Bonyodalmak korunk fizikájában

A 20. század hajnalán a klasszikus mechanika tiszta atomisztikus és determinisztikus képe
kissé zavarossá vált. Akkor kezdődtek a bajok, amikor a 19. század elején John Dalton angol
vegyész ismét felfedezte Démokritosz atomelméletét. Az angol tudós elmélete, amely szerint
minden gáz apró és oszthatatlan egyedi egységekből, úgynevezett atomokból áll, forradalmasította a kémiát. Diadala azonban rövid életnek bizonyult. Dalton elméletének közzététele után ötven évvel ugyanis a kísérletezők felfedezték, hogy az atomok nem oszthatatlanok, hanem még kisebb részecskékből állnak. És még ezek sem lehetnek a görögök által ismert végső „atomok”, mert ha a térben véges terjedelmek, akkor még tovább oszthatóknak kell lenniük.

És valóban, amikor már hatalmas kísérleti berendezések álltak a kutatók rendelkezésére, kiderült, hogy nemcsak az atomok, hanem még az atommagok is széthasíthatók.
A 19. századi atomnak és a 20. századi atommagnak a hasadásával több minden hullott részeire, nem csupán a fizikai anyag. A klasszikus természettudomány egész épülete megremegett. A korai 20. századi fizika kísérletei megdöntötték azt a nézetet, hogy a valóság egésze oszthatatlan
atomokból áll, de a fizikusok még nem tudtak javasolni helyette semmiféle hasonló egységes és értelmes fogalmat; magának az anyagnak a fogalma vált kérdésessé. Az atomok és az atommagok hasadásából keletkező szubatomi részecskék ugyanis nem úgy viselkednek, mint a hagyományos
szilárd testek: van bennük valami rejtélyes kapcsolat, valami határozatlansági tényező. Ráadásul ezek a parányok kettős természetek: egyszer hullámként, máskor részecskeként viselkednek.
Az 1920-as évekre a kutatók olyan új világgal kerültek szembe a kvantumfizika terén, amelyben a fizikai valóság furcsasága minden várakozást felülmúlt. Tér és idő ahelyett, hogy csupán szerény háttere lenne az anyagi atomok (vagy tömegpontok) érintkezésének, inkább bonyolult létezővé válik, mindkettő kölcsönhatásba lép a fotonokkal, elektronokkal, és valósággal behatol a fizikai jelenségek szövedékébe. A filozófusok és a filozofikusan gondolkodó tudósok számára úgy látszott, hogy maga a fizikai világegyetem anyagtalanná vált: Karl Popper szavaival élve az anyag inkább felhőszerű, mint sziklaszilárd.

Az 1920-as években kibontakozó kvantumfizikai forradalom sokkal mélyrehatóbb változásokat idézett elő, mint ami a századfordulón a relativisztikus fizikával történt. Einstein szemlélete megtartotta a newtoni fizikára jellemző egyértelmű leírást és az alapvető meghatározottságot. A
kvantumelmélet viszont elvetette az egyértelmű pályákat, és az anyagi valóság alapjaiba beépítette a valószín meghatározatlanságot. Így az anyag tartománya mind rejtélyesebbé vált. A tőlünk független valóság mintha szertefoszlott volna a kvantumfizikusok csodálkozó szeme előtt. Látva a
természet rejtélyeit, számos fizikus – Niels Bohr dán fizikussal az élen – úgy döntött, hogy nem töpreng tovább az általa megfigyelt független természetről – megfigyelései tárgyát pusztán „jelenségeknek” tekinti.
Minden jelenség, ahogy Werner Heisenberg német fizikus észrevette, nem a természet „műve”, hanem csupán a tudomány „szövete”. „Az atomfizikusnak – mondta Heisenberg – meg kell elégednie azzal, hogy tudománya csak egyetlen szem az ember és a természet közötti vita végtelen láncolatában, csak egyszerűen a természetről »önmagában« nem is beszélhet”. Függünk a nyelvtől, helyeselt Bohr, „a fizika arról szól, amit mondani tudunk a természetről”. Sir Arthur Eddington szerint a fizika külső világa árnyékvilággá alakult. „Semmi sem valódi – írja -, még saját feleségünk sem.”

A kvantumfizika abba a hitbe ringatja a tudóst, hogy felesége csupán meglehetősen bonyolult differenciálegyenlet. (Eddington azonban hozzátette, hogy az ember elég tapintatos ahhoz, hogy ezt’ a véleményét a családi életben nem nagyon hangoztatja.)
Bár nem ajánlatos a laboratóriumi megfigyeléseken túli valóság természetéről gondolkodni, egyes kutatók tovább merészkedtek. Úgy gondolták, hogy az a világ, amelyre a tudomány nyelvezete és
„szövegtartalma” vonatkozik, inkább mentális, mint materiális (inkább szellemi, mint anyagi).
„Durván megfogalmazva a következtetést – mondta Eddington -, az a valami, amiből a világ áll, inkább szellemszerű, mint anyagszerű.” Sir James Jeans így érvelt: „…a valószínű okoskodás különböző darabjainak együttes bizonyítékai egyre valószínűbbé teszik, hogy ez a valóság inkább
tekinthető szelleminek, mint anyaginak… az univerzum valahogyan jobban hasonlít egy hatalmas gondolathoz, mint egy hatalmas géphez.”
Heisenberg sajnálkozva beszél „Démokritosz filozófiai tanításának” tévedéséről. Szerinte a világ inkább matematikai, mint anyagi szerkezet; nem érdemes azt kérdezni, hogy a matematikai fizika képletei – önmagukon túl -mire vonatkoznak. Ahogyan Platón az ókori görög természetfilozófusok materializmusát a formák és ideák elvont világában oldotta fel, a klasszikus mechanika határozott világa a matematikai fizika bonyolult képleteiben tűnt el.
A kutatók nemcsak az alapvető létezőket nem tudták azonosítani, amelyek a nyilvánvaló jelenségek sokfélesége mögött rejlenek, de még azt sem tudták eldönteni, hogy ilyen létezők vannak-e egyáltalán a természetben. Nyilvánvaló, hogy sem a démokritoszi atom, sem a newtoni tömegpont nem a fizikai valóság végső alapja. Wigner Jenő magyar származású amerikai atomfizikus megfogalmazása szerint a modern kvantumfizikának meg kell elégednie azzal, hogy sokkal inkább „megfigyelésekkel” dolgozik, mintsem a „megfigyelhetőkkel”. A fizikusok le tudják írni, amit észlelnek, de észleléseiket nem tudják ilyen jól valódi dolgokra vonatkoztatni, amelyek a
megfigyeléstől függetlenül léteznek.

Ez a helyzet nem volt szerencsés, és nem is fogadta el mindenki. Azok a kérdések, melyekkel a
kvantumfizikusok a laboratóriumokban szembesültek, a modern tudomány történetének leghíresebb és legmélyebben szántó vitáját váltották ki a fizikai valóság természetéről. 1927-1933 között Albert Einstein és a kvantumfizika megalapozója, a dán fizikus, Niels Bohr találkozott, majd hosszan levelezett a zavaró megfigyelések értelmezéséről. Einstein nem tudta elfogadni azt a sajátos határozatlanságot, amely az elemi részecskék viselkedését jellemezte; egymás után talált ki ún. gondolati kísérleteket annak kimutatására, hogy a kvantumelmélet – az akkori megfogalmazásban – logikailag következetlen. Bohr viszont elutasított minden olyan értelmezést, amely túlment a tényleges megfigyelések határán.

A dán fizikus szerint a természet nemcsak annak szabott abszolút határt, ami mérhető és megfigyelhető, hanem annak is, amiről egyértelműen lehet beszélni.

Einstein egyetértett a Heisenberg-féle határozatlansági elvvel – nevezetesen, hogy egy elemi részecske helyzete és lendülete (impulzusa) nem mérhető meg egyidejűleg -, de azt már nem fogadta el, hogy ez annyit jelentene, miszerint az elemi részecskéknek egyáltalán nincs határozott helyük és lendületük. Bohr épp az ellenkezőjét állította: szerinte nincs értelme beszélni egy adott pályájú részecskéről, ha hiányzik a megfigyelő vagy az eszköz ennek a „feljegyzésére”. Ez viszont Einstein számára volt elfogadhatatlan. „Ha egy személy, mondjuk egy egér, nézi a világot, vajon
megváltozik-e ettől a világ állapota?” – kérdezte Einstein John Wheeler amerikai fizikus relativitáselméleti szemináriumán Princetonban. „Ezt a gondolatot tűrhetetlennek találom” – írta korábban Max Bornnak. Ha a mai értelmezés helyesnek bizonyulna, folytatta, „akkor inkább lennék cipész vagy egy játékbarlang alkalmazottja, mint fizikus”.
Einsteinnel folytatott párbeszéde végén Bohr már csak a „kvantumjelenség” kifejezésre szorítkozott. Amint John Wheeler amerikai fizikus később rámutatott, ez a kifejezés rendkívül jelentős. Azt sugallja, hogy amikor egy részecskéről beszélünk, nem egy önálló, a megfigyelőtől független valóságról van szó. Semmi alapunk sincs arra, hogy azt állítsuk, milyenek a részecskék, vagy mit csinálnak a kibocsátás és a beérkezés két megfigyelt jele között. Ami közben történik, Wheeler szemléletes kifejezésével, csupán olyan, mint egy „nagy ködös sárkány”. Tisztán látszik a farka, ahol a részecske kilépett, meg a szája, amellyel beleharap az érzékelőbe, de teste a kettő között csak ködbe vész. „A kvantumjelenség – mondta Wheeler – ebben a furcsa világban a legfurcsább jelenség.”
A legtöbb mai kvantumfizikus elfogadja azt az összes jelenség közt legfurcsábbat, hogy összes képletük – híres kutatók három nemzedékének büszkesége – elvégzi a rábízott feladatot.

Ha a kutatás az alapvető képletek érvényességének megkérdőjelezését vonja maga után, a fizikusok rendszerint nem mernek a mélyebb valóság után kutatni. Mintegy húszévnyi kutatás és keresés után ma a kvantumelmélet voltaképpen azzal dicsekedhet, hogy egyszerre elképesztően sikeres és kétségbeejtően zavaros.

Az atomméret alatti világ kutatásában fizikusok ezrei használták már szinte minden elképzelhető kísérletben, és feltűnően következetesnek bizonyult. Ugyanakkor nagy hiányokat mutat azoknak az ismereteknek a területén, amelyeket minden egészséges elme a megfigyelőtől független valóságként fogad el.

Egyrészt például a kvantumelmélet nem tudja leírni a mindennapi tárgyak alapvető alkatrészeit e tárgyakban lévő elemekként. Józan ésszel elképzelhetetlen valószínűségi létezőkről beszél, amelyek egyazon időben vannak jelen egy adott helyen, és amelyek nem mások, mint hullámok vagy  részecskék, attól függően, milyen kérdést teszünk fel nekik – és milyen a kölcsönös kapcsolatunk velük. Másrészt a kvantumelmélet nem ad magyarázatot egyik legalapvetőbb megérzésünkre: hogy az idő visszafordíthatatlan.
A kvantumegyenletek keretében az idő visszafordíthatatlansága kísérteties rémálom, mégpedig – Neumann János nézete szerint – mérési tevékenységünk következménye. Az atomméret alatti világban Erwin Schrödinger-nek a részecskék kvantumállapotára vonatkozó egyenletei nem tudják megkülönböztetni a múltat és a jövőt, ahogy erre Newton mozgásegyenletei sem képesek a makroszkopikus testek és folyamatok esetében. Az idő csak akkor lép be a kvantumelmélet matematikájába, amikor a részecskék lényegileg valószínű, de úgyszólván elképzelhetetlen állapota átmegy egy olyan határozott állapotba, amely már ismerős számunkra a valósággal fenntartott mindennapi kapcsolatai alapján – vagyis amikor a józan észnek ellentmondó, egymásra rakódó hullámjelleg „összeomlik”, és egy józan ésszel meghatározható állapotba kerül. De ez az
összeomlás – a józan ésszel ellentétes, egymás fölé rakódó (szuperponált) valószínűségek sorával együtt – nem a megfigyelésünktől független valóság arculata: ezt a valósággal való kölcsönhatásunknak kell tulajdonítanunk.
– Neumann János szerint azért, mert mi mérjük a részecskét, Wigner Jenő szerint pedig azért, mert a részecskéről szerzett ismereteink kölcsönhatásba lépnek a részecskével.

László Ervin

És megint egy szuperanyag

Az új MXene anyag rendkívüli elektromágneses interferencia-árnyékoló képességet mutat
a Drexel Egyetemen

A Drexel és a KIST kutatói beszámoltak arról, hogy egy új MXene anyag, a titán-karbonitrid jobban képes árnyékolni az elektromágneses zavarokat, mint az elektronikai eszközökben jelenleg alkalmazott anyagok. 
Mivel a vezeték nélküli technológiát az élet további területein üdvözöljük, a kiegészítő elektronikus nyüzsgés elektromágnesesen zajos szomszédságot eredményez. A többletforgalom korlátozása érdekében a Drexel Egyetem kutatói kétdimenziós anyagokat teszteltek, amelyek ismertek az interferencia-blokkoló képességeikről. Legutóbbi felfedezésük, amelyet a Science folyóiratban közöltek, az új kétdimenziós anyag kivételes árnyékolási képességéről szól, amely az elektromágneses interferenciát képes elnyelni, ahelyett, hogy csak visszafordulna a kakasba.

