A Fekete-tenger partján talált néhány kézirat megfejtéséhez a világ legjobb nyelvészeinek összes tudománya nem volt elég. A Vatikánban felállítottak egy gépet, egy elektronikus számítógépet, és beletáplálták, hogy tanulmányozza azt a szörnyű krikszkraksztömeget, amely egy ősi pergamen foszlányain keresztül-kasul található megfejthetetlen jelek maradványaiból állt. A gépnek annyi munkát kellett elvégeznie, amennyit száz meg száz agy száz meg száz éven át sem tudott volna elvégezni: összehasonlítani a nyomokat, újraalkotni a hasonló nyomok minden lehetséges sorozatát, minden lehetséges valószínűség közül választani, törvényszerűséget felállítani az elképzelhető összehasonlító jelekből, s miután kimentette a végtelen számú változat listáját, az egyetlen elfogadható hasonlóságból kiindulva ábécét alkotni, újrateremteni egy nyelvet, pótolni a hiányokat, lefordítani a szöveget. A gép mozdulatlan és hideg zöld szemének magmáját kimeresztette, csörömpölni és búgni kezdett, számtalan sebes hullám futott végig elektromos agyán, és végül olyan üzenetet dobott fel ebből a törmelékből, amely megoldotta az eltemetett régi világ nyelvét. Fordított. A poros pergamenen megelevenedtek, egyesültek, megtermékenyültek az árnyékbetűk, és a formátlan, holt igéről biztató hang szállt fel. A gép azt mondta: „És ebben a sivatagban utat mutatunk nektek az Istenetek felé.”
Ismeretes, mi a különbség az aritmetika és a matematika közt. A matematikai gondolkodás Évariste Gallois óta az embertől idegen világot fedezett fel, amely más, mint az eddigi emberi tapasztalat, más, mint az az univerzum, amelyet a közönséges emberi tudat ismer. Az igenre vagy nemre épülő logika helyébe az igenre és nemre épülő szuperlogika lépett.
Ez a szuperlogika nem a józan ész, hanem az intuíció, vagyis a szellem „vad” képessége, „különc” tulajdonsága „uralja most a matematikusok egész légióit”. Milyen az agy normális működése? Számtani (aritmetikai) rugóra jár. Mégpedig kettős rendszerű rugóra: igen, nem; egyetértek, nem értek egyet; igaz, hamis; szeretem, nem szeretem; jó, rossz. A kettős számrendszerben verhetetlen az agyunk. A nagy ember számológépnek sikerült túlszárnyalnia az elektronikus számítógépet. Charles-Noél Martin: Les Vingt Sens de l’Homme (Az ember húsz érzékszerve)
Milyen az elektronikus számítógép? Olyan gép, amelyik rendkívüli sebességgel osztályoz, fogad el és utasít el, rendez különféle függvénysorozatokat. Egy szó, mint száz, olyan gép, amelyik rendet teremt a világegyetemben. Működése hasonlít az agyműködésünkre. Az ember osztályoz. Ez az adu ásza. Minden tudomány valamilyen osztályozásfélén alapszik. Igen ám, de ma már léteznek olyan elektronikus gépek, amelyek nem csupán számolnak, hanem össze is vetnek. Példa: ha az építendő gát ellenálló képességének minden tényezőjét vizsgálni akarjuk, csinálunk egy kicsinyített gátat. Megvizsgáljuk a kicsinyített gát minden lehetséges adatát. Az összes adatot betápláljuk a számítógépbe. A gép emberfeletti sebességgel egyeztet, hasonlít, állítja fel az ezernyi részletes adat közti összes kapcsolatot, és megállapítja: „Ha jobbról a harmadik elem támasztékát nem erősítjük meg, 1984-ben leomlik.”
Az analógiás gép merev és tévedhetetlen szemével rögzítette a gát összes reakcióját, azután számba vette a gát létezésének minden szemszögét, magáévá tette ezt a létezést, és felállította összes törvényét. Az időt valósággal összezsugorító sebességgel sorra véve minden külön tényező közt az összes lehető kapcsolatot, a maga teljességében látta a jelent, de ugyanezzel a lendülettel a jövőt is láthatta. Egyszóval: a tudást a megismeréssel cserélte fel. Mármost úgy gondoljuk, hogy bizonyos esetekben az agy is működhet úgy, mint az analógiás gép. Vagyis tudnia kell:
1. minden lehető adatot összegyűjteni egy tárgyról;
2. felállítani az állandó kapcsolatok listáját a tárgy számtalan jellegzetessége között;
3. némiképpen azonosulni magával a tárggyal, magáévá tenni lényegét, átlátni egész sorsát.
Mindezt természetesen elektronikus sebességgel, több tízezer kapcsolatot létrehozva az idő atomnyi része alatt. Ha olykor véletlenül a gépezet elszabadul, s ilyen mesésen pontos matematikai műveletsorozatot hajt végre, akkor beszélünk illuminációról.
Ha az agy tud úgy működni, mint az analógiás gép, akkor az agy is foglalkozhat a tárgy kicsinyített másával, ahelyett hogy magával a tárggyal foglalkozna. Nem magával az Istennel, hanem egy bálvánnyal. Nem az örökkévalósággal, hanem egyetlen órával. Nem a földdel, hanem egyetlen homokszemmel. Vagyis olyan sebességgel kell az összefüggéseket megtalálnia, hogy túlszárnyalja a leggyorsabb kettős számrendszeren alapuló okoskodást, s a kicsinyített más szerepét betöltő képben meg kell látnia a lényeget, amint Blake mondta, „a világegyetemet egy homokszemben és az örökkévalóságot egy órában”. Ha ez így volna, ha az osztályozás, az összehasonlítás, a következtetés sebessége óriási mértékben felgyorsulna, ha némely esetben az értelmünk olyan helyzetbe kerülne, mint a részecske a gyorsítóban, akkor minden mágiát meg tudnánk fejteni. Akkor a maja pap szabad szemmel figyelve egy csillagot, teleszkóp nélkül össze tudta állítani agyában az egész Naprendszert, és felfedezte az Uránuszt meg a Plútót (amit állítólag egy-két dombormű tanúsít). A tégelyében megfigyelt jelenségből az alkimista pontos képet kaphatott a legbonyolultabb atomról, és felfedezhette az anyag titkát. És megfejthetnők a mondást: „A fent és a lent ugyanaz.” Az imitatív mágia közönségesebb területén megértenénk, hogy a barlangjában a szertartásos bölényképet nézegetve, honnan tudta a cro-magnoni mágus felfogni a bölényvilág minden törvényét, és miből tudta megjósolni a törzsnek a legközelebbi vadászat kedvező napját, helyét és óráját. A kibernetikus mérnökök olyan elektromos gépeket fejlesztettek ki, amelyek először aritmetikus, azután analógiás alapon működnek. Ezek a gépek tudják megfejteni a rejtjeles nyelveket. De a tudósok már csak ilyenek: nem hajlandók elképzelni, hogy az ember akár saját magát is megalkothatta volna. Különös alázat!
Mi el tudjuk képzelni a feltevést: az emberben van egy szerkezet, amelyik legalább olyan, ha nem magasabb rendű, mint bármilyen más műszakilag megvalósítható szerkezet, amelyiknek az a célja, hogy minden technikailag elérhető eredményt elérjen, nevezetesen, az egyetemes erők megismerését és kezelését.
Miért ne volna az embernek az agya mélyén egy analógiás elektronikus számítógép? Ma már tudjuk, hogy az agy kilenctized része kiaknázatlan a normális tudatos életben, Warren Penfield doktor ki is mutatta bennünk ezt a hatalmas hallgatag területet. Hátha ez a hallgatag terület működő gépekkel teli, hatalmas terem, amely csupán parancsra vár? Ha ez igaz, akkor a mágiának igaza van.
Van postánk: hormonkiválasztásunk a testünktől ezer mérföldre is izgalmat vált ki.
Van telefonunk: idegrendszerünk; megcsípnek, kiáltok; szégyellem magam, elpirulok stb.
Miért ne volna rádiónk? Talán az agy nagy sebességgel terjedő hullámokat bocsát ki, amelyek mint ahogyan a hiperfrekvenciájú hullámok végigfutnak az üreges vezetőkön, úgy keringenek a mielinhüvelyekben. Ez esetben ismeretlen érintkező, kapcsolatteremtő rendszerünk volna. Talán – agyunk állandóan kibocsát ilyen hullámokat, de nem jutnak el a vevőkészülékbe, vagy a vevő csak nagyon ritkán működik, mint amikor egy rossz rádiókészüléket oldalba vágunk, és egy pillanatra megszólal.
