Megfeledkezni önmagunkról, az időről és a környezetről
Amikor a zavaró tényezőket kiiktattuk, és fennáll az áramlat minden egyéb feltétele, a kreatív folyamat az áramlat minden dimenzióját magára ölti. A költő Mark Strand beszél erről:
“Hát, tökéletesen benne vagy a munkában, elveszted az időérzéked, teljesen feloldódsz, elmerülsz abban, amit csinálsz, és mintha lebegnél a megcsillanó lehetőségektől. Ha ez túlságosan felerősödik, akkor a túl nagy izgalom miatt felállsz. Nem tudod folytatni a munkát, és a végét se látod, mert folyton megelőzöd saját magad. A lényeg, hogy annyira.., de annyira telítődsz, hogy nincs se jövő, se múlt, csak egy kiterjesztett jelen, amit, huh, hogy is mondjam, megpróbálsz értelemmel felruházni. Majd ízekre szedni, aztán újra összerakni. Anélkül, hogy túlzottan odafigyelnél, milyen szavakat használsz. Magasabb szintre hozod az értelmezést. Ez nem egyszerűen alapkommunikáció, mindennapi kommunikáció; ez totális kommunikáció. Amikor dolgozol valamin, és jól végzed a dolgod, akkor úgy érzed, hogy amit elmondasz, azt másképp nem is lehetne elmondani.”
Strand pontosan ragadja meg a kiterjesztett jelenben való áramlás érzetét, valamint azt a mindent elsöprő érzést, hogy az ember az egyetlen helyes módon, az éppen megfelelő dolgot csinálja. Ez valószínűleg nem gyakran történik meg, de amikor megtörténik, szépsége minden kemény munkát igazol.
A kreativitás mint autotelikus élmény
Mindez visszavezet ahhoz, amiről a fejezet elején beszéltünk, és ahhoz a megfigyeléshez, hogy a munka örömét az összes válaszadó a munkáért kapott mindenféle külső jutalmazás elé helyezte. A többséghez hasonlóan a pszichológus Donald Campbell is félreérthetetlen tanácsot ad a saját területére lépő fiataloknak:
Azt mondanám: „Ne menj tudományos pályára, ha a pénz érdekel. Ne menj tudományos pályára, ha nem tudod élvezni akkor is, ha nem leszel híres. Hagyd, hogy a hírnév olyasvalami legyen, amit kegyesen fogadsz, ha elnyered, de győződj meg róla, hogy olyan pályáról van szó, amit élvezni tudsz. Ehhez belső motiváció kell. És próbálj olyan feltételeket teremteni, amelyek lehetővé teszik, hogy akkor is tudj dolgozni a téged belülről motiváló kérdéseken, ha azok mások számára nem izgalmasak. Próbáld a környezeted úgy alakítani, hogy belül akkor is örömöt szerezzen a munka, amikor szorít az idő.”
A tudósok munkájuk autotelikus voltát gyakran egyfajta derűként jellemzik, mely az igazság és a szépség kereséséből származik. Valójában, amit leírnak, az a felfedezés, a problémamegoldás élvezete, az afölött érzett öröm, hogy képesek egy megfigyelt összefüggést egyszerű és elegáns formába önteni. Vagyis nem egy rejtélyes és kimondhatatlan külső cél jár jutalmazó értékkel, hanem a tudományos tevékenység maga. A kutatás a lényeg, nem a megszerzett tudás. Ez a különbségtétel bizonyos mértékben természetesen félrevezető, hiszen az alkalmi sikerek hiánya a tudós kedvét szegné. De ami a tudományt belsőleg jutalmazó értékűvé teszi, az a vele való mindennapi foglalatoskodás, nem a ritka siker.
