Csupán önvizsgálattal nem tudjuk felderíteni az agynak azt a szürkeállományát, amelyhez kapcsolódik, legalábbis a természettudományok mai feltételezése szerint. A filozófusokat és a bölcselkedésre hajlamos tudósokat azonban mindig megdöbbentette, hogy a megfoghatatlannak tűnő, lebegő tudat miért társul szövetekből, szervekből, csontokból álló testtel és szürkeállományt tartalmazó aggyal. A testnek ezek a részei ugyanis sejtekből, ezek az egységek viszont molekulákból és atomokból tevődnek össze; a test molekulái és atomjai pedig semmi jelét nem mutatják annak, hogy tudatosak lennének vagy valamilyen módon különböznének más molekuláktól és atomoktól.
A tudatosság mégis valahogy „áthatja” azokat az atomokat és molekulákat, amelyek az élettani szürkeállományt képezik az agyban. Vajon arról van-e szó, hogy agyunkban az idegsejtek képesek tudatot létrehozni? Vagy talán a tudat és az agyműködés valami olyan teljesen eltérő dolognak – szellemnek vagy léleknek – a létezését jelzi, amely nem maga az agy, hanem csak társas viszonyban áll vele? A kutatók által gyakran hangoztatott egyik nézet szerint a tudat azonos az aggyal: a tudat jelensége valamilyen módon a magasan szervezett agysejtek millióinak bonyolult kölcsönhatásából ered. Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés: az agysejtek szürkeállománya miként lehet annyira szervezett, hogy tudatot hozzon létre? Ha pedig ilyen szerveződés lehetséges, ahhoz elvileg el kell ismernünk, hogy idegsejtek (neuronok) helyett elektronikus kapcsolókból felépített rendszerek ugyancsak képesek lennének tudatot teremteni.
Akkor viszont azt is el kellene ismernünk, hogy az emberi agy bizonyos feladatait ellátó számítógépek szintén rendelkeznek a tudat valamilyen formájával. Hiszen végeredményben az elektronikus kapcsolórendszerek, amelyekből ezek a komputerek felépülnek, ugyancsak bináris módon működnek, tehát vagy be-, vagy kikapcsolt
állapotban vannak, hasonlóan az agy neuronjaihoz, amelyek vagy „hallgatnak”, vagy impulzust adnak („kisülnek”). Misztikusok, költők és egyes filozófusok ezzel ellentétes nézete szerint az emberi agynak van valamilyen sajátossága, amely egyedülálló módon képessé teszi arra, hogy tudatot hozzon létre.
Ez az érvelés túllép a természettudomány határain, akárcsak az a még merészebb állítás, hogy a tudat nem korlátozható az agyra: inkább valami lelki vagy szellemi lényeg, amely különbözik agykérgünk szürkeállományától, noha szoros kapcsolatban áll vele.
Bár az ilyen nézetekben ott rejtőzhet az igazság magva, a modern természettudományok erről semmit sem tudnak mondani. Megfigyeléseikkel és kísérleti módszereikkel csupán akkor tudnák igazolni egy önálló tudat – szellem vagy lélek – létezését, ha ennek észrevehető hatásai lennének az agyra. Ezeknek a hatásoknak persze olyanoknak kellene lenniük, amilyeneket maga az agy nem válthat ki. A tudomány azonban nem lehet biztos afelől, hogy egy bizonyos agyi hatást olyasmi váltott ki, ami nem maga az agy. Ilyen bizonyosságot csak akkor lehetne szerezni, ha a kutatók mindent vagy csaknem mindent tudnának az emberi agy tevékenységeiről.
Ám ez a tudás ma még nem létezik, és nem is valószínű, hogy belátható időn belül vagy bármikor is megszerezhető lesz. Következésképpen az agyi folyamatok tudományos kutatása azon a feltételezésen alapul, hogy a tudat jelensége valamilyen módon kapcsolatban áll az agy idegműködésével (bár ez a feltevés nem használható a mélylélektannak azokban az ágaiban, ahol a megismerés elsődleges forrását a kutatónak vagy kísérleti alanyának önmegfigyelése szolgáltatja). Az agy viszont a test egyik szerve, így bármilyen tudat, amely vizsgálni kezdi, voltaképpen az agyra is hat. Vagyis az a probléma, hogy az agy megismerheti-e önmagát.
Pillantás az agyba
Amint láthattuk, a mai természettudományok számára értelmetlen az a kérdés, hogy „mi a tudat önmagában, a maga valóságában”. Természeti és realista felfogásuk szerint a tudat az agyi működéshez kapcsolódik. Az agy tevékenysége azonban olyan elképesztő problémákat vet fel, amelyeket napjainkra is csak részben tudtunk megoldani. Az embert az állatoktól megkülönböztető idegtevékenységek a neocortexben összpontosulnak. Ezek a sejtcsoportok fajunkban a legkésőbb fejlődtek ki, és hihetetlenül bonyolultak. Itt van az észlelés, a válaszreakció, a szabályozás helye
éppúgy, mint az információk elemzésének és tárolásának, a gondolkodásnak és a megismerésnek a központja. Eddig csak az egyszerűbb, alapvető működési módokat sikerült alaposan megértenünk: ilyenek az észlelés, a motorikus reakció és a szerves szabályozás elemei.
Bizonyos tények azonban világossá váltak. Például az észlelés során az agy sokkal többet tesz, mintsem tétlenül befogadná a szemből, a fülből és más szervekből érkező jeleket.
Sikertelennek bizonyult az emléknyomok és más olyan állandó szinaptikus módosulások kutatása, amelyek révén tartósan raktározódnának az emlékek az agyban. A rendszeres vizsgálatok az 1940-es években kezdődtek Karl Lashley amerikai idegsebész állatkísérleteinek híres sorozatával. Lashley patkányok agyában próbált állandó emléknyomokat (engramokat) felfedezni olyan módon, hogy sajátos viselkedési szokásra tanította meg kísérleti állatait, majd agykérgük egyes részeit eltávolítva megnézte, hol tárolódnak a szokásokra vonatkozó utasítások. Mind nagyobb és nagyobb szeleteket távolított el az agyszövetből, de nem talált összefüggést az agyi terület és a szokások felidézése között: a kísérleti állatok emlékezete annál erősebben romlott, minél több szövet eltávolítására került sor, de sohasem szűnt meg teljesen.Úgy látszott, az emlékek az egész patkányagyat áthatják. Lashley tehát arra a következtetésre jutott, hogy tekintet nélkül az egyes idegsejtekre, a szervezet viselkedését valószínűleg az általános cselekvési mező ingerületei határozzák meg.