A titán- karbonitridnek nevezett anyag egy kétdimenziós anyagcsaládnak, az MXene-nek nevezett család része, amelyet először Drexelben gyártottak 2011-ben. A kutatók kimutatták, hogy ezeknek az anyagoknak számos kivételes tulajdonsága van, beleértve lenyűgöző szilárdságot, magas elektromos vezetőképességet. és molekuláris szűrési képességek. A titán-karbonitrid kivételes tulajdonsága, hogy hatékonyan blokkolja és elnyeli az elektromágneses interferenciát, mint bármely ismert anyag, beleértve a legtöbb elektronikus eszközben jelenleg használt fémfóliákat.

Ez a felfedezés megbontja az elektromágneses árnyékoló mezőben létező összes akadályt. Nem csak egy olyan árnyékoló anyagot tár fel, amely jobban működik, mint a réz, hanem egy izgalmas, új fizikát mutat.

Míg az elektromágneses interferenciát – a mérnökök és a technikusok „EMI-jét” – a technológia felhasználói csak ritkán észreveszik, valószínűleg a mikrofon vagy a hangszóró zümmögése közben, ez állandó mérnöki gondot jelent az azt tervező mérnökök számára. Azok a dolgok, amelyekben az EMI zavar, más elektromos alkatrészek, például antennák és áramkörök. Csökkenti az elektromos teljesítményt, lelassíthatja az adatcserét és akár megszakíthatja az eszközök működését.

Az elektronikai tervezők és a mérnökök általában árnyékoló anyagokat használnak az EMI tárolására és elhajlására az eszközökben, akár az egész áramköri lapot réz ketrecbe fedve, akár újabban az egyes alkotóelemeket fóliával árnyékolva. De mindkét stratégia tömeget és súlyt ad az eszközökhöz.



A Gogotsi csoport felfedezte, hogy az MXene anyagai, amelyek sokkal vékonyabbak és könnyebbek, mint a réz, nagyon hatékonyak lehetnek az EMI árnyékolásában. Megállapításaik, amelyeket a Science négy évvel ezelőtt megjelentett, jelezték, hogy a titán-karbidnak nevezett MXene potenciálisan ugyanolyan hatékony lehet, mint az akkoriban alkalmazott ipari anyagok, és könnyen bevonható. Ez a kutatás gyorsan a terület egyik leghatásosabb felfedezésévé vált, és arra ösztönözte más kutatókat, hogy vizsgálják meg az EMI árnyékolásának egyéb anyagait.

Mivel azonban a Drexel és a KIST csapata továbbra is megvizsgálta a család többi tagját az alkalmazás szempontjából, felfedezték a titán-karbonitrid egyedi tulajdonságait, amelyek ezáltal még ígéretesebb jelöltet jelentenek az EMI árnyékoló alkalmazásokhoz.

A tesztek sorozatán keresztül a csoport megdöbbentő felfedezést tett. Nevezetesen, hogy a titán-karbonitrid anyagból készült fóliája – sokszor vékonyabb, mint az emberi hajszálak vastagsága – valójában körülbelül 3-5 alkalommal akadályozhatja meg többször az EMI-interferenciát, mint egy hasonló vastagságú rézfólia, amelyet általában az elektronikus eszközök használnak.

“Fontos megjegyezni, hogy kezdetben nem számítottuk arra, hogy az MXene titán-karbonitrid jobb, mint az összes ismert MXenes vezetőképessége: a titán-karbid” – mondta Hantanasirisakul. “Először azt gondoltuk, hogy lehet, hogy valami baj van a mérésekkel vagy a számításokkal. Tehát újra és újra megismételtük a kísérleteket, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindent helyesen végeztünk-e el, és az értékek megismételhetők-e.”

Talán sokkal fontosabb, mint az, hogy a csapat felfedezte az anyag árnyékoló képességét, az, hogy megértik az anyag működését. A legtöbb EMI-árnyékoló anyag egyszerűen megakadályozza az elektromágneses hullámok behatolását azáltal, hogy visszaverődik. Noha ez hatékony az összetevők védelmére, nem enyhíti az EMI környezeti terjedésének általános problémáját. Gogotsi csoportja úgy találta, hogy a titán-karbonitrid valójában blokkolja az EMI-t az elektromágneses hullámok abszorbeálásával.

“Ez sokkal fenntarthatóbb módszer az elektromágneses szennyezés kezelésére, mint pusztán a hullámok visszaverése, amelyek továbbra is károsíthatják a nem árnyékolt egyéb eszközöket” – mondta Hantanasirisakul. “Megállapítottuk, hogy a hullámok többségét a rétegelt karbonitrid MXene-filmek abszorbeálják, – illetve elnyelik”

Ez azt is jelenti, hogy a titán-karbonitrid felhasználható egy eszköz belsejében lévő komponensek egyéni bevonására EMI-tartalmuk tárolására, még akkor is, ha szorosan egymáshoz vannak helyezve. Az Apple-hez hasonló cégek évek óta próbálják ezt a elszigetelési stratégiát, de a sikert a rézfólia vastagsága korlátozza. Mivel a készülékek tervezői arra törekszenek, hogy mindenütt jelenjenek meg, kisebbekké, kevésbé észrevehetővé és integráltabbá téve őket, valószínűleg ez a stratégia lesz az új norma. A kutatók azt gyanítják, hogy a titán-karbonitrid egyediségét annak rétegelt, porózus szerkezete, amely lehetővé teszi az EMI számára, hogy részben behatoljon az anyagba, és annak kémiai összetétele, amely csapdába ejti és eloszlatja az EMI-t. 
“Ellenségesen pozitív eredmény volt. Az EMI árnyékolás hatékonysága általában növekszik az elektromos vezetőképességgel. Tudtuk, hogy a hőkezelés növelheti a vezetőképességet, ezért megkíséreljük a titán-karbonitriddel megvizsgálni, hogy javul-e árnyékolási képessége. csekély mértékben javította vezetőképességét, de jelentősen növelte árnyékolási hatékonyságát “- mondta Gogotsi. “Ez a munka ösztönöz minket, és motiválnia kellene a térség többi szereplőjét arra is, hogy vizsgáljuk meg más MXene tulajdonságait és alkalmazását, mivel ezek még jobb teljesítményt mutathatnak annak ellenére, hogy kevésbé vezetőképesek elektromosan .”

Phys.Org

Távol a Szingularitás…

Valamikor a jövőben, feltehetően a 21. században, talán 2020 és 2040 között az exponenciális ütemű technológiai növekedés eljut egy pontra, ahol minden megváltozik – e ponton innen teljesen értelmezhetetlen, sőt felfoghatatlan az összes későbbi esemény.Ez az a pont, amikor a gépi értelem – mesterséges intelligencia, MI – túlszárnyalja teremtőjét, az embert, szélvész gyors evolúciója elképesztő magasságokba repíti, miközben a Homo sapiens egyre bambábban nézi, és idővel annyit fog érteni szellemgyermekéből, mint belőlünk egy aranyhal. Ez a pont a sokat vitatott technológiai szingularitás. Egyesek szerint soha nem következik be, mert csak fantazmagória, hiszen a humán elmét sem értjük teljesen, mások szingularitás helyett evolúciószerű átmenetekben látják az MI megvalósulását, megint mások az emergencia finomhangolásairól megfeledkezve, a helyenként csak számszerűsített tényekből kiinduló elmélet fanatikus szószólói.

„Az MI a legjobb, de a legrosszabb dolog is lehet az emberiség számára.

Óriási versenyfutás alakult ki a technológiai növekedés és az azt kordában tartó, szintén növekvő emberi bölcsesség között.

A jövő a mi kezünkben van” – így hangzik az MIT-n 2014-ben alapított Élet Jövője Intézet alapvetése. Stephen Hawking évek óta a mesterséges intelligencia veszélyeire figyelmeztet. Elon Musk Tesla-vezér úgyszintén. A tudományos-technológiai világelit több illusztris szerep-lője csatlakozott hozzájuk. Jobb később, mint soha jeligére, mielőbbi szabályozásért, egyes területek kutatás-fejlesztésének korlátozásáért szálltak harcba. Amivel csak a technológiai fejlődést hátráltatják. Egyvalamiről feledkeznek meg: az MI jelenéről – arról, hol tart, és mi vár rá a következő néhány évben.

Röviden: semmi, ami indokolná a rettegést. Az MI-kutatók zöme szerint a gépi intelligenciától való félelem körülbelül annyira reális, mintha a Mars túlnépesedése miatt aggódnánk. A kutatások eddigi története legplasztikusabban két évszak, tavasz és tél, tíz-tizenöt évenkénti váltakozásával szemléltethető. A kezdeti, 1950-es évek végi és az 1960-as évekbeli nagy elvárásokat, a határtalan optimizmust a gyors sikerek elmaradása miatt elzáródó pénzcsapok, és lassú tetszhalál, az 1970-es évek „MI-tele” követte. A személyi számítógép elterjedésével és az olcsóbb, nagyobb számítási kapacitásokkal, 1985 körül megint kirügyeztek a fák, de világraszóló, konkrét eredmények híján a következő évtized a sikertelenség jegyében telt el. Szép lassan – egy-egy valóban izgalmas rendszer megbízhatóságába vetett hitet fenntartandó – az MI kifejezést is száműzték a bölcsek, mert zsákutcának tűnt.

A harmadik évezred elején viszont ismét kitavaszodott, a szerteágazó szakterület és a biológia, az agykutatás vagy az idegtudományok – melyekhez ezt követően még több diszciplína társult – egyre gyakoribb fúziójának köszönhetően az elméleti eredmények után jöttek a valóban praktikus, széles körben használt alkalmazások (amelyek már senki sem emleget mesterséges intelligenciaként). Az infokommunikációs nagyágyúk, az IBM, a Google, a Facebook, az Apple és a többiek látványos cégvásárlásai – és sikerei (IBM:Watson és a köréje épült startup-ökoszisztéma, asszisztensek, Tesla-autó) – egy harmadik évszakot, a nyarat ígérik. 2015 tanulsága: megint divat lett az MI.

Csakhogy a Big Data jelenségre is reagáló jelentős fejlődés a rendkívül gyors adatfeldolgozást igénylő, viszont például a sakkhoz hasonlóan matematikai-logikai szabályokkal jól körülírható, szűk területeken igazán látványos.

A legintelligensebb robotok (individuálisan és csoportban, rajként) is behatárolt keretek között tevékenykednek, autonómiájuk korlátolt, érzelmeket ugyan nagy nehezen felismergetnek, emocionális reakcióik azonban megmosolyogtatják a kommunikációs partnerüket. A legtökéletesebb chatbotok is csak jól meghatározott témákban kápráztatnak el, hirtelen váltásokkal viszont teljesen összezavarhatók.

2015-ben egyetlen MI-területtel sem foglalkoztak annyit, mint a gépi tanulással, azon belül is főként a mély-tanulással (deep learning).

Lényege, hogy a gépek tanuljanak meg hierarchikusabban és kontextuálisabban „gondolkozni”, akár úgy is, mint mi, de nem ez a lényeg.

Ha látnak egy oroszlánt, az állat-világ általános jellegzetességeitől elindulva jussanak el a kizárólag az oroszlánra jellemzőtulajdonságok felismeréséig. Ha szöveggel dolgoznak, tanulják meg a szavak egymás közti kapcsolatát – hogyan állnak össze mondatokká, miként fejeznek ki gondolatokat. A program, algoritmus (általában neurális hálózat) szintenként tanulja meg a bemenőadatok tulajdonságjegyek szerinti hierarchiáját, minták szerinti osztályozását. Egyszerre csak egy szintet, ahol az adott szint bemenete mindig az előző kimenete. Az adatokat csakígy tudja kellő mélységben és pontosan reprezentálni, miközben a variációs lehetőségekről sem feledkezik meg. A technológiai szingularitáshoz a lehető legsokrétűbb és „legmélyebb” tanuláson keresztül vezet az út, a gépi rendszerek máskülönben képtelenek hibátlanul felismerni arcot,tárgyat, szöveget, beszédet, érzelmet. A következő lépés a különféle részterületek eredményeinek egyetlen rendszerben történő integrációja lenne, anélkül, hogy zavarnák egymás működését.

Intelligencia és tudatosság: emberi szintű MI-ről akkor beszélhetünk, ha az nemcsak intelligens, hanem tudatos is.

Ha nemcsak érzékeli az élményeket, hanem azt is átéli, hogy képes átélni valamit. Ha megéli, és nemcsak szimulálja az érzelmeket. Ha vannak szándékai, ha intencionálisan cselekszik. De miért akarjuk mindenképpen a Homo sapiensről mintázni a jövő gépi intelligenciáját?

Miért ne valósulhatna meg emberi segítséggel egy a miénktől teljesen eltérő mesterséges értelem?

