Illúziók? I/II

Ez az írás pár nap híján tizenkét évvel ezelőtt íródott Londonban. Egy pályázati beadvány lett volna, de végül is nem került a beadásra sor. Most ahogy így szerkesztettem, elgondolkodtató volt újra hangolódni, s hogy anno mennyire idealista voltam. – Meglehet ma sem vagyok más. Viktor bá’ azt mondja, hogy törekedjünk lehetetlen dolgokra és ha kitartunk , még ha nem is jön össze, de akkor is több hihetetlen dolog meg fog valósulni belőle. Azt még ma sem adtam fel, hogy ezek az ébren szőtt álmok, – talán többek, mint illúziók. Azt meg akkoriban, hogy ennyi feltétel megteremtődik hozzá, azt álmomban sem gondoltam volna. És a mai nap is csak azt tudom, hogy a szívem visz tovább…

Foglalja össze röviden, elképzelései lényegét, címmel, indoklással (miért tartja fontosnak projektjét, milyen hatással lenne munkája a közösség számára)

– Legrövidebben talán úgy tudnám összefoglalni, hogyha Kantot idézem, akinek elhíresült, kategorikus imperatívusza így hangzik: Csak azon elv szerint cselekedj, gondolkodj, melyre nézve akarhatod, hogy egyetemes törvény legyen.

Mi az újszerű projektjében, mi teszi innovatívvá?

– Az alapítvány, jellemzően, nem karitatív jellegű segítséget nyújt, hanem az olyan szellemi síkú igényességet támogatja, amely egy tudatosabb, emberibb társadalom kialakításához vezet. Nem a közösségben akar bizonyos sablonra egyéniségeket nevelni, hanem az igazi egyéniségek fejlődését támogatja, akik majd a közösséget alkotják.

Mi a moticációja?

– Ami motivált, az, az élet maga. Mindig foglalkoztatott az ÉN keresés problémája. Mint mindenki, én is folyamatos változáson megyek keresztül, és ezt a folyamatot próbálom objektíven látni – Szeretném, ha tudnák az emberek, hogy ezzel a feladattal nincsenek egyedül, annak ellenére, hogy ezt az utat mindenkinek egyedül kell megjárnia, mivel a lényeglátásunk csak akkor válik stabilabbá, ha az, belső megérés következménye.

A probléma háttere?

– Az emberek a jelenlegi állapotukban az analogikus látásmód hiánya miatt, alig képesek felfogni a minőséget. Az illúziónak az illúzió tűnik valóságosnak, de ezt, csak az objektivitás csúcsáról, mely felé mindnyájan haladunk, (ez a tudatfejlődés) lehet felismerni. Ezért elaprózták, létrehozták a mennyiségi tényezőket és, alkottak, azonosultak a mennyiségi istenekkel, (több istenhit) a felfogóképesség korlátai miatt. Engedjék meg, hogy Hermész Trismegisztosz-t idézzem, aki így ír: „Az istenek soha nem fognak lejönni az emberekhez, de az emberek felmehetnek az istenekhez”. Ebben a megfogalmazásban az isteni állapotot a teljes végtelenség vagy a teljes személytelenség állapotával jellemezhetnénk. Amit a keresztény kultúrkörben úgy neveznek, szeretet. Ennek poláris megfogalmazása, Keleten, az üresség, Nyugaton, a teljesség elmélet.

„Napjainkban az anyaguralom korszakát éljük. Nagy tömegek a matériát emelik oltárra, annak minél teljesebb birtoklásáért folytatnak élet-halál harcot. Az embereknek alig jut lélegzetvételnyi idejük azoknak a problémáknak a megoldására, melyek csak a nyugalmas szemlélődés, és a befelé fordulás periódusaiban tudnak kibontakozni. A hajszoltság, a munka megszállottjai azonban fájdalmasan érzik ezeknek a végső kérdéseknek a fenyegető, bujkáló,
örök jelenlétét. Az ember hármas életében a fizikai lét fenntartása annyi erőt emészt fel, hogy legfeljebb az individuum démoni énje tevékenykedik az érzelmek síkján, a sztereotip szeretet-gyűlölet ellentétek végletei között ingadozva”. W. Charon

– Erről, az irányultságról konkrétan meg ilyen megfogalmazásban nincs tudomásom. Az ismeretelmélet, gyakorlati megvalósítása, a mai időszakban vált, igazán kényszerítő erővé. – Bár azt nem mondhatnám, hogy mennyiségi kötelezettséggel bír. A fenti idézet értelmezése, és tovább vitele, csak lehetőség. Az Én-keresés, és a tudatosságra ébredés, – mégis: determinatív.

