Mentsétek meg a reményt

Korunk kihívásai Konrad Lorenz gondolatai alapján (részletek)

Az emberiség önmagával való versenyfutása

Egy téveszme szedi áldozatait: a verseny a haladás, a fejlődés nélkülözhetetlen feltétele. Ennek következménye a modern ember őrült munkatempója, hajsza, hogy a versenyben nehogy alulmaradjon, sőt lehetőleg legyőzze a többieket. Ezért a hagyományos értékek, az, hogy mi a jó és mi a hasznos az egyén és az emberiség számára, mára már feledésbe merültek. A mai emberek túlnyomó többsége már csak azt tekinti értéknek, ami a kíméletlen konkurenciaharcban alkalmas arra, hogy embertársai fölé emelje. Minden erre a célra alkalmas eszköz csalárd módon önmagában értéknek tűnik. Így lesz eszközből érték a pénz, s ugyanez vonatkozik az időre is: „Time is money” mondják azok, akik a pénzt abszolút értékmérőnek tartják, mintha minden megtakarított percnek ugyanannyi lenne az értéke. Minden erőfeszítést megér egy olyan repülőgép elkészítése, amely gyorsabban repüli át az Atlanti-óceánt, de az már nem számít, hogy ez milyen áldozatokkal és plusz kockázatokkal jár. Ezt a felpörgetett munkatempót tovább erősítik az ipar érdekei, hiszen a folyamatos termeléshez el kell hitetni az emberekkel, hogy csakis a legújabb típusú termékek képesek segíteni nekik abban, hogy előbbre jussanak a ranglétrán. A közvélemény- és a reklámkutatás módszerei mind-ezidáig sikeresnek bizonyultak, és a növekvő fogyasztói igények magukkal vonják a még inkább felfokozott munkatempót.

Mi lesz mindennek a következménye?

A félelemtől hajszolt menekülés oda vezet, hogy az emberiség megfosztja magát leglényegesebb emberi tulajdonságaitól, amelyek egyike az önmegfigyelés. Egy olyan lény, amely lemond az önmegfigyelésről, azt kockáztatja, hogy éppen specifikus emberi tulajdonságait (fogalomalkotás, beszéd, lelkiismeret, felelősségtudat) és képességeit veszíti el.

„A hajsza vagy talán a hajsza által kiváltott félelem egyik legborzasztóbb hatása, hogy a mai ember képtelen arra, hogy csak egy rövid időre is egyedül maradjon. Az önmagába való fordulás minden lehetőségét olyan nagy igyekezettel kerüli el, mintha biztos lenne benne, hogy az önmegfigyelés kifejezetten taszító önarcképet fog mutatni, hasonlóan ahhoz, ahogy Oscar Wilde írja Dorian Gray arcképe című, klasszikussá vált regényében. A mai ember állandóan keresi a zajt, amire nincs más magyarázat, mint hogy valami mást el akar nyomni vele. (…) Talán attól fél, hogy akár egy pillanatra is szembesül önmagával.” Valószínűleg ebben keresendő a túlzottan felpörgetett életritmus egyik oka. Lorenz azt írja, hogy az okok között a birtoklásvágy és a rangkórság mellett, vagy ezek után, a félelem is jelentős szerepet játszik. Félelem a versenyben való lemaradástól, félelem az elszegényedéstől, a hibás döntésektől és attól, hogy nem lehet kiszabadulni ebből az idegölő taposómalomból.

„A rohanásban élő embert nemcsak a mohósága hajtja, a legnagyobb csábítások sem ösztönözhetnék arra, hogy ekkora vehemenciával tegye tönkre saját magát, ő ugyanis egy gépezet, aminek a félelem az üzemanyaga.”

4. A mélyebb érzelmek kihalása

Lorenz szerint a mélyebb érzelmeket egyre ritkábban éli meg az emberiség. Az ok az egyre kényelmesebb és lehetőleg minden nehézségtől mentes élet keresésében van. Így egyrészt minden nehézségre, bonyodalomra túlérzékenyen reagál, másrészt viszont már nem képes értékelni a jót, és egyfajta fásultság vesz erőt rajta.

„A bosszúsággal szembeni növekvő türelmetlenség – az örömök csökkenő vonzásával együtt – oda vezet, hogy az emberek nem képesek munkát fektetni olyan tevékenységbe, amely az »örömöket« majd csak a későbbiekben hozza meg. Ebből ered bármely újonnan támadt kívánság azonnali kielégítésének igénye. A vágyak azonnali kielégítésének igényét a termelők és a kereskedők minden lehetséges eszközzel ösztönzik, és a fogyasztók megdöbbentő módon nem veszik észre, hogy a szívélyesen kínált részletfizetési lehetőségekkel rabszolgasorba hajtják őket.”

A kellemetlenségek mindenáron való elkerülése elsősorban az igazi örömöt teszi elérhetetlenné. Mit ért öröm alatt? Nem a gyönyört, hanem azt az érzést, ami az akadályok sikeres legyőzése után keletkezik az emberben.

„Amikor valaki izzadtan és fáradtan, felsebzett ujjakkal, sajgó, agyongyötört izmokkal egy nehezen megmászható hegy csúcsára ér, annak tudatában, hogy hamarosan a visszaút még nagyobb nehézségeivel és veszélyeivel kell megküzdenie, valószínűleg nem gyönyör az, amit érez, hanem a legnagyobb öröm, amit csak ember elképzelhet. Gyönyörhöz hozzájuthatunk kemény, megfeszített munka és kellemetlenségek nélkül is, de „isteni szikrák” így nem szoktak kipattanni. Az, hogy a kellemetlenséget egyre kevésbé vagyunk hajlandóak eltűrni, az emberi életnek a természet által elrendelt csúcsait és mélységeit mesterségesen elegyengetett síksággá változtatja, a nagyszabású hullámhegyekből és völgyekből alig észlelhető fodrozódást, a fényből és árnyékból unalmas szürkeséget, egyszóval: halálos unalmat teremt.”

Ha nincsen igazi öröm, ha a fásultság uralkodik, akkor jön a másik véglet: mindig újabb és újabb helyzetek, ingerek, pótlékok kellenek. „Ez az ”újdonságvágy„ jellemzi kapcsolatukat környezetük csaknem valamennyi tárgyával. A szóban forgó kultúrbetegség áldozatai ugyanúgy unnak rá szeretteikre, barátaikra, vagy akár a hazájukra, mint bizonyos ideig tartó használat után cipőjükre, öltönyükre, autójukra.”

 A dogmák hatásának növekedése

Az emberi értékek hanyatlásával, a szépre és a jóra való fogékonyság csökkenésével egy újabb veszélyforrás bukkan fel, ugyanis az emberek egyre inkább manipulálhatókká válnak. Az azonos csoportkultúrában egyesülő emberek számának növekedése, a közvéleményt befolyásoló tömegtájékoztatási technika tökéletesedése a történelem folyamán még sohasem tapasztalt mértékben vezet a nézetek uniformizálásához. Az egyéniségvesztő hatások mindazoknak kapóra jönnek, akik a fontos tömegtájékoztatási eszközöket manipulálni akarják. Akár gazdasági, akár politikai a színezet, a közvélemény-kutatások, a kifinomult reklámtechnika és az ügyesen irányított divat eszközeinek segítségével hatalmat tudnak gyakorolni az emberek felett.

„…az emberek nagy tömegeinél az vált a magas rang jelévé, ha minden modern újításnál élen jártak… Elsősorban úgy tűnik, hogy sikerült meggyőzni a fogyasztókat, hogy a legújabb ruha, bútor, autó, mosógép, mosogatógép, televízió stb. a legnélkülözhetetlenebb… státusszimbólum.”

Lorenz szerint a tudomány sem mentes az uralkodó gondolati „divat” hatásától.

„Nemcsak a tudományokról alkotott közfelfogás, hanem maguk a tudósok is kétségkívül hajlanak arra, hogy azt tartsák fontosnak, amit az arctalan tömeggé degradált, a természettől elidegenedett, csak a kommersz értékekben hívő, érzelemszegény, haszonállattá tett és kulturális tradícióitól megfosztott emberiség is fontosnak tart…. A »tudományok tudománya« manapság nem a bolygónk legnagyszerűbb, legnemesebb képződményének, az emberi léleknek és szellemnek a tudománya, hanem sokkal inkább az, amely sok pénzt vagy energiát, vagy még inkább mások feletti hatalmat tud biztosítani; még akkor is, ha ez a hatalom minden nagyszerűt és szépet elpusztít.”

Nyári Erzsébet Solymos Katalin

Reklámok

Szellemi születés – elmarad?

C. G. Jung szerint életünk során három születést kell átélnünk. A testi születést, az ego megszületését és a szellemi születést.

Ennek megfelelően a személyes fejlődésünket három növekedési folyamat jellemzi. Életünk első harmadában a testi növekedésen van a hangsúly, életünk második harmadában az egónk teljesedik ki, életünk utolsó harmada pedig a belső spirituális fejlődésünk időszaka.

Míg az első két születés során életünk hangsúlya a külvilági lehetőségek minél maximálisabb kihasználásán van, addig a szellemi születésben a bennünk lévő fejlődési potenciálokra helyeződik át a hangsúly.

Sajnos a legtöbb ember életében ez nem történik meg, náluk a szellemi születés különböző okok miatt elmarad.

Vizsgáljuk meg, hogy mi lehet ennek az oka, mi akadályozza meg bennünk a szellemi születést.

Az elme programozása

A szellemi születést elsősorban az elme kondicionált mély programjai akadályozzák meg bennünk.

Ezek a programok ugyanis az ego fejlődését helyezik előtérbe, és ennek a fejlődésnek az élethosszig való fenntartására törekednek. Az ego kiteljesedését segítik elő, egy erős és hatékony ego megteremtésre ösztönöznek bennünket és ezt tartják az emberi fejlődés végcéljának is. Az ego háttérbe lépését a gyengeség jelének tekintik, amit szégyellnünk kell, és mindenáron el kell kerülnünk.

Ezek a kondicionált elmeminták különböző hitrendszerekként, gondolatmintákként realizálódnak az életünkben.

Ezeket a hitrendszereket, gondolatmintákat azonban nem mi magunk hoztuk létre, hanem készen kaptuk azokat a szüleinktől, a közösségtől és a társadalomtól, amelyben felnőttünk, valamint a médiákból vettük át. Ezeket a készen kapott gondolatmintákat pedig sokszor tudattalanul, gondolkodás nélkül elfogadtuk, sőt azonosultunk velük és így azokat a személyiségünkbe is beépítettük.

Így keletkeztek az évek során a különböző meggyőződéseink, így teremtettünk meg egy hit és értékrendszert magunkban, és ezen az alapon szervezzük meg az egész életünket.

Ami történik velünk nap, mint nap, azoknak az eseményeknek ezek a kondicionált elmemintáink szolgálnak háttérül. Félelmeink, vágyaink, örömeink, motivációink legtöbbje ezekből az elmemintákból ered és azok megerősödését szolgálja.

A társadalmi minta

A fentiek alapján tehát megállapíthatjuk azt, hogy a programozott elménk egy társadalmi termék. Így az ego erősítése és a szellemi születés elmaradása tulajdonképpen a társadalom érdekét szolgálja.

A Földünkön jelenleg a társadalmi együttélés legalapvetőbb mintáját a fogyasztói társadalom adja. Ennek a lényege az, hogy a társadalmi fejlődés alapját a gazdasági növekedés alkotja, a gazdasági növekedés pedig attól függ, hogy mi mennyit vásárolunk, mennyit fogyasztunk.

A legfőbb fogyasztó pedig az ego, hisz minden megvásárolt termék (ház, autó, szép ruha) az ego képzelt nagyságát növeli. Minél több dolgot vagy hatalmat birtoklunk, annál jelentősebb személyek vagyunk a fogyasztói társadalomban.

Ha azonban a figyelmünk elfordul az egótól és belső fejlődésre, a szellemi születésre törekszünk, akkor a fogyasztói kvalitásunk jelentős mértékben lecsökken, mivel már nem vagyunk vevők azokra a dolgokra, amik eddig az egónkat növelték.

Mivel az utóbbi évtizedekben egyre többünkben jelent meg a vágy erre a szellemi születésre, ezért megváltozott a társadalmi stratégia is.

A spirituális fejlődést is fogyasztó termékké tették, amit nagyban elősegít az ego túlélési ösztöne. Az ego, akit eddig a pénz és a hatalom érdekelt, most a spirituális fejlődés felé fordult és a spirituális ego ruháját öltötte magára.

Ezt a spirituális köntöst pedig egyre több és több spirituális tudással és élményekkel próbáljuk egyre színesebbé és egyedibbé tenni. Mindezzel azt reméljük, hogy a spirituális fejlődés a spirituális egónk további növekedését és örök boldogságát fogja szolgálni.

A fogyasztói társadalom pedig örömmel kiszolgálja ezt az igényünket is. Elég szétnéznünk a spirituális könyvek, módszerek és mesterek nyüzsgő piacán. Semmi nem történt tehát, a fogyasztói társadalmi minta megmaradt, csak a tartalma változott.

A szellemi születés

A szellemi születés, a belső fejlődés szempontjából azonban nem az a fontos, hogy életünk során mennyi spirituális tudást gyűjtöttünk össze, milyen spirituális fejlesztő módszereket sajátítottunk el, hogy milyen felemelő spirituális élményekben volt már részünk.

A szellemi születés csakis a tudatosságból fakadhat.

A belső fejlődésünk tehát nem csak az élettapasztalataink függvénye, hanem sokkal inkább azé a képességünké, hogy képesek vagyunk-e a figyelmünket a külső világról a belső világunk felé fordítani. Képesek vagyunk-e elfordulni az egós programozott elmemintáinktól, és van-e bennünk egy mélyről fakadó vágyakozás a „Ki vagyok én?” igazsága iránt.

A társadalmi fogyasztói minta pedig éppen ezt a figyelemváltást próbálja megakadályozni bennünk azzal, hogy figyelmünket vagy a különböző fogyasztási cikkeken, vagy a spirituális egót is magában foglaló spirituális fejlődési mintán rögzíti.

Ennek a spirituális fejlődési mintának pedig fontos eleme az, hogy megértsük az elménk tartalmát, megértsük és elemezzük a gondolatainkat és érzelmeiket.

Figyelmünket így leköti az a számtalan módszer, amivel a gondolatainkat és érzelmeinket vizsgáljuk. Ezt tekintjük a belső világunknak és ezzel teremtjük meg annak a látszatát, hogy befelé fordulva a szellemi születésünkön munkálkodunk.

A szellemi születés szempontjából a belső világ azonban nem az elménk és érzelmeink sokszor kaotikus világát jelenti. A figyelmünket nem ezeknek az elemzésére és megértésére kell fordítanunk, hanem a saját létezőségünkre kell tudatossá válnunk, amely mintegy középpontként található meg a külső életünk, a személyes történetünk mögött. Ez a valódi, belső világunk.

A szellemi születés során tudatossá, éberré válunk erre a középpontra, erre a belső világra.

Ha ez megtörténik, akkor az életünk teljesen más alapokra helyeződik. Az elme működése leáll, és ezzel egyidejűleg megszűnik az elmével való azonosulásunk érzése. Eltűnik a spirituális egó, az elkülönült kis én belőlünk és tudatosul bennünk egy átható, könnyed Jelenlét tudata.

A személy eltűnt és csak a csend és a Jelenlét maradt meg, mint lényünk eredeti valósága. A továbbiakban már ez alkotja a belső fejlődésünk valódi alapját.

Részlet Frank M. Wanderer: Csendes forradalom. A Tudat evolúciója című könyvéből

Ősi gyökerek

Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környező többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterül kozmoszhoz köt bennünket – „kitárja” értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé.

Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felismerése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A születő (és ez ideig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára támaszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamezőre is. Ez a mező pedig finoman összeköti tudatunkat a világegyetem valamennyi részével.
Erről az ősi felismerésről megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószínűleg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyítékot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb körű kapcsolataink nem valódiak és nem működnek, hanem mert ennek a kapcsolatnak a jelei általában nem hatolnak be szokásos, éber állapotú tudatunkba.

Modern, józan észlelésünkből mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak.

Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyugati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleérzés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követői azt állították, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika őslakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle névadó indián törzsfőnökének gyakran idézett szavai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kapcsolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti.”
Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lévő különbségek túlzott hangsúlyt kapnak összekötő kapcsolataink és közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkiteljesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részétől és a természettől. Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költők, mint John Donne vagy William Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttörő tudósok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember időben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »univerzumnak« nevezünk. Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválasztják minden mástól – ez tudatának egyfajta optikai csalódása.

Ez az érzékcsalódás olyan börtön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket.”
Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai – bár látszólag mindent felölelnek -agyműködésünknek csupán rendkívül kis részét veszik igénybe.
A megváltozott tudatállapotok nemcsak valóságosak, de hozzáférhetek is. William James több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett híres megjegyzése szerint „normális éber tudatunk… csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte tőle csak homályos védernyőkkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái léteznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kellő ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében.”
Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered states of conscious-ness) kutatását a „tudatkutatás” új ágának jogos részeként. Charles Tart híres amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egymással való „finom” kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet csaknem mindenki tapasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelentette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „numenális” (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véleményt.

Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a nézettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedésben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük. Szerinte elképzelhet, hogy az „én” tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmező. Ezt a merész, de érdekes következtetést határozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe”, ahogy nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasztalatain alapul.

Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kettős egység állapotába kerül egy másik személyen belül, sőt az is előfordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, sőt szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is.

Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejtő jelenségeknek.
Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, sőt tulajdonképpen a teret és az időt is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi része közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Talán egy ilyen közös tudatmező erősödött fel időről időre az emberi kultúra és a szellem története folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamenően. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, valamint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyományainak központi kérdése volt.
A „kollektív tudatalatti” néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröződik olyan kiváló gondolkodók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy – de William James és később Carl Jung nagyszerű tanulmányaiban is.
A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó jelentős megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdekesebb. Szerinte mély-tudatunk egyesül a „világlélekkel”. „Amikor egyikünk meghal – írta röviddel egy súlyos betegségből való felgyógyulásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná egyik szemét, mert abból az egyedi részből már nem kap több érzékelhető közlést.

De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illető személy érzékelései köré csoportosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejlődve a további jövőben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejlődnek véges életünk folyamán.”
A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején erősen támadott) francia jezsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fejlesztette tovább a 20. században. Az elképzelése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejlődik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának” nevezett planetáris tudat megjelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokonságot az emberi agy és a társadalmi tudat között, annak az alapján, hogy az előbbi milliárdnyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtből áll, az utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénből. Rámutatott, hogy egyfelől létezik a neuronokból álló agy, másfelől ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén működő „agyak agya”. Bár vannak köztük különbségek – az egyedi agy esetében a gondolat nem gondolkodó idegrostok rendszeréből ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélkedő központ -, annyira szembeszökően sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítélni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya” -mondta Teilhard – éppoly valóságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekből felépül.
Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket. Először is a másokkal és a világegyetem többi részével összekötő finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk nem múló valami, hanem része egy folyamatnak, amely átfogja egész életünk összes élményét, és beépíti őket saját kibontakozásának elemeiként. Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése erősebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben nagyobb felelősségérzetre is késztethet.

Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondolataink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak.

Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és érzéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanúsított viselkedésünkön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy együtt gondolkodunk és érzünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személyre és annak élményeire, hanem ténylegesen azzá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezését, befogadja vizuális és más érzékszervi észleléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglepő lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás kitörölhetetlenül belevésődik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékel személy gondolkodását és érzéseit további élete során.
A tudomány mai fejlődésében egy ősi megérzés kap tapasztalati, sőt kísérleti megerősítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatatlan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmezőből. Érzéseink, gondolataink és érzékeléseink folyamatosan rögzítődnek és megőrződnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: – részei az emlékező és önteremtő világmindenségnek.

László Ervin

Titkos segítők: intuíció és képzelet

Mélységes bölcsesség, benső tudás képében honol valamennyiünkben. A tudás és bölcsesség e csodálatos forrásából intuíciónk révén meríthetünk. Ez a megérzés, amely bármelyik pillanatban eligazít, hogy éppen mi a helyénvaló teendőnk.

Sokan nincsenek tudatosan kapcsolatban az intuíciójukkal, és azt képzelik, hogy olyan titokzatos erő, amelyet valamilyen transzcendens, misztikus élmény kísér. Az intuíció valójában fölöttébb praktikus, józan eszköz, amely mindig a rendelkezésünkre áll, hogy segítsen a mindennapi élet döntéseiben, gondjaiban és nehéz feladataiban. Az intuitív sugallatot a leggyakrabban valamiféle„megérzésnek” szokták nevezni.

A megérzés természetes, velünk született dolog. A kisgyermekek még ösztönösen művelik, habár gyakran még kiskorukban leszoktatják őket róla.

Megszoktuk, hogy úgy gondoljuk, egyesek intuitívak, mások nem. Például a nőket általában intuitívabbnak tartják a férfiaknál. Mégis sok férfi rendszeresen követi a megérzését. A valóságban mindannyiunkban ott rejlik ez a képesség. Van, aki tudatosan kifejlesztette, míg az emberek zöme megtanult átsiklani fölötte, vagy egyenesen elutasítja. Ugyanakkor akadnak, akik önkéntelenül is gyakran hallgatnak a megérzéseikre, jóllehet észre sem veszik.

Szerencsére némi gyakorlattal a legtöbben visszaszerezhetjük és fejleszthetjük természetes intuitív képességünket. Megtanulhatunk kapcsolatba lépni vele, követni és hagyni, hogy hatékony, vezető szerepet töltsön be életünkben.