És mi van napjainkban? – A külvilágban, a politikában, a gazdaságban, a társadalomban keltett hullámok közepette, meg szép csendesen belovagol a következő embertípus.

Kömlődi Ferenc

A jó mámorában

Világunk a koronavírus után

A Jövőt Kutató Intézet négy lehetséges jövőképet ír le, melyek azt taglalják, hogy hogyan fogja a koronavírus időszaka megváltoztatni életünket. A negyedik, optimista forgatókönyv szerint, ahogyan ezzel a krízis szituációval vállvetve, együtt megbirkózunk, egy „resiliensebb“, (azaz rugalmasan ellenálló, erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódó) társadalmat hoz létre, és létrejön egy új, tudatosabb együttműködés az emberek között. Matthias Horx a jövőt egy teljesen új szemszögből közelíti meg.

Ő ugyanis a jövőből visszatekintve írja le, hogy milyen meglepő dolgokat élünk meg majd a koronavírus utáni időszakban:
“A koronavírus által az egész élethez való hozzáállásunk megváltozik – a létezésünk mindenéletformája.” (Slavoj Žižek, 2020 március)
Ez időtájt gyakran kérdezik tőlem, hogy mikor lesz vége a korona krízisnek és mikor fog visszatérni ismét a normális élet? A válaszom: soha. Léteznek olyan történelmi pillanatok, amik a jövőt teljesen megváltoztatják. Ezt a nagy válságok korszakának nevezzük. Most épp egy ilyen korszakban élünk.
A világ – ahogy eddig ismertük – megszűnik épp. De mögötte lassan létrejön egy új világ, melynek formáját jelenleg még csak sejteni tudjuk. Azt tanácsolom, hogy tegyük azt, amit a vállalatok a tervbe vett folyamataik analizálásakor csinálnak. Nem a „prognózis“ technikájával nézünk a jövőbe, hanem a jövőből nézünk vissza a mára. Őrültségnek hangzik? Próbáljuk meg!

Világunk 2020 őszén

Képzeljünk el egy őszi napot, mondjuk 2020 szeptemberében. Ülünk egy nagyváros kávézójának teraszán. Meleg van és az utcákon ismét nyüzsög az élet. Az emberek másképpen viselkednek? Vagy minden olyan, mint régen volt? Ugyanúgy élvezzük a bort, a koktélt, a kávét, mint a koronavírus előtt? Vagy jobban? Ha visszatekintünk, meg fogunk lepődni! Azon például, hogy a koronavírus okozta szituáció egyáltalán nem szociális elszigeteltséghez vezetett. Hanem pontosan az ellenkezőjét váltotta ki: egy kezdeti bénultság és sokkos állapot után sokan közülünk megkönnyebbülést éreztek, nem kellett tovább rohanni, állandóan beszélni és minden létező technikai csatornán kommunikálni, hanem egyik pillanatról a másikra nyugalom, leállás következett be. A lemondás nem feltétlenül veszteséget jelentett, sokkal inkább új lehetőségeknek nyitott kaput. Néhányan ezt már átélték, akik például egy ideig böjtöltek vagy diétáztak ami után az étkezés számukra egy teljesen új élvezetet nyújtott.

Paradoxon, de az emberek közti fizikai távolság, amelyre a vírus rákényszerített bennünket, egyidejűleg új közelségeket teremtett.

Olyan embereket, “dolgokat” ismertünk meg, akiket egyébként sohasem ismertünk volna meg. Régi barátokkal ismét gyakrabban vettük fel és megerősítettük a meglazult kapcsolatot. Családtagok, szomszédok, barátok közelebb kerültek egymáshoz és az eddigi konfliktusaik értelmüket vesztették.

Mindenki udvariasabb lett egymáshoz, amit oly régen hiányoltunk. Most, 2020 őszén, a focimérkőzések hangulata is nagyon különbözik a tavaszi meccsektől, amikor még a tömegek dühöngő őrjöngését láthattuk. És azon csodálkozunk, hogyan jutottunk el idáig?
Az is meglepő, hogy milyen gyorsan váltak a digitális technikák hirtelen mindennapi életünk részévé.
A telefonkonferencia és a videokonferencia, amitől a legtöbb kollégánk eddig irtózott (előnyben részesítve az üzleti utazásokat), praktikusnak és eredményesnek bizonyult. Tanárok megtanultak interneten keresztül tanítani. A home office sokak számára természetessé vált, a velejáró improvizálási és időbeosztási képességekkel együtt.
Ugyanakkor megéltük a régi, elavultnak hitt kapcsolattartási formák reneszánszát. Már nemcsak az üzenetrögzítő válaszol, hanem egyre többször a felhívott személy maga. A vírus miatt meghosszabbodtak a telefonbeszélgetések. Az üzenetek jelentősége is megnőtt. Az emberek közti kommunikáció ismét valósabbá vált. Többé nem várakoztattunk meg senkit sem érzéketlenül. Nem húztuk az időt a válaszadással. Egy új kultúra alakult ki: elérhetőbbek és felelősségteljesebbek lettünk.
Az embereknek, akiknek rohanó életükben egy pillanatnyi nyugalmuk nem volt, most (a fiatalokat is beleértve) óriási sétákat tettek – mely fogalom szinte már ismeretlen volt. A könyvolvasás megint divatba jött. A reality show-k egyszerre nevetségessé váltak. A Trivia-Trash, a végeláthatatlan lelkizés, ami az összes csatornából ömlött, nem tűnt el ugyan véglegesen – de jelentőségét vesztette.
Emlékszik még valaki a political correctness témára? Vagy a kulturális különbözőségeket taglaló vitákra? Miről is volt szó? Fogalmunk sincs már.
A krízis korszakokban elsősorban megszűnnek, feleslegessé válnak a régi jelenségek. A cinizmus – a hétköznapi dolgok lenézése – például hirtelen eltűnik. Ugyan egy rövid ideig ömlik a félelem és a hisztéria a médiákból, de lassan ez is abbamarad.
A nyári hónapokban megörültünk annak, hogy gyógyszereket találtak fel, amelyek elősegítették a túlélést és erősítik az immunrendszert. Ezáltal csökkent az elhalálozások száma. Így a koronavírus egy szokványos vírussá vált. Igaz, hogy ebben az orvostudomány is segített, de azt tapasztaltuk, hogy
a döntő tényező a szociális viselkedésünk megváltozása volt. Az emberek a korlátozások idején megtanultak szolidárisnak lenni egymáshoz. Meghatározó az emberi, a szociális intelligencia volt, nem pedig az agyon dicsőített mesterséges intelligencia.

A technológia és kultúra új kapcsolata

A technológia és a kultúra viszonya is megváltozott. A vírus előtt a technológiától vártuk a csodát, ez volt a jólét kulcsa számunkra. Ma már – pár technológiai freaket kivéve – senki sem hisz a digitális megváltásban. A nagy technológiai hipe véget ért. Figyelmünket a humán kérdések foglalkoztatják most: Ki is az ember? Mit jelentünk egymásnak? Rácsodálkozunk, mennyi humor és emberség áradt belőlünk a vírus napjaiban.
És azon csodálkozunk, hogy mennyire le tud süllyedni a gazdaság anélkül, hogy összeomlana – melyet korábban minden apró adóemelésnél és törvényi beavatkozásnál baljósóltunk. Igaz megéltünk egy „fekete áprilist”, mély gazdasági és tőzsdei válsággal, és bár sok cég csődbe ment, összezsugorodott vagy teljesen másra váltott át, nem jutottunk el egy pillanatra sem a totális véghez.

Mintha a “gazdaság” egy lélegző lény lenne, mely mindig minden körülmények között tovább piheg.
Ma, 2020 őszén, ismét teljes gőzzel pörög a világgazdaság motorja. A globális just-in-time
termelés, az óriási, szerteágazó termelési láncolatok, amelyek részegységek millióit hordták össze bolygónk legkülönbözőbb tájairól, megúszták, de éppen most szedik szét és konfiguráljak újra ezeket. A termelésben és a szolgáltatások terén egyaránt szaporodnak a köztes raktárak, készleteket, tartalékokat képeznek. A helyi termelés előtérbe kerül és virágzik, – a kereskedelmi hálózatok lokalizálódnak és a kézművesség a reneszánszát éli. A világ a „glokalizáció” irányába fordult: a globalizáció lokalizálódik.
Sőt a tőzsde összeomlása miatti vagyonvesztés sem volt olyan fájdalmas, mint ahogy azt az elején képzeltük. A koronavírus utáni világban már nem játszik a vagyon akkora szerepet. Sokkal fontosabbá váltak jó szomszédok és egy virágzó zöldségeskert. Lehetséges, hogy a vírus abba az irányba változtatta meg az életünket, amely irányba egyébként is jó lett volna, ha megváltozik?

A jövőképünk segít a jelennel megbirkóznunk

Miért különbözik a jövőből történő visszatekintés a jövőbe irányuló prognózistól? Ez a jövőről alkotott sajátos elképzelésünkkel függ össze. Amikor a „jövőbe” tekintünk, akkor általában csak a veszélyeket és problémákat látjuk, amelyek ránk fognak zúdulni, és amelyek áthidalhatatlan akadályokat képeznek előttünk. A jövőt a legtöbbször úgy képzeljük el, mint egy alagútból kiszáguldó mozdonyt, ami el akar gázolni bennünket. Ez a félelemünk áll utunkba, ha a jövőbe tekintünk. Ezért könnyű a jövőről horrortörténeteket kitalálnunk. A „visszatekintés“ metódusával viszont úgy tekintünk magunkra, hogy már végbement bennünk egy belső változás. Ez összeköti a mát a holnappal. Úgy is nevezhetjük: „Future Mind“, a „jővő tudatossága“. És ha helyesen csináljuk, akkor ezzel egy fajta „jövő intelligenciát“ hozunk létre.
Képesek vagyunk nemcsak a külső eseményeket, hanem a megváltozott világra reagáló belső  alkalmazkodási folyamatainkat is előre látni. Hagyjuk a félelem okozta bénulást, és térjünk vissza ahhoz a vitalitáshoz, amely minden valódi jövő alapja.
Mindannyian ismerjük, milyen érzés sikeresen legyőzni egy félelmet. Amikor fogorvoshoz megyünk, már előtte aggódunk. A fogorvosi székben pedig teljesen elveszítjük az önkontrollt, még mielőtt fájna

bármi. A félelem annyira úrrá tud lenni rajtunk, hogy teljesen elborítja elménket. Amikor azonban túléltük a kezelést, feltámad bennünk a leküzdés öröme: a világot fiatalabbnak és frissebbnek látjuk, és hirtelen tele vagyunk erővel, energiával.
Ez a „Coping“: a leküzdés. Neurobiológiai szemszögből a félelem által termelt adrenalint a dopamin váltja fel. Míg az adrenalin az elmeneküléshez és a harchoz szükséges (ami nem igazán eredményes sem a fogorvosi székben, sem a korona vírus elleni küzdelemben), a dopamin kinyitja az agyi szinapszisokat: izgatottak leszünk és kíváncsian várjuk, hogy mit hoz a jövő. Ha egészséges a dopaminszintünk, akkor terveket kovácsolunk, van jövőképünk, amely azután cselekvést vált ki belőlünk.

Meglepődünk, hogy sokan pontosan ezt a folyamatot élik át a korona válság idejében. Elveszítik egy időre a félelmük miatt az önkontrollt, de utána hirtelen elönti őket a pozitívumok mámora. A bénulás és a félelem után feltámad bennük egy hatalmas belső erő. A világ, amit eddig ismertünk, itt most
véget ér”. De mi itt vagyunk, csak egy teljesen új létezés kezdődik el. Mialatt a civilizáció úgy tűnik, hogy épp leáll, mi sétálunk az erdőkben és a parkokban, a kihalt tereken keresztül. De ez nem apokalipszis, hanem valami új kezdete.
És közben mi történik? Megváltoznak az eddigi elképzeléseink, elvárásaink, felfogásunk és mindennemű kapcsolataink. Az eddigi rutinokkal és megszokásokkal teli énünk, életünk eltűnik, ezáltal bátrabban alakítunk ki magunkban egy teljesen új jövőképet. Felébred bennünk az a bizonyosság, hogy minden teljesen másképpen is lehetne, mint eddig – minden sokkal jobb is lehetne.
Lehet, hogy novemberben már nem Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke, és a német szélsőjobboldali AfD párt lassan szétesik, mert egy rosszindulatból táplálkozó, megosztó politika nem passzol már a koronavírus után létre jött világhoz.
2020 őszén már tudjuk, hogy azok az emberek, akik a korona krízis ideje alatt bennünket egymás ellen uszítottak, semmilyen jövőképpel nem tudtak nekünk segíteni. Amikor igazán komoly problémák lépnek fel, nyilvánvalóvá vált a populizmusban rejlő pusztító hatás.
A tudomány is csodálatosan új szerepet tölt be. A virológusok és az epidemiológusok sztárokká váltak. A jövőkutatók, a filozófusok, a szociológusok, a pszichológusok, az antropológusok is, akik korábban a fontos témák megvitatásakor csak mellékszereplők voltak, visszanyerték jelentőségüket.
A fake news pedig elveszítette piaci értéké. Az összeesküvés-elméletek is hirtelen eltűntek, pedig eddig milyen jól eladhatóak voltak.

