születés és a halál mindenben megnyilvánuló ritmusát a kultúrák keletkezésével és elmúlásával, majd a 24.000 éves világnap-periódusok, az eónok váltakozásával. Vessük össze egy embertest mikrokozmoszát a makrokozmosszal, a sejtek születését, halálát és újraszületését a bolygók, napok és naprendszerek születésével, felizzásával, halálával és újraszületésével.

Vizsgáljuk meg az analógiatörvény fényében az emberi testben lejátszódó betegségeket, a szervezet küzdelmét, a sejtek harcát a pusztító kórokozók ellen és a földön lejátszódó háborúkat. Vessük össze ezeket a természetben erjedő háborúkkal, a növény- és állatvilág szüntelen viaskodásával és az elemek harcával, majd lépjünk ki újra a kozmosz szédítő arányai közé és megleljük ugyanazt a párhuzamot a bolygók és a naprendszerek erőinek egymás elleni küzdelmében, összeütközéseiben és kataklizmáiban. Hermész kulcsai minden kaput nyitnak úgy fent, mint lent.
Most pedig induljunk ki az emberi test felépítéséből és állítsuk előbb egy virág, majd egy fa, végül az egész földgolyó mellé. A virág és a fa struktúrájánál rögtön szembetűnő az azonosság. A Földgolyó felépítésének, lényegének azonosságát az emberi konstrukcióval azonban mind ez ideig nem ismerték fel, s ez a tragikus tudatlanság taszítja halálos krízisekbe a Föld testét. A Föld éppen úgy egyetlen összefüggő szervezet, mint az ember szervezete. Fizikailag éppen úgy, mint asztrálisan és szellemileg. Egyes koponyák néha ráeszmélnek e tétel néhány részigazságára.
“A vámhatárok elszorítják a világ gazdasági vérkeringését és ebből: krízis, forradalom, majd háború támad” – mondják. A szellemi igazságok kutatói csodálattal és várakozással tekintenek Kelet felé. “Tibet a világ teteje”, hangzik a spontán felismerés. Igen. Tibet nemcsak legmagasabb pontja a Földnek, hanem az igazság bő vizű forrása is: agyveleje, amely mint egy láthatatlan, égre nyúló rádiótorony, az Akashából, a világtérből a legmagasabb eszméket fogja fel a földi világ számára. Magányosan, izoláltan élnek ott mesterek, hűvös és szelíd bölcsességük kontemplációjába merülve, magasan a világ indulatainak, szenvedélyeinek, tudatlan összeütközéseinek háborgása fölött. Egyenletes, indulatmentes sugárzással küldik igazságaikat, következtetéseiket figyelmeztetésüket az emberiség többi része felé, amely, ha egyénenként fel is fogja, összességében mégsem fogadja be, és nem is cselekszik a nagy kontroll útmutatása szerint. Éppen úgy, mint ahogyan az embernél is, az értelem világos meggondolásai figyelmeztetései legtöbbször meddők maradnak a test indulataival, szenvedélyeivel szemben. Az ősi hagyományok a világmindenséget, a makrokozmoszt kitárt karú emberrel ábrázolják. Tehát Hermész kulcsa, amely az ember-parány lényegének titkos kapuját kinyitja, nyitja a makrokozmosz kapuját is. Mintha a mindenségben megnyilvánuló egész lét egyetlen sémának végtelenségig gyűrűző ismétlődése volna. Akármit ragadunk ki vaktában és akárhol nyúlunk hozzá, megtaláljuk benne Hermész törvényét. A klauzúrával kapcsolatban már utaltunk az anyaméh, a gubó, a földben csírázó mag, a varázskör, az alkimista tégely, a páholy, a templom analógiájára. Ha a csillagász vagy a fizikus a Föld forgását vagy a nehézség törvényét akarja szemléletessé tenni, egy kis kísérleti tárgyon mutatja be a példát, a kis test így viselkedik, a nagy test törvénye is ugyanez. Tehát Hermész kulcsa egyúttal minden tudomány kulcsa is. A mágia, az alkímia, az asztrológia, a misztika, a