Ez az írás, egy csodálatos Önvallomás attól, aki Wictor Charon társa volt azon a fizikai síkon, ami nem hagyja az embert meg olyannak, mint ahogy megszületett. Sínai Magdolnáról nagyon keveset lehet tudni, de talán mond valamit az, hogy; “minden nagy ember mellett ott van egy nő”. A következő mélyenszántó sorok Tőle származnak.
Egy zseb-tündér naplója
avagy; A Felejthetetlen Karácsony
Az ember mindig úton van valamiféle átmeneti cél felé, amelyen át az örök cél láthatatlan dimenziója dereng. Ezen ösztönzés mögött sokféle inger rejtőzködik, mint a hatalomvágy, a legmagasabb csúcsokra törő önérvényesülés, olyan tendenciák ösztönzése, amely az embert mindenki fölé, az abszolút hatalom pozíciója felé hajszolja szüntelenül. Ami valójában az Istenné tágult tudat, az Abszolútum sejtelme önmagunkban. Feltörő emlék arról, hogy ma is halandó Istenek vagyunk. Az ember sohasem tanul újat csak emlékezik. Valószínű ez az emlék volt az, amiért gyerekkoromban Isten akartam lenni, később tündér, varázsló, röviden olyan lény, akinek hatalma van jutalmazni, csodát tenni vagy büntetni is, ha kell. Ez utóbbit persze csak akkor, ha valami nagy gonosz tettet szerettem volna megakadályozni vagy megtorolni, rendszerint olyan igazságtalanságot, ami mélyen megrázott.
Volt egy olyan periódusa az életemnek, mikor mindezeket az emberfeletti erőket a saját céljaimra akartam felhasználni. Ha az ember visszafelé utazik a saját prehisztorikus (történelem előtti) történetébe, ezeket a kedvezőtlen színben feleltetendő aspektusait is be kell vallania, életének vége felé! Így nyugodtan lemerem írni, hogy életem 63 évéből mindössze 10-12 év volt az, mikor vágyaim eléréséért minden eszközt felhasználtam volna.
4 éves lehettem, amikor megkérdeztem Anyámat:
– Mond Anyu a Jó Istenke mindent megtehet, amit csak akar? – Igen kislányom. – felelte.
– Akkor Én olyan akarok lenni, mint Ő! – mondtam gondolkozás nélkül.
– Szép.- felelete anyám, – És akkor mit tennél?
– Mindenkinek, akit szeretek vagy sajnálok, teljesíteném valamennyi kívánságát. Nem csak hármat, mint a mesékben. Mindent, amire vágynak, és amit elképzelnek maguknak.
Így éltem sokáig, ebben az álom és vágy világban 14 éves koromig, felváltva Isten, Tündér vagy Varázsló szerepét öltve magamra. Később mafla kamaszvágyak törtek felszínre benne, melyek ha csak részben is valóra válnak, már nem élnék.
14-től 30 éves koromig a siker és a szerelmi vágyak teljesülései és kudarcai között hányódtam. Nem egyszer elgondoltam, hogy szövetséget kötök az ördöggel is céljaim elérése érdekében. Most értem meg milyen jó, hogy nem értek utól éretlen fejjel kiagyalt, meggondolatlan, őrjöngő kívánságaim.
Ha az lehettem volna, ami a legjobban szerettem volna lenni, világhírű énekesnő, vagy híres szépség, kinek lábai előtt hever, de akit el is éget a világ; nem marad időm semmi igazán fontos dologra. De nem idézem tovább éretlen kislány és tapasztalatlan fiatal korom valamennyi túlszínezett fantáziával életre keltett alakjait.
Első szerelmi fellángolásomban vadul kívántam örökre egyesülni valakivel, akit nem értettem, aki tulajdonképpen idegen volt a számomra nem csak fajilag, de minden síkon. Ma már világosan látom ezt, mert van kivel összehasonlítanom.
