Energiaközpont

Szintén ötven, száz évvel ezelőtt született gondolatok következnek. Nagyon érdekes, hogy azóta mi valósult meg, hol tart ma a civilizációnk. Mai szemmel egészen meghökkentő azoknak, akik elmerülnek benne. – Egy valóságos időutazás…

“… Térjünk vissza a kevésbé szembeszökő, de fontosabb tények világába, s látnunk kell, hogy visszatérünk a beavatottak világába. „A világegyetemben semmi sem tud ellenállni az elég nagy számú csoportosult és szervezett, magas értelmi képességű emberek összetartó lelkesedésének” – írta bizalmasan Teilhard de Chardin George Magloire-nak. John Buchan, aki Angliában nagy politikai szerepet töltött be, több mint ötven évvel ezelőtt közreadott egy regényt, amely egyúttal üzenet volt néhány értő szellemnek címezve. A regényben, amelynek nem véletlenül Energiaközpont a címe, a hős találkozik egy előkelő és tapintatos úriemberrel, aki mintha csak a golfról csevegne, a következő zavarba ejtő kiselőadást tartja neki: „

– Persze sok zárókő van a civilizációban – mondtam -, és ha tönkremennének, a civilizáció összeomlana. De a zárókövek teherbíróak.

– Nem olyan nagyon. Gondolja meg, a gépek napról napra törékenyebbek. Az élet bonyolulttá válásával együtt jár a gépek megfejthetetlensége, következésképp sebezhetősége. A maguk úgynevezett megtorlásai olyan nagy mértékben elszaporodnak, hogy közömbösítik egymást. A sötétség századaiban egyetlen nagy hatalom volt: az Istentől és az egyháztól való félelem. Manapság pedig seregnyi, egyformán kényes és törékeny kis istenség van, s ezeknek minden ereje abban rejlik, hogy hallgatólagosan beleegyeztünk, hogy nem kételkedünk bennük.

– Valamiről azért megfeledkezik – vetettem ellene. – Az emberek valójában egyetértenek abban, hogy a gép működését pártolják. Ezt neveztem az imént civilizációs jó szándéknak.

– A lényegre tapintott. A civilizáció közmegegyezés. Mire volna jó az önök rendőrsége, ha a hegyszoros túloldalán a bűnöző menedéket kapna, mire volnának jók az önök bíróságai, ha más bíróságok nem ismernék el a végzéseiket? A modern élet a birtoklók kimondatlan egyezménye becsvágyuk kielégítésére. Az egyezmény addig érvényes, ameddig más nem lép a helyébe.

– Ne vitatkozzunk azon, amin nem lehet – mondom. -De én azt hittem, a közérdek azt diktálja, hogy az élenjáró szellemek benne legyenek a közmegegyezésben, a maga kifejezésével élve.

– Én erről nem tudok semmit. Vajon csakugyan az egyezség mellett vannak a nagy szellemek? Figyelje meg a kormány magatartását. Mindent egybevetve, műkedvelők és másodrendű emberek parancsolnak nekünk. Közigazgatásunk módszerei tönkretennének bármely magánvállalkozást. A parlamentünk módszerei, már megbocsásson, még egy részvényesek gyűlésére is szégyent hoznának. Vezetőink úgy tesznek, mint akik a tapasztalatból akarnak okulni, de eszük ágában sincs annyit áldozni, mint amennyit egy üzletember áldozna, és ha szert tesznek is a kellő tudnivalóra, nem merik alkalmazni. Mit gondol, miért adná el a zseni az agyát a mi szánalmas kormányainknak? Pedig a tudás az egyetlen erő, most éppúgy, mint eddig. Egy kis vacak szerkezet hajórajokat süllyeszthet a tenger fenekére. Egy új vegyi anyag a háború minden szabályát felrúgja. Ugyanez áll a kereskedelmünkre. Néhány apró módosítás elegendő lenne, hogy Nagy-Britanniát Ecuador szintjére süllyessze, vagy Kínát a világ leggazdagabb országává tegye. De mi gondolni sem akarunk arra, hogy ezek a változások lehetségesek. Kártyavárainkat a világegyetem bástyáinak tekintjük. Nekem sose volt kenyerem a szó, de tudom becsülni a más beszélőkéjét. Az ilyesfajta szónoklatból valamiféle egészségtelen báj, valamiféle bódulat árad, amit szinte szégyell az ember. Érdekelt a dolog, meggyőzően hangzott.