Az alapvető neuroncsoportok képezik az agy „elsődleges készletét”: ezek genetikailag kódoltak, tehát az élő szervezettel veleszületett adottságok. De azok a csoportok, amelyeket az elsődleges készletből egyszer már aktivizáltak, ugyanolyan vagy hasonló jelzések hatására sokkal nagyobb valószínűséggel lépnek működésbe újból.
Nemcsak érzések, sejtések és érzelmi árnyalatok kísérik az érzékszervi észlelést, hanem elvont gondolkodási folyamatok is. De a bonyolultabb értelmi működés idegélettani alapja lényegében továbbra is ismeretlen: az idegtudomány ma még csak a kezdete egy olyan hosszú útnak, amely az agyban lejátszódó folyamatok révén valamikor a tudat jobb megismeréséhez vezethet. A siker nem attól függ majd, hogy mekkora a fennmaradó rejtélyek óceánja, hanem attól, hogy a kutatók mennyire ügyesen tájékozódnak rajta.
Mindig tudtam, hogy ez a lehetőség egyszer valósággá változik. A világ megöregedett. Az események váltakozása tűrhetetlen feszültséggel töltötte meg az atmoszférát.
Úgy látszott, hogy semmi sincs a helyén, a Naprendszer mechanizmusa mintha ki akart volna fordulni a sarkából. Az emberiség a felszínen még régi kedvenc foglalatosságait űzte, senki sem gondolt rá, hogy egyik napról a másikra komoly változás állhasson be a dolgok megszokott rendjében.
A beavatottak már régebben tudták, hogy a világ megérett a pusztulásra vagy a teljes felébredésre.
Ezt a változást, aminek a látnokok szerint mindenképpen el kellett következnie, legtöbben háborúk, technikai forradalmak által képzelték megvalósítani. Az emberiség múltja, de a Naprendszer évmilliárdos krónikája is bőven tartalmazott emlékképeket háborúkról, világháborúkról, később planéták közötti összecsapásokról.
Mikor azonban a nagy kozmikus pillanat elérkezett, a gyökeres változás nem arról az oldalról támadta meg az emberi fajta lakóhelyét, ahonnan várták.
A változás egy új dimenzió betörésének alakjában érintette a Földet. Ennek élménytartalmai inváziószerűen öntötték el a Naprendszer szűkebb koordinátáit. Leomlott egy transzcendentális fal, melynek létezéséről csak a magas fizika legkiválóbb koponyái bírtak tudomással, enélkül a fal nélkül pedig a Naprendszer planétáin semminek sem maradhatott meg többé a régi értelme.
A Világ és a Biosz tényei egészen más megvilágításba kerültek egy új dimenzió szemszögéből nézve. Nem volt értelme többé háborúknak, anyaggyűjtésnek, pusztán szervi funkciókon alapuló cselekményeknek.
Az új nézőpontot senki sem hagyhatta figyelmen kívül, mert a dolgok létéből fakadt.
Abban az időpontban, amikor ez a dimenzióátszivárgás megkezdődött, még csak kevesen tudtak róla, hogy a lehetőség hamarosan univerzális valósággá növi ki magát. Ami először csak egyetlen látnok élménye volt, aki korát megelőzte, később mindenki által tapasztalt ténnyé lett.
A Biosz magasabb fejlettségű társadalmai ettől a ponttól kezdve új időszámítást vezettek be: az új korszak mint Dimenziókorszak vált ismeretessé.
Itt élünk a Földön, több milliárd más embertársunkkal együtt. Az, hogy élünk, számunkra egy megcáfolhatatlan tapasztalati tény, és az, hogy a többi ember is él, szintén tapasztalati tény. Azonban nem csak élünk, hanem mindannyian vagyunk is valakik. Valakik, akik egyes területeken hasonlítanak, más területen jelentősen különböznek egymástól.
Az, hogy mi valakik vagyunk és a többiek egy tőlünk különböző valakik, szintén tapasztalati tény számunkra. E két tapasztalatunk közül azonban csak az egyik igaz, a másik megtévesztés. Csak az egyik tény, a másik csupán illúzió, mégpedig a világ legnagyobb illúziója.
Vizsgáljuk meg közelebbről, hogy a kettő közül vajon melyik tapasztalatunk igaz és melyik csupán illúzió.
Az illúzió kezdete
Az életünk ebben a világban akkor kezdődött, amikor megszülettünk. Ekkor bizonyíthatóan éltünk, de még nem voltunk valakik. Csak a jelen, a létezés egyszerűsége és nagyszerűsége létezett számunkra.
Valakivé az a társadalom, az a kultúra alakított bennünket, amelybe felnevelkedtünk. Valakivé válásunk az ego megszületésével kezdődött bennünk. Ez egy elkerülhetetlen lépés volt a Tudat evolúciós fejlődésmenetében, tehát ebben nincs is semmi rossz.
Megszületik az ego, az elkülönült kis én, mint az öntudatnak egy fókusza. Ez a kis én szerez aztán tapasztalatokat önmagáról és a világról. A Tudat evolúciós fejlődésmenetében ezeknek a tapasztalatoknak eredményeként aztán az ego visszalép, hogy teret engedjen annak a folyamatnak, amely során az emberi formán keresztül a Tudat önmaga tudatára ébredhet.
Ennek az evolúciós folyamatnak kibontakozását azonban megakadályozza egy illúzió, a valakivé válás illúziója. Valakivé válásunk pedig akkor kezdődik, amikor elkezdünk azonosulni az egoval, ezzel az elkülönült kis énnel.
Ennek az azonosulásnak a hatására pedig úgy érezzük, hogy az ego a valóság, mi az egóval vagyunk azonosak és az elkülönült kis én fejlődése adja a személyes fejlődésünk alapját.
Ezt az illúziót napjainkban már nem is tudjuk elkerülni, mert az emberiség már évezredek óta él ebben az illúzióban. A hazugság önállósította magát és így vált az ego illúziója valósággá az emberiség és így számunkra is.
Az illúzió természete
Az egoval való azonosulásunk tesz tehát bennünket valakivé. Ez az egoval való azonosulás lesz aztán minden illúzió és ezzel együtt minden problémánk és szenvedésünk forrása is.
Mivel mindenki körülöttünk az egot tekinti élete legfontosabb középpontjának, ezért bennünket is úgy neveltek a szüleink, hogy felnőttként lehetőleg egy erős középponttal, egy erős egoval rendelkezzünk.