A Nobel-díjas fizikus, Subrahmanyan Chandrasekhar saját motivációját a következőképp írja le: “Két dolog van, amit az emberek általában nem tudnak rólam. Soha nem dolgoztam olyan területen, ami bármilyen értelemben felkapott lett volna. Ez az egyik dolog. A másik dolog pedig: Mindig olyan területen dolgoztam, amely, legalábbis, amikor én foglalkoztam vele, senkit sem érdekelt. A siker kétértelmű szó. Siker a külvilág szemében? Vagy siker önmagad számára? És ha a külvilág szemében sikernek minősül valami, akkor azt hogyan értékeled? Az ilyen siker általában irreleváns, hibás és célját tévesztett. Akkor mit mondhatunk róla? Kívülről nézve elmondhatod, hogy sikeres vagyok mert írnak a munkám bizonyos aspektusairól. De ez a dolog külső megítélése. És nekem fogalmam sincs arról, hogy ezt az ítéletet hogyan értékelhetném. A siker nem tartozik a motivációim közé. Mert a siker a kudarccal áll szemben. De az ember életének egyetlen említésre méltó erőfeszítése sem siker, és nem is kudarc. Mi az, hogy siker? Van egy probléma, amit meg akarsz oldani. Nos, ha megoldod, akkor ez bizonyos korlátozott értelemben siker. De ez lehet egy triviális probléma. Szóval a siker megítélése olyan dolog, amit soha semmilyen értelemben nem vettem komolyan.”
Nos, ezek az emberek, úgy tűnik, megszívlelték saját tanácsaikat. Egyiküket sem a pénz vagy a hírnév hajtotta. Néhányan találmányaiknak és könyveiknek köszönhetően kényelmes jólétet tudtak teremteni, de ezért egyikük sem érezte magát szerencsésnek. Ha szerencsésnek tartották magukat, annak oka az volt, hogy olyan munkáért fizették őket, melyet nagy élvezettel végeztek, ráadásul azt érezhették, hogy amit tettek, azzal részben az emberiséget segítik. Tényleg szerencsésnek érezheti magát az olyan ember, aki szavakkal tudja igazolni élete tetteit, mint például C. Vann Woodward, aki arról beszél, miért foglalkozik történelemmel: “Érdekel. Kielégülési lehetőség. Elérni valamit, amit fontosnak tartasz. Ennek tudata vagy motivációja nélkül szerintem az élet elég unalmas és céltalan lenne, és az ilyen életből én nem kérnék. Csak élni bele a világba úgy, hogy egyáltalán semmi értelme sincs annak, amit csinálsz – nos, ennél kétségbeejtőbb helyzetet elképzelni sem tudnék.”
Áramlat és boldogság
Milyen összefüggés van az áramlat és a boldogság között? Ez egy nagyon érdekes és kényes kérdés. Elsőre könnyen arra a következtetésre juthatnánk, hogy a kettő ugyanaz. A kapcsolat azonban ennél tulajdonképpen valamivel bonyolultabb. Először is az áramlat alatt általában nem érezzük magunkat boldognak – annál az egyszerű oknál fogva, hogy az áramlat során csak azt érezzük, ami a tevékenység szempontjából releváns. A boldogság zavaró tényező. Az írásba merült költő vagy az egyenletein dolgozó tudós nem boldog, amíg gondolatmenetét követi, semmi esetre sem.
Csak azután tudjuk átadni magunkat a boldogság érzésének, hogy kikerültünk az áramlat-állapotból, egy-egy szakasz végén vagy azokban a pillanatokban, amikor elkalandozik a figyelmünk. És persze van, amikor az alkotóra rátör a boldogság, a megelégedettség érzése, a vers elkészülte vagy az elmélet bizonyítása után. Hosszú távon minél többször éljük át az áramlatot a hétköznapi életben, annál nagyobb eséllyel leszünk boldogok. Ez azonban azon is múlik, hogy az áramlat-élmény milyen tevékenység eredménye. Sajnos sokan érzik úgy, hogy csak olyan követelményeknek tudnak megfelelni, mint az erőszak, a szerencsejáték, a szexpartnerek váltogatása vagy a drogok. Persze ezek is lehetnek örömteliek, azonban ezek az epizodikus áramlat-élmények nem adódnak össze, és nem hozzák meg Idővel az elégedettség és a boldogság érzését. Az öröm nem vezet kreativitáshoz, de hamar függőséggé alakulhat – az entrópia melegágyává.
Az áramlat és a boldogság közötti összefüggés tehát attól függ, hogy az áramlat mennyire komplex tevékenység eredménye, hogy mennyire vezet új követelményekhez, és ezáltal személyes és kulturális kiteljesedéshez. Ebből azt a következtetést vonhatnánk le, hogy minden interjúalanyunk boldog, mert élvezi a munkáját, ami mindenképpen komplex. A helyzetet azonban több tényező bonyolítja tovább. Mi történik például, ha valaki harminc éven keresztül élvezte, hogy fizikus lehet, ám munkája eredménye egy több millió embert elpusztító nukleáris eszköz? Mit érzett volna Jonas Salk, ha vakcináját életek megmentése helyett biológiai fegyverként használják? A mai világban ezek semmiképpen sem lényegtelen kérdések, hiszen felvetik annak lehetőségét, hogy az áramlat-élményt nyújtó komplex tevékenységek akár hosszan tartó boldogtalanságot is okozhatnak. Mindent együttvéve azonban sokkal könnyebb boldognak lenni, ha az ember addigi élete örömteli volt.