Egy vírus felgyorsítja az evolúciót

A korona krízis a változás egy másik mechanizmusát is aktiválta: a trend-ellentrend -szintézisét. Az új világ megszakítja a globalizációt, ami a politikát és gazdaságot eddig meghatározta.

A határzárak, az elszeparálódás és a karanténok viszont nem a kapcsolatok megszűnéséhez vezettek, hanem a világot másképpen összetartó, összekötő elemeket szült. Egy új társadalmi-gazdasági rendszer jött létre. Autonómia és összetartozás, nyitottság és elzárkózás teljesen új értelmet nyernek és a világot összetettebbé és stabilabbá teszik.
Ez a változás valójában egy evolúciós folyamat: az egyik világrendszer kudarcot vallott, és egy új teremtődött, amelyik a túlélésre alkalmasabbnak bizonyult. Lehet, hogy ezt most nehéz egyelőre átlátnunk, de tudnunk kell, hogy ez szükségszerű belső folyamat volt: az marad mindig fenn, az a rendszer életképes, amelyik egy új szinten tudja összekapcsolni a paradoxonokat.
Ez a folyamat komplex – semmiképpen se úgy fogjuk fel, hogy komplikált – és az emberek által tudatosan formálható.

Akik holnap képesek lesznek ennek az új, komplex világnak a nyelvét beszélni, azok lesznek a holnap vezetői. A remény hordozói.
Minden történelmi válságidőszak történetet hagy maga után, valami a messzi a jövőbe mutató történetet, narratívát. Az egyik legszebb kép, melyet a koronavírus hátrahagy a történelemnek az, ahogyan az olaszok zenélnek az erkélyeiken. A másik az a műholdas felvétel lesz, amely Kína és Olaszország ipari területeit szmogtól mentesen mutatja be. 2020-ban az emberiség történetében először csökken a szén-dioxid-kibocsátás. Ez a tény hatással lesz ránk.
Ha a vírus ilyen változásokat tud létre hozni – akkor mi is képesek vagyunk. Lehet, hogy a vírus a jövő hírnöke volt? A vírus drámai üzenete: az emberi civilizáció túl sűrűn lakott, túlságosan felgyorsult és túlmelegedett. Egy olyan irányba száguld, amelyben nincs jövő. De a civilizáció képes megújulni.
System reset.
Cool down!

Higgyünk a jövőben!

Matthias Horx

Fordította: Mangold Krisztina

Az agyunkban lévő apró kristályokról

A magnetit az egyik legmágnesesebb anyag a Földön. Valószínűleg ki tudja találni, hogy sokféle felhasználása van; a hűtőmágnesektől az elektromos áramtermelésig. De amire valószínűleg nem gondolnál, hogy az agy valójában ezeket a kristályokat szintetizálja, és több száz millió van ebből az emberi fejben.

A tudósok továbbra sem tudják teljes bizonyossággal, hogy ezek a kristályok milyen szerepet játszanak az agy működésében. A tanulmányok arra a következtetésre jutottak, hogy szerepet játszhat a hosszú távú memóriában is. Az állatoknál, mint például a mézelő méhek, a galambok és a delfinek, – úgy gondolják, hogy a magnetit összekapcsolódik a föld mágneses tereire reagáló képességgel.

Noha hasonló vizsgálatokat még nem végeztek el emberekre vonatkozólag, tudjuk, hogy a föld mágneses terei mindent befolyásolnak, a hangulatunktól kezdve a tanulási képességig. A jelenleg is folyó kutatások vizsgálják a kapcsolatot, bolygónk elektromágneses tere és a pszichés képességek között. Lehetséges, hogy ezek a kristályok olyan apró antennákként működnek, amelyek összekapcsolják az agyunkat egymással és az egész bolygóval? Úgy tűnik, hogy ez messzire vezet, de meglepő módon a bizonyítékok megvannak.

Először nézzük meg, mit tudunk az agyunkban lévő magnetitről? – Őszintén szólva, keveset.

1992- ben tették közzé az ásványi anyagok első bizonyítékait az emberi agyban. Megdöbbentő volt kideríteni, hogy ezt az erősen mágneses anyagot valójában a testünk szintetizálja. Bár nem tudjuk még pontosan, hogy milyen funkcióját játssza az agyi tevékenységnek, de máris született néhány érdekes elmélet. A 2009-es hipotézis szerint a magnetit jelentős szerepet játszik a hosszú távú memóriában. Arra utal, hogy az agy sejtkomponensei mágneses jeleken keresztül kommunikálnak egymással, a magnetit részecskék pedig apró antennákként működnek, és információkat közölnek egymással az agy különböző részei.

A magnetit antennaként szolgál a külső elektromágneses mezőkhöz is, ideértve magának a Földnek a geomágneses mezőjét. És itt kezd érdekes lenni a dolog. Itt egy hatalmas kutatási terület alakult ki, amely lényeges összefüggéseket mutat a mágneses mezők és a kognitív funkciók között.

1978-ban, Dr. Robert C Beck kutató fizikus előzetes kutatást tett közzé a rendkívül alacsony frekvenciájú mágneses mezőknek az emberi alanyok hangulatára gyakorolt ​​hatásáról. A 6,67 Hz, 6,26 Hz és az alacsonyabb ELF mezők zavart, szorongást, depressziót, feszültséget, félelmet, enyhe hányingert és fejfájást okoznak. Másrészt a 7,8, 8,0 és 9,0 Hz-es oszcillációk szorongást enyhítő és stresszcsökkentő hatást fejtenek ki, amelyek korrelálnak néhány meditációs állapottal.

A közelmúltban a mágneses tereket sikeres klinikai gyakorlatban alkalmazták a depresszió és a bipoláris rendellenesség kiküszöbölésére és eddig már több mint 1300 orvosi kutatási cikk jelent meg ezzel kapcsolatban. A nem invazív kezelés, az úgynevezett ismétlődő transzkraniális mágneses stimuláció, pálca alakú eszközt használ a depresszió következményeinek elkerülésére.

Mindez érdekesen hangzik, de közben előkészíti az utat új terápiákhoz és kezelésekhez. Jelenleg a kanadai Laurentian Egyetem kutatócsoportja tárja fel az elektromágneses erők szerepét a szélsőségesebb kognitív funkciókban is.

Dr. Michael Persinger idegtudós, aki azt állította, hogy minden jelenség, ideértve a tudatot , a szellemi élményeket és még a „ paranormális eseményeket is” – fizikai mechanizmusokkal magyarázható, és tudományos módszerrel igazolható . 1971 óta kutatja a biológiai organizmusokra gyakorolt elektromágneses mezők hatásait. Dr. Persinger a laboratóriumban kimutatta, hogy a mágneses agyi stimuláció olyan tudatállapotokat hozhat létre, amelyek elősegítik például az emberi telepátia kialakulását. . Egy nemrégiben elvégzett kísérlet két embert helyezett bizonyos távolságra és különböző helyiségekbe, miközben mindegyiket azonos, – számítógéppel vezérelt mágneses tér vette körül. Amikor az egyik szemében fény villogott, a másik szobában levő személy úgy reagált agyműködésében, mintha a fény villanását ő is látná.

Ahogyan Dr. Persinger kijelentette:

„Úgy gondoljuk, hogy ez óriási, mert ez lehet a kvantumkapcsolat, vagy az úgynevezett kvantum-összekapcsolás első makro demonstrációja. Ha igaz, akkor a kommunikációnak egy másik módja is van, amely fizikailag alkalmazható például az űrutazásban. ”

Sokkal szélesebb körben kimutatták ezt a korrelációt a bolygó geomágneses erői és a különféle, – a nagy populációkat átfogó különféle hatások között is. Egy 2003. évi tanulmány szerint; – „erőteljes empirikus támogatást nyújt a geomágneses viharok hatás-vizsgálatához, illetve a tudatállapotok fenntartásához, visszarendezéséhez”. Továbbá „bizonyítékot vonultat fel, a lényegesen magasabb értékeknél is a világ minden táján a csendes geomágneses aktivitás időszakaiban”.

Más kutatások a geomágneses aktivitást az öngyilkossághoz, a szívbetegséghez és még a születési arányhoz is kapcsolják. Egy különösen érdekes globális hatás, – egy “álló” elektromágneses hullámhoz kapcsolódik, amely a Föld felszíne és az ionoszféra között létezik. A Schumann-rezonancia néven ismert hullám frekvenciája 7,8 Hz, és gyakran hivatkoznak a tudat alternatív elméleteiben. Dr. Persinger mérései kimutatták, hogy a Schumann-rezonancia alapvető és harmonikus elemei érzékelhetők az emberi normál agyi tevékenységben, és valójában megfelelnek Dr. Beck szorongáscsökkentő extrém-alacsony-frekvencia tereinek.

A „Távolba nézés”: a CIA-ban dolgozó „pszichés kémek” által alkalmazott technika, amikor képesek voltak látni távoli helyeket, mintha ott lennének; és még az időben is mozoghatnak. Ingo Swann volt az egyik első és legpontosabban látó ebben a műsorban. Amikor Dr. Persinger megmérte az agyának elektromágneses aktivitását a megfigyelési ülések során, 7 Hz frekvencián tapasztalt egy aktivitási tüskét, amely korrelált a legpontosabb megfigyelésekkel. Lehetséges, hogy Swann képes volt kivetíteni tudatát a Föld álló geomágneses hullámaira hangolva?

Mindez egy izgalmas kapcsolatot teremt az agyunk és a megosztott mágneses mező között nemcsak bolygónk, hanem potenciálisan az egész világegyetem számára. Vitathatatlan, hogy az agy helyi és globális szinten reagál a mágneses erőkre. Bár senki sem tudta bizonyítani a magnetit ilyen jellegű hatásmechanizmusát – úgy gondoljuk itt javallott keresni a következő “lépcsőfokokat”. Ha megtanuljuk felhasználni az agyunkban lévő apró antennák erejét, ki tudja, milyen pszichikai erőket szabadíthatunk fel?

Johnny Woods

Bohm „belső rendje”

Talán David Bohm a legkiválóbb úttörője annak a különféle tudományterületeket felölelő elméletnek, amely a fizikában gyökerezik ugyan, de nem korlátozódik a fizikai világra. Gondolatait szélesebb körben fogadják el, mint bármely más kutatóét a modern időkben, – Einstein kivételével. Tudományos körökben ugyanúgy beszélnek ezekről, mint a fiatalok összejövetelein, sőt elméletei népszerűek az alternatív kultúrákban és az Új Korszak hirdetői között is.

Bohm elképzelése rendkívül egyszerű, bár alapvetően új. Szerinte a valóságnak két szintje (vagy dimenziója) van: az egyik a felületen mutatkozik meg a fizikai és biológiai jelenségekben, a másik egy mélyebb szint, amelyet csak közvetett módon ismerhetünk meg. A világegyetem alapos leírásának tartalmaznia kell az alsó réteget is: ezt „belső” (vagy befoglaló) szintnek nevezi.
A belső rend lényeges vonása, hogy minden, ami térben és időben – a „külső” rendben – történik, ebbe a „belső” rendbe van beburkolva. Ilyen például az örvény. Aránylag állandó, ismétlődő formája van, mégsem létezik annak a folyadéknak a mozgásától függetlenül, amelyben megjelenik.
Az örvény önálló tárgynak látszik, holott rendezettsége az áramló víz dinamikájából ered.
A mélységi, belső rend és a felületi, külső rend közötti viszonyt Bohm a londoni Royal Institute-ban összeállított eszközzel illusztrálta: két koncentrikus üveghenger között szirupsűrűség folyadék (glicerin) helyezkedett el. Amikor Bohm egy csepp oldhatatlan tintát juttatott a folyadékba, és a külső henger lassan forogni kezdett, a cseppecske fonálszeren széthúzódott. Megfelelő forgatási sebességnél a csepp egyszerűen feloldódik, és úgy látszik, mintha eltűnt volna a glicerinben. Ha a folyadékba két cseppet helyeznek, akkor mindkettő önálló fonálszerű alakot ölt. Ha a fonalak keresztezik egymást, akkor mindegyik cseppben összekeverednek a részecskék. Ha azonban a henger mozgását megfordítják, akkor mindegyik fonál ismét külön-külön cseppé alakul vissza. A tinta szénszemcséi tehát részei az egész rendszernek – a glicerinoldatnak -, amely szinte beburkolja őket.
Bohm elméletének technikai részleteit nem ismerik szélesebb körben, pedig igen jelentősek: ezek a belső és külső rend kölcsönhatásairól szólnak. A külső rend megfigyelhető világában az anyagrészecskék mozgását folyamatosan vezérli a belső rend. Ezt a feladatot egy Q-val jelölt, kvantumpotenciálnak nevezett „vezérhullám” végzi. A G gravitációs állandóhoz hasonlóan a Q kvantumpotenciál is áthatja a téridőt. A Q azonban a téridőn túli belső rendből származik. Így nem maguk a részecskék rendelkeznek korpuszkuláris és hullámtulajdonságokkal: valójában igazi szemcsék, és csak azért figyelhetők meg rajtuk hullámtulajdonságok, mert a „vezérhullám” hatása mutatkozik meg szemcsés szerkezetükön.
A kvantumpotenciál hatása alatt a megtapasztalható világ teljessége a belső rendből származik, és a szüntelenül megújuló állandó formák alkotják ezt a külső rendet. Miután belső, rejtett rendben a dolgok egyszerre vannak jelen, ezért nincsenek többé véletlen események a természetben; minden, ami a külső, felszíni rendben történik, az a belső, mélyen húzódó rend kifejeződése. Kvarkok és galaxisok, élő szervezetek és atomok egyszer s mindenkorra részei annak a rendnek, amely a megfigyelhető világ mögött rejtőzik.