Erre azért is van szükség, mert a társadalom és a kultúra körülöttünk az erős egoval rendelkezőket isteníti, azoknak kedvez. Így szüleink és tanáraink belénk nevelték azt az állandó törekvést, hogy egy erős valakivé váljunk, valaki más legyünk, mint akik most vagyunk (többek, nagyobbak, fontosabbak legyünk, mint a többi ember).
Ezért mindig másokra figyelünk, állandóan összehasonlítjuk magunkat a többiekkel. Mindeközben igyekszünk tetteinket a mások elvárásaihoz, mások véleményéhez igazítani.
Így állandóan a múlttal és a jövővel foglalkozunk, soha sincs elég időnk arra, hogy megálljunk és meglássuk ezt az életünk mögött meghúzódó hatalmas illúziót.
Az illúzió vége
Egy illúzió azonban csak akkor maradhat fent, ha folyamatosan táplálják azt. Ha ártatlan tekintettel (tehát minden véleménytől mentesen) nézünk szét a világban, akkor megláthatjuk azt, hogy minden társadalom a különböző intézményein keresztül hogyan táplálja folyamatosan az elkülönült erős kis én, a valakiség illúzióját bennünk és a többi emberben.
Teszi mindezt azért, mert minden társadalom és kultúra valakikre épül, és ha ezek a valakik eltűnnek, felébrednek a valakiségből, akkor az a társadalom addigi működési módjának a végét is jelenti.
Ezért tökéletesen igaza van Eckhart Tollének, amikor azt mondja, hogy a világ csak belülről változhat meg. Ez a belső változás pedig azt jelenti, hogy felébredünk a valakiségből és megértjük azt, hogy mi a rendeltetésünk a Tudat evolúciós fejlődésmenetében.
Fel kell tehát ébrednünk a valakiség illúziójából, hogy figyelmünket a valóságra fókuszálhassuk. Ez a valóság pedig nem más, mint a legelső tapasztalati tény az életünkben: az, hogy élünk, s hogy egy élettel teli vibráló tudatosság vagyunk.
Ez az az igazság, amit az illúzió eltakart eddig előlünk azzal, hogy minden figyelmünket a valakiségre és annak fenntartására összpontosította.
Ha az illúziót nem tápláljuk tovább, akkor az egy idő után önmagától szertefoszlik. Ahhoz, hogy megszüntessük az illúzió táptalaját, meg kell tanulnunk észrevenni a jelen pillanat életteliségét és szépségét.
Ha el tudjuk fogadni a jelen pillanatot, akkor el tudjuk fogadni önmagunkat és élvezni tudjuk a létezés egyszerűségét, nyugalmát és békéjét. A valakiség tapasztalata és az ego ekkor eltűnik, már csak tiszta vibráló energia, maga az Élet vagyunk.
Részlet Frank M. Wanderer: Csendes forradalom. A Tudat evolúciója című könyvéből
Nem tudjuk, hogy tudjuk, majd egy pillanat alatt megtudjuk – ez az intuíció, mely születésekor még bizonyítatlan bizonyosság, és csak később igazolódik: amikor sikerül megmenekülni egy katasztrófától, amikor megvilágosodik a relativitás természete, s amikor a fehér legyőzi a feketét a sakktáblán – a furfangos felügyelő pedig megnevezi a tettest, akire senki nem gyanakodott.
„Még az is lehet, hogy Ön nem tudja, mit látott vagy hallott. Ön csak az eredménynek van tudatában. Úgy is fel lehet fogni, hogy Ön nem tudja, mit tud. Ha tetszik, ezt intuíciónak is nevezhetjük”, mondja Hercule Poirot a Gyilkosság a vacsorán egyik hősnőjének, akinek megérzései különösen találóaknak bizonyultak. Ahogy Agatha Christie-é is, mikor az intuíció olyan meghatározását adja a felügyelő szájába, amellyel számos mai tudós is egyetértene.Az intuíció ugyanis igen gyakran ered észre nem vett érzékelésekből, amelyek nem érik el tudatküszöbünket. Ezek az információk ott cirkulálnak agyunk áramköreiben, mint egy puzzle darabjai, majd odabent egyszerre összeáll a kép: mi már csak erre eszmélünk. A neurális kirakós játékról mit sem tudva úgy tűnhet, felismerésünk a semmiből támadt zseniális ötlet, vagy égből kapott ajándék. Ha pedig a magasabb világok sugallata, miért is korlátozná tér és idő? Miért ne láthatna távolba vagy a jövőbe?
A jósok és tisztánlátók egyelőre nem nyertek igazolást a tudománytól. Ettől még lehetnek köztük valóban intuitívak, akik kiválóan következtetnek akár arc, mimika, mozgás, hanghordozás alapján a karakterre, abból pedig a sorsra. Látogatóik ledöbbennek, mondván: olyan, mintha mindig is ismert volna engem. S elhiszik, hogy mindezt a tarot kártya vagy a bolygók állása árulta el a jósnak. Sőt, legtöbbször maga a jós is így véli. Ő valóban lapokat vagy csillagokat lát. Elméjének öntudatlan mélységeiben ugyanakkor egészen más információkat dolgoz fel: amelyek a klienstől érkeznek. Miközben a kártyákat rakja ki és ellazul, tudat alatt már nagyban zajlik ama másik kirakós is. A friss benyomások keresik megfelelőiket a múlt gazdag kartotékaiban. Az intuitív jósok jóval több embert ismernek jóval mélyebben, mint mások. Míg a legtöbben néhány dimenzió mentén jellemzik a többieket, amilyen az extraverzió, kedvesség, megbízhatóság, intelligencia, ők ezeken felül mintázatokat vesznek észre. A horoszkóp például azért működhet esetükben, mert 12 jegyével, 12 házával és 10 planétájával van olyan bonyolult, hogy mindent kivetítsenek belé, amit tudattalanul a személyiségről leolvasnak. A Rorschach- vagy Szondi-teszt értékelése statisztikákon alapul ugyan, de valószínű, hogy a gyakorló pszichológusok ezekhez is hozzáadják a maguk intuícióját. Amikor egy sima modorú páciens jelenlétében különös belső nyugtalanság fogja el őket, ennek oka nem az, hogy az illető kardfogú tigrist lát egy ártalmatlan tintapacában – sokan látnak hasonszőrű vadállatokat. Hanem egy türelmetlen kézmozdulat, egy szemvillanás és hasonló jelzések, melyek a szakértő agyában az elülső cingulum nevű területet aktiválják. Ennek üzenete pedig a tudat felé: vészhelyzet.
Hogyan születik az intuíció?