“Idevonatkozó statisztikai adatok valószínűleg nem léteznek; – meg nem találkoztam kérdőivel, esetleg köz-véleménykutatással, aminek tárgya a következő kérdéssorozat lett volna:
– Uram, (hölgyem), – Ön kicsoda?
– Ön méltósággal éli az életét?
– Teljes mélységében tudatában van tetteinek mindenkor?
– Sejti, miről szólnak igazán ezek a
kérdések?”

Úgy gondolom, ez nem súlyos probléma, hanem aktuálisan időszerű feladat.
Sokféle szerveződés megfigyelhető nemzetközi szinten, s ezeknek elsősorban a tematikája, mindig az „Embert” mint tiszta ideát tükrözi. Olyan, még nem feltétlenül neves, valódi egyéniségek, művészek felkérése képviseletre, akik szintén Az EMBER céljait tükrözik. Szintén nagyon fontos itt a „visszaminősítettség”, hiszen egy köztiszteletben álló személynek vagy intézménynek, nem lehet valós oka, visszautasítani a közreműködést, hiszen ez őt is minősíti. Az alapítvány is erkölcsi támogatást kér, úgy magánszemélyektől (pl.: Béke-Nobel díjasok), mint szellemi vezetőktől, akik tükrözhetik hivatalosan is, az emberi egyéniséget. Intézményesített szinten így képviseli, pl.: – Méltóságot, általában, a királyi házak, mivel Londonban íródnak ezek a gondolatok, megemlíteném az angol királynőt. – Tiszteletet, általában a vallási vezetők, s ide még szeretnék egy szót írni, a szeretet képességével, legjobban megáldottaknak: ANYA. – Alázatot, a nirvanisztikus filozófia jeles képviselője, mint a lényeglátás nem konvencionális perspektívája, maga a dalai láma. – De, ezt még lehetne sorolni, hiszen a bölcsesség minősége, az, ami meghatározó, s ezt megtaláljuk a hétköznapokban, egy-egy tiszta tekintetben is.

– Az alapítvány fel szeretné venni a kapcsolatot olyan szervezetekkel, akik az élet valamely területén, a tisztességet, a kreativitást, a méltóságot honorálja (ilyen, pl. Fair-play, díj a sportban).

– Az alapítvány értékeli a valóban emberi értéket, pl. támogatni, szeretné, nemcsak a sportban, hanem a diplomáciai, üzleti élet, és sorolhatnám a hétköznapi élet, a hétköznapi ember tiszteletet parancsoló megnyilvánulásáig.

– Az alapítvány folyamatosan jelen szeretne lenni a köztudatban. Megfelelő menedzseléssel és imaege-ápolással elérni, hogy az emberek automatikusan a minőség, a tisztesség, az kreativitás védnökének tartsák.

– Az alapítvány, ezen kívül támogatni szeretne, olyan mediális megnyilvánulásokat, melyek élet megrendítően, szép pillanatait a mindennapokban, a köztudatban folyamatosan a felszínen tartja.

Hogyan kezdett érdeklődni a téma iránt?

– Egész életemben folyamatosan hiányérzetem volt, míg nem találkoztam ezzel a gondolkodásmóddal. A homo sapiens mivoltunk csak a tanulásra jogosít bennünket, hogy aztán felsőbb osztályba léphessünk, és summa cum laude-val, kiérdemeljük a homo ludens fokozatot. Csak ez az egyetlenegy dolog az, ami kielégíti a mindennapjaimat. (bővebben lásd a csatolt mellékletben. Gondolatok a pályázati beadványhoz címszó alatt) – Nem, én foglalkozom ezzel a problémakörrel, hanem a megismerés, az aritmológia lett életem szerves része. Semmi mást nem teszek, csak az analógiát, az összefüggések tudományát gyakorolva olyan szemszögből próbálom megvilágítani ezt a problematikát, amely a mai kornak megfelel, és nem ütközik semmilyen hagyományba, vagy tradícióba.

Gondolatok egy pályázati beadványhoz.

Azt, amiről az alapítvány szól, úgy érzem, nem lehet főcímeket ráaggatva elintézni, hiszen az életet, az élet értelmét, kultúrkörönként, közösségenként, vallásokon, és szociális látásmódokon keresztül mindig a szellemi fejlettségünk tükrében lehet csak látni, és láttatni. Az a filozófia, melyet az alapítvány magáénak vall, eszközrendszerét és lényeglátását figyelembe véve, olyan rést tölt be a társadalom palettáján, amely objektív valósághoz segít hozzá. Olyan látásmódot szemléltet, és képvisel, ami nem ragaszkodik semmilyen dogmához, előíráshoz, és elváráshoz. Egy olyan szellemiségű igényességet elégit ki, amely globálisