„Amit századunkban átélünk, jelentősebb lesz, mint a buddhizmus kialakulása! Többé nem egy-egy istenhez kell viszonyítanunk az emberi képességeket. A föld vallási jelentősége omlik össze bennünk végérvényesen: mégpedig a felfedezésének révén. Kezdjük felfogni, és ez már örök érvényű, hogy az ember egyetlen elfogadható vallása az lehet, amelyik elsőként megtanítja felfedezni, szeretni és szenvedélyesen szolgálni azt a világegyetemet, amelynek ő a legfontosabb része.” Teilhard de Chardin
Úgy gondolta, hogy a fejlődéselmélet nem egyenlő a transzformizmussal, hanem önmagában is teljes és felfelé törő, – emeli bolygónk lélektani tömörségét, és felkészíti arra, hogy kapcsolatot tudjon teremteni az idegen világok értelmes elemeivel, sőt arra is, hogy közelebb kerüljön a kozmosz lelkéhez. Szerinte az emberi faj még nem kiforrott. A kollektív élet javulásának és az egyetemes lélek fokozatos kialakulásának köszönhetően a szupertudat irányában fejlődik. Azt mondogatta, hogy az ember még nem kiforrott, és még nincs megmentve, ám a teremtőerő összpontosulásának törvényei nagy reményekre jogosítanak fel bennünket, mégpedig kozmikus méretekben. És ez a remény mindig a szeme előtt lebegett. Erről az álláspontról szemlélte a maga békés lényével és vallásos mozgékonyságával a világ dolgait. Valahonnan nagyon távolról, nagyon magasról merítve azt a derűt és azt a bátorságot, amelyet azonnal és hatásosan tudott alkalmazni. A jelen aggodalmait és fájdalmait valamely káprázatos kép negatívjának tekintette.
-Nem szabad nagyon bízni Istenben, de talán Isten bízik bennünk…
Ne keressünk kapaszkodót a történelemben és az emberek közt: minduntalan kisiklik a kezünk közül. Keressük inkább önmagunkban. Úgy éljünk e világon, mintha nem e világon élnénk. Teljesen egyetértettem egy a madridi Parlamentben 1849-ben elhangzott beszéddel: „Az önök minden tévedésének az az oka, Uraim, hogy fogalmuk sincs a civilizáció és a világ haladásának irányáról. Önök azt hiszik, hogy a civilizáció és a világ fejlődik, holott visszafejlődik!”
Az anyag szellemmé fog válni, s az ember eddig nem is sejtett hatalmat fedez fel maga körül. A polgári szellemet, amely azt tartja, hogy a Föld kényelmes tartózkodási hely, minél több hasznot kell belőle húzni, el fogja söpörni az új szellem, a Föld munkásainak szelleme, akiknek szemében a világ működő gépezet, fejlődő szervezet, kidolgozandó egység, igazság, amelynek szárba kell szökkennie. Az emberiség még csupán fejlődése kezdetén tart. Még csak most sajátítja el az első tudnivalókat arról a küldetésről, amelyet az egyetemes értelem szánt neki. Épp csak kezdjük sejteni, mi a világ szeretete. A történelemnek célja van: valamilyen magasrendű ember kialakulásához vezet, magában hordozza a szupertudat ígéretét. Eme igazság hajszolása közben szem elől tévesztettem azokat az apró igazságokat, amelyek révén, ha nem is az olyan nagyon áhított szuperember, de legalább jobb és kiegyensúlyozottabb ember lehetnék, mint amilyen vagyok. A szellem alapvető működéséről, a tudat különféle lehetséges állapotairól, az emlékezetről meg a megérzésről mégis olyan értékes dolgokat tudtam meg, amelyeket máshonnan nem tudhattam volna meg, és amelyek ismeretében később felfogtam, milyen nagyszerű, lényegbevágóan forradalmi lesz a korszerű szellem: megkérdőjelezi a tudás jellegét, és sürgeti az értelem egyfajta átalakulását. Miután olyan hosszú időt töltöttem koromon kívül, friss szemmel fedeztem fel, milyen sok ezen a világon a valóságos fantasztikum, legalább annyi, mint amennyi fantasztikumot feltételeztem a hagyományos világban. Új szemmel láttam a régi dolgokat, és új szemmel láttam az új dolgokat is.