titkos tudományok területén az analógiatörvény még fokozottabb mértékben érvényesül, mivel igazi szellemi rugói itt találhatók meg. A mágiában az összes műveleteket analógiák alapján viszik véghez. A fekete mágiában például eléggé ismeretes és hirhedt a viaszszoborral való operáció, amely kicsinyített behelyettesítése a koncentrált erők kiszemelt áldozatának. Hogy ennek a szörnyű machinációnak, ha megfelelő erővel és képzettséggel hajtották végre, halálosan biztos eredményei voltak, az kétségtelen. A titkos tudományok ezoterikus műveleteinek technikája megköveteli, hogy bármely problematikus munka megkezdése előtt megtaláljuk ennek természetes analógiáját. A régi, mágikus vallások szertartásai a kozmikus analógiákat szimbolizálják. A hivatása magaslatán álló és a rituálé mibenlétét teljesen értő adeptus a szertartás végrehajtása közben gigászi teljesítményt visz véghez. Minden régi templomban vannak olyan festmények, faragványok vagy táblák, amelyek a zodiákust ábrázolják. A pap ekörül bizonyos mozgásokat, s laikusok előtt érthetetlen körforgásokat végez, miközben egyes helyeken meg-megáll. A furcsa pantomim belső taralma nem más, mint egy-egy hatalmas analógia leszűkült síkjára való helyezkedés, kapcsolódáskeresés, beleélés valamely planéta vezető szellemének állapotába, vagyis Hermész hátrahagyott titkos kulcsainak alkalmazása. Lehet-e e szertartás célja egy évmilliárdokkal ezelőtt, a régmúltban történt kozmikus esemény felidézése, de lehet aktuális jelentőségű is. (Minden mély intelligenciájú megfigyelő, erős vagy szenzitív intenciójú egyéniség, akit érdekelnek az emberek, magától rájön, hogy ha egy különös, első pillanatban érthetetlen modorosságú karakter mibenlétét meg akarja fejteni, ugyanazt a mozdulatot kell végrehajtania, ugyanazt a pózt kell felvennie, hogy ilyen módon idézze fel magában ennek a kivetülésnek belső okát. Ugyanezt teszik a jellemábrázoló színészek, írók és képzőművészek is.)
A szertartást végző adeptus minden esetben a kozmoszban működő teremtő hatalmak hullámhosszába való kapcsolódás útján, mintegy azzal egyetértésben kíván cselekedni. Az atlantiszbeli háromszemű titánok teremteni tudtak, mivel Harmadik Szemük segítségével kozmikus áramkörökbe kapcsolódtak, hatalmas éltető vagy pusztító áramokat vonzottak le a galaktikai ködökből és csillagzatokból. Megidézték az Orion csillagképet, vagy a fekete köd intelligenciáit. Mágikus analógiaszertartásokon keresztül be tudták állítani lélekrádiójukat a céljuknak éppen megfelelő kozmikus erőközpontokba. Éppen ezért az analógiatörvény praktikus alaptétele a mágiának és a kozmobiológiának is. Ez adja meg egyúttal mindenféle mágikus rituálé magyarázatát. Természetesen vannak értelmetlen rituálék is. Az atlantiszi hagyomány nagyon elhomályosult és a rituálék szerzőinek már kevés fogalmuk van róla, hogy mi az a cél, amelyre törekszenek.
Az analógia gyakorlati törvény. A tengernyi könyv mégsem tárja fel e törvény belső lényegét, a praktikumot: hogyan kapcsolódnak a kis dolgok a nagyokkal, a szimbólumok, szertartások, diagramok a valóságos hatalmas kozmikus erőkkel és szimbólumokkal. Mert a szimbólum, az analógia: kulcs. Minél több szimbólumot fejtünk meg a természetben, annál több erőállomás birtokába jutunk. S minél erősebben eggyé tudunk válni az analógiával, annál erősebb a kapcsolatunk a kozmikus területtel, annál magasabb, nagyszerűbb vagy mélyebb és veszedelmesebb áramok jelfogóivá, közvetítőivé, kivetítőivé válunk!