Heisenberg kvantumuniverzuma

Nézzünk most egy másik elméletet, amely megpróbálja összefoglalni mindazt, amit életünk és értelmünk közvetlen tapasztalatai alapján tudunk a fizikai világegyetemről. Ez a Heisenberg-féle örökség, amelyet Henry Stapp berkeleyi kvantumfizikus újított fel és bővített ki. Maga Heisenberg is eléggé ellentmondásosan vélekedett a kvantumelmélet filozófiai következményeiről. Például ezt írta: „Végül is azt kell hinnünk, hogy a természet törvényei, amelyeket matematikai formába öntünk a kvantumelméletben, már nem magukról a részecskékről szólnak, hanem arról, amit az elemi részecskékről tudunk… Az emberi tudattól függetlenül létező részecskék valóságának felfogása így beleolvadt… egy kristálytiszta matematikába, amely már nem az elemi részecskék viselkedését, hanem inkább ezeknek a részecskéknek a viselkedéséről szerzett tudásunkat tükrözi.” De Heisenberg mégis kitart amellett, hogy „ha le akarjuk írni, mi történik egy atomi esemény során, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a »történik« szó a megfigyelésnek a fizikai és nem pszichikai részére vonatkozik, és azt mondhatjuk, hogy a »lehetségesből« a »ténylegesbe« való átmenetre nyomban sor kerül, amint létrejön az egymásra hatás a tárgy és a mérőeszköz – ennélfogva a világ többi része – között. Ez nincs kapcsolatban azzal a tevékenységgel, ahogyan az eredmény a megfigyelő agyában rögződik.”

Nyilvánvaló, hogy ha a „lehetségesből” a „ténylegesbe” való átmenet (vagyis „a valószínűség hullámjellegű összeomlása”) a mérőeszköz és a részecske közötti kölcsönhatás következménye, akkor a kvantumvilág a fizikai valóságnak felel meg. Ha azonban a hullámjelleg már akkor összeomlik, amikor az eredmény megjelenik a megfigyelő agyában, akkor a tapasztalatainkon túli kvantumvilág lényegében tudati valóság. Az előbbi változat a kvantummechanika úgynevezett „ontológiai” (lételméleti) értelmezését nyújtja, szemben az utóbbi változattal, a „mentális” (vagy idealista) értelmezéssel, amely a fizikusok ún. koppenhágai iskolájának gondolkodására jellemző.
Stapp a lételméleti értelmezés mellett foglalt állást (bár adott neki egy idealista fricskát), és kiterjesztette a kvantumtartományon túl a makroszkopikus jelenségek területére is. Így alakult ki a nagy-léptékű, nem klasszikus hatásokkal kiegészített „heisenbergi kvantumuniverzum”. Ez a kvantumvilág nem szorul rá Bohmnak a kvantumpotenciálon alapuló belső rendjére, bár megtartja belőle azt a gondolatot, hogy a kvantumelméletben elforduló valószínűségi megoszlás a természetben is létezik, még ha nem is a szemlél agyában. A kvantum-valószínűségi megoszlás – a maga hirtelen változásaival együtt – tökéletesen megjeleníti a valóságot. Ebből ugyanis világosan látszik, hogy a fizikai világ fejlődése kétféle módon megy végbe: egyrészt fokozatosan, olyan határozott törvények révén, amelyek hasonlóak a klasszikus fizika törvényeihez; másrészt hirtelen és szabálytalan kvantumugrásokkal, amelyek rendszeresen bekövetkeznek. Az utóbbi eset a határozottsági törvények által keltett különböző makroszkopikus lehetőségek valamelyikének
megvalósulása. A „felismerés” (a hullámjelleget kioltó kölcsönhatás) olyan körülmények között fordul el, ahol a határozottsági törvények jól elkülönül ágakra bontják a kvantumvalószínűségi eloszlást. Ez működésbe hozza az esemény egyik lehetséges lefolyását, míg a többit kizárja. A heisenbergi kvantumuniverzumban ez a jelenség nem korlátozódik a mikroszkopikus világra; lehet makroszkopikus történés is, amely a közvetlen megfigyelés szintjén ismerhet meg. Stapp szerint a heisenbergi kvantumuniverzum átfogó és egységes kvantummechanikai
magyarázatot ad nemcsak a biológiai, hanem a lelki jelenségekre is. Ebben a különös világegyetemben a fejlődő kvantumállapot, noha részben a klasszikus fizika törvényeihez hasonló matematikai törvények vezérlik, voltaképpen nem vonatkozik semmiféle lényegi tényezőre
(szubsztanciára); csupán az adott történésekkel kapcsolatos lehetőségeket és valószínűségeket képviseli.

Következésképpen számunkra a világegyetem többé már nem anyagszerű, hanem tudatszerű. A jelenségek anyagszer vonásai bizonyos (nem klasszikus) matematikai tulajdonságokra korlátozódnak, és ezeket a tulajdonságokat ugyanúgy meg lehet érteni, mint egy fejlődő tudatszerű világ jellemzőit. Megfordítva a klasszikus fizika problémáját – ahol a tudat nem találja a helyét -, a heisenbergi kvantum-világegyetemben főleg az anyagnak nem jut hely. Henry Stapp arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a nem klasszikus matematikai szabályosságokat egy lényegében tudatszerű világ jellemzőiként fogadjuk el, akkor „úgy tűnik, hogy a kvantumelméletben megtaláltuk egy olyan tudomány alapjait, amely matematikailag és logikailag egységes módon talán sikerrel birkózik meg rengeteg tudományos problémával az atomfizikától a biológián át a kozmológiáig, beleértve azokat a területeket is, amelyek hozzáférhetetlenül titokzatosak voltak a klasszikus fizika számára, mint például az emberi agyban lejátszódó folyamatok és a tudatos tapasztalat közötti kapcsolat”.

Itt most “kellene lennie” egy szerzőnek… – de nincs, vagyis tuti van, csak én nem találtam meg. Ez az írás is már egy jó ideje a “szerkeszteni való bejegyzések” között élte életét. Most rákerestem, hogy hol találtam ezt anno, – és nem leltem meg magát a cikket.

Az utóbbi egy két évben már nem írtunk bejegyzéseket, mert úgy gondoltuk, hogy a lényeget már leírtuk és úgy is csak ismételnénk magunkat. Így hát azóta olyan írásokat tettem ki, aminek a mi szempontunkból is van mondanivalója és információ-értéke. Ez a cikk is megfogalmaz olyan dolgokat, amelyekkel mélységesen egyetértünk.

– Farkas ebben az évben “átment” és legyen bár emberi tulajdonság, hogy hiányzik valaki, – engem is átjár. Természetesen tesszük tovább a dolgunkat anélkül, hogy bármilyen szinten is tolnánk a kötelet. Lelkes hívei vagyunk a változásnak. Az Új Korszak mellett állunk, mint ahogy a fenti cikkben is említik, s hogy ebben a változásban a lehető legtöbb információval rendelkezzünk, a működési mechanizmusokra helyeztük a hangsúlyt. Mit is jelent ez?

Legyen egy talán aktuális példa a “változással”, az Új Korszakkal kapcsolatban. – Kb. 20 éve, – éltem Londonban is, és ha finoman fogalmazok, akkoriban éppen tombolt a naivitásom és párbajozott az igazságérzetemmel. Írtam egy levelet a Pápának, hogy mi lenne ha az aktuális Korszakváltás nem járna “véráldozattal”. – Volt néhány javaslatom is… – Természetesen aludtam rá egyet és nem adtam fel.

Az ide vágó “paragrafus” azt mondja; hogy minden dolog akkor bukkan át a manifesztációs küszöbön, ha megfelelő energiával telítődik. Illetve ez visszafelé is igaz. Nézzünk egy mai, 2019 év végi lehetőséget, – energetikailag. Van ez a Svéd kislány a Gréta. Szembe megy a “szerencsétlenekkel” és tulajdonképpen patt helyzet van, de járulékosan állítólag planétánkon rengeteg főiskolás és egyetemista péntekenként nem jár iskolába. Ehelyett igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy kedves “befagyott agyúak” – ugyan lehetne ezt másképp is csinálni és hogy Farkast idézzem, – Már nem a technológia a kihívás, hanem, hogy ezt hogyan tudjuk egy ember által is használható rendszerbe illeszteni… – Továbbá ez igaz az egyéb szociális és infrastrukturális megoldásokra is.

Eszembe jut egy szó; – Következetesség. Aztán egy Székely vicc, amikor a paraszt viszi haza az újdonsült feleségét a lovaskocsin.

Bandukol a ló, majd megbotlik. A paraszt konstatálja és csak annyit mond, hogy; – Egy… Haladnak tovább, nemsokára a ló megint megbotlik. A paraszt bólint és azt mondja; – Kettő… Még messze nincsenek otthon, de a ló harmadjára is megbotlik. A paraszt egykedvűen azt mondja erre, hogy; Három… – Majd leszáll a bakról és lelövi a lovat… Az ara erre elkezd perlekedni, hogy – De hát apjuk! A saját lovadat lőtted le, most hogy fogunk hazamenni? De hát ez nem normális dolog… – És még mondaná, de a paraszt csendesen csak annyit mond, hogy – EGY…

Szóval következetesség!

Ha már van egy péntek, amit az innovációnak lehet szentelni, estlegesen az önszerveződésnek közösségi szinten, legyen ez oktatás, munkahely teremtés meg ilyenek… Ebbe mindenkit akinek van “arca” be lehet vonni személyesen, a tanároktól kezdve a tudósokig, a földet megművelőktől a 3D modellezőkig…

Akkor bizonyos paraméterek alapján az időt lehetne elvenni a jelenlegi társadalmi berendezkedéstől. – mondjuk azt mondani, hogy amennyiben ignoráltok bizonyos intézkedéseket, amikért Bolygónk csendesen elkezdett már duzzogni, akkor nem csak a péntek a bünti, hanem a csütörtökből is egy órát arra fordítunk, hogy egy egészségesebb társadalmat építsünk akár nélkületek is. És aztán még egy óra, aztán megint egy, hiszen az a világunk, ahol a figyelmünk van.

Gondoljunk csak bele, hogy mit jelent, ha már kettő, három napnál tart a dolog egy héten. Az szinte egy végtelen energia folyamatot jelent már, ami, nem azzal foglalkozik, hogy harcoljon a régivel, hanem csak szimplán építi azt, ami helyes. Ergo a figyelem, a mindennapi fókusz energiáját a kreativitás szolgálatába állítjuk és egyre kevésbé az elmúlásra ítélt rendszerre… – Még ezt lehetne bontani sokkal bővebben, és ez a Svéd kislány is tudná azt mondani, hogy; – Helló emberek! Újra van időnk.

Most nem tudom, hogyan jutottam el idáig, de írtam.

Murzsicz András

 

 

 

A tudat furcsaságai

A tudat jelenségeire vonatkozó problémák, amelyekkel a tudománynak és a tudósoknak szembe kell nézniük, még súlyosabbak, mint a más megfigyelési és kísérleti területeken jelentkező gondok. A szakemberek még olyan alapvető kérdésekre sem tudnak válaszolni, mint például miért kell bizonyos agyi tevékenységeinket tudatos tapasztalásnak kísérnie. Ennek ellenére a tudományt, mint láttuk, nem hozzák zavarba az értelem jelenségei. A tudomány abból a feltételezésből indul ki, hogy ha az agy és a tudat nem is szükségszeren azonos, de legalább szorosan kapcsolódik egymáshoz.

Ez annyit jelent, hogy az olyan filozófiai kérdések, mint „Miért van tudatunk?” vagy „Mi a tudat voltaképpen?” valahogy hidegen hagyják a kutatókat, mert ők sokkal szerényebb kérdésekkel foglalkoznak, például azzal, hogy „Miféle idegi tevékenységekkel és mechanizmusokkal kapcsolatos a tudat?”. Erre az utóbbi kérdésre irányulnak most a legszélesebb körben kutatások.