A kutatók szűnni nem akaró kíváncsiságának tárgya Einstein agya, amely azonban már soha nem fogja elárulni, mi zajlott benne, amikor ráébredt a relativitáselméletre. A nagy felismerések olyanok, mintha a semmiből érkeznének, s csak úgy előugranának a fejünkből, mondja John Kounios agykutató (Drexel Egyetem, Philadelphia), aki görög származásához híven a heuréka-élménynek eredt nyomába, mely elnevezés Arkhimédész legendás felkiáltásából ered. Kounios nem kreatív tudósokat vizsgál, hanem átlagembereket, mondván, mindnyájunknál előfordulnak intuitív pillanatok. Például amikor megfejtünk olyan feladványokat, amelyekben három szót kapunk, és meg kell találnunk azt a negyediket, amely mindháromhoz hozzáillesztve értelmes kifejezést ad.
John KouniosKounios kísérleti alanyai EEG-sapkában ülve töprengenek ezen, miközben a tudós nyomon követi agyuk elektromos aktivitását. Amelynek alapján döbbenetes pontossággal megjósolható, mikor jut valaki megoldásra! Ezt megelőzően ugyanis az agy hátsó részén, az elsődleges látókéregben a hullámok rejtélyesen lelassulnak. Olyan ez, mint egy mentális szemlehunyás, amikor az agy röpke időre megszakítja a külső információk beáramlását. Sokan ilyenkor valóban becsukják szemüket, vagy a semmibe révednek.
Maga a megoldás bevillanása egészen másfajta, felgyorsult aktivitással, ún. gamma-hullámok keletkezésével jár, méghozzá a jobb halánték mögötti agyterületen. E tekervény idegsejtjei különösen hosszú nyúlványokkal rendelkeznek, maguktól és egymástól is igen távoli más sejtekkel létesítve kapcsolatot. Amikor olyasmin töprengünk, mi köthet össze látszólag független fogalmakat, valójában a jobb halántéklebeny válaszát várjuk. S amikor ez aktiválódik, olyan, mintha felkapcsolódnának elménk lámpásai.
A kutató kíváncsi az egyéni eltérésekre is. Kik azok, akik inkább végigpróbálják a logikus megoldásokat, és kik azok, akiknél a jó válasz mintha előzmény nélkül bukkanna elő? Kiderül, hogy ez utóbbi, intuitív problémamegoldók jellegzetes agyi aktivitása arra utal: ők szélesebbre tárják figyelmi kapuikat, mint a racionálisak. Tudattalanul több ingert vesznek fel a külvilágból, s agyuk szívesen játszik ezekkel, amiből számos szokatlan társítás támad.
Kívülről szétszórtak, belül szenvedélyesen kíváncsiak; a társadalmi szabályokkal szemben renitensek, az univerzum törvényeit viszont állhatatosan kutatják, vagy találmányaikkal teremtenek új korszakokat. Newton, Edison, Einstein és társaik különcségeik miatt nem ritkán kapnak utólagos autizmus diagnózist. Míg azonban az autisták könnyen elmerülnek a lényegtelen részletekben, az intuitív felfedezők egyik legfőbb erénye a lényegérzékenység. Einstein a világegyetemben ható elementáris törvények felfedezéséről pedig azt vallotta, hogy erre nincs logikai módszer, csak az intuíció, amelyet a látszat mögötti rend érzése segít.
Az intuíció intuíciója
Ha olyan probléma foglalkoztat, amely újszerű megoldásra vár, akkor rá kell futtatnunk elménket az intuíció ösvényére. Ennek különössége, hogy egészen a végéig semmi nem utal magára az intuícióra. Látszólag teljesen racionális gondolatok köröznek fejünkben, de egy tudatosan várt pont körül: ez a még ismeretlen intuíció. Hogy közelítsünk felé, ahhoz fokozatosan el kell távolodnunk megszokott gondolatainktól. Vessünk fel minél több lehetőséget, olyanokat is, amelyek elsőre abszurdnak, nevetségesnek vagy elfogadhatatlannak tűnnek. A lehetőségek birodalmában egyre inkább az intuíció vezet bennünket, az intuíció, amely még nincsen jelen, azaz az intuíció intuíciója.
De milyen formában érkezik maga a felismerés? Ez teljesen egyéni lehet. A leggyakoribbak talán a képek, melyek belső látásunk előtt kirajzolódnak. Számos matematikai zseni, írja Stanislas Dehaene kognitív idegtudós (Collège de France), képes a matematikai viszonyok közvetlen észlelésére. Olyan evidensen látják ezeket, mint bármelyikünk a számegyenesen azt, hogy 85 kisebb 100-nál. Megvilágosodásnak nevezett pillanataikban a matematikusok nem érvelnek akaratlagosan, nem gondolkodnak szavakban és nem végeznek hosszú, formális számításokat. A matematikai igazság egyszer csak megjelenik számukra. Később persze, hogy igazolják intuícióikat, órákig tartó munkára van szükség a bizonyításhoz.
Az intuíció tehát nem a megfeszített gondolkodás folyamán támad, hanem azt követően, rendszerint akkor, amikor a tudós mással foglalkozik, például egy fürdőben relaxál, mint a legenda szerint Arkhimédész. Gyakori az is, hogy a heuréka-élmény ébredéskor érkezik, vagy netán egy álom álarcában.
Elias Howe, a varrógép feltalálója 1884-ben már az egész szerkezetet megalkotta fejében, de akármennyit töprengett, csak nem sikerült rájönnie, milyen legyen a tű foka. Mígnem éjjel rémálmot látott: egy kőkorszaki törzs ejtette foglyul. A vademberek megkötözték, körültáncolták, lándzsáikkal fenyegetve őt. Épp arra gondolt, hogy ha meghal, nem fejezi be találmányát, amikor felnézett, s a szúrásra emelt dárdák hegyén szem formájú lyukakra lett figyelmes. Ébredés után jött rá, hogy ez a megoldás problémájára: a varrógépen a fonalat vezető lyukat a géptű hegyénél kell elhelyezni.
Életmentő intuíció
Dienes Zoltánnak, a 20. század egyik legintuitívebb matematikusának talán legnagyobb sejtése az volt, mi az, amiért a diákok többsége utálja a matematikát: mert nem érti annak olyan alapfogalmait, mint a helyi érték. Dienes játékok sorát találta ki, amelyek segítségével átlagos gyerekek is a matematikai viszonyok közvetlen és intuitív szemléletére tehetnek szert.