– Álljunk meg egy szóra! – ellenkeztem. – A feltaláló első dolga, hogy közreadja találmányát. Mivel megbecsülésre, dicsőségre vágyik, megkéri az árát a találmányának. Amely azután a világ tudásának szerves részévé válik, következésképp minden más megváltozik. Ez volt a helyzet a villamossággal. Maga géphez hasonlította a civilizációnkat, amely azonban mégiscsak rugalmasabb, mint a gép. Az élő szervezet alkalmazkodóképességével van megáldva.

– Amit most mondott, az akkor lenne helytálló, ha az új ismeret mindenkié lenne. De vajon így van-e? Időnként olvasom az újságban, hogy egy kiváló tudós ilyen meg ilyen felfedezést tett. Beszámol róla a Tudományos Akadémián, részletes cikkek jelennek meg, a tudós fényképével van tele a sajtó. A veszély forrása nem ez az ember. Ő csak fogaskerék a gépezetben, a közmegegyezés támasza. A kívülállókkal kell számolni, azokkal a felfedezőművészekkel, akik csak akkor vetik be a tudásukat, amikor a legnagyobb hasznot húzhatják belőle. Higgye el, a legnagyobb szellemek mindig kívülállók ahhoz képest, amit civilizációnak nevezünk.

Kicsit mintha habozott volna, azután folytatta:
–    Az emberek azt mondhatják magának, hogy a tengeralattjárók miatt máris megszűntek a csatahajók, hogy a levegő meghódítása feleslegessé teszi a tengeri uralmat. De hát miből gondolja, hogy a tudomány utolsó szavát a mi nehézkes tengeralattjáróink és törékeny repülőink jelképezik?

–    Nem kétlem, hogy tökéletesedni fognak, de ezzel párhuzamosan fejlődnek a védekezési eszközök is.
A fejét csóválta.

–    Kevéssé valószínű. A nagy pusztító szerkezeteket előállító tudásunk máris túlszárnyalja a védekezés lehetőségeit. És ön csak a gazdagságra és dicsőségre törő, másodrendű emberek alkotásait láthatja. Az igazi tudás, a félelmetes tudás még titok. De higgye el, drága uram, létezik. Egy pillanatra elhallgatott, láttam szállongó szivarfüstjét a félhomályban. Azután megfontoltan, mint aki fél, hogy túlságosan előreszalad, néhány példát sorolt elő. A példái keltették fel igazán a figyelmem. Volt köztük mindenféle: természeti katasztrófa, váratlan szakítás két nép közt, egész termést tönkretevő betegség, háború, járvány. Nem írom le mindet. Akkor sem hittem, ma pedig még kevésbé. De nagyon mellbevágóak voltak, ahogyan szép nyugodt hangon elsorolta őket azon a borús júniusi éjszakán, a sötét szobában. Azt akarta elhitetni velem, ez a sok csapás nem a természet és nem is a véletlen műve volt, hanem valamely művészeté. Azok a titokban munkálkodó, névtelen intelligenciák, akikről beszélt, időről időre valamilyen katasztrófa kiváltásával hívják fel erejükre a figyelmet. Nem voltam hajlandó elhinni, de amint kristálytiszta logikával kifejtette a példáját, és elmondta, hogyan zajlik a dolog, a torkomra forrt a szó.

Végre aztán mégis megeredt a nyelvem:
– De hát amit elmondott, az az anarchia teteje. És nem vezet sehova. Milyen indítéknak engedelmeskednének azok az intelligenciák?

Elnevette magát.
– Honnan tudhatnám én azt? Én csak egyszerű kutató vagyok, és vizsgálataim során ilyen különös adatokhoz jutok. De az okot nem tudnám megmondani. Csak tapasztalom, hogy rengeteg társadalomellenes intelligencia van. Tegyük fel, hogy félnek a gépektől. Vagy idealisták, és új világot akarnak teremteni, vagy egyszerűen művészek, akik magát az igazságkeresést szeretik. Ha mégis feltevésekre ragadtatom magam, szerintem a két utóbbi csoporthoz tartozó egyének vezetnek a megfejtéshez, mert az utóbbiak megszerzik az ismereteket, az előbbiek pedig alkalmazni szeretnék. Eszembe jutott valami. A tiroli hegyekben voltam, egy napsütötte réten. Ott a virágos réten, a zúgó vízeséstől északra ebédeltem, miután egész délelőtt a fehér sziklákon szökdécseltem. Útközben összeakadtam egy alacsony, tanáros külsejű némettel, aki nagy kegyesen elfogadta a szendvicseimet. Hibásan, de magabiztosan beszélt angolul, a fennálló rendet vadul ellenző nietzscheánus volt.

