Az elektronikus számítógép a gát vagy a repülő aritmetikai modelljét analogikusan vizsgálja. Bizonyos mértékben gáttá vagy repülővé válik és a tárgy létének minden vonatkozását felderíti. Ha az agy ugyanígy működhet, kezdjük érteni miért csinál a varázsló a legyőzendő ellenségre emlékeztető szerkezetet, vagy miért rajzolja le a bölényt, amelynek nyomára akar bukkanni. Arra számít, hogy a modellek láttán értelmi képességei a biner állapotból analógiás állapotba mennek át, vagyis tudata hétköznapi állapotból szuperéber állapotba kerül. Várja, hogy a gép analogikusan kezdjen működni, hogy agyának hallgatag birodalmában létrejöjjenek azok a viharsebes kapcsolások, amelyek azután megadják a jelképezett tárgy teljes valóságát. Vár, de nem tétlenül.
Mit csinál? A régi tanítások, hagyományok alapján, amelyek talán sok-sok tapogatózás eredményeképpen születtek, kiválasztja az időt és a helyet. X. éjszaka Y. pillanata például talán a csillagok állása, a kozmikus sugárzás, a mágneses erőterek elhelyezkedése stb. miatt alkalmasabb N. éjszaka Z. pillanatánál. Nagyon pontosan körülírható testhelyzetet vesz fel. Bizonyos mozdulatokat tesz, különös táncot jár, meghatározott szavakat ejt ki, hangokat ad ki, fütyül stb. Még nem tudták tisztázni, hogy nem olyan (embrionális, tapogatózó) technikáról van-e szó, amely az agyunk alvó részében működő viharsebes gépeket indítaná el. A szertartás talán csupán holmi ütemes mozgások bonyolult rendszere, amelyek képesek működésbe hozni az értelemnél magasabb rendű funkciókat. Ha szabad így fogalmazni, többé-kevésbé hatásos hajtókarokról van szó. Minden jel arra vall, hogy a magasabb rendű funkciók, az analógiás elektromos agyak elindítása ezerszer bonyolultabb és finomabb kapcsolásokat igényel, mint az álomból az ébrenlétbe vezető műveletek.
Von Frisch munkái óta tudjuk, hogy a méheknek megvan a maguk nyelve: rendkívül bonyolult matematikai figurákat írnak le röptükben a levegőben, és így közlik egymással a kaptárélethez szükséges tudnivalókat. Minden jel arra vall, hogy az embernek, ha kapcsolatot akar teremteni magasabb rendű képességeivel, legalább ilyen bonyolult, finom impulzus-sorozatokat kell bevetnie, amelyek nagyon elütnek a köznapi intellektuális tevékenységet szabályozó impulzusoktól.
Szóval feltehető, hogy a bálványokhoz, a vallás jelképes alakjaihoz intézett ima és szertartás egyfajta próbálkozás, a leheletfinom energiák (mágneses, kozmikus, ritmikus stb.) észlelésére és irányítására, hátha bekapcsolódik az analógiás értelem, amely lehetővé teszi az embernek az ábrázolt istenség megismerését. Ha így van, ha létezik módszer arra, hogy az agyból a legnagyobb biner értelem teljesítményénél is sokkal nagyobb eredményt csiholjunk és ha ezt a módszert mostanáig csak az okkultisták tanulmányozták, nagyon is érthető, hogy a XIX. századig bezárólag a legjelentősebb gyakorlati és tudományos felfedezéseket ők tették.
Nyelvezetünk, mint gondolkodásunk is, agyunk aritmetikai, biner működésének függvénye. Igen, nem, pozitív, negatív; mondjuk, összehasonlítjuk a dolgokat, és felállítjuk a szabályt. Ha a nyelvünk arra való, hogy rendet teremtsen szintén rendezésre beállított gondolkozásunkban, látnunk kell, hogy a nyelv nem külsőleges teremtőelem, nem isteni adomány. Nem adja össze a gondolatokat. Ha írok vagy beszélek, fékezem a gépem. Csak úgy tudok leírni valamit, ha lassítva szemlélem. Tehát csak biner elképzelésemet adom vissza a világról, és még azt is csak akkor, ha a tudatom nem a megszokott sebességgel működik. Nyilvánvaló és nagyon érezhető a beszédnek ez az elégtelen volta. De mit mondhatunk magának a biner intelligenciának az elégtelen voltáról? Nem is tudja felfogni a belső létet, a dolgok lényegét. Képes felfedezni, hogy a fény egyszerre folyamatos és szaggatott, hogy a benzol molekulája hat atomja közt kettős, ám egymást kölcsönösen kizáró kapcsolatot létesít; elfogadja, de nem tudja felfogni, nem tudja saját működésébe beleilleszteni azoknak a mélyszerkezeteknek a valóságát, amelyeket vizsgál. Hogy ezt elérje, más jelleget kellene öltenie, és az általában használtakon kívül más gépeknek is be kellene kapcsolódniuk az agyban, és a biner gondolkodás helyébe analógiás tudatnak kellene lépnie, amely képes felvenni ezeknek a mélyszerkezeteknek a formáját és elsajátítani megfoghatatlan ritmusaikat. Bizonyára le is zajlik ilyesmi a tudományos intuícióban, a költői megvilágosodásban, a vallásos révületben meg más esetekben, amelyekről nem tudunk. Az éber tudat- és itt nem az agy sima éber állapotára gondolunk – elérése minden régi bölcseletnek a leitmotívja volt. És leitmotívja a legnagyobb modern fizikusoknak és matematikusoknak, akik azt vallják, hogy „valaminek történnie kell az emberi tudatban ahhoz, hogy a tudástól eljusson az ismeretig”.
Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy a nyelv, amely csupán a normális, sima ébrenlét állapotában felfogható világról tud tanúbizonyságot adni, homályossá válik, amint mélyszerkezetről kellene számot adnia, legyen szó fényről, örökkévalóságról, időről, energiáról, az ember lényegéről stb. De ugyanígy kétfajta homályt is megkülönböztethetünk. Az egyik onnan származik, hogy a nyelv olyan intelligencia tolmácsa, amelyik úgy próbálja vizsgálni a szerkezeteket, hogy sohasem tudja magába olvasztani őket. Olyan természet tolmácsa, amelyik nem tud megbirkózni egy másfajta természettel. Legfeljebb azt tanúsíthatja, hogy valami lehetetlen, meg azt, hogy tehetetlennek és számkivetettnek érzi magát.
A másikfajta homály onnan származik, hogy az elbeszélő egy-egy villanásra megismerte a más jellegű tudati állapotot. Egy pillanatra megélte a mélyszerkezetek titkait. Olyasmi ez, mint Keresztelő Szent János rejtélye, az Einstein-féle megvilágosodott tudós vagy a William Blake-féle ihletett költő esete, a Galois-féle ördöngös matematikus, a Meyring-féle látnók bölcselő esete. A rendes kerékvágásba visszazökkenő „látnok” képtelen továbbadni azt, amit tapasztalt. De szilárdan meg van róla győződve, hogy a világegyetem ellenőrizhető és kezelhető volna, ha az embernek sokkal szorosabb kapcsolatba sikerülne hoznia az éber és a szuperéber állapotot. E mögött a kijelentés mögött valamilyen nagyon hatásos, sosem volt szerkezet sejlik fel. Amikor Fulcanelli a katedrálisok rejtélyéről beszél, amikor Wiener az idő szerkezetéről beszél, homályos, de itt a homály nem igazi homály: annak a jele, hogy másutt valami fénylik.
Talán csak a modern matematikai nyelvezet tanúskodik az analógiás gondolkodás egynémely eredményéről. A fizikai matematikában vannak olyan területek, amelyek az „abszolút mássággal” és a „nulla kontinuummal”, vagyis a felfoghatatlan, de mégis valóságos világgal érdemben foglalkoznak. Felvetődik a kérdés, vajon miért nem hallották még meg a költők ebben a tudományban a fantasztikus valóság dalát, hacsak nem azért, mert félnek, hogy el kell ismerniük a nyilvánvaló tényt: a mágikus művészet nem az ő dolgozószobájukban él és terebélyesedik. Mittag-Leffler írja Abel munkáival kapcsolatban: Felséges szépségű, valódi lírai költemények ezek; a formai tökély megsejteti a gondolat nagyságát és az élet banális megnyilvánulásaitól távol álló világ képzeteivel népesíti be a szellemet, s ez a világ közvetlenebbül bukkan elő a lélekből, mint a legszebb költő legszebb alkotása, a szó közönséges értelmében, Dedekind:
Isteni faj vagyunk, és hatalmunkban áll a teremtés.