Az a legfontosabb, hogy felmérjük, mennyire illeszkedik a korszerű gondolkodáshoz az úgynevezett hagyományos gondolkodás fő iránya. Végső soron a fizika, a biológia, a matematika napjainkban egybevág az ezoterizmus némely adatával, alátámaszt egypár világképet, az erő és az anyag kapcsolatáról alkotott ősi felfogást. Ha nem tudományos egysíkúsággal közeledünk hozzájuk, napjainkban a tudományok beszédbe elegyednek az ókori varázslókkal, alkimistákkal, csodatévőkkel. Forradalom megy végbe a szemünk láttára: a diadalmas csúcsokra hágott értelem váratlanul újra egyesül a szellemi intuícióval. A valóban figyelmes szemlélő láthatja, hogy ma már nem a haladás kérdése teszi próbára az emberi értelmet. A haladás fogalma jó pár éve elavult. Ma már az állapotváltozás, átváltozás kérdései vetődnek fel. Ebből a szempontból azok az emberek, akik a belső tapasztalások valóságát kutatják, a jövőbe vezető útjukon nagyon nagy segítséget nyújtanak az élen járó tudósoknak, akik annak a világnak a megszületésénél bábáskodnak, amelynek egyszerűen nem lesz közös mércéje súlyos, pár órát még megérő átmeneti világunkkal.”
Már Platón megmondta: „Az alantas dolgok megtalálhatók .a fenségesben, jóllehet más szinten.” Ma már szilárd meggyőződésem, hogy merő szemfényvesztés az a magas bölcselet, amelyben nem élnek tovább az állítólag túlhaladott megfontolások igazságai. Mielőtt újjáalakítottam volna az emberről, a természetéről, a hatalmáról, a sorsáról alkotott képet, hosszan bolyongtam a fizika, az antropológia, a matematika, a biológia birodalmában. Valaha az embert szerettem volna megismerni, megérteni, a maga egészében, figyelmen kívül hagyva a tudományt. Úgy véltem, a szellem képes határtalan magasságba hágni. De ismertem-e egy kicsit is tudományosan a működését? Nem ebben az irányban kell-e keresnem némely képességét, amelyben hinni akarok? Úgy döntöttem: túl kell lépni a materializmus és a spiritualizmus közti látszólagos ellentéten. De vajon a tudományos út nem oda vezet-e? Akkor viszont nem kutya kötelességem-e megbizonyosodni e felől? Mindent egybevetve, nem józanabb cselekedet-e ez egy XX. századi nyugati ember részéről, mint venni a vándorbotot és mezítláb Indiába zarándokolni? Hát nincs körülöttem temérdek ember és temérdek könyv a tájékozódáshoz? Nem a saját területemet kell-e előbb alaposan feltárnom? Ha végső soron a tudományos megfontolás oda lyukad ki, hogy az emberről vallott elképzeléseket felül kell vizsgálni, azt nekem tudnom kell. Azután volt egy másik szükségszerűség is. Minden elképzelés, amit később kialakítok az értelem útjáról, az emberi kaland értelméről, csak annyiban érvényes, amennyiben nem mond ellent a modern ismereteknek. Töprengésem visszhangját Oppenheimer következő szavaiban hallottam viszont:
„Jelenleg olyan világban élünk, amelyben a költők, történészek, bölcselők büszkén vallják: nekik ugyan eszük ágában sincs semmi olyasmit megtudni, aminek a tudományhoz a legcsekélyebb köze is van; mert úgy vélik, a tudomány olyan hosszú alagút végén van, amelyikbe egyetlen jól tájékozott ember se merné bedugni a fejét. A mi filozófiánk – már ha egyáltalán van ilyen – őszintén szólva idejét múlta, és meg vagyok róla győződve, hogy semmiképp nem tud korunkhoz igazodni.”
Az az igazság, hogy az embereket nem az erőfeszítés riasztja el az elhatározástól, hanem azért húzódoznak, mert érzik, hogy gondolkodás- és kifejezésmódjuk megváltoztatását vonná maga után, az eladdig bevett értékek megkérdőjelezéséről nem is beszélve.
„Pedig – folytatja Oppenheimer – réges-rég meg kellett volna teremteni az emberi ismeret természetének pontosabb intelligenciáját, az ember kapcsolatait a világegyetemmel.”
Elkezdtem hát kutatni napjaink tudományának és műszaki eljárásainak kincsestárában, minden bizonnyal tapasztalatlanul, meglehet, veszedelmes tobzódással és elragadtatással, de készen a megvilágosító összevetések, egybeesések, közelítések kibontására. Ekkor bukkantam rá újra néhány olyan meggyőződésre, amelyeket már korábban vallottam az ember végtelen nagyságáról, de inkább csak ezoterikusan, misztikusan. Most azonban új fényben láttam őket. Ezek a meggyőződések most elevenen szívták magukba korom emberi értelmének a valóság tanulmányozásán alapuló formáit és műveit. Már nem voltak „reakciósak”, ahelyett hogy felszínre hozták volna, eltüntették az antagonizmusokat. Példának okáért a materializmus és a spiritualizmus közti, az egyéni élet és a közös élet közti roppant súlyos konfliktusokat olvasztották egybe magas hőfokon. E tekintetben már nem a választás, tehát a szakítás szavai voltak, hanem a jövő, a túllépés, a megújulás, azaz a lét szavai.
Louis Pauwels
CHARON INSTITUTE 