– Az a baj – heveskedett -, hogy a reformátorok tudatlanok, akik pedig nem azok, azok nem akarnak reformokkal kísérletezni. De eljön az idő, amikor a tudás meg az.akarat szövetségre lép, és akkor a világ előbbre lép.

– De hát ez borzasztó kilátás! – feleltem. – Ha csak az antiszociális elemek olyan nagy hatalmúak, akkor miért nem hallatnak magukról többször? Egy közönséges rendőr az összes anarchista kísérletet ki tudná védeni, ha ezt a gépet maga mögött tudhatná.

– Való igaz – helyeselt -, és a civilizáció mindaddig diadalmaskodik, amíg ellenfelei meg nem tudják, mire képes a gép. A paktum addig érvényes, amíg nincs egy antipaktum. Nézze csak meg, hogyan működik a nihilizmusnak vagy anarchiának nevezett ostobaság. Egy párizsi lebujból néhány gyanús, műveletlen fickó ki akarja hívni a világot, és egy hét múlva rács mögé kerül. Genfben egy tucatnyi egzaltált orosz »értelmiségi« összeesküvést sző a Romanovok megdöntésére, térülnek-fordulnak, s máris az európai rendőrség kelepcéjében vannak. Minden kormány szövetkezik a legfaragatlanabb hekusokkal, és csiribi-csiribá! – volt-nincs összeesküvő. Mert a civilizáció fel tudja használni a rendelkezésére álló energiát, a nem hivatalos lehetőségek azonban füstbe mennek. A civilizáció diadalmaskodik, mert világszövetség; ellenfelei azonban kudarcot vallanak, mert csak kis gyülekezetet alkotnak. De képzelje el…
Megint elhallgatott, felállt. A kapcsolóhoz ment, fénnyel árasztotta el a helyiséget. Hunyorgó szemem házigazdámra emeltem. Láttam, mosolyog rám, mint a legtisztább szándékú úriember.
– Szeretném végighallgatni a jóslatait – jelentettem ki. -Ön azt mondta…

– Azt mondtam: képzelje el az anarchiát a civilizáció erényeivel felruházva és nemzetközivé válva. Ó, nem azokról a tudatlanokról van szó, akik nagy csinnadrattával munkásinternacionálénak nevezik magukat, és semmi efféle ostobaságról. Úgy értem: a világ igazi gondolkodó szubsztanciája válik nemzetközivé. Képzelje el, hogy a civilizáció áramkörébe újabb, még erősebb körök kapcsolódnak be. A Föld tele van összehangolatlan erőkkel és szervezetlen intelligenciákkal. Elgondolkodott ön valaha Kína helyzetén? Sok millió álcselekedetre szorított agy van a birtokában. Nincs céljuk, nincs vezérelvük, olyannyira, hogy erőfeszítéseik eredménye a nullával egyenlő, úgyhogy az egész világ fütyül Kínára. Időnként Európa odavet neki néhány milliós kölcsönt, Kína pedig cserében cinikusan a kereszténység imáira hivatkozik. De mondom, képzelje el…

– De hát ez kétségbeejtő kilátás – háborogtam -, hála istennek, nem tartom megvalósíthatónak! Az öncélú rombolás túlságosan terméketlen gondolat, még egy új Napóleont sem vinne kísértésbe, így pedig semmire sem lehet jutni vele.

– Nem egészen pontosan rombolásról van szó – vetette ellen angyali nyugalommal. – Nevezzük képrombolásnak a szabályok felrúgását, ami mindig sok idealistát vonzott. Ennek megvalósításához nincs szükség Napóleonra. Csak irányelv kell, amely Napóleonnál sokkal kisebb tehetségektől is származhat. Egy szó, mint száz: a csodák korának megnyitásához elegendő volna egy energiaközpont.”

Ha meggondoljuk, hogy Buchan e sorokat 1910 táján írta, és ha számba vesszük a világban azóta kialakult forrongásokat, továbbá azokat a mozgalmakat, amelyek most Kínában, Afrikában, Indiában terjednek, bizony eltöprenghetünk rajta, vajon nem lépett-e valóban működésbe egy-két energiaközpont? Ezt a látomást csupán a felületes szemlélő fogja regényesnek tartani, vagyis azok a tudósok, akik mindenáron, görcsösen meg akarják magyarázni a tényeket, ami végső soron csupán választás a tények közt.”

Louis Pauwels – Jacques Bergier