Sok kultúrában – a természeti népeknél is – az intuíciót az élet hétköznapi és fontos aspektusaként tisztelik. Az az erős érzés hatja át életük minden pillanatát, hogy összeköttetésben állnak az egyetemes, teremtő energiával. Ezek a társadalmak hatékony szertartásokat alakítottak ki, amelyek elősegítik a benső, intuitív tartományokhoz való kapcsolódást. Ilyen például a csoportos tanácskozás, az álmok megbeszélése, az ének, a tánc és a látomások értelmezése. Az ilyen kultúrák tagjai megtanulnak bízni benső igazságérzetükben, és megtanulják követni, hogy bölcsesség formájában adhassák át másoknak. Ők mélyen átérzik, hogy az élet minden megjelenési formája kölcsönösen összekapcsolódik egymással.

Másrészről a modern, nyugati kultúra nem mindig ismeri el a megérzés létjogosultságát, gyakran még a létezését sem. Természetünk racionális jellegét tiszteljük, becsüljük és fejlesztjük, de (legalábbis mostanáig) mellőztük intuitív aspektusát.

Az oktatási rendszer jól tükrözi, sőt sajnos erősíti is ezt az elfogultságot.Szinte kizárólag a bal agyfélteke fejlesztésére összpontosít, és jórészt figyelmen kívül hagyja a jobb agyfélteke, vagyis az intuitív, holisztikus és kreatív képességek csiszolását. Gyakran ugyanez a helyzet az üzleti világban is. Egyes iskolák és szakmák csak az utóbbi években kezdték pártfogolni a kreativitást és a haladó gondolkodásmódot.

A racionális elme olyan, mint a számítógép: feldolgozza a beérkező információt, és az alapján logikusan következtet. A racionális elme véges: csupán közvetlenül a külvilágból kapott adatokkal tud számolni. Vagyis kizárólag a jelen életünkben tapasztalt és az öt érzékszervünk révén megszerzett ismeretek alapján tud működni.

Az intuitív elmének ezzel szemben, úgy tűnik, végtelen információkészlet áll a rendelkezésére, amelynek egy része nem közvetlenül a személyes tapasztalásból származik. A tudás és bölcsesség egyfajta mélységes tárházából, az egyetemes elméből merít. Arra is képes, hogy kiválassza a megfelelő információt, és pontosan azt közölje velünk, amire és amikor szükségünk van. Megeshet, hogy beletelik egy kis időbe, amíg az üzenet átér, ha azonban lépésről lépésre megtanuljuk követni ezt az információáramlást, föltárul előttünk, miként kell cselekednünk. Ahogyan egyre jobban ráhangolódunk, életünk sodróvá válik, és erőfeszítések nélkül fog működni. Egész életünk, összes érzésünk és cselekedetünk összhangba kerül a körülöttünk élőkével.

Sokan rászoktatták elméjüket, hogy kételkedjen a megérzésben. Amikor intuitív sejtelmünk támad, racionális elménk azonnal azt mondja: „biztosan nem fog működni”, vagy „micsoda bolond ötlet”, és nem törődik vele. Rá kell szoktatnunk intellektusunkat, hogy hallgasson a megérzésünkre, hagyja érvényre jutni.

Szerencsére rövid idő alatt és kevés munkával ki lehet fejleszteni az intuitív képességeket.

Ez a folyamat azzal kezdődik, hogy figyelmünket befelé fordítjuk, így tudatosíthatjuk benső párbeszédeinket, és már felbukkanásukkor vagy nem sokkal utána nyakon csíphetjük őket. Ahogy egyre jobban megismerjük, mi zajlik bennünk, képesek leszünk észrevenni megérzéseinket, s egyre nagyobb odafigyeléssel tudunk majd bánni velük.

Ha föl szeretnénk venni a kapcsolatot az intuícióval, meg kell tanulnunk ellazítani az elménket és a testünket, hogy tudatosságunk alászállhasson a fejünkből, és szó szerint egy mélyebb helyre „zuhanjon”, közel a megérzések forrásához. Már pusztán az rettentően sokat segít, hogy a figyelmünk a testünk mélyére hatol.

Manapság hozzászoktunk a stresszhez, sokunknak fogalmunk sincs, hogyan lazítsunk fizikailag, mentálisan és érzelmileg – legfeljebb alvás közben (egyesek még akkor sem!).

Amikor már szereztünk egy kis gyakorlatot a lazításban és a befelé fordulásban, és oda tudunk figyelni akár a pillanatnyi, akár a később jelentkező sugallatainkra, akkor elkezdhetjük beépíteni a folyamatot a hétköznapjainkba.

Egy zsúfolt napon talán nincs időnk mély meditálásra. Viszont megtanulhatjuk rendszeresen „ellenőrizni” intuíciónkat a nap bármely szakában.

Ehhez rá kell szoknunk arra, hogy hébe-hóba megálljunk, és megfigyeljük, mi megy végbe bennünk.

forrás; Határtalan világ

A világ első teljes test szkennere

Több mint egy évtized fejlesztés után a világ első teljes test orvosi szkennerre elkészítette első felvételeit. Az úttörő képalkotó eszköz csaknem 40-szer gyorsabb, mint a jelenlegi PET eszközök és a teljes emberi testről 3D képet készít egy gyors szkenneléssel.

A világ első teljes test szkennere sohasem látott képeket generál
Az új gép az EXPLORER nevet kapta, az eszközben kombinálták a pozitron emissziós tomográfiát (PET) és a computer tomográfiát (CT). A kutatás folyamán kifejlesztettek egy prototípust 2016-ban, mely főemlősök vizsgálatára alkalmazható volt. További kutatásokat követően az első emberi vizsgálatra alkalmas méretű eszközt 2018 elején készítették el.