Hétéves voltam. A konyhában álltam anyám mellett, aki mosogatott. Fogta a „mosogatórongyot”, hogy letörli a tányérokról a zsírt, és abban a pillanatban eszébe jutott, hogy barátnője, Raymonde ezt az eszközt „lemosogató-rongynak” nevezi. Én összevissza locsogtam, de ebben a pillanatban beleszőttem: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi”, azután folytattam. Én nem is emlékeznék erre a közjátékra, ha anyámat nem vágja annyira mellbe, és nem emlegeti később, mintha valamilyen nagy titkot tudott volna meg, örömében úgy érezte, hogy én ő vagyok, és szeretetemről valamilyen emberfeletti bizonyítékot kapott. Később, amikor fájdalmat okoztam neki, a fegyverszünetekben „találkozásunk” e pillanatát idézte, mintegy meggyőződésül, hogy a vérénél valami mélyebbet tudott átadni nekem.
Nagyon jól tudom, hogy arra is kell gondolni, vannak véletlenek, még kivételes véletlenek is, amelyeket Jung „jelentőségteljesnek” nevez, de mivel úgy érzem, egyik drága barátommal, egy szenvedélyesen szeretett asszonnyal is átéltem hasonló pillanatokat, túl kell lépni a véletlen fogalmán, merni kell vállalni a mágikus magyarázatot. Csak meg kell állapodni, mit jelent az, hogy „mágikus”. Mi történt abban a konyhában azon az estén, hétéves koromban? Azt hiszem, akaratom ellenére (Valamilyen észrevehetetlen lökésre, végtelenül finom remegősre, ugyanúgy, ahogyan valamely gyenge hullám lelök egy hosszú ideje egyensúlyban lévő tárgyat, egy teljesen véletlenszerű, icipici remegésre) egy bennem lévő gépezet, amelyet határtalanul érzékennyé tett a szeretet, és ennek az egyszerű, heves, kizárólagos gyermeki szeretetnek a száz meg száz rugója hirtelen elindította. Ez a teljesen új és teljesen tökéletes gép agyam csendes régiójában, a kibernetikus Csipkerózsika-üzemben anyám felé irányult.
Mintegy látta, összegyűjtötte és rendezte gondolkozásának, szívének, hangulatának, érzéseinek minden árnyalatát; azaz anyámmá változott; megismerte lényét és egész addigi életét. A fénysebességnél gyorsabban cédulázta, rendezte mindazokat az érzés- és gondolatasszociációkat, amelyek átvillantak anyámon születése óta, és elérkezett a legutóbbi gondolatfűzésig: mosogatórongy, Raymonde, lemosogatórongy. És akkor én kimondtam a gép munkájának eredményét, amely olyan őrületesen gyorsan jött létre, hogy a termék úgy hatolt belém, mint a kozmikus sugár, semmi nyomot nem hagyott, semmilyen érzést nem keltett bennem. Csak azt mondtam: „Raymonde ezt lemosogatórongynak nevezi.” Azután a gép megállt, vagy én nem voltam alkalmas többé a vételre, miután a másodperc milliárdnyi részéig az voltam, s folytattam a korábban megkezdett mondókámat. Amíg csak- az idő meg nem áll, vagy minden irányban fel nem gyorsul, múlt, jelen, jövő: egyre megy.
Máskor, más körülmények közt is megestek velem hasonló „véletlenek”. Úgy gondolom, talán így lehetne magyarázni őket. Lehetséges, hogy a gép állandóan működik, de mi csupán alkalmilag vagyunk vételre kapcsolva. És rettentően ritkán. Talán akad, akiben nincs is meg ez az adottság. Ugyanígy vannak „emberek, akiknek szerencséjük van”, és olyanok, akiknek nincs. Ezek szerint a szerencséseknek olykor megsúg valamit a gép: a helyzet minden részletét elemezte, rendezte, kiválasztotta, összehasonlította minden lehetséges hatását és okát, ily módon feltárta a sors legkedvezőbb útját, látta a jövőt, mégpedig úgy, hogy a tudatban fel sem sejlett ez a pazar munka. Az ilyenek valóban „Isten kegyeltjei”. Időnként rá tudnak kapcsolódni az üzemükre. Minden jel arra vall, hogy a szerencsét irányító jelenségek ugyanabba a csoportba tartoznak, mint a „lemosogatórongy”-esetet előidéző jelenségek.