A tanulmányok a legősibb időktől kezdve a modern gépkorszak technikai teljesítményéig kétségtelenül minden esetben a természet utánzatai, analógiái. Ha egy feltaláló pontosan eltalálja a természet valamely működésének mechanizmusát és ezt sikerül egy gép diagramjába minden részletében átültetnie, akkor a találmány jó, élet költözik bele. Rabbi Lőw, a híres középkori kabbalista Gólemje ugyanennek az eszmének alapján született meg. Tanítványaira hagyott feljegyzéseiben részletesen leírja a műveletet. Először elkészítették az agyagszobrot az “ember képmására”. Ezt a szobrot Rabbi Lőw és két tanítványa pontos számítások alapján kiválasztott időpontban és csillagállásban kivitték egy magányos helyre, a temető mellett, ahol semmi zavaró körülménytől nem kellett tartaniok. Alkonyatkor érkeztek a helyszínre. Előkészületeik belenyúltak az éjszakába. Az agyagszobrot lefektették a földre, fejjel északnak, a Kos jel irányában, a kozmikus ember, Adam Kadmon analógiájaképpen. Nagy varázskört vontak köréje, a kört beosztották tizenkét részre és ebbe a tizenkét szektorba belerajzolták az állatégöv tizenkét jelét. Rabbi Lőw egyik tanítványát füstölővel a kezében a körön kívülre állította, maga pedig az agyagszobor fejéhez állott. Másik tanítványát aki mágikus folyadékkal telt kelyhet tartott a kezében, a következő szavakkal indította el a szobor körül, az óramutatóval ellentétes irányban, a körön belül:
“Járj körben, és egy-egy jelnél állj meg a zodiákus értelmében, mintha a vándorló napkorong lennél, amely áthalad az állatégöv körívén!” A tanítvány körüljárta az agyagszobrot a varázskörön belül, egy-egy zodiákus jelnél megállt, a kehelyből a mágikus folyadékot a földre csurgatta, s elmondta a Rabbi Lőw által betanított rituálé szövegét. A körön kívül álló tanítvány füstölője éteri, különös és extázisba ejtő illatokat és párákat ontott. Rabbi Lőw az ősz mester pedig az agyagszobor fejénél végezte el misztikus, életidéző szertartásait. Rabbi Lőw tehát a bolygók teremtő szellemébe élte bele magát, olyan készülékké vált, amelyen keresztül az élet átsugárzott az anyagba. E mágikus szertartás hullámhosszával kikapcsolta a teret, s isteni teremtőerőt ömlesztett át szellemen keresztül az agyagba. Lejátszotta a teremtés misztériumát. A különféle híres mágikus könyvek a rituálékat más és más szavakkal írják le, színükben, hangulatukban egy-egy bolygó egységesen sajátos erőit sugározzák. Ezért igényelnek a hatalmas idézések asztronómiai tudást, mert a körülményeket olyan precizitással kell összehangolni, mint a legkényesebb mechanizmust: minden tárgy, kő, fém, füstölő, év, hónap, napszak kell, hogy annak a bolygónak hatása alatt álljon, amelynek erőit hívjuk, idézzük. Különben készülékünk, láthatatlan rádiónk néma marad, mert fontos alkatrészei hiányoznak.
Az alkimisták bizonyos operációkat mindig egy bizonyos bolygóállásban, meghatározott időpontban hajtottak végre. S egyetlen céljukhoz szükséges növényt sem szakítottak le máskor mint a helyesnek kiszámított órában és konstellációban. Tudták, hogy teremteni csak úgy lehet, ahogyan a kozmikus lény teremtett, vagyis az isteni analógiatörvény alapján. Paracelzusz csodálatos gyógyításai mind a szelíd és mély bölcsességű természetanalógiák alapján történtek. Az igazi alkimisták mindig és mindenben a természet folyamatait, mozdulatait, módszereit és ütemét utánozták le, s ezzel érték el csodálatos eredményeiket. Az analógiák átélésének két praktikus módszere van: az egyik a mikrokozmikus, a másik a makrokozmikus erőidézés. Vagy a távolit keresem fel úgy, hogy bizonyos rituálék segítségével kikapcsoljam a teret, – ahogyan a rádió behozza a szobámba Amerikát – vagy pedig saját szervezetemben idézem meg az annak megfelelő centrumot. De mind a két ajtó, mind a mikrokozmoszra, mind a makrokozmoszra táruló ajtó ugyanarra az eredményre vezet. Az egyik a makrokozmosz egyre táguló, szédítő arányú templomfolyosója, amely a rituálék és különféle mágikus segédeszközök között kanyarog, a másik a mikrokozmosz befelé szűkülő mélyülő alagútja, amely a misztikus meditáció félhomályos, ködös csendjében ereszkedik lefelé, az alagút végén csillogó sarkcsillag fényű kijárat elérésére. Hogy a két módszer között tulajdonképpen mi a különbség, azt csak nagyon hosszas gyakorlás után értheti meg az ember. Tény az, hogy van egy pozitív és egy negatív út, és aki teljes biztonsággal akar mozogni ezen a területen, annak mind a kettőt meg kell járnia, hogy legalábbis tapasztalatot gyűjtsön mind a magasság, mind a mélység mibenlétéről. Mint mondottuk, aki a kozmikus imaginációk útján indul el, egész lényében tágulást érez. Szellemi látóterében egyre hatalmasabb képek zsúfolódnak, míg végre eléri annak a csillagzatnak a szféráját, amely felé figyelmét irányította. S ekkor létrejön a bolygó szellemével való misztikus egyesülés. A másik út, a mikrokozmikus út tudatszűküléssel kezdődik s ez tulajdonképpen nem más, mint az alvilágba való leszállás útja. A tudat befelé és lefelé ereszkedik. Egy ponton hirtelen dimenzió-áttolódás következik be, amely a belső térnek hatalmas kitágulását idézi elő. Ez a pont az individuális lét küszöbe, amelyen át a belső tér kitágult hatalmas barlangjába lépünk. Az egész folyosó hasonló ahhoz az úthoz, amely az egyre szűkülő barlangfolyosón át a Föld mélyébe vezet: a tér egyre szűkebbé válik, a levegő fullasztóvá, már csak görnyedten, később térdre ereszkedve és kúszva lehet előrehaladni, majd végül csak hason csúszva…, s íme, egyszerre véget ér a szűk folyosó, s az ember minden átmenet nélkül egy óriásivá tágult Föld alatti világ részbe jut. Ennek az új világnak külön napja bolygórendszere és a makrokozmoszhoz mindenben hasonló törvényei vannak. Ez az új világ: a mikrokozmosz.

Itt fekszik tehát előttünk Hermész kulcsa, az analógiák tana:

“Ami fent van, egyenlő azzal, ami lent van,
és ami lent van, egyenlő azzal, ami fent van.”

Használjuk bátran ezeket a kulcsokat minden területen és mindhárom síkon a teljes bizonyosság meggyőződésével: hogy bennünk és körülöttünk megvan Isten és a világmindenség tükröződése, azonos mása, s így megvan minden probléma megoldása, minden titok megfejtése is!

Wictor Charon