A UC Davis kutatói és a sanghaji székhelyű United Imaging Healthcare mérnökei kooperációjának köszönhetően kerültek publikálásra a legelső, emberről készült felvételek, melyek hivatalosan a ma Chicagoban kezdődő RSNA éves kongresszusán kerülnek először bemutatásra a szakmai közönségnek. Az eredményeket szinte hihetetlennek írták le, és a kutatócsapat felvetette, hogy az EXPLORER forradalmasíthatja mind a klinikai kutatásokat mind pedig a betegellátást.

“A részletesség elképesztő, különösen akkor, ha egy kicsit tovább tudjuk optimalizálni a képrekonstrukciós metódust” mondta Ramsey Badawi a nukleáris medicina vezetője a UC Davis Health részlegén. “Olyan tulajdonságokat láthatunk, amit egy hagyományos PET vizsgálaton nem. És a dinamikus szekvencia, amellyel időben követhető a radiofarmakon mozgása a testben három dimenzióban, őszintén hihetetlen. Nem létezik másik olyan eszköz, ami hasonló adatokat tudna kinyerni az emberi testből, szóval ez valóban egy új lehetőség.”

Az EXPLORER figyelemreméltó javulást kínál a jelenlegi képalkotó rendszerekhez képest. A gyors szkennelésnek köszönhetően az egész test leképezhető 20-30 másodperc alatt, továbbá a gép hatékonyságát tekintve közel 40-szer érzékenyebb, mint más kereskedelmi forgalomban kapható PET szkennerek.

Ez azt jelenti, hogy az eszköz részletgazdagabb képeket tud alkotni szignifikánsan kevesebb radioaktív tracer felhasználásaval. A nagyobb érzékenység lehetővé teszi a klinikusok számára, hogy olyan molekuláris célpontokat is ábrázoljanak, amik a jelenleg használt gépek lehetőségeit meghaladja.

“A képminőség, a vizsgálati idő és az injektál sugár dózis közötti eltérések a különböző alkalmazásokban változnak, de minden esetben, jobb felvételi minőséget tudunk elérni, gyorsabban tudunk vizsgálni vagy kevesebb dózist elegendő alkalmaznunk, vagy akár kombinálhatjuk ezeket”, mondta Simon Cherry, a UC Davis Orvosbiológiai Mérnöki Tanszékről.

Talán az új eszköz legizgalmasabb és leginkább újszerű alkalmazása, hogy képes az egész testről egy pillanat alatt felvételt készíteni. A jelenlegi PET rendszerek alapvetően lassúak és alacsony hatékonyságúak, mivel egy időben a testnek csak egy bizonyos szeletét képesek leképezni. A hosszas 30-40 perces vizsgálatot követően ezeket a kisebb szeleteket összeillesztve kapjuk meg a háromdimenziós képet, ez azonban jelentős mértékben korlátozza a klinikusokat abban, hogy valós időben kövessék bizonyos anyagok testben történő mozgását.

Az EXPLORER egy egészen újfajta diagnosztikus lehetőséget ígér. Például vizsgálhatóvá válhat a vér áramlása vagy a glükóz felvételének útja a vizsgált személyeknél, valós időben az egész testet egyszerre vizsgálva. Az új képalkotó rendszer még mindig tesztelés és ellenőrzés előtt áll, mielőtt kereskedelmi forgalomba kerülne, de Cherry optimista, úgy gondolja, hogy a közeljövőben elérhetővé válik a kórházak és kutató szervezetek számára világszerte.

„Nem hiszem, hogy sokat kellene várni arra, hogy számos EXPLORER megjelenését lássuk világszerte”, mondta Cherry. „Ez azonban azon is múlik, hogy a rendszer előnyeit demonstráljuk mind klinikusok, mind kutatók részére. Most arra koncentrálunk, hogy megtervezzük azokat a tanulmányokat, melyek bemutatják az EXPLORER előnyeit a betegek számára és hozzájárulnak a teljes emberi test megismeréséhez élettani körülményekben és betegségekben egyaránt.”

dr. Pelyvás Bence

Megalkották az ionmeghajtású repülőgépet

A Massachusettsi Műszaki Egytem kutatói egy olyan megoldást fejlesztettek ki, ami nemcsak környezetbaráttá, de némává is teszi a repülőgépeket.

Ahhoz, hogy a közlekedésben valódi forradalom menjen végbe, nemcsak az autókat kell környezetbaráttá tenni, de a légi közlekedést is. Az elektromos repülőgépek jó alternatívát nyújthatnak, a zajszennyezés viszont náluk is adott. A Massachusettsi Műszaki Egytem kutatói most kifejlesztettek és már sikeresen teszteltek is egy olyan megoldást, amit eddig nem sikerült megvalósítani.

A szakemberek egy 4,8 méter szélességű repülőt építettek, ami képes volt “ionmeghajtással” repülni. A technológia lényege a szárnyakban rejlik: a vezetékeket magasfeszültségű (40 000 V) áram alá helyezték, ami így képes volt a levegőben lévő negatív részecskéket maga felé húzni, ami azonnal a gép hátulján lévő negatív elektróda felé vette az irányt. Az ezzel járó levegőáramlásnak köszönhetően a gép nemcsak előre haladni tudott, de egy rövid ideig a levegőben is fennmaradt.

Maga a technológia már eddig is létezett, de ilyen eredményt eddig nem tudtak vele elérni. A csavar a mostani dologban az egyedi tápegység volt, ami képes volt a megfelelő feszültséget biztosítani úgy, hogy közben mobilis is az eszköz.