Imigyen kezdünk ráébredni, hogy az ember mágikus kapcsolatának fogalma másokkal, a tárgyakkal, az űrrel, az idővel – szóval hogy ez a fogalom nem is olyan idegen a modern technika és tudomány felszabadult és eleven megfontolásaitól. A korszerűség teszi, hogy újra hihetünk a mágiában. Az elektronikus gépek vétetik komolyan velünk a cro-magnoni varázslót meg a maja papot. Ha az emberi agy hallgatag birodalmában viharsebes kapcsolások jönnek létre, és meghatározott körülmények között e munka eredménye a tudatba jut, olybá vehetjük, hogy az imitatív mágiának egynémely hókuszpókusza, egynémely látnoki felfedezés, egynémely költői vagy misztikus megvilágosodás, egynémely jövendőmondás, amelyet az őrület vagy a véletlen számlájára írunk, tulajdonképpen az éber állapotban lévő szellem valóságos teljesítménye.
Néhány éve például azt is tudjuk, hogy a természet nem szófogadó. Nem igazodik az értelmünk működésének megfelelő közönséges világképhez. Agyunk általában működő részében minden lépés biner. Számon tartunk feketét vagy fehéret. Azután igent vagy nemet. Folyamatosat vagy nem folyamatosat. Felfogógépünk aritmetikai. Rendez, összehasonlít. Az egész Discours de la Méthode ezen alapszik. Meg az egész kínai, Jin és Jang filozófia (a Livre des Mutations – Változatok könyve – az egyetlen olyan orákulum, amelynek szabályai ránk maradtak a régi időkből, rajzos ábrákból áll: három folyamatos vonal és három szaggatott, minden lehetséges sorrendben). Amint Einstein élete végén mondta: „Azon töprengek, vajon a természet mindig egyformán viselkedik?” Valóban úgy tetszik, hogy a természet kicsúszik normálisan működő agyunk biner gépezetéből. Louis de Broglie óta kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a fény egyszerre folyamatos és tört. De nincs emberi agy, amely ábrázolni tudna, belülről megértene, valódi ismereteket szerezhetne egy ilyen jelenségről. Elfogadjuk. Tudjuk. De nem ismerjük. Most tessék elképzelni, hogy a fény ábrázolatából kiindulva (az egész vallásos irodalom és ikonográfia tele van a fény felidézésével), egy felfokozott pillanatban az agy a szokásos aritmetikai állapotból átsiklik analógiás állapotba. Ő maga lesz a fény. Látja az érthetetlen jelenséget. Vele születik. Megismeri. Eljut odáig, ameddig Broglie káprázatos értelme nem tudott eljutni. Azután visszaesik, megszűnt az érintkezés az agy hatalmas, titkos csarnokában működő magasrendű gépeivel. Az emlékezet az éppen, hogy megszerzett ismeretnek csupán a foszlányait tudj a felelevenítene És a nyelv kudarcot vall még e foszlányok megfogalmazásában is. Talán némely misztikus így ismert mégolyan természetű jelenségeket, amelyeket modern értelmünkkel sikerült felfedeznünk, elfogadnunk, de nem sikerült beillesztenünk.
„És miként én, az írnok is azt kérdezte, hogyan, vagy milyen dolgot látott, vagy hogy testet öltött tárgyat látott-e. A lány így felelt: valami teljességet, világosságot láttam, amelytől kimondhatatlan érzés töltött el, hozzá foghatót említeni sem tudnék…” – szól Folignói Angéla gyóntatójának diktált, sokatmondó vallomása. – Természetesen számítógépes hasonlatunk nem szó szerint értendő. Mint minden összehasonlítás csupán kiindulópont, vagyis egyfajta gondolatmodell.
Folyt. köv.
CHARON INSTITUTE 