Frontális támadás indult a tudat és az agy közötti viszony végleges felderítésére. Az agykutatók mikróelektródokkal, magmágnes-rezonanciás készülékekkel és pozitronkibocsátó tomográfokkal vizsgálják az agykéreg legmélyebb zugait. Ezek az eljárások számos olyan élettani mechanizmust feltárhatnak, amelyek kapcsolatosak az ember tudatának megnyilvánulásaival. A tudományos tudatkutatás jelenlegi új hulláma 1990-ben indult el, amikor Sir Francís Crick és munkatársa, Christoph Koch kijelentette, hogy ideje volna beható vizsgálatokat kezdeni a tudat jelenségének megértésére. A tudat vagy tudatosság szerintük azonos az éber állapottal, amelyben mindig szerepel a figyelemnek és a rövid távú emlékezésnek a kombinációja. A kutatóknak a vizuális figyelemre kell koncentrálniok, mert a látórendszert már alaposan feltérképezték mind az állatokban, mind pedig az emberben. Ha jobban ismernénk a vizuális megfigyelés alapját képez idegmechanizmusokat, akkor olyan bonyolultabb és finomabb tudati jelenségeket is meg lehetne fejteni, mint például az élővilágban egyedül az emberre jellemző éntudatot (vagyis azt, hogy tudomásunk van saját tudatunkról). Ezek az elképzelések óriási erőfeszítéseket és rengeteg vitát váltottak ki a tudatkutatásban. Néhány kutató megkérdőjelezte, hogy a Crick-féle „elektrofiziológiás” elmélet elég volna-e a tudatosság megmagyarázására. Az is lehet, hogy önmagában az agy tanulmányozása nem elegendő; talán az egész test részt vesz a tudatos szellemi tevékenység minden mozzanatában. Akkor pedig a tudat idegmodelljét a megismerés elméletével vagy akár társadalomelmélettel is ki kellene egészíteni.

Roger Penrose angol és Henry Stapp amerikai fizikusok másik nyomon indultak el: a tudat megértésének kulcsát az agyi ideghálózat elektronjainak és más mikrorészecskéinek folyamataiban keresik. Bár az agy és a tudat jelenségeinek mikrofizikai megközelítését eleinte a kutatók elutasították, majd támadták, mostanában számos lelkes híve akad. Ebben a megközelítésben az a legígéretesebb, hogy a szabad akarat érzékelésére kínál magyarázatot. Penrose szerint az agy a kvantumvilág határozatlansági hatásait használja fel, hogy olyan folyamatokat teremtsen, amelyek keletkezésüktől fogva szabadok. Ez megmagyarázná azt a tapasztalatunkat, hogy dönteni tudunk saját akaratunk szerint. Az agykutatáshoz közeledő új fizika arra is kínál magyarázatot, hogy az agy különálló és olykor viszonylag távoli részei rendkívül pontosan és a jelek szerint azonnali szinkronizált kapcsolatba lépnek egymással. Az új megközelítés hívei azt mondják: a helyhez kötöttség hiánya – vagyis az, hogy egy részecske látszólag egy időben több helyen is tud lenni – esetleg jellemző lehet az agy számos folyamatára. Bár a tudat jelenlegi vizsgálata sokat ígér, ma a kutatók csupán a tudatunkkal kapcsolatos bonyolult idegfolyamatokról szereznek felszínes ismereteket.

A nehézségek, mint említettük, hatalmasak. A koponyánkban rejlő agykéreg az előagy köpenyének felszínét borító 2-5 mm vastag szürkeállomány. Ennek fejlődéstanilag új része a neocortex, amely hat rétegből áll. Ebben tízmilliárd neuron mintegy ezer billió idegkapcsolatot alkot. Noha az agykutatók most már kezdik érteni néhány alapvető értelmi képesség élettani hátterét, az agy magasabb szintű tevékenységei még mindig kifognak rajtuk. Ilyen a hosszú távú emlékezés is.

László Ervin

 

 

A Modern Világ Válsága

Mint már megmutattuk, Nyugaton a világ jelenlegi állása szerint szinte egyetlen ember sincs azon a helyen, amelyet saját természetének megfelelően normálisan el kellene, hogy foglaljon. Ez a következménye annak, hogy nincsenek többé kasztok, ugyanis a “kaszt” valódi értelmében semmi más, mint egyéni természet, amely az embert a megfelelő egyéni hivatás betöltésére képesítik. Miután egyetlen hivatásválasztást sem határoz meg többé semmilyen legitim szabály, az ember arra eszmél, hogy olyan munkát kénytelen vállalni, amilyet éppen kap, és amire gyakran éppen ő a legalkalmatlanabb.

A közösségben játszott szerepét természetesen nem a véletlen határozza meg. A közösségi szerepek kialakulásában a legnagyobb súllyal kellene latba esnie, s ez az emberek között fennálló természetbeli különbségnek. E különbség tagadása – karöltve minden társadalmi hierarchia tagadásával – okozza a jelenkori teljes felfordulást. Mindenesetre később ugyanez a tagadás okozza, hogy a modernek lefektetnek egy pszeudoprincípiumot (áligazságot): az “egyenlőség” név alatt.

Igen könnyű lenne bemutatni, hogy “egyenlőség” a világon sehol sem létezik, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nem lehetséges két olyan létező, amelyek egyszerre valóban különböznek, ugyanakkor minden vonatkozásban tökéletesen egyformák is. Nem kevésbé lenne könnyű leleplezni eme “egyenlőség” agyrém szülte gondolatának képtelen következményeit is. Ennek nevében teljes egyformaságot akarnak ráerőltetni mindenkire, például a mindenki számára egyöntetű oktatás kötelezővé tételével.

– Mintha mindenki egyaránt képes lenne megérteni ugyanazokat a dolgokat, vagy mintha ezek megértéséhez válogatás nélkül, ugyanazon módszerek alkalmazása mindenki számára megfelelő lenne.

Továbbá joggal tehető fel a kérdés, nem inkább “betanulásról” van-e szó valódi “megértés” helyett, vagy úgyszólván nem a memória került-e az intelligencia helyébe a modern, pusztán verbális és “információhalmozó” oktatáskoncepcióban. Ennek célja kizárólag a különböző kezdetleges elgondolások “bemagoltatása”, amikor is a minőség teljesen odaáldozódik a mennyiségnek.

Ha ezek a szuggesztiók (pszichikai ráhatások) eltűnnének, az általános mentalitás nagyon hamar – akár száznyolcvan fokkal is – megváltozhatna; és nyilván pontosan emiatt tartják őket fenn oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felforgatás életben tartásához, netalán még további fokozásához, illetve ez az, amiért a mindennek nyílt megvitatását követelő korban, e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra.

Amikor a “szakemberek” illetékessége – bár ez, mint köztudomású, teljesen illuzórikus, és minden esetben egy nagyon szűk tartományra korlátozódik – egekig van magasztalva, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy hogyan válhat manapság minden jöttment “politikussá”, és hogy egy politikus számára az akár teljes körű inkompetencia is miért csak ritkán akadály?

Azonban egy kis elmélkedés rögtön megmutatja, hogy nincs ebben semmi meglepő. A demokratikus rögeszme nagyon is természetes velejárója, hogy a hatalom alulról származik és állítólag a többségre épül. aminek viszont ki nem mondott következménye, hogy kizárja az igazi hozzáértést, ami – legalábbis egy relatív – fensőbb rendűséghez, tehát szükségképpen egy kisebbséghez tartozik…

Álláspontunkat ismerve, aligha kell hozzáfűzni, hogy észrevételeink mindenféle pártérdek és politikai csatározás iránt tökéletesen közömbösek, amelyekre nem óhajtunk időt pazarolni…

A legdöntőbb érv a demokráciával szemben néhány szóban összefoglalható: fensőbb nem származhat alsóbból, mert nagyobbat nem eredményezhet kisebb; ez abszolút matematikai bizonyosság, ami megcáfolhatatlan. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nép senkire nem ruházhat olyan hatalmat, amivel saját maga nem rendelkezik; törvényes hatalom csak felülről származhat, és ez az, amiért a hatalom csak valami olyasminek a szentesítése révén legitimálható, ami a társadalmi rend felett áll, ez pedig nem más, mint a szellemi tekintély. Máskülönben valamennyi princípium hiánya folytán végzetes hatalombitorlás folyik, ami úgyszólván melegágya a felforgatás és rendfelborítás erőinek. Az igazi szent uralmon alapuló rend aláásása akkor kezdődik el, amikor az időbeli hatalom függetleníteni kezdi magát a szellemi tekintélytől, hogy később ezt erőszakosan maga alá rendelje.

Annak a végletes értelmetlenségnek, amit “népönkormányzás” meghatározással “demokráciának” hívnak, sem ma, sem máskor még csak de facto(tényleges) egzisztenciája sem lehetséges. Nem lehetne kormányzat, ha nem lennének kormányzók is, legyenek ezek bár törvénytelenek, akiknek nincs más jogcímük a hatalomra, mint saját igényük. A modern világban hatalmon lévők felettébb ügyesen el tudják hitetni, hogy az emberek önmagukat kormányozzák; az emberek pedig nagyon szeretik ezt elhinni, merthogy ez hízelgő reájuk nézve. Igazság szerint ezt az illúziót az “általános választójog” kieszelésével teremtették meg. A törvények ennek életbe léptekor állítólag a többség véleménye alapján készülnek, azt azonban nem szeretik hangoztatni, hogy ez a vélemény olyasvalami, ami könnyűszerrel befolyásolható és megváltoztatható. Bármikor lehetséges a közvélemény pillanatnyi hangulatát akár homlokegyenest ellenkező előjelűre változtatni. E megállapításnak egyébként világossá kell tennie, hogy a leginkább kulcspozícióban lévő politikusok alkalmatlansága, miért nyom csak nagyon keveset a latban, Mivel ezúttal nem kívánjuk az úgynevezett “államgépezet” munkálkodásáról lerántani a leplet, mindössze arra kell rámutatnunk, hogy a politikusok teljes alkalmatlansága pontosan a szóban forgó illúzió fenntartását szolgálja.

Az inkompetencia tulajdonképpen elengedhetetlen feltétel, ha egy politikus a többség véleményét képviselőként szándékszik fellépni, ugyanis a többség – bármilyen kérdés kapcsán kérjék is ki véleményét – mindig az abszolút hozzá nem értőkből tevődik össze, akiknek száma mindig mérhetetlenül nagyobb, mint a véleményüket a tárgykör tökéletes ismeretére alapozóké.

Innen származik az a kolosszális tévedés, amely szerint a többségnek kell a törvényeket hoznia; még ha ez az elgondolás szükségképpen örökre elméleti marad is, és semmiféle tényleges ‘realitáshoz’ nem kapcsolódhat. A legnyilvánvalóbb tévedést éppen az imént jeleztük: a többség véleménye – akár az intelligenciahiány, akár a teljes körű és végletes tudatlanság alakítja ki – mindig az inkompetencia megnyilatkozása.

Még ha feltennénk is, hogy lehetséges olyan kérdés, amelyben mindenki egyetértene, ez az egyetértés önmagában még semmit sem bizonyítana; még ha ténylegesen létezik is nézetazonosság – ami a kérdéstől függetlenül már csak azért is nagyon valószínűtlen, mert mindig vannak az ügyben tartózkodó, vagy a problémán még soha el nem gondolkozott egyének. Ez a hatás az egyik fő akadály még azok számára is, akiknek máskülönben bőségesen elegendő intellektuális kapacitásuk lenne ezek nehézség nélküli megértésére. – Az emocionális impulzusok gátolják a gondolkozást, s az egyik aljas fogás a politikában ezek összeegyeztethetetlenségének kihasználása…

De engedtessék meg, hogy mélyebbre hatoljunk a kérdésben: mi ez a nagy számok törvénye, amelyet a modern kormány segítségül hív, és amelyben szereti egyedüli igazolását megtalálni? Egyszerűen az anyag, a brutális erő törvénye, ugyanaz a törvény, ami által a tömeg saját súlya által vonszoltatva szétzúzza mindazt, ami útjába kerül. Ennek folytán a dolgok normális rendje száznyolcvan fokkal megfordul, és a sokaság uralma kezd egyre fenyegetőbben érvényesülni, az az uralom, amely valójában kizárólag az anyagi világban képzelhető el;a spiritualitás világában viszont, vagy még tisztábban a az egyetemes rendben, az egység tetőzi be a hierarchiát, tudniillik az egység az a princípium, amelyből minden sokaság ered. Ha egyszer aztán az egység princípiumát megtagadják vagy szem elől tévesztik, nem marad más, mint az anyag, a tiszta passzív sokaság.

Mellesleg a “súlyra” tett előzetes célzásunk messze több mint puszta hasonlat. A szó legáltalánosabb értelmében vett súly, a természeti erők mezején ténylegesen a lehúzó, összenyomó tendenciát képviseli. A modern idők kezdete óta az emberi aktivitás menetét pontosan ez a tendencia irányítja.

A középkorban a nyugati civilizáció legmeghatározóbb, a katolikus egyházhoz és ennek iskoláihoz szorosan kötődő filozófiai irányzata, mely a Szentíráson, azaz a Biblián kívül elsősorban a nagy ókori görög filozófus, Platón, majd később Arisztotelész munkásságára épít.

A princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok számtani összegeként kezelnek; s az a közösség, amely kapcsolatát minden belső minőséggel elveszítette, tulajdonképpen tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen tömeg. 