Hogy a mostani fejlesztésből mikor lesz ténylegesen használható repülőgép, egyelőre nem tudni, az irány viszont mindenképpen jónak tűnik.

forrás; HVG

Elme és az anyag kölcsönhatásáról

Miért van az én tudatom itt, miközben a tiéd ott van? Miért oszlik a világegyetem mindegyikünk számára tárgyakká és a tárgyak végtelenjévé? Miért vagyunk mindannyian a saját tapasztalataink középpontjában, ahol információt kapunk a világ többi részéről? Miért tudatosak bizonyos dolgok és mások nyilvánvalóan miért nem? A patkány vajon tudatos? Egy szúnyog? Egy baktérium?

Ezek a kérdések az ősi “elme-test probléma” valamennyi aspektusára rámutatnak, amelyek révén lényegében azt akarjuk tudni, hogy milyen kapcsolat van az elme és az anyag között? Az általánosan kielégítő válaszok azonban makacs módon titokban maradtak az elmúlt évezredekben.

Az elme-test probléma az elmúlt két évtizedben jelentős átalakuláson ment át. Mostantól ez a tudat “nehéz problémája” néven ismert, miután David Chalmers filozófus egy klasszikus tanulmányában írta le ezt a kifejezést, és az 1996-os, “A tudatos elme: az alapvető elmélet keresése” című könyvében tovább boncolgatta.

Chalmers úgy gondolta, hogy az elme-test problémát “nehéznek” kell nevezni, összehasonlítva azzal, amit az idegtudomány “könnyű” problémának nevez: Hogyan működnek a neuronok és az agy a fizikai szinten? Természetesen egyáltalán nem könnyű a válasz. De nézőpontja szerint viszonylag könnyű, összehasonlítva azzal az igazán nehéz feladattal, hogy megmagyarázzuk, hogyan kapcsolódik a tudat az anyaghoz.

Az elmúlt évtizedben kollégám, a Santa Barbarában található Kaliforniai Egyetem pszichológia professzora, Jonathan Schooler és én kifejlesztettük azt, amit “tudat rezonancia elméletnek” nevezünk. Azt vetettük fel, hogy a rezonancia – egy másik szó a szinkronizált vibrációkra – nem csak az emberi tudat, hanem az állati tudatosság és a fizikai valóság középpontjában áll.

Minden, amit a rezgésekről tudni kell

Az univerzumunkban minden folyamatosan mozog, vibrál. Még azok a tárgyak is, amelyek állandónak tűnnek, valójában vibrálnak, oszcillálnak, rezonálnak, különböző frekvenciákon. A rezonancia egyfajta mozgás, amelyet két állapot közötti oszcilláció jellemez. És végső soron minden anyagot a különböző mögöttes mezők rezgései hoznak létre. Mint ilyen, az egész természet minden szinten rezeg.

Ugyanakkor valami érdekes dolog történik, amikor különböző vibráló dolgok találkoznak: egy kis idő múlva gyakran elkezdenek együtt rezegni ugyanazon a frekvencián. “Szinkronba kerülnek” sokszor oly módon, ami titokzatosnak tűnhet. Ezt nevezik a spontán önszerveződés jelenségének.

Steven Strogatz matematikus a fizika, a biológia, a kémia és az idegtudomány különböző példáit használja, hogy bemutassa ezt a “szinkronizálódást” – az általa használt kifejezés a rezonanciára – a 2003-as: “Szinkronizáció: Hogyan születik a rend a káoszból az univerzumban, a természetben és a mindennapi életben” című könyvében:

✔ Amikor egyes szentjánosbogár fajok nagy számban összegyűlnek, szinkronban kezdenek felvillanni olyan módon, ami kissé titokzatosnak tűnhet.

✔ A lézerek akkor jönnek lére, amikor az azonos energiájú és frekvenciájú fotonok szinkronba kerülnek.

✔ A Hold forgása pontosan szinkronban van a Föld körüli pályájával úgy, hogy mindig ugyanazt az oldalát látjuk.

A rezonancia vizsgálata potenciálisan mélyreható betekintést eredményez a tudat természetével és általánosabban a világegyetemmel kapcsolatban.

Szinkronizáció a koponyában

Az idegtudósok is megfigyelték a szinkronizációt a kutatásaik során. Nagy számú neuron kisülés történik az emberi agyban mérhető frekvenciákon és az emlősök tudatosságáról úgy gondolják, hogy általában különböző típusú neurális szinkronhoz kötődik.

Például a német Pascal Fries neurofiziológus feltárta, hogy a különféle elektromos minták hogyan szinkronizálódnak az agyban, hogy különböző típusú emberi tudatot hozzanak létre.

Fries a gamma, a béta és a théta hullámokra összpontosít. Ezek a címkék az agyi elektromos oszcilláció sebességére utalnak, a koponya külső oldalán elhelyezett elektródákkal mérve. A neuronok csoportjai ezeket az oszcillációkat állítják elő, mivel elektrokémiai impulzusokat használnak az egymással való kommunikáció során. Ezeknek a jeleknek a sebessége és feszültsége átlagolva állítja elő az EEG hullámokat, amelyek másodpercenkénti ciklusokban mérhetők.

A gamma hullámok olyan nagy méretű koordinált tevékenységekhez kapcsolódnak, mint az érzékelés, a meditáció vagy a koncentrált tudatosság; a béta a maximális agyi aktivitással vagy éberséggel; és a théta a relaxációval vagy álmodozással van kapcsolatban. Ez a három hullámtípus együtt dolgozik, hogy Fries szerint létrehozza, vagy legalábbis lehetővé tegye az emberi tudat különböző típusait. De az elektromos agyhullámok és a tudat közötti pontos kapcsolat még mindig nagyon sok vita tárgyát képezi.