Nagy ég, ha akkor sikerül az a hevesen óhajtott kívánság, milyen boldogtalan, hontalan, társtalan, kiábrándult lennék! Jó, hogy akkor nem lehettem „mindenható”, de még egy törpe-szuper varázsló sem. Szerencsére 30 éves koromra lehiggadtam, s már csak ritkán tört fel bennem ilyen eruptív erővel a mindenhatóság utáni vágy. Persze a háborús időkben volt rá esett, de akkor csupa destruktív cselekedetet akartam végrehajtani, még emberek elpusztítását is milliók megmentése érdekében. Hogy ezzel jót tettem volna e? Ki tudhatja? Ily módon emberi sorsokba avatkozni túl nagy merészség és karmatikus felelősség. Végeredményben most már tudom, hogy igazából amolyan „zseb-tündér” kívántam lenni. Ez felelt meg akkor is ma is legjobban kívánságaimnak, vágyaimnak, elképzeléseimnek!
Láthatatlanul jót tenni ott ahol nagy a szükség, Gyógyítani ott ahol a legnagyobb a fájdalom, s örömet okozni, nem csak ott ahol nagy a bánat, hanem mindig, mindenhol, mindenkinek, ebben a csodálatosan gyönyörű és annyira tragikus életben. Most, hogy visszapillanthatok eddigi életem maradéktalanul szép élményeire, látom, hogy azokat mindig az örömszerzés vágya motiválta. Az életöröm igénye elsöprő erejű alapérzésem ma is. Árama varázserő: megújító elixír! „Az öröm a leghatalmasabb biológiai stimulus.” Az öröm intenzív átélésekor számomra csaknem teljesen eltűnik az idő még ma is.
Nos, talán ennyi elég varázsnői múltamról. És a jelen? Mit is felelnék ma, ha valaki rákérdezne? Tulajdonképpen nekem, magamnak túl nagy vágyaim már nincsenek egy-kettőt kivéve. Egészség mindkettőnknek és társammal való egyidejű eltávozás erről a csodálatosan szép, de mégis csak kozmikus internáló „táborból”. Meg elsősorban a tudás, a teljes megismerés. – Ez az, amiből még most is sokat kívánok. Mindig örök nosztalgiával gondolok a minden területet fénybeborító Látás és különféle művészetek elsajátítására. Eddig, ebben az életemben ezt csak szolgálhattam, alázattal és kitartóan. Sajnos, magamból csak morzsányit bányászva elő, mert mindig mást kellett csinálnom.
Lehet, hogy ez önámítás és soha nem volt bennem több mint vágy a tökéletes tudás után. Úgy tűnik, ez a mágikus kívánság, mágnes erőként hatott, utamba hozta és hosszú küzdelmek árán kiharcolva nekem adta a „Tudást” benne, a Társamban. Ez a „nem én” a „Te –ben”. Ma már tudom, jól van ez így. Velem született oroszlán büszkeségem alázattá csendesedett a nagy tudás mellett. Most már nem akarok mást, mint állandó beavatottjává lenni e nem mindennapi életformának. Persze nagyobb erőfeszítéssel, nagyobb tudásra tehettem volna szert! Semmi alól nem mentem fel magam könnyen, de biztos vagyok benne, hogy akkor nem maradt volna erőm a fizikai síkon mindazt megteremteni, amit el akartam és el kellett érnem. Úgy érzem ez majdnem sikerült, amennyire ember erre egyáltalán képes: mert társamban a testet öltött ideáljaimat szolgálhattam. Így kellet történnie, hiszen a nevem is Magda, „Magd”, ami szolgálót jelent. Milyen szerencsés, és boldog vagyok, hogy a Fényt, az Ideált szolgálhatom már 22 éve. Mint már az előbbiekben írtam, az egész életemben a legnagyobb örömöt, az örömszerzés okozta nekem. Csak a gyermekkori karácsonyvárásokban ismertem addig a maradéktalan boldogságot, aztán az utolsó 22 év minden egyes karácsonyesti misztériumában. Annak is az első karácsonyára gondolok vissza olyan boldogsággal, aminek megrázó élményét még sok-sok életen és más dimenziókba is magammal viszem.