Végezetül a demokratikus téveszme egyik közvetlen következményének, nevezetesen az elit eszme tagadásának értelmezése maradt hátra; nyilván nem véletlen, hogy a “demokrácia” tagadja az “arisztokrácia” létjogosultságát, tudniillik ez utóbbi kifejezés – legalábbis etimológiai értelmében – a “legjobbak uralmát” jelenti. “A legjobbak”, az elit körébe, éppen a kifejezés értelmében; csak az a kisebbség tartozhat, amely hatalmának, pontosabban intellektuális fensőbbrendűségének köszönhető tekintélyének semmi köze sincs ahhoz a számbeli fölényhez, amire a demokrácia alapoz, s aminek benső szándéka, hogy feláldozza a kisebbséget a többségnek, a minőséget a mennyiségnek, a “legjobbakat” a tömegeknek. Ennélfogva az igazi elit által gyakorolt vezető szerep, sőt már az elit léte is – miután csak akkor gyakorolhatja e szerepet, ha egyáltalán létezik – végletesen összeegyezhetetlen a demokráciával, amit szigorúan köt az egyenlőségelmélet, és ennek folyományaként minden igazi hierarchia tagadása; a demokratikus téveszme legalapvetőbb bázisa az a feltételezés, miszerint az egyik ember annyit ér, mint a másik, merthogy számtanilag egyenlőek, holott az emberek éppen azért nem lehetnek soha egyenlőek, mert csak számtanilag ekvivalensek.

Az igazi elit, mint azt már említettük, csak intellektuális elit lehet, és ez az, amiért demokrácia csak ott ütheti fel a fejét, ahol nem létezik többé tiszta intellektualitás, és pontosan ilyen a modern világ. Továbbá, miután az egyenlőség tényleg lehetetlen, és miután – a mindent egy szintre alacsonyítani akaró összes kísértés ellenére – két ember közti különbség gyakorlatilag nem szüntethető meg teljesen, bizonyos emberek – meglehetősen logikátlanul – álhierarchiák felállításába kezdenek, hogy ezekben elfoglalt magas rangjukkal aztán az igazi elit helyét birtokolhassák. A modern álhierarchiák természetesen kizárólag viszonylagos és mindig leplezetlenül egy anyagi rend talajára épülnek. Ez abból is teljesen nyilvánvaló, hogy a világ jelenlegi állása szerint a legfontosabb társadalmi megkülönböztetés egy kizárólagosan mennyiségi rend teljesen külsőséges elsőbbségén, a “gazdagságon”, vagyis szánalmas elsőbbségen alapul.

A harc csak a demokrácia különböző változatai között folyik.

E néhány gondolat talán elegendő, hogy képet adjon a jelenkori világ társadalmi feltételeiről, és hogy ezzel egy időben bemutassa, a társadalmi szférában ugyanúgy, mint az összes többiben, csakis egyetlen út vezethet ki a jelenlegi káoszból: az intellektualitás restaurációja, aminek ismét egy elit kialakulásához kellene vezetnie. Elit jelenleg tulajdonképpen nem létezik Nyugaton, ugyanis az elnevezés a bizonyos értelemben pusztán kibontakozatlan lehetőségeket reprezentáló néhány elszigetelt, elkülönült elemre nem vonatkoztatható. Ezek az elemek rendszerint alig többek tendenciáknál, törekvéseknél, amelyek jóllehet elvezetik őket a modern szemléletmód elleni reakcióig, létük azonban igazán nem képes erre effektív hatást gyakorolni. Tulajdonképpen azt az igazi tudást, illetve azokat a rögtönözhetetlen tradicionális premisszákat nélkülözik, amiket a saját leleményességére hagyott intelligencia csak nagyon tökéletlenül és minimális mértékben képes pótolni. Ennek következménye a sok zavaros kísérlet, amelyek princípium és doktrinális támogatás hiányában többnyire tévútra siklanak. Valójában pontosan ez mutatja meg, hogy minden látszat ellenére, a “modern világ” még mindig milyen keményen kézben tartja őket. Emiatt képtelen aztán a legtöbb – olykor akár kétségtelenül helyes törekvéseket ápoló – ember megérteni, hogy kezdeni csak a princípiumoknál lehet. Emiatt ragaszkodnak energiáik néhány esetleges, társadalmi vagy hasonló területen való elfecsérléséhez, holott ezeken a területeken, ilyen feltételek mellett egyetlen igazi eredmény sem érhető el. Ezzel szemben az igazi elit ezekbe a szférákba közvetlenül nem is avatkozik be, illetve externális (külső) cselekvésbe sohasem bonyolódik; valójában egy, az emberek előtt ismeretlen, egyszersmind minél láthatatlanabb, annál hatalmasabb befolyás révén kell irányítania mindent. Elég csak megfigyelni a korábban említett, semmiféle igazi intellektualitást nem előfeltételező szuggesztiók erejét, hogy képet kapjunk, egy intellektuális szintről származó, épp ezért jóval láthatatlanabb befolyás ereje mennyivel hatalmasabb lenne. Mert ez az erő a sokaságban honos megosztottság, az összes hazugság és illúzió keltette ernyedtség helyett a principiális egységbeli koncentráció révén mérhetetlenné intenzifikálódna, és magává az igazság mindent elsöprő erejévé magasztosulna.

“Vincit omnia Veritas”, ami pedig annyit jelent, hogy az igazság végül győz mindenek felett.

René Guénon, 1927

A rezgés, mint tükör

A bűn projekciója

A bűn projekciójának (kivetítésének) problematikája beláthatatlan horderejű. Az emberiség közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. A bűnösök széles skálán helyezkednek el: sorsunkért a családtagoktól a kormányzatig, az időhiánytól a társadalomig mindenki felelőssé tehető. Sőt, a bűnösség projekcióját a pszichológia és a szociológia tudománnyá avatta, ezzel szankcionálva a kollektív tévedést.

Minden területen arról beszélünk, hogyan befolyásolják és hogyan határozzák meg az embereket a környezeti tényezők. A pszichoanalízis és az őskiáltás elmélete a neurotikus zavar okát a gyermekkorban, a nevelési stílusban vagy a traumatikus szülő-gyermek viszonyban keresi. Nemsokára a pszichoanalízis hivatalosan is magáévá teszi a regressziós módszereket, akkor majd minden neurózis okát a születés előtti élményekben fogják megtalálni.

Bármilyen különbözőek is a kezelési módszerek és elméletek, az mindenképpen közös bennük, hogy mindegyik a külvilágban keresi a helyzetek vagy zavarok okát. Bárki mesélje is el sorsát, minden helyzethez hozzá fogja fűzni, mely személyek vagy milyen körülmények voltak okai szenvedéseinek.

Nem lesz könnyű kisöpörni a fejekből a környezeti befolyásolás esti meséjét, amelyet a szociológusok tömege terjeszt. Minden elmélet ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy a bűnösséget másokra vetítsük ki, a többségnél minden bizonnyal megértésre fog találni. Kétségtelenül sokkal kevésbé tetszetős és kevésbé praktikus is, amit a belső út e témában kínál, viszont megmutatja, hogyan változtathatjuk meg sorsunkat, kiutat mutat a betegségből, ezáltal nyújtja mindazt, amit mások csak ígérgetni tudnak.

Nincsenek olyan környezeti befolyások, amelyek formálják az embert, nem a nevelés határozza meg a felnőttet, sorsunk alakulásában senki sem bűnös. Olyan baktériumok és vírusok sincsenek, amelyek betegséget okoznak. Akik azt hiszik, hogy egzakt bizonyítékokkal tudják cáfolni fenti megállapításainkat, egy ponton tévednek: mindaz, amit ők bizonyítéknak tartanak, összefüggések megfigyelésén alapul; ezek pedig csak korrelációk. Korreláció az, hogy egy bizonyos fertőzéses megbetegedés fellépte esetén mindig megtalálható egy bizonyos vírus, hogy a fiatalkorú bűnözők családi körülményei meghatározott vonásokat mutatnak, hogy egy bizonyos neurotikus zavar esetén bizonyosra vehetők az anyaproblémák. Ezek a korrelációk stimmelnek, hiszen csak annyit mondanak, hogy minden olyan esetben, amikor fellép az egyik, jelen van a másik is.

Ezt azután az a teljesen tudománytalan, ám tudományos körökben igen kedvelt lépés követi, hogy a korrelációkat kauzalitásként interpretálják. A megfigyelt „ha ez, akkor az is”-ból suba alatt „azért, mert” lesz. Az eredmények ilyen jellegű transzformációja azonban már nem jogos. Nem vitatjuk, hogy egy bizonyos betegségnél egy bizonyos vírus jelen van, de ha ebből azt vezetjük le, hogy ezek a vírusok a betegség okai, ezen a jövő generációk ugyanolyan szívből fognak kacagni, ahogyan mi nevetünk azon, hogy a Föld korong alakú.

Mégsem tudják olyan könnyen megcáfolni azt, amit mi állítunk, – mégpedig azt, hogy nincsenek külső befolyások.

A rezonancia törvénye

A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának. Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a „világképéhez”.

Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé. Goethe így fogalmazta ezt meg: „Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”

Goethe e gondolata elhagyja a fizikai rezonanciák világát, s a rezonancia törvényét arra a területre alkalmazza, amely bennünket is foglalkoztat. A valóságnak mindenki csak azt a területét képes érzékelni, amelyre rezonáns. Ez nemcsak a valóság érzéki észlelésére, hanem a valóság összfelfogására is vonatkozik. Semmi sem érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, „jobban értjük”, amit olvasunk.

Mindezek az összefüggések eléggé közismertek s laposak, csak azt az elvet akartuk bemutatni rajtuk keresztül, amelyet majd a sorssal kapcsolatosan is alkalmazni akarunk. Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, ahogyan ezt a későbbiekben nevezni fogjuk, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.

A környező világ mint tükör

Tudom, hogy ez a szemlélet meglehetősen szokatlan. Egy kijelentés helyességének azonban nem kritériuma, hogy megszokott legyen. Az úgynevezett környező világ valójában tükör, amelyben mindenki csak saját látványában részesül. Önmagán kívül mást meg sem pillanthat benne, mert az igaz, objektív, mindenki számára azonos valóságból csak az jut el hozzá, amihez neki magának affinitása van. Aki ennek a ténynek nincsen tudatában, az téves viselkedési formákba kényszerül.

Ha reggel belenézek a tükörbe, s egy barátságtalan pofa néz vissza rám, megtehetem, hogy ezért jól lehordom. A tükörben lévő arcot azonban ez nem fogja befolyásolni, sőt, együtt fog velem szitkozódni. Nem nagy ügy, az ellentétek fokozódnak, míg végül behúzok ennek a konok pofának, s így a tükröt is ripityára töröm. A fürdőszobatükör valahogyan mégis megússza ezt a játszmát, mert valamennyien tudatában vagyunk tükörfunkciójának. Mindennapi életünkben azonban majd mindnyájan konokul végigvezetjük a fenti folyamatot. Harcolunk a külvilágban ellenségeinkkel, gonosz szomszédainkkal és rokonainkkal, főnökeink jogtalan húzásaival, a társadalommal és sok minden mással.

A valóságban azonban mindenki önmagával küzd. Ezért is látunk mindenütt veszteseket, és sehol egyetlen győztest. Ugyan kit is győzhetnénk le egy tükör előtt vívott magányos csörtében? A rezonancia és a tükrözés törvénye természetesen mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes.

Azért hoztunk fel az eddigiek során szinte kizárólag negatív példákat, mert az emberi szenvedés is ezekből ered. A sors pozitív oldalával általában mindannyian jól elvagyunk. Ha tudatára ébredünk a környező világ tükörfunkciójának, hihetetlen információs forrás nyílik meg előttünk. Bár a tükörben csak magunkat láthatjuk, mégis használjuk, mert olyan részleteket pillanthatunk meg benne önmagunkból, amelyek enélkül a segédeszköz nélkül láthatatlanok maradnának.

Az egyik legjobb önismereti módszer az, hogy megfigyeljük saját környezetünket, s azokat az eseményeket, amelyekkel konfrontálódunk, mert minden, ami a külvilágból zavar bennünket, csak azt mutatja, hogy saját magunkban még nem békültünk meg ugyanezzel a princípiummal. Ezt viszont nem szívesen vesszük tudomásul. Ha valakit felbosszant egy másik ember fukarsága, az biztonsággal jelzi, hogy ő maga is fukar. Egyébként nem zavarná. Mit törődne ő a másik ember fösvénységével, ha ő maga nagyvonalú. Elfogadná, mint olyan tényt, amely nem izgatja fel, és amitől nem hagyja zavartatni magát.

Ha józanul figyelünk meg egy dolgot, akkor az olyannak mutatkozik, amilyen. A fű éppenséggel zöld – persze elképzelhető lenne pirosnak is, de zöld, és ennek nyilván megvan a maga értelme. A fű zöld színén senki nem izgatja fel magát, mert ez nem érint emberi problémákat. Az, hogy létezik a világban háború, ugyanolyan tény, mint a mező zöldje. Ezen viszont már felindulnak a kedélyek, s kezdődik a harc a békéért. Mindenért „harcolunk”: a békéért, az igazságosságért, az egészségért, az emberiességért.