Fries a koncepcióját “koherencia révén történő kommunikációnak” nevezi. Számára mindez a neuronális szinkronizációról szól. A szinkronizáció a megosztott elektromos oszcilláció mértékét tekintve lehetővé teszi a neuronok és a neuron csoportok közötti zavartalan kommunikációt. Ilyen szinkronizált koherencia nélkül a bemenetek a neuron izgatottsági ciklusának véletlenszerű szakaszait eredményezik, és hatástalanok vagy legalábbis kevéssé hatékonyak a kommunikációban.

A tudat rezonancia elmélete

A mi rezonancia elméletünk Fries és sok más kutató munkájára épül egy szélesebb megközelítéssel, amely nem csak az emberi és az emlős tudat, hanem a tudatosság szélesebb körben történő megmagyarázásában is segít.

A bennünket körülvevő entitások – kezdve az elektronoktól az atomokig, a molekuláktól a baktériumoktól az egerekig, denevérekig, patkányokig – megfigyelt viselkedése alapján arra tettünk javaslatot, hogy legalább egy kicsit minden dolognak tudatosnak kell lennie. Ez elsőre talán furcsán hangzik, de a “pánpszichizmus” – az a nézet, hogy minden anyagnak van némi társult tudata – egyre inkább elfogadott álláspont a tudat természete tekintetében.

A pánpszichizmus azt állítja, hogy az evolúció során a tudat egy bizonyos pontig nem jelent meg. Inkább mindig az anyaghoz kapcsolódik, és fordítva – ugyanannak az érmének a két oldala. De a tudat nagy része az univerzumban a különféle anyagokkal kapcsolatban rendkívül kezdetleges. Egy elektron vagy egy atom például csak egy kis tudatossággal rendelkezik. De ahogy az anyag egyre inkább összekapcsolódott és gazdagabbá vált, ugyanez történt az elmével és fordítva, ennek a gondolkodásnak megfelelően.

A biológiai organizmusok gyorsan tudnak információt cserélni különböző biofizikai módszerek révén, mind elektromos, mind elektrokémiai úton. A nem biológiai struktúrák csak a hő- / hőútvonalak segítségével cserélhetnek információkat belsőleg – ami összehasonlítva sokkal lassabb és sokkal kevésbé gazdag információt jelent. Az élőlények a gyorsabb információ áramlást használják ki a nagyobb léptékű tudatosság érdekében, mint amilyen a hasonló méretű dolgokban fordul elő, például a sziklák vagy a homokhalmok esetében. Nagyobb belső kapcsolat van, és sokkal több dolog “folyik” a biológiai struktúrákban, mint egy sziklában vagy egy kupac homokban.

A megközelítésünk szerint a homokszemcsék és a homokhalmok “puszta felhalmozódások”, csak nagyon kezdetleges tudatos entitások gyűjteményei atomos vagy molekuláris szinten. Ez ellentétben áll azzal, ami a biológiai életformákban történik, ahol ezeknek a mikro-tudatos egységeknek a kombinációja együtt egy magasabb szintű makro-tudatos entitást hoz létre. Számunkra ez a kombinációs folyamat fémjelzi a biológiai életet.

A megközelítésünk központi tétele: a nagy tudatosságot lehetővé tevő kapcsolatok – ami például az emberek és más emlősök esetében megfigyelhető – a kisebb összetevők közös rezonanciájából származnak. A jelen lévő rezonáns hullámok sebessége az a korlátozó tényező, amely minden egyes tudatos lény méretét meghatározza minden egyes pillanatban.

Mivel egy adott megosztott rezonancia egyre több összetevőre bővül, az új tudatos entitás, amely ebből a rezonanciaból és kombinációból ered, egyre nagyobb és összetettebb lesz. Tehát a humán agyban a gamma szinkronitással rendelkező megosztott rezonancia sokkal nagyobb számú neuron és idegi kapcsolatot foglal magában, mint a béta vagy théta ritmusok esetében.

Mi a helyzet a nagyobb inter-organizmusos rezonancia esetében, mint amikor a szentjánosbogarak felhői a kis lámpáikkal szinkronban villognak? A kutatók úgy gondolják, hogy a biolumineszcens rezonancia a belső biológiai oszcillátorok miatt merül fel, amelyek automatikusan azt eredményezik, hogy minden egyes szentjánosbogár a szomszédaival szinkronizálódik.

Akkor ez azt jelenti, hogy a szentjánosbogarak ezen csoportja magasabb szintű csoporttudattal rendelkezik? Valószínűleg nem, hiszen meg tudjuk magyarázni a jelenséget anélkül, hogy bármilyen intelligenciára vagy tudatosságra támaszkodnánk. De a biológiai struktúrákban a megfelelő információs útvonalakkal és a feldolgozási teljesítménnyel ezek az önszerveződésre való hajlamok gyakran nagyobb léptékű tudatos entitásokat hoznak létre.

A mi tudati rezonancia elméletünk olyan egységes keretrendszerre törekszik, amely magában foglalja az idegtudományt, valamint a neurobiológia és a biofizika alapvető kérdéseit, valamint az elme filozófiáját. A tudatosság és a fizikai rendszerek evolúciója tekintetében a lényeges különbségek középpontjába kerül.

Mindez a rezgésekről szól, de egyben a rezgések típusáról is, és ami a legfontosabb, a megosztott rezgésekről.

Tam Hunt