Az áramlat és a tudat evolúciója
Az emberek sok mindennek tudnak örülni: testi örömöknek, hatalomnak, hírnévnek és az anyagi javaknak. Egyesek sörösüvegeket gyűjtenek, néhányan pedig még azt is élvezik, ha maguknak vagy másoknak fájdalmat okozhatnak. Annak ellenére, hogy mindenki másképp jut hozzá, az átélt boldogságérzés szinte mindannyiunknál ugyanolyan. Arról lenne szó, hogy mindenféle örömöt érdemes kipróbálnunk? Két és fél évezrede Platón azt írta, hogy a társadalom legfontosabb feladata megtanítani a fiatalokat arra, hogy a helyes dolgokban leljenek örömöt. Platón már a maga idejében is konzervatívnak számított, azaz igencsak határozott elképzelése volt arról, hogy mik azok a „megfelelő dolgok”, amelyeknek a fiatalok örülhetnek. Mára túlontúl kifinomulttá váltunk ahhoz, hogy határozott véleményünk legyen ebben a kérdésben. Ugyanakkor azzal valószínűleg egyetértünk, hogy jobban éreznénk magunkat, ha gyerekeink jobban élveznék az együttműködést az erőszaknál, az olvasást a lopásnál, a sakkozást a kockázásnál; a túrázást a tévézésnél. Másképpen szólva, akármilyen relativisztikusak és toleránsak lettünk is, elvárásaink továbbra is vannak. És nagyon is azt szeretnénk, ha a következő generáció is ugyanezeket tartaná fontosnak. Sokan sejtjük továbbá, hogy a következő generáció csak abban az esetben fogja megőrizni az általunk értékesnek tartott dolgokat, ha azok többé-kevésbé örömöt jelentenek számára.
Sok gyerek nő fel abban a hitben, hogy a futballisták és a rockzenészek boldogok, és irigylik a szórakoztatóipar sztárjainak – elképzeléseik szerint – mesés életét. Ha megkérdezik tőlük, mik szeretnének lenni, ha felnőnek, legtöbbjük a sportot vagy a szórakoztatóipart választaná. Csak jóval később jönnek rá, ha egyáltalán rájönnek, hogy ezeknek ez életeknek a csillogása közönséges ámítás, és hozzájuk hasonlónak lenni minden, csak nem boldogság. Sem a szülők, sem az iskola nem túl hatékony abban, hogy rávezessék fiatalokat a helyes dolgok élvezetére. Az ostoba modellekkel megbolondított felnőttek ezt gyakran csak még tetézik azzal, hogy a komoly mondatokat unalmasnak és nehéznek láttatják, a komolytalanokat pedig izgalmasnak és könnyűnek. Az iskola legtöbbször képtelen megtanítani, mennyire izgalmas, milyen megigézően szép lehet a tudomány vagy a matematika: megmerevedett irodalmat vagy történelmet tanítanak, a felfedezés izgalmát semmibe véve.
A kreatív egyének ebből a szempontból példaértékű életet élnek. Rávilágítanak arra, hogy mennyire érdekes és élvezetes a komplex szimbolikus tevékenység. Átküzdötték magukat a közöny mocsaras vidékén és az érdektelenség sivatagán, és szüleik, valamint néhány látnoki képességű tanár segítségével az ismert világon túl találták magukat. A kultúra úttörőivé váltak, a jövő férfijai és női számára követendő modellé – ha lesz egyáltalán jövő. Az emberi tudat az ő példájukat követve léphet túl a múlt korlátain, a gének és a kultúrák által agyunkban előrehuzalozott programokon. Gyerekeink vagy az ő gyerekeik talán több örömöt lelnek majd a versírásban és tételek bizonyításában, mint a passzív szórakozásban. E kreatív egyéneknek az élete a biztosíték rá, hogy ez nem leheletlen.