Sokkal egyszerűbb s eredményesebb is lenne megteremteni a békét mint olyat. A kulcs mindenkinek a kezében van, csak használni kell tudni. Mindenkinek módjában áll saját elképzelése szerint alakítani és megváltoztatni az egész világot – küzdelem és külső hatalom nélkül. Az embernek csak önmagát kell megváltoztatnia, s lám, vele együtt az egész világ megváltozik. Ha a tükörben egy barátságtalan alakot látok, csak el kell mosolyodnom – s ő vissza fog mosolyogni, ebben biztosak lehetünk! Mindenki a világot akarja megváltoztatni, s mégsem nyúl senki azokhoz az eszközökhöz, amelyek sikerhez vezetnek. Aki megváltoztatja affinitását, új programra lesz vevő, s így egészen más világot lát.

Minden ember a saját „világában” él. Ahány ember, annyi világ. Ezek a világok csak annak a valódi világnak a részletei vagy aspektusai, amely örök törvényeket követ, s nem engedelmeskedik az emberi változékonyságnak. Legmegbízhatóbb információs forrásunk arról a szituációról, amelyben éppen vagyunk, a külvilág. Ha megtanuljuk azt, hogy mindennek, ami velünk történik, rákérdezzünk az értelmére, nemcsak saját problémáinkat fogjuk jobban megismerni, de a változtatás lehetőségét is. Bármi történik velünk, azonnal fel kellene tennünk a következő kérdést: „Miért történik éppen velem, éppen most és éppen ez?” Amíg nem szokunk hozzá a kérdésfeltevéshez, nyilvánvaló, hogy nehéznek találjuk a válaszadást is. Ebben is gyakorlat teszi a mestert, rövidesen meg fogjuk tanulni, hogyan lehet felismerni a dolgok értelmét, s megfejteni hozzánk való viszonyát.

Van a pszichopatológiában egy fogalom, a „vonatkoztatási rögeszme”, ez általában a skizofrén betegek sajátja, akik mindent, ami a világban történik, rögeszmésen önmagukra vonatkoztatnak. Ennek a beteges vonatkoztatási rögeszmének azonban megvan a pozitív pólusa is, ezt mi „szenzitív vonatkoztató gondolkodásnak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az átélő személy számára minden történésnek megvan a maga jelentése. Minél tudatosabb az ember, annál inkább érdekli a történésekben rejlő információ, annál inkább a helyére tesz mindent. A legfontosabb követelmény önmagunkkal szemben, hogy minden létezővel harmóniában legyünk. Akinek ez nem sikerül, magában keresse az okot. Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is. Ha én belül harmóniában vagyok a valóság különböző aspektusaival, akkor ezek külső megjelenési formái sem zavarhatnak a világban. Ha valamilyen kellemetlenség történik velem, ezt felhívásként kell értékelnem, hogy forduljak bensőmben a történtek által jelzett problematika felé.

Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi. Abban, aki ezt felfogja, s hajlandó saját sorsáért felelősséget vállalni, megszűnik a fenyegető véletlenektől való szorongás. Korunk fő foglalatossága, hogyan előzzük meg, hogyan biztosítsuk be magunkat a sors esetlegességeivel szemben. A bebiztosító rendszerek a biztosító társaságoktól a szocializmusig széles skálán helyezkednek el, ám mindegyiknek ugyanaz a célja: külső intézkedésekkel megváltoztatni vagy megakadályozni a sorsszerű események bekövetkezését. Minden ilyen törekvés mögött szorongás áll. Csak az szabadulhat meg ettől a szorongástól, aki vállalja a felelősséget, s odaáll sorsa elé. Nem ölnek meg bennünket véletlenségből, s gazdagok sem leszünk véletlenül. Mindkét jelenség csak abban az esetben manifesztálódhat, ha megértünk rá, ha affinitásunk van vele. Az emberek úgy akarnak meggazdagodni, hogy közben elfelejtenek megérni a gazdagságra. Akik az ezoterikus tanok iránt érdeklődnek, széles e világban keresik a nekik való gurut, a legjobb rendszert, s nem jut eszükbe, hogy aki megérett, ahhoz a guru maga megy oda.

Ha valóban szükségünk van valamire, ez önmagában elegendő – meg fogjuk kapni. Kicsiben sokan átélték már e törvény működését. Egyszerre csak konfrontálódunk egy témával, amelyre addig egyáltalán nem figyeltünk, sőt, alig sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Így például megismerkedünk a „hangyák szerelmi életének” specialistájával. Még éppen azon csodálkozunk, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ilyen különös témával foglalkozik, és akkor valahonnan „véletlenül” kapunk ajándékba egy könyvet, ugyanerről. A képes folyóiratban, amelyet olvasunk, szintén van egy cikk a témáról, s egy látogatás alkalmával felfedezzük; hogy jó ismerősünk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, maga is ezzel a kérdéssel foglalkozik – bár korábban soha nem beszélt róla.

A „véletlenek eme láncolata” mögött – amit valamilyen formában szinte mindnyájan átéltünk már – semmi más nincsen, mint affinitás – vagy a rezonancia törvénye. Így biztosak lehetünk benne, hogy találkozni fogunk azzal a könyvvel, információval vagy kontaktussal, amelyre szükségünk van – ha valóban szükségünk van rá, és ha érettek vagyunk a találkozásra. Enélkül az érettség nélkül pedig semmi haszna a keresgélésnek, a törekvésnek.

Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is. A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. Az ezoterikus út az örök vándorlás, az ólomból arannyá nemesedés útja. A bölcs a lét minden területével harmóniában él, ezért világa minden világok legjobbika. Látja a valóságot, és felismeri, hogy minden jó, ami van. Nem keresi a boldogságot többé, mert megtalálta – önmagában.

Többnyire a tudomány is a természet törvényszerűségeire támaszkodik, mégsem riad vissza attól, hogy ugyanakkor a véletlen fogalmát is beépítse rendszerébe. Ha egy bizonyos magasságból elejtünk egy követ, akkor az nem véletlenül, hanem törvényszerűen fog leesni. Ha ez a kő történetesen X. úr fejére esik, akkor X. úrnak éppígy nem véletlenül, hanem törvényszerűen esett a kő a fejére. Sem a tény nem véletlen, az ugyanis, hogy X. úr fejére esett egy kő, sem az az időpont, amelyben ez történt. Nem véletlenül beteg az ember, nem üti el véletlenül az autó, nem véletlenül születik szegény vagy gazdag szülők gyermekének, és így tovább.

Még egyszer: véletlen nem létezik. Minden esemény mögött egy törvény áll. Elsőre nem mindig felismerhető számunkra ez a törvény. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy a törvény létét tagadjuk. A kövek akkor is törvényszerűen lefelé estek, amikor az emberiség még nem jött rá a szabadesés törvényére.

Manapság tudjuk például, hogy egy vasdarab szinte kizárólag köztes terekből áll, amelyek körül atomrészecskék köröznek. A szilárd részecskék közti távolságok relációja megfelel az égitestek közötti távolságok relációjának a naprendszerben. Bármilyen pontosan tudjuk is mindezt, egy masszív vastömb megpillantásakor mégis nehezen tudjuk elképzelni.

Képzelőerőnk számára a vírus – mint önálló organizmus – túl kicsi, tízmillió fényév távolság pedig túl nagy. Megismerésünk rá van utalva, az emberi, a „közepes” nagyságrendre. Minden, ami ez alatt vagy e fölött van, csak segédeszközzel, vagy többnyire még azzal sem megközelíthető.

Ezen a problémán segít át bennünket az „amint fenn, úgy lenn” zseniális formulája. Ennek alapján ugyanis lehetőségünk nyílik rá, hogy a törvények szemléletét és kutatását az általunk megközelíthető területre korlátozzuk, majd az ezúton nyert tapasztalatokat analóg módon átvigyük a számunkra megközelíthetetlen szintekre is. Ez az analógiás gondolkodás teszi lehetővé az ember számára az univerzum korlátlan felfogását. Az analógiás gondolkodás nem kauzális gondolkodás, ezért napjainkban szokatlannak tűnik.

Az utóbbi években a nagyközönség körében egyre erősebb a spirituális témák iránti érdeklődés. Futótűzként terjed a felismerés: az élet célja semmiképpen sem merülhet ki evésben, ivásban, alvásban és birtoklásban. Hol van ez a cél? Meglelhetjük-e egyáltalán? Menjünk vissza a templomba, amelyet intellektuális terjeszkedésünk vak buzgalmában odahagytunk? Vagy egyedül a keleti tanok és vallások adnak választ? A sok nyitott kérdés keresővé teszi az embert. S e keresés csaknem fontosabb lehet, mint a találás maga. A keresés ugyanis nem más, mint hogy „kérdésessé tesszük a dolgokat”, pozícióinkat feladjuk, azaz rugalmassá válunk. A keresés megnyitja az embert.

Varga Miriam

Mi a fene az a felhő alapú gyártás

Sokszor találkozhatunk a felhő alapú gyártás (angolul cloud-based manufacturing) kifejezéssel. Ez a “misztikus” szóösszetétel az ENVIENTA ökoszisztéma egyik kulcseleme, így érdemes róla kissé részletesebben beszélnünk. Alapvetően a kozmo-lokalizáció elvének gyakorlati megvalósítása. A kozmo-lokalizáció (cosmo-localization) lényege, hogy míg a tudást próbáljuk minél teljesebb körben szabadon hozzáférhetővé tenni (globális tudás), addig a gyártás legyen minél inkább az erőforrások és a vevők közelében (lokális gyártás). A lokális gyártásnak köszönhetően sokkal optimálisabb lehet az erőforrásfelhasználás és kisebb az ökológiai lábnyom. Ezen elvek mentén sokak számára talán már felsejlik az ENVIENTA struktúrája, ahol az ENVIENTA Platform tölti be a központi tudástár szerepét, az egyes termékek gyártása pedig decentralizált módon, lokális gyártóegységekben történik.

Sokan azonban félreértik ezt a struktúrát. Ebből adódnak például olyan kérdések, hogy akkor majd az iPhone-okat is makerspace-ek fogják gyártani? Nyilván nem. És itt jutunk el a felhő alapú gyártás fogalmához…

A felhő alapú gyártás “felhő” fogalmát a számítógépes felhő definíciójából kölcsönöztük. A számítógépes felhő esetén arról van szó, hogy egy cég a számítási kapacitását (szervereit) bérbe adja másoknak, méghozzá oly módon, hogy abból mindenki annyit vesz ki és onnan, amennyire és ahonnan szüksége van arra. Nincs ez másképp a felhő alapú gyártás esetén sem, amikor a világon mindenütt jelenlévő gyártói kapacitásból (ENVIENTA gyártói partnerhálózata) ott és annyit veszünk ki, ahol és amennyire szükségünk van.

Amit fontos megértenünk, hogy ez első körben nem feltétlenül a tömeggyártás kiváltását fogja jelenteni. Teljesen értelmetlen lenne olyan gyártói hálózatot kiépíteni, ami pénzügyileg fenntarthatatlan. Ha valamit 10x drágább helyben előállítani mint tömeggyártásban, vagy egyszerűen a speciális feltételek, vagy a mennyiségi tényezők miatt nincs is lehetőség a helyi gyártásra, azt nyilván tömeggyártásba kell vinni. Ugyanakkor rengeteg olyan eset van, amikor a helyben történő gyártás gazdaságosan megoldható. Az ilyen esetekben nem szükséges raktárkészletet fenntartani, nincsenek feleslegesen legyártott termékek és minden a fehasználó igényeihez igazítható. A termékek tervezésénél figyelembe vehetőek az ökológiailag fenntarthatóbb körkörös gazdaság és a lokális gyártás szempontjai. Ami pedig a legfontosabb, a technológia fejődésével a 3D nyomtatásnak, robotizálásnak és az intelligens rendszereknek hála a súlypont egyre inkább a lokális irányba tolódik.

Gondoljunk csak Elon Musk Gigafactory-jára, ahol szinte teljes egészében robotok gyártják az autókat, az energiaellátásért pedig napelemek felelnek. Egy ilyen gyár esetén szinte teljesen mindegy a helyszín. Nem érdekes, hogy olcsó vagy drága a munkaerő, hiszen a gépek mindenhol ugyanúgy dolgoznak. Egy ilyen gyár esetén egyedül az a szempont, hogy minél közelebb legyenek a felhasználandó erőforrások és a kész termék minél hamarabb eljusson a fogyasztóhoz. Maga a gyár kényelmesen elműködik akár a sivatag közepén is.

Úgy gondoljuk tehát, hogy a jövő egyértelműen a decentralizált, lokálisan működő gyártóegységeké, legyenek azok emberek által üzemetetettek, vagy teljes egészében robotizáltak. Ennek a jövőnek kívánunk elébe menni az ENVIENTA Platform a felhő alapú gyártás filozófiájával, ahol az egyes elszigetelten létező lokális gyártóhelyek az ENVIENTA intelligens erőforrás menedzsment rendszerének köszönhetően egyetlen gyártőfelhőként kezelhetőek. Ahonnan a rendszer az igényeknek megfelelően allokál (Allokálás. Erőforrás szabad kapacitásának, vagy annak egy részének használatba vétele) gyártókapacitást a termékek előállításához.

László Fazekas