Ma is teljes intenzitással fénylik fel bennem az öröm, ha felidézem első karácsonyi délutánját. Emlékétől minden alkalommal elérzékenyülök, mert azon a délutánon leszállt hozzám egy parányi rajztáblára a parányi megtestesült csillogó mesevilág. Amit addig csak mindig én akartam, – és néha tudtam is – mások számára megvalósítani. Azon a délutánon gyermekkorom óta, először én részesültem az igazi, földre szállt szeretet misztériumában. Még ma is, ahányszor rágondolok vagy beszélni, akarok róla, összeszorul a torkom. A meghatottság öröme, otthonérzés, hazaérkezés, az elvesztett és akkor megtalált fény ragyogása árasztott el. Úgy emlékszem szólni sem tudtam a meghatottság örömétől, mint ahogy az igazán nagy érzések mindig némává teszik az embert. Amit fokozni már nem lehet, az szavakkal kifejezhetetlen, de ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott bennem és körülötte.
Csak ezt kérdeztem magamtól, nem álmodom? Lehet, hogy minden igaz, amit mindig szerettem volna megvalósítani, ilyen ünnepekben részesülni, de ez addig nekem „egyedül” eddig nem sikerült?! Azt sem tudtam, hogyan értem haza? Emlékszem esett a hó. Az úton alig találkoztam valakivel. A csillogó hószőnyegen nem hallatszottak lépéseim. A tél, az öröm ünnepélyes csendje ölelt körül. Az ablakokban itt-ott már égtek a karácsonyfák fényei, az egyik földszinti lakásból vidám gyermekkacaj és a fenyőfa alatt játékokat körülugráló két kislány boldog arca ragyogott felém. Ilyen áradóan tiszta, maradéktalan öröm árasztott el engem is. Hazaérve először mindent el akartam rejteni, de nem tudtam egy pillanatra sem megválni, azoktól a gondosan és szeretettel összeválogatott csepp kis tárgyaktól, amelyek azon a kis mikrokozmoszt szimbolizáló asztalkán fel voltak halmozva. A fénylő ezüstboával körülfogott táblácska olyan volt, mint a tejúttal körül ölelt Föld. – Ez jelképezte számomra a földre szállt kozmoszt. Középen arany csillagokkal díszített zöld dobozkában első tanítóm, szellemi anyám kedvenc égszínkék gyűrűje a ragyogó gyűrűs-ködök üzenete a másik dimenzióba költözöttől. Aztán kicsiny, kézzel írt kotta, kedvenc b-moll zongoraversenyem első szólamaival. Mesés könyvek. Egy csodálatos, saját kezével készített, miniatűr egyiptomi templommodell. Egy csepp kis oroszlán. Picike gyertyácskák és még nem tudom mi minden ragyogott elhomályosodott szemem előtt. Mert nem a tárgyak figyelemmel és kedvességgel összeszedett sokasága volt az, ami meghatott, hanem a lényeg, ami láthatatlan… A mindent látható és megfogható mögött álló szellem, az ideál a létrehozó, az éltető. – Ami nélkül nincs teljes élet!!
Ekkor kezdődött el életem fénylő korszaka és a családi karácsonyok egyre csillogóbb szellemi tartalommal áthatott misztérium sorozata. Most, hogy életem utolsó szakaszát élem, tudom, hogy mindezt csak egy igazi társ adhatta meg. Hogy is érhettem el idáig? Hogy kaphattam meg mindezt a sorstól, amire az emberek csak tudat alatt vágyakoznak nem is sejtve, hogy a valóságban létezik. Mert nem vagyok szép, nem is voltam soha. Nincsenek különösebb kvalitásaim. Nem tűntem ki az emberek közül sem a jóban, sem a rosszban. Mi volt hát bennem az, ami kiemelt engem ebből az átlagból, s aminek következtében „más” lettem?
Ma már tudom!!
A mágikus vágy és erős hit abban, hogy a földi életet nem a realitás, nem a pénz, nem a siker teszi széppé, hanem a tudás, a művészet, a tiszta szerelemben való átlényegülés az önfeladás. Ahogy az ember élete nem szűnik meg a halállal csak dimenziót váltva, az anyagból kilépve folytatja útját a kozmoszban, úgy adtam és adom fel önmagam, társamban élve tovább. Talán ez volna a kulcsa ennek az életemnek. Ez az én megváltásom misztériuma az örömmel hozott áldozatok tüzében való átlényegülés.
S remélem, ez lesz a Vele való dimenzióuniónkhoz vezető végső utam is…
Diana Charon
CHARON INSTITUTE 