Dienes Zoltán és felesége, Tessa
Az általa alkotott eszközök többségét inkább ismerik a világ különböző pontjain, mint nálunk. Talán mert Dienes korán kikerült Angliába, híres matematikus apjával, Dienes Pállal. Majd módszerével bejárta Amerikát, Olaszországot és Ausztráliát. Életének egyik emlékezetes története angliai korszakához kötődik. Feleségével a Côte d’Azure citromfesztiváljairól híres városában, Mentonban nyaralt, innen készült eleget tenni egy meghívásnak a Torinói Egyetemre. Mivel menjen? Kézenfekvő volt, hogy busszal. A vonatozás, többszöri átszállással, cseppet sem volt vonzó. Induláskor azonban felesége váratlanul és igen határozottan tiltakozni kezdett: Ne menj busszal, mert azok karamboloznak! A professzor elhessegette: mit foglalkozik ilyen rémképekkel ebben a földi paradicsomban? Hiszen ezrével utaznak busszal a hegyeken át, és sehol egy baleset. – Felesége azonban nem tágított, és mivel éppen várandós volt, kíméletből Dienes a vonatot választotta. Az egyetemen megtartotta nagy sikerű előadását. Másnap, mikor indult visszafelé, vett egy lapot. Mindjárt az első oldalon szerepelt a hír egy szörnyű karambolról: pontosan az a busz, amellyel jönni készült, a szakadékba zuhant és az utasok meghaltak. A professzor azt mondta: megszégyenített emberként érkeztem haza. A tudósi intuíció saját életfontosságú döntésében nem működött – a nevezetes női intuíciónak kellett azt kisegítenie.
Mítosz a női megérzés?
Sokat hallott sztereotip fordulat: hallgatok a női megérzésemre. S a legtöbben elfogadjuk, hogy létezik e speciális képesség, talán a férfi racionalitás kiegészítéseként. A kutatások egy ideig mindezt szépen igazolják: a nők rendre jobbaknak bizonyulnak mások szándékainak leolvasásában. Elvárt eredmények, ezért nem sok szó esik a témáról. Egészen addig, amíg Richard Wiseman pszichológus (Hertfordshire Egyetem) súlyos csapást nem mér a női megérzés legendájára.
Wiseman 2005-ös online kutatásában 15 000-nél is többen töltöttek ki kérdőívet arról, mennyire támaszkodnak intuícióikra. Ezután 10 fényképpár jelent meg a képernyőn, természetesen és mesterkélten mosolygó személyekről, s mindegyiknél ki kellett találni, melyikük őszinte, melyikük nem. A nők 71, a férfiak 72%-ban találták el. Még érdekesebb, hogy a férfiak 76%-a látott át a nők hamis mosolyán, a nőknek viszont csak 67%-a ismerte fel ugyanezt férfiaknál. Ez már szignifikáns eltérés, főként ahhoz képest, hogy a nők 77%-a tartotta nagyon jónak saját megérzéseit, míg a férfiaknak csupán 58%-a.
Miért ilyen elbizakodottak a nők? Talán mert intuitív identitásuk nap mint nap támogatást kap olyan, főként nőkhöz címzett könyvekből, cikkekből, programokból, melyek az intuíció varázsszavával igyekeznek hatást elérni. Nem kis sikerrel. Intuitív szakácskönyvek és diétás tanácsadók jelennek meg, mint az Intuitive cooking, az Intuitive eating. Az Intuitív gyógyító – hozzáférés az Ön belső orvosához című, értékesítési rekordokat elért írásból megtudhatjuk: hogyan kerüljük el intuitíve a betegségeket. A megérzések e komolyan vétele nem más, mint a női irodalom pop-pszichológiájának, a pszichoanalízisnek és a jungi pszichológiának az egzotikus házassága.
Az intuíciót, főként a nem verbális jelzések felfogását a nőknél elsősorban az anyaság erősítheti. Másodsorban az is, hogy évezredes alárendeltségükben rá voltak utalva a feljebbvalók mögöttes szándékainak kifürkészésére, hisz leginkább így tudtak rajtuk fogást találni és rájuk befolyást gyakorolni.
Az emberek, beleértve pszichiátereket és rendőröket, a véletlen szintnél alig jobban ismerik fel a hazugságot. Ennek oka Claudine Biland pszichológus, A hazugság pszichológiája című könyv szerzője szerint, hogy legtöbben jobban hazudnak, mint amennyire leleplezik mások hazugságát. A közhiedelemmel szemben csak az ügyetlenül hazudók sütik le a szemüket vagy hebegnek.
A Lie to me sorozat főhőse ezért szinte látnoknak tűnik a tekintetben, hogy minden hazugságon átlát. Persze ő kitalált személy. De mégsem egészen. Modellje Paul Ekman, a Kaliforniai Orvosi Egyetem nevezetes pszichológiaprofesszora. Ekman egész pályáját arcok tanulmányozásával töltötte. Még majmok arckifejezéseit is feljegyezte, másodpercről másodpercre, és hogy milyen viselkedés követte őket: lopás a másik állattól? Támadás? Vagy barátkozás? Később hasonló módszerrel kezdett kísérletezni a hazugság felismerésére.
Hogy a másodperc törtrészéig a hazudó emberek arcán is átfutnak a háttérben munkáló, valódi érzelmek, azt Ekman egy öngyilkossági kísérlet kapcsán kórházba került nőnél fedezte fel. A páciens, ahogy később bevallotta, eltökélte magát az újabb öngyilkosságra, de ehhez haza kellett volna jutnia. Hogy elengedjék, meg kellett játszania orvosa előtt, hogy igazán jól van, és családja körébe vágyik. Ekman sokáig nézegette a beszélgetésről készült felvételt. Sokszoros lassításban vette csak észre, hogy a jókedvet tettető arcon, csupán egy másodperc törtrészéig, átfutott a mély bánat kifejezése.
E mikromimikákon kívül többnyire semmi nem árulkodik a hazugságról, ezek azonban oly röpkék, hogy alig lehet észlelni őket. Ekman viszont szorgalmasan fejlesztette képességét: lassított felvételekről próbálta eldönteni, az illető őszinte-e vagy hazudik. Ha nem sikerült, addig elemezte a mimikákat, amíg rájött, mit kellett volna észrevennie. Lassan állt rá agya arra, hogy automatikusan figyelje a mikromimikát és ne hagyja, hogy az irreleváns beszéd és testbeszéd elterelje. Ezt hívják információn alapuló intuíciónak, amely mivel a reflex gyorsaságát egyesíti a gondos elemzés előnyeivel, a lehető legbiztosabb.