Ez teljesen nyitott kérdés: a gondolkodás technikája, a „logikák”, a „halmazok” mind, mind eleve állandóan változó dolgok. Az egyik legkülönösebb és leglégiesebb felfogás szüli a másikat, s ezek is úgy alakulnak át, mint egy-egy szimfónia „tételei”; a képzelet isteni birodalmában vagyunk. Csak éppen az elvontság képzeletében, ha szabad így mondani. Hiszen való igaz, hogy a matematikai képleteknek semmi köze a mi illuzórikus világunkhoz. Egyelőre csupán ez a nagyon is élő, állandóan burjánzó matematikai nyelv tanúskodik arról a világról, amelyik nem fogható fel a közönséges világos tudattal. A „matematikai fogalmak”, vagyis azok a kifejezések, azok a képletek, amelyek az életet és a láthatatlan világ, a felfoghatatlan világ törvényeit jelképezik kiszélesednek, újabb „fogalmakat” termelnek ki. Őszintén szólva ez a nyelvezet korunk valódi „tolvajnyelve”. Igen, a „tolvajnyelv”, az argó olyan értelemben, amelyben a középkorban használták szavait (nem pedig abban a sápatag értelemben, amellyel a mai, önmagukat „felszabadult”-nak nevező irodalmárok ruházzák fel őket), megtalálható az avantgárd tudományban, a fizikai matematikában, amely ha alaposan szemügyre veszük, tulajdonképpen az elfogadott értelem felborulása, egyfajta szakadás, látnokiság.
A középkori argotier-k (tolvajnyelvet használók – A ford.) az argonauták szellemi gyermekei, akik ismerték a Hesperidák kertjébe vezető utat, kőbe vésték titkos üzenetüket. Ezek a jelek érthetetlenek azoknak az embereknek, akiknek a tudatában nem jött létre az óriási felgyorsulás, amely valóságossá, érzékelhetővé és kezelhetővé teszi a felfoghatatlant. De nem azért titkosak, mert eleink titkolózni akartak, egyszerűen azért, mert az energia, az anyag és a szellem törvényeire vonatkozó felfedezéseiket olyan másfajta tudati-állapotban tették, hogy nem tudták közérthetően továbbadni. Azért voltak titkosak, mert a „fogalmaik” „más fogalmak” voltak.
Valamely ködbe vesző hagyománynak megfelelően, valamely régi szép példa emlékeként napjainkban az argot (argó – A ford.) afféle útszéli nyelv, az engedetlenek, a szabadságszeretők, a számkivetettek, a csavargók, vagyis azok használják, akik törvényen kívül és a bevett szokásoknak fittyet hányva élnek. Voyou-k (huligánok – A ford.), vagyis voyant-ok (látnokok), akikről még azt is elmondja nekünk Fulcanelli, hogy a középkorban a Nap fiainak vagy gyermekeinek is nevezték magukat, mivel a Vart got (gót művészet) a fény és a szellem művészete volt. De érintetlenül újra rátalálunk a hagyományra, ha felismerjük, hogy ez a gót művészet, a szellem művészete ma a „matematikai fogalmaké” meg a Lebesgue-féle integráloké, a „végtelenen túli számoké”; a fizikus-matematikusok művészete, akik sose látott görbékből, „tiltott fényekből”, villámokból és lángokból építik jövendő miséink katedrálisait.
E megjegyzéseket esetleg felháborítónak találja az, aki vallásos. Pedig nem azok. Úgy véljük, hogy az emberi agy lehetőségei végtelenek. Emiatt ellentétbe kerülünk a hivatalos pszichológiával és tudománnyal, hiszen ezek csak abban az esetben „bíznak az emberben”, ha nem tér le a XIX. századi racionalisták kijelölte útról. A vallásos szellemmel viszont nem áll ellentétben, legalábbis a legtisztább és legnemesebb részével. Az ember megfejtheti a titkokat, láthatja a fényt, láthatja az örökkévalóságot, felfoghatja az energia törvényeit, lelki életéhez idomíthatja az egyetemes sors ritmusát, érezhető ismeretet szerezhet az erők végső összetartásáról, és mint Teilhard de Chardin, megélheti az Omega pont érthetetlen életét, amelyben az idők végezetén minden teremtmény egyszerre lesz befejezett, kezdődő és ujjongó. Az ember mindenre képes. Bizonyára eredendően végtelen ismeret befogadására rendeltetett értelme meghatározott körülmények közt fel tudja fogni az élet mechanizmusait. A teljesen kiaknázott emberi értelem hatalma bizonnyal képes a világegyetem teljességéig terjedni. Ez a hatalom azonban megszűnik, amikor küldetését teljesítve ez az értelem megsejti, hogy a világegyetemen túl van még „valami”. Ekkor az analógiás tudat minden működőképességét elveszíti. A világegyetemben nincs modell arra, ami a világegyetemen túl van. Ez az átléphetetlen ajtó Isten országába vezet. S ezen a szinten elfogadjuk ezt a kifejezést: „Isten országa”.
Folyt. köv.
CHARON INSTITUTE 