A tudat alattitól a tudat felettiig I.

“…azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a  nagy  tömegek hoznak  létre nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását,…”

Iszonyatosan érdekes, hogy mennyire itt van minden a szemünk előtt, s mi mennyire döbbenetesen el vagyunk kényelmesedve. – Pedig a dimenzióváltásnak a lényege, hogy egy belső tudatosodást élhetünk meg, mert eddig csak tudtunk róla, s nagyon kevesek kiváltsága volt, hogy el is érjék és meg is tudják élni. Vannak olyan feladataink, melyeket ezer élet alatt oldunk meg, de a jelenlegi életünk talán arról szól, hogy itt és most ezernyi feladatot tudjunk le. Csak nézz körül! Kristálytisztán lehet látni, hogy mennyire van irányba állítva a kollektív tudat és ez minden korszakban meg volt fogalmazva. Ez a szellemi felgyorsulás, alapjaiban rázza meg az emberi lelket, s az a megfogalmazott kritikus tömeg, melynek pusztán szimbolikai értelme van, az alanyi jogra lehet érvényes. Kiemelkedhetünk a hétköznapi problémákból, mint ahogy már megtették előttünk oly sokan. “Azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak” most vertikális gondolkodásnak, merőleges dimenziónak, kilencven fokos pont tengelynek, skalárhullámnak, állóhullámnak, s még rengeteg mindennek neveznek. A fantasztikus kultuszfilmek megjelenésétől fogva, melyek nagyban teremtették meg az igényt, hogy az emberi lélek a kozmosz felé forduljon, most arra eszmélhetünk, hogy ehhez a “kozmikus kapuhoz” megérkeztünk. Ám ehhez már kozmikus öntudatra van szükségünk, s ez az Út  talán soha nem volt ennyire járható, s ez nem azt jelenti, hogy nem volt és nem lesz nehéz. De ha majd visszanézünk, megelégedettek csak a megjárt Út miatt lehetünk, amikor már nincsen, nem maradt elszámolni-valónk a meg és meg nem cselekedett dolgaink miatt. Hogy ez lehetséges, azt a következő sorok is alátámasztják. /a szerk./

„Gyáraktól füstölgő föld. Eseményektől tomboló föld. Ezerféle új sugárzástól reszkető föld. Végső soron e hatalmas szervezet csak új lélekért és új lélekkel élhet. A változó kor változó gondolatot hoz. Na de hol keressük, hová tegyük azt a megújító és törékeny változást, amely anélkül, hogy szemmel láthatóan megváltoztatta volna a testünket, új lényeket faragott belőlünk? Sehol másutt, mint egy újfajta intuícióban, amely teljes egészében módosította mozgásterünket, a világegyetemet – másképpen fogalmazva, az ébredésünkben.”
Teilhard de Chardin szerint tehát az emberi faj mutációja megkezdődött: az új lélek születőben van. A mutáció az értelem mélyrétegeiben zajlik, és a „megújító változás” révén a világegyetem teljes és az eddigitől teljesen eltérő képét kapjuk. A tudat éber állapota magasabb rendű állapottá válik, amelyhez képest az előző csupán álom volt. De most eljött az igazi ébredés ideje. Erről a valódi ébrenlétről vallott szemléletünkbe szeretnénk beavatni az olvasót. E mű elején már beszéltem róla, hogy gyermek- és kamaszkorom olyan gondolatok jegyében telt el, mint amilyenekkel Teilhard foglalkozott. Ha számba veszem összes cselekedetem, kutatásom, írásom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindezt az a megérzés vezérelte, amely olyan heves és erős volt apámban, amely szerint az emberi tudatnak át kell térnie egy újabb szakaszba, hogy rá kell találni a „második ihletre”, és hogy ennek immár legfőbb ideje. Alapjában véve ennek a könyvnek nincs is más tárgya, mint a lehető legnagyobb mértékben kiállni e mellett a megérzés mellett. A tudományhoz képest a pszichológia tekintélyes késésben van. Az úgynevezett modern pszichológia a harcos pozitivizmus uralta XIX. századi képnek megfelelő embert tanulmányozza. A valóban modern tudomány viszont olyan világot tár fel, amely egyre több meglepetést okoz, és egyre kevésbé felel meg a hivatalosan elfogadott szellemi struktúráknak és ismeretnek. A tudati állapot pszichológiája befejezett és változatlan embert feltételez: a „felvilágosodás” homo sapiensét.

A fizika pedig olyan világot leplez le, amely egyszerre több játékot játszik, rengeteg kaput tár ki a végtelenre. Az egzakt tudományok a fantasztikumba torkollanak. A humán tudományok pedig még mindig a pozitivista babona rabjai. A tudományos gondolkodást a történés, a fejlődés fogalma uralja. A lélektan még mindig a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember képére alapozódik.

Mi viszont ezzel szöges ellentétben azt gondoljuk, hogy az ember nem befejezett lény, ugyanis azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a  nagy  tömegek hoznak  létre,  nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását, a „megújító változást” magán az emberen belül.

Olyannyira, hogy véleményünk szerint a mi időnkhöz igazított pszichológia akkor lenne hatásos, ha nem abból indulna ki, hogy mi az ember (vagy inkább, minek látszik), hanem abból, hogy mivé válhat lehetséges fejlődéséből. Az első hasznos munka az lenne, ha meg tudnánk találni ennek a lehetséges fejlődésnek a szemléletét. Mi ebbe a kutatómunkába vágtunk bele. Minden hagyományos tan azon az elven alapszik, hogy az ember nem kifejlett lény, és a régi pszichológiák azokat a feltételeket tanulmányozzák, amelyek közepette az embert valóban a tökéletességhez vezető módosulások, változások, transzmutációk végbemennek. A mi módszerünkből következő teljesen modern szemlélet azt a gondolatot sugallja nekünk, hogy az ember talán olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket nem használ ki, egy egész parlagon heverő gépezettel. Mondottuk már: a bennünket körülvevő világ végső megismerése magának a megismerésnek, az értelem felépítésének és az érzékelésnek a természetét kérdőjelezi meg. Azt is mondtuk, hogy a legközelebbi forradalom lélektani lesz. Ez nem csupán a mi látomásunk: sok modern kutató vallja ezt, Oppenheimertől Costa de Beauregard-ig, Wolfgang Paulitól Heisenbergig, Charles-Noél Martintői Jacques Ménétrier-ig.

Meg kell hagyni azonban, hogy e forradalom küszöbén azok a szinte vallásos, emelkedett gondolatok, amelyek a kutatókat serkentik, egyáltalán nem jutnak el a közönséges ember szelleméig, nem villanyozzák fel a társadalom mélyrétegeit. Néhány agyban minden megváltozott. Ezzel szemben a XIX. század óta semmi sem változott az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott általános gondolkozásban. Jaurès élete végén írt egy cikket Istenről, a csodálatos írás nem jelent meg:

„Csak annyit szeretnénk ezúttal elmondani, hogy a rövid időre háttérbe szorult vallásos gondolkozás visszatérhet a szellembe és a tudatba, mert a tudomány jelenlegi következtetései felkészítik rá. Már most – ha szabad így fogalmazni – kész a vallás, és e pillanatban csak azért nem járja át a társadalom mélyrétegeit, csak azért olyan unalmasan spiritualista vagy kicsinyesen pozitivista a polgárság, csak azért vergődik a proletariátus a szolgai babonaság vagy a vad materializmus közt, mert a jelenlegi társadalmi rend vallástalan rendszer. De egyáltalán nincs igazuk a közönséges szájtépőknek meg az elvtelen moralistáknak, akik azt állítják, hogy azért vallástalan a társadalmunk, mert anyagi gondokkal küszködünk. Ellenkezőleg, van valami vallásos abban, ahogyan az ember meghódítja a természetet, az emberiség hasznára kiaknázza a világegyetem erőit. Nem, az a vallástalan, hogy az ember csak úgy tudja meghódítani a természetet, hogy megalázza az embert. Nem az anyagi gondok terelik el az ember figyelmét az emelkedett gondolatokról és az isteni dolgokról való töprengésről, a legtöbb embert az embertelen munka fosztja meg attól, hogy gondolkodjon, sőt egyáltalán érezze az életet, vagyis Istent. Meg a felfokozott alantas ösztönök, az irigység és a gőg, amelyek az istentelen harcok közepette felemésztik a legbátrabbak és legboldogabbak belső energiáit is. Az éhség kihívása meg a felfokozott gyűlölet közepette az emberiség nem tud a végtelenre gondolni. Az emberiség olyan, mint egy nagy fa, amelyiket a viharos ég alatt körüldonganak az izgatott legyek, és ebben a gyűlölködő döngésben a világegyetem mélységes, isteni hangja elsikkad.”
Meghatottan fedeztem fel Jaurésnek ezt az írását. Annak a hosszú üzenetnek a szavait használja, amelyet apám küldött neki. Apám lázasan várta a választ, de nem jött. Én kaptam meg ennek a kiadatlan kéziratnak a közvetítésével, csak ötven év múltán…

Folyt. köv.

A világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük

Továbbra is az igazság témáját taglaljuk, s talán csak oda lyukadhatunk ki, hogy ami egyedül igaz és amiben Isten képmására vagyunk teremtve az a kreativitás, a teremtésre való képesség, amiből újra és újra vizsgáznunk kell. Korszakról korszakra. És most egy új korszak hajnalán megint csak, mint már oly sokszor rá vagyunk kényszerítve, hogy végre alkossunk, s ezt Önmagunkon illik kezdeni. – Vajon mi mást is tehetnénk? – Az alant levő írás szintén megszívlelendő…

A majom meg a lopótök meséjével példálóztam írásomban. A bennszülöttek élve akarták elfogni az állatot, egy mogyoróval megrakott lopótököt rögzítettek kókuszpálmára. Odafut a majom, bedugja a kezét, megkaparintja a mogyorót, belemarkol. És nem tudja kihúzni az ökölbe szorított kezét. Fogva tartja a zsákmánya.
„Jól meg kell tapogatni, meg kell vizsgálni a csaugyümölcsöt és tudni kell rugalmasan visszavonulni. Ha kíváncsiságunkat kielégítettük az illendőség azt kívánja, hogy rugalmasan visszatereljük figyelmünket arra a korra, amelyikben élünk, visszanyerjük szabadságunkat és tisztánlátásunkat, visszataláljunk az ember földjére vezető útra; mert ide tartozunk. Az a legfontosabb, hogy felmérjük mennyire illeszkedik a korszerű gondolkodáshoz az úgynevezett hagyományos gondolkodás fő iránya. Végső soron a fizika, a biológia, a matematika napjainkban egybevág az ezoterizmus némely adatával, alátámaszt egypár világképet az erő és az anyag kapcsolatáról alkotott ősi felfogást. Ha nem tudományos egysíkúsággal közeledünk hozzájuk napjainkban a tudományok beszédbe elegyednek    az    ókori    varázslókkal,    alkimistákkal, csodatévőkkel. Forradalom megy végbe a szemünk láttára: a diadalmas csúcsokra hágott értelem váratlanul újra egyesül a szellemi intuícióval. A valóban figyelmes szemlélő láthatja, hogy ma már nem a haladás kérdése teszi próbára az emberi értelmet. A haladás fogalma jó pár éve elavult. Ma már az állapotváltozás, átváltozás kérdései vetődnek fel. Ebből a szempontból azok az emberek, akik a belső tapasztalások valóságát kutatják, a jövőbe vezető útjukon nagyon nagy segítséget nyújtanak az élen járó tudósoknak, akik annak a világnak a megszületésénél bábáskodnak, amelynek egyszerűen nem lesz közös mércéje súlyos, pár órát még megérő átmeneti világunkkal.”

Úgy gondolom: mind visszafelé, mind pedig előre nagy utat kell megtennünk a világ értelmi fejlődésének útján, mielőtt vállalkoznánk rá, hogy megfejtjük jelenét. Rájöttem, hogy valaha nem szerettem azokat az embereket, akik egyszerűen csak „modernek” és igazam volt, hogy nem szerettem őket. Csak éppen jogtalanul ítéltem el őket. Valójában csak annyi a bűnük, hogy szellemük túlságosan kicsiny, töredék időt tud befogadni. Amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, máris időszerűtlenek. Ahhoz, hogy jelen legyünk, a jövő kortársának kell lennünk. És magát a távoli múltat is csak úgy foghatjuk fel, mint a jövő hullámtörését. Amikor azután ennek tudatában kezdtem faggatni a jelent, rendkívül különös és ígéretes válaszokat kaptam.

James Blish amerikai író Einstein javára írta, hogy ez utóbbi   „elevenen   falta   fel   Newtont”.   Milyen   találó megfogalmazás! Ha agyunk az élet magasabb rendű látomását akarja felfogni, elevenen kell magába szívnia a mélyréteg alapigazságait. Kutatásaim során erre a bizonyosságra jutottam.

Teljesen nyilvánvaló lett előttünk, hogy a mese és a valóság közti frigy nem csupán a fizikai és matematikai tudományokra érvényes. Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Mert minden előítélet a humán tudományokban rejtőzik, olyanok is, amelyeket az egzakt tudományok már kiirtottak. És mert a kutatók a mégoly változékony rokon területeken mindent egyetlen rendszerből próbáltak levezetni, hogy végre világosan lássanak: Freud mindent megmagyaráz, A tőke mindent megmagyaráz stb. Az imént előítéletet említettünk, holott babonát kellett volna mondanunk. Vannak régi és új babonák. Némelyek szemében a civilizáció egyetlen jelensége sem érthető, ha nem abból indulunk ki, hogy az Atlantisz létezett. Mások szemében  a marxizmus elegendő magyarázat Hitlerre. Némelyek minden lángészben Istent látják, mások kizárólag a nemiséget. Az emberiség egész története templomos, hacsak nem hegeliánus. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.

„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni. A mi álláspontunk tehát azoknak az embereknek az álláspontja, akik valóban tanúi korunk valóságának.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, semmi eredeti nincs eljárásunkban, amellyel szeretnénk a magasabb tudományok fantasztikus realizmusát a humán tudományokra alkalmazni. Azt sem állítjuk egyébiránt, hogy mi magunk eredeti szellemek volnánk. A matematika tudományos alkalmazásának ötlete egyáltalán nem rendkívüli: mégis merőben új és fontos eredmények köszönhetők neki. Talán az sem eredeti ötlet, hogy a világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük: nézzék meg mégis, mennyire megkavar mindent Einstein, amidőn ebből indult ki.

Louis Pauwels