Házassági teszt
Boldog házasságra vágyunk? Bízzunk az intuícióban. A Florida Állami Egyetem James K. McNulty professzor vezette csoportja szerint a nem teljesen tudatosult belső meggyőződés szinte már kezdettől a lehető legtalálóbban jósolja meg egy kapcsolat jövőjét. A kutatók 135, a házasság első fél évében járó párt kérdeztek házastársi elégedettségükről, és mind azt mondták, remekül érzik magukat a kapcsolatban. Majd teszt következett: egy képernyőn 0,3 másodpercre felvillant a házastárs fényképe, majd hol egy pozitív, hol egy negatív jelző: nagyszerű, csodálatos, illetve: félelmetes, szörnyű. Az alanyoknak a lehető leggyorsabban kellett eldönteni egy billentyű lenyomásával, hogy a jelző pozitív vagy negatív volt-e. Mire jó ez? Feltárja be nem vallott gondolatainkat! Ha ezek pozitívak, akkor a hitves képmásának láttán a pozitív jelzőre jóval gyorsabban, a negatívra lassabban reagálunk.
Tudat alatti ellenérzéseinket árulja el viszont, ha a pozitív fogalom észlelése késlekedik, a negatív viszont azonnal eszünkbe jut.
A párokat 4 éven keresztül követték nyomon, s ekkorra kiderült: a házasság kezdeti, tudatos értékelése nemigen számított, annál többet az ösztönös reakciók tesztje! Ha már az első fél évben negatív emóciók jelentkeztek, a felek később jóval gyakrabban adtak hangot elégedetlenségüknek, sőt néhányan el is váltak. McNulty professzor javaslata: ha intuíciónk azt sugallja, hogy valami nincs rendben, ne vegyük félvállról!
1964 és 1966 között egy új elmélet hullámként söpört végig a tudós és kozmológus társadalmon, ami gyökeresen megváltoztatta világegyetemről alkotott képünket. Az áttörés Arno Penzias és Robert Woodrow Wilson (1965) által kimutatott 3K fokos kozmikus sugárzás után következett be. Jóval az 1929-ben felfedezett kozmológiai vörös-eltolódás után. Az 1964-ben kimutatott háttérsugárzás az Ősrobbanás Elmélet második és egyben legperdöntőbb bizonyítéka.
Az alternatívák iránti érdeklődés, mint az Univerzum Állandó Állapotú Elmélete hirtelen lecsökkent. Rendkívül rövid idő alatt a legtöbb tudós biztos volt abban, hogy a Nagy Bumm-féle forgatókönyv áll a legközelebb a megfigyelésekhez. Ettől a ponttól kezdve szemtanúi lehetünk, ahogyan a kvantummechanikai fogalmak a kozmológiai elméleteket befolyásolják, és elmondhatjuk, hogy a makrokozmosz közel 400 éves Newtoni – Karteziánusi szemléletmódja azokban az években végleg búcsút int.
Ellentmondásosnak tűnhet, hogy majdnem fél évszázaddal a kozmológiai paradigmaváltás után, a jelenlegi makrokozmoszi szemléletmód – az emberi jelenséggel kapcsolatban- képtelen volt eltávolodni a Newtoni – Karteziánusi tradíciótól. Nem mellesleg ironikusnak tűnhet az is, hogy a materialista – redukcionista paradigma, Isaac Newton nevét viseli, miközben ő több időt töltött okkult és teológiai tanulmányokkal, mint a Principa Mathematica megírásával: magánkézirataiban több mint egymillió szót ejt az alkímiáról,
melyek hasonló gondolkodású kémikus kollégái körében terjengtek, mint például Robert Boyle (2006 [1661]). Hogy lehet az, hogy a Ráció Korának Alapítóatyja áltudományokkal és babonákkal foglalkozott? Nos, az egyik lehetséges magyarázat az, hogy Newton volt az utolsó varázsló – ahogy John Maynard Kaynes is állította (1947) – és valószínűleg sokkal tágabb rálátása volt a természetre, mint nekünk.
A tudomány egy kissé túlzárkózott megközelítése a világnak. Szükségszerűen ilyennek is kell lennie. Az a fő célja, hogy egy tudásrendszert építsen, melynek következetesnek kell lennie és nem engedhet beépülni semmi bizonytalan vagy gyengén alátámasztott dolgot. Különösen nem az alapjába. Ahogy a tudomány fejlődik, ami ma még kívül esik tartományán, talán holnap már része lesz. Lehet, hogy Isaac Newton sokkal előrébb járt nálunk, mint azt gondolnánk. Beszélvén a tudományról: ha valakinek az élete múlik rajta, egy megbízható, megjósolható módszerre fogadni biztosabb. Mindazonáltal nem kötném a lelkemet egy ilyen személytelen rendszerhez. Tetszik vagy sem, a tudományos tudás-piramisban nincs hely ilyen lágy, röpke fogalmaknak (mint a lélek), melyek halvány szubjektív tapasztalatokból fakadnak, mintsem szilárd, mérhető megfigyelésekből.
Az én álláspontom az, hogy korunk tudományos szemléletmódja, az emberi élményeket, az emberi létezés lényegét, és a tudat természetét tekintve nem ment át azon a paradigmaváltáson, melyen a kozmológiának nem olyan rég már sikerült. A kvantumfizika befolyása még nem érte el a mainstream idegtudományt. Alkalmanként felbukkanhat, és a határvonalra kerülhet, mint a kvantum-alapú, Roger Penrose és Stuart Hamerhoff (1996) nevéhez fűződő „Orchestrated” vagy „Theory of conciusness”, vagy Mari Jubu és Kunio Yasue munkája a kvantum agy dinamikáról és tudatról (1995). Érdekes módon a kvantum tudat különböző kifejezései gyakran olyan kijelentéseket eredményeznek, melyek a tudományos gondolkodásmódban furcsán hathatnak, viszont a misztikus tanításokban gyakoriak. Egyedi módon közelítik meg a dolgot, bár egyes következtetéseik közel sem újak. Ezen a területen az ember tanúja lehet a kvantumnak álcázott ódon bölcsességek reneszánszának.
Ismerek tudósokat, akiket idegesít ez a dolog, amit ők csak úgy hívnak „kvantum őrület”. Ám mégsem lehet minden hasonló meggyőződésű embert hiszékeny New Age gondolkodónak betudni. Hadd mutassak be egy példát. A neves aneszteziológus és tudat-kutató Stuart Hamerhoff (2005) a következőt állította:
„… amikor az anyagcsere hajtott kvantum koherencia (mikrotubulusokban) elveszik, a kvantum információ kiszivárog az Univerzum tér-idő geometriájára. Mivel holografikus és összefonódott, nem tűnik el. Ezért a tudat (vagy álomszerű tudatalatti) tovább létezhet (a halál után –a szerző megjegyzése)”.