Csikszenmihályi Mihály
– Most nézzünk egy párhuzamot, illetve az autotelikus élmény mélységi lehetőségeit, működési mechanizmusát egy más megfogalmazásban. Hangsúlyozzuk, hogy a mágia szó alatt az élet ismeretét, tiszteletét értjük. Amit a köztudat ismer, illetve bizonyos körökben alkalmaznak – “kedves” bohóckodások. (a szerk.)
…A dimenzió jóga ezzel a fáradságos és nehéz folyamattal szemben a síkok statikus energiáit hasznosítja. A statikus dimenzióenergia fogalma kis magyarázatra szorul. Említettük, hogy minden létsík alaprezgés skálája különböző. Az emberi érzékszervek csak bizonyos rezgéseket képesek felvenni, és a kozmikus koordinátához való tartozás csakis meghatározott hullámhosszokon belül teszi lehetővé az élettevékenységet. Minden birodalomnak megvan a nyelve, matériája, ruházata, technikája. Az egyes síkok irányítói elementáris erőket fordítanak arra, hogy a koordináta alapanyagai megmaradjanak a rendszeren belül. Ezért valamely rendszerbe behatolni csak többletenergiák útján lehet. Az áttörés után viszont titáni erők szabadulnak fel. Részleteket e helyütt nem lenne célszerű megadni. Megvilágításunkat szándékosan tartjuk általános mederben, mert a vázolt jelenség egyetemes, azaz polidimenzionális. Az analógia maga éppúgy vonatkoztatható az atomerő liberációjára, mint a szattwikus megvilágosodásra. Ebből a szempontból tekintve a lelki folyamatok ugyanolyanok, mint a kémia vagy a fizika reakciói. Az intellektuális változások is tulajdonképpen dimenzióváltozások.
A dimenzió jóga több analógiát tartalmaz régi rendszerek elmélyedési skálájával. Megállapítható azonban, hogy az antik változat és az új módszer között lényeges eltérések vannak. Mindenekelőtt ilyenek:
l. A dimenzió-jóga erőlködésmentes.
2. A változások a tudat hangolódásával egyidejűek.
3. A siddhik a magasabb dimenzióba való behatolással egyidejűleg jelentkeznek.
4. Magasabb rendfokozatú létsík azonnal mágikus energiákat szabadít fel.
5. Ezekkel azonban nem lehet visszaélni, mint a siddhikkel, mivel a dimenzióenergia csak saját síkján aktív.
6. A morális biztosítékok eleve adva vannak.
Újszerűen hat a negyedik és ötödik pont, minthogy az a sok ezer éves mágia és jóga legfőbb veszélyét kiküszöböli. A régi rendszerben csak a példa kedvéért a sakti jóga azáltal vált aggályossá, hogy az operátor magasabb kozmikus síkok energiáit próbálta kultikus manőverek révén alacsonyabb síkokra levonzani, s az alacsony nívóra transzformált erővel azután tetszés szerint lehetett elbánni. A dimenziópraxis ezzel szemben az operátort emeli magasabb síkra, s a felszabadult erők is kizárólag ezen a síkon érvényesülnek.
A dimenzióváltás gyakorlati keresztülvitelének sikerét mindig csodás könnyűség érzet, extázishoz hasonló lebegési tudat kíséri. Az utazó kolosszális erők birtokában érzi magát, és ami a legcsodálatosabb, egészen elvész, lemarad az a képesség, hogy a kapott nagyszerű energia-kvalitásokat az alsóbb síkokon valami értéktelen ügy szolgálatába állítsa. Felszabadult ideonhullámok és pszichonkvantumok annál jobban eltávolítanak a szokványos földi céloktól, minél nagyobb a frekvenciájuk. Ezért a hiányért bőségesen kárpótolja a dimenzióutazót a megismert új célok és lelkiállapotok sokfélesége, gazdagsága és az érzések összehasonlíthatatlan intenzitása.
Említettük, hogy a Dimenziókorszakban az emberi nem megvilágosodott utódai hamarosan rájöttek a földi élet töredékes voltára. Az okkult érzékszervek birtokába jutott gondolkodók az élet előzményeinek és folytatásának hosszú skálájával ismerkedtek meg. S ekkor világossá vált, mi az a kreatív tevékenység, amit a földi tartózkodás rövid átmenetében leginkább érdemes végezni. Az élet értelmének felismerése, illetve kutatása egyike a legelőkelőbb életcéloknak, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet jól eltölteni olyan expedíciós utazást, amelynek értelmével az utazók nincsenek tisztában.
Wictor Charon
CHARON INSTITUTE 