A Fizika Tao-ja (The Tao of Physics – Capra, 1975) azt mutatja be, hogy valami hasonló történik a makro világ tudományában. A Rigvéda nem tartalmaz részletes tervrajzot egy lézer építéséhez, ám a világot úgy írja le, mint a kvantumfizikán alapuló kozmológia. Az olvasónak csupán a terminológia mögé kell néznie. Elcsodálkozhat az ember, hogy vajon ez csak egy véletlen egybeesés, ami nem több egy puszta sejtésnél? A szélesen elterjedt metafizikai gondolkodást, mely a fejlett fizika mögül leselkedik, nehéz figyelmen kívül hagyni, és nehezen fogadtat el valamilyen leegyszerűsített magyarázatot. Tehát felmerül a kérdés: honnan származik ez a tudás, mi a bölcsesség forrása ezekben a hagyományokban?
Ebben az esszében az elsődleges cél az, hogy egy másik forrást találjunk, hogy egy másik utat mutassunk be ismereteink beszerzéséhez a poszt-Koppenhágai kvantumelmélet segítségével.
A másodlagos cél, hogy megmutassuk, a tudásnak ezen második alapja párhuzamban van az ezer éves bölcs hagyományok tanításaival. Megvitatjuk, hogy a racionális felfogáson kívül van más út is a természet titkaihoz, melyet hívhatunk a tudáshoz vezető intuitív, elmélkedő vagy képzeletbeli módszernek, melynek fizikai alapja van. Mindkét út viszonylag független egymástól, ugyanakkor egymást egészítik ki. Ahogy a rabbi Joel David Bakst mondaná (A Szufi-val és más misztikus bölcsességekkel erősen egyetértve):
Egy másik—elég leereszkedő—vélemény szerint, kései éveiben Newtonnak nehézfém mérgezése volt, mely gondolkodását és ítélőképességét károsan befolyásoló mentális betegséget okozott. Jóval Newton halála után kiderült, hogy kén és ólom volt a testében, valószínűleg alkímiai kísérleteinek következtében (Johnson és Wolbarsht, 1979). Ez megmagyarázhatja időskori különcségét, de azt nem, hogy miért is fordult az alkímiához. Kezdetektől elkötelezett volt, és csak 2-3 évig maradt ez abba, míg megírta a Pricncipa Mathematica-t. A fizikán és az alkímián kívül végső soron a teológia játszotta a legnagyobb szerepet az életében. Newton saját elképzelése szerint a gravitáció deus ex machina (isteni beavatkozás), a természetre való közvetlen isteni behatás. (Lesney, 2003).
„A Judaizmus mindentudás ezoterikus tanításai szerint, mind a spirituális és anyagi bölcsesség eredetileg egy magasabb dimenzióban, tökéletes egységként léteztek együtt. A bölcsesség e két fajtája együttesen egy nagyobb, mindent magába foglaló Univerzális Tórát (Tóra, mint Tanítások) alkottak. Viszont egy összeomlás következett be, melyben a mindentudás adatbázisa szétvált a létezés ‘spirituális’ és ‘anyagi’ síkjára. Így hát megvan a ‘vallás’ és ‘tudomány’ közti történelmi konfliktus alapja. Mégis bármely misztikus vagy technológiai igazság csak az egyik fele lehet ugyanannak az éremnek. Tehát az anyagi világ egyben a spiritualitás egy fajtája, mely pusztán externalizálva, konkretizálva van. Fordítva ugyanez a helyzet, a spirituális világ az anyagi valóság része, mely pusztán internalizálva és spiritualizálva van. A valódi igazságra nem derül fény pusztán a természetfelettin keresztül, és nem fedezhetjük fel pusztán tudományos fejlődéssel—ez több mint a kettő.”
Vajon szavaink, az ahogyan beszélünk és írunk, csak a jelenünkről szólnak? Vagy az is kiolvasható belőlük, hogy a későbbiekben hogyan alakul majd pszichológiai egészségünk? Egyes kutatók az antik kultúrák írásos emlékei alapján igyekeznek feltárni őseink gondolkodását. Mások még merészebbek, a jövőbeli mentális állapotunkra kísérelnek meg következtetni a narratíváink alapján. Mariano Sigman neurológus és munkatársai is ezen dolgoznak. Eredményeik pedig elképesztőek: száz százalékos pontossággal sikerült bejósolniuk bizonyos pszichológiai problémák kialakulását.
A történelmi forrásokból megismerhetjük, hogyan éltek az emberek néhány ezer évvel ezelőtt. Tudjuk, mivel töltötték a napjaikat, hogyan öltözködtek, hol laktak, mit ettek és mit ittak. De vajon hogyan éreztek és hogyan gondolkodtak? Erről eltérően vélekednek a téma szakértői. Vannak, akik azt feltételezik, hogy az emberi gondolkodás alapvető jellemzői nem változnak, egyetemesek.
Mások úgy vélik, az időről időre bekövetkező nagy társadalmi átalakulások a gondolkodásunkat is alapjaiban átformálják.
Ezt a kérdést nem egyszerű tudományos és objektív eszközökkel vizsgálni, Mariano Sigman hasonlata mégis segíthet megértenünk a kutatók analógiáját. Ahogyan mindössze néhány téglából képesek vagyunk rekonstruálni egész városokat, ugyanúgy a kultúrák írásos emlékeiből is megpróbálhatjuk feltárni a kor emberének gondolkodását. Az írásos források lehetnek az emberi gondolkodás régészeti leletei.
Az ókorban mindenki hallucinált?
Julian Jaynes amerikai pszichológus nevéhez egy egészen meglepő és radikális hipotézis köthető. Elképzelése szerint az ókori emberek nagy részét a mai fogalmaink szerint skizofrénnek nevezhetnénk. A virágzó ókori kultúrák írásos emlékeit pszichológiai szempontok szerint vizsgálva egy érdekes hasonlóságra lett figyelmes. Földrajzi elhelyezkedéstől, hagyományoktól és vallástól függetlenül talált egy alapvető közös jellemzőt az emberek gondolkodásában:
HANGOKAT VÉLTEK HALLANI, ÉS ENGEDELMESKEDTEK NEKIK.
A hangokat isteneknek, múzsáknak, nimfáknak és más mitológiai lényeknek vagy akár a rokonok szellemeinek tulajdonították. Ezeket ma hallucinációknak tekintenénk. Hasonló tünetek jelentkezhetnek a skizofrén betegeknél is: hangokat hallhatnak, amelyek utasítják őket, kommentálják a cselekvéseiket, esetleg bírálják a viselkedésüket. Ilyenkor a hangokat a fejükben hallják, mégis úgy élik meg, mintha egy másik személytől erednének. Gondoljunk csak Homérosz Odüsszeia című eposzának kezdő sorára: „ Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott” vagy akár az Iliászéra: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét”! Ezek hallatán egy mai pszichológusban könnyen felmerülhetne a skizofrénia diagnózisának lehetősége.
Az írásos emlékek rögzítik, hogyan gondolkodott az ember önmagáról és a világról az elmúlt történelmi korszakokban. A nyelvet tehát akár régészeti leletnek is tekinthetjük.
Jaynes szerint az ókori emberek saját gondolkodásukat hallásos hallucinációkként élték meg. Csak később kezdték el felismerni, hogy ők maguk ezeknek a belső hangoknak a megteremtői. Fokozatosan tettek szert az introspekcióra, vagyis az önmegfigyelés képességére. Arra a képességre, hogy saját lelkiállapotaikat megfigyeljék, gondolataikat, vágyaikat tudatosan észleljék. Jaynes radikális elmélete elgondolkodtató, azonban viszonylag kevés egyedi példára alapozta. Ezek alapján még nem állapíthatjuk meg, hogy mikortól lettünk létezésünk és észlelésünk teljes tudatában. Az önmegfigyelés gondolata legelőször Hippói Szent Ágoston írásaiban jelent meg a negyedik században, majd kidolgozottabban Descartes-nál az 1600-as években. Maga a kifejezés pedig csak a tizenkilencedik században terjedt el, így konkrét hivatkozást sem találhatunk rá a korábbi szövegekben.
Algoritmus, ami a fejünkbe lát
Mariano Sigmannak és munkatársainak tehát nem volt egyszerű dolga. Egy olyan fogalom vizsgálatába vágtak bele, ami egyszer sem fordul elő az elemzendő szövegekben. A probléma megoldására a matematika és a statisztika eszközeit hívták segítségül. Létrehoztak egy sokdimenziós teret, amelyet szemantikai térnek neveztek el. Ebben a hatalmas virtuális térben minden vizsgálandó szó megtalálható. Annyi digitalizált szöveget táplálhatnak bele, amennyit csak szeretnének. Az igazi újítás pedig az volt, hogy kidolgoztak
EGY ALGORITMUST, AMELY KÉPES JELEZNI A KÜLÖNBÖZŐ SZAVAK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK ERŐSSÉGÉT.
Például a „kutya” és a „macska” szavak nagyon közel állnak egymáshoz, míg a „paradicsom” és a „logaritmus” szavak egymástól meglehetősen távol helyezkednek el. Az eljárás alapja, hogy a szavak automatikusan szemantikai csoportokba rendeződnek és hierarchikusan szerveződnek. Például az „állatok” és a „számítógép részei” elkülönülő csoportokat képeznek. Mégis lehetnek szokatlan elhelyezkedésű szavak is, mint például az „egér”. Egyszerre jelöl egy rágcsálót, az informatikai jelentéskörben pedig az egyik legfontosabb beviteli eszközt.
A sokdimenziós szemantikai térben a szavak közötti távolságok jelzik a közöttük lévő kapcsolatok erősségét.
A precízen kidolgozott algoritmus minden szót a megfelelő helyre illeszt a szemantikai térben, majd felismeri az összetartozókat. Ezzel a módszerrel már kvantitatívan vizsgálhatóvá vált az is, hogy az ókori szövegek tartalma mennyire áll közel az önmegfigyelés fogalmához. A kutatók először az ókori görög kultúra írásos forrásain vizsgálták meg a kérdést. A homéroszi szövegeknél figyelhető meg először lassú növekedés a kapcsolat erősségében. Az időszámításunk előtti negyedik században pedig ugrásszerűvé vált az introspekcióhoz közeli jelentésű szavak előfordulásának növekedése. A zsidó-keresztény hagyományt megvizsgálva is hasonló tendencia mutatkozott: az Ószövetség könyveiben még lassú gyarapodás figyelhető meg, majd Szent Ágoston szövegeiben mutatkozik meg a kiugrás.
A szavaink előrejelezhetik lelki egészségünk alakulását
A módszer érdemei közé tartozik, hogy kvantitatív, objektív, gyors és más területre is könnyedén átültethető. Így jutottak el a szakemberek a pszichiátriai zavarok vizsgálatához is. Sigman kutatótársaival olyan fiatalok megszólalásait vizsgálta, akiknél magas volt a skizofrénia kialakulásának kockázata. A céljuk az volt, hogy a fiatalok beszédének elemzése alapján előre tudják jelezni, hogy három éven belül melyiküknél fog kialakulni pszichózis és melyiküknél nem. Kezdetben kudarcot kudarcra halmoztak. Arra kellett rájönniük, hogy a szemantikában, vagyis a szavak jelentésében rejlő információ nem elegendő a probléma jelentkezésének bejóslásához. A skizofréniára hajlamos csoportot ennek ellenére is el tudták különíteni a kontrollcsoporttól, de azt még nem tudták megállapítani, hogy vajon várható-e pszichotikus epizód a rizikócsoportba tartozó személyeknél. A kitartó munka azonban meghozta a gyümölcsét. Felismerték, hogy
VALÓJÁBAN NEM AZ SZÁMÍT, HOGY MIT MONDANAK, HANEM AZ, AHOGYAN MONDJÁK.
Vagyis nem az a legfontosabb tényező, hogy melyik szemantikai csoportba tartoznak a szavaik, hanem hogy milyen gyorsan ugrál a gondolkodásuk a különböző csoportok között. Ennek mértékegységeként létrehozták a szemantikai koherencia fogalmát. Ezzel mérhető, hogy a beszéd mennyire következetes, illetve mennyire ugrál a különböző témák és kategóriák között. Két további mondattani jellemző is szerepet játszott a pszichózis előrejelzésének pontosságában: a kifejezések hossza és a névmások használata. A tökéletesített algoritmus segítségével pedig már száz százalékos pontossággal be tudták jósolni, hogy kinél fog kialakulni a pszichózis. Ennél hatékonyabb klinikai mérőeszközt egyelőre nem ismerünk ezen a területen. A módszert továbbfejlesztve egyre több pszichológiai probléma kialakulása vagy súlyosbodása válhat majd bejósolhatóvá. Nemcsak szóbeli megnyilvánulásokból, hanem e-mailekből vagy akár Facebook-posztokból is megbízhatóan kimutatható lehet, hogy ki van veszélyeztetett helyzetben.
Dienes Zoltán és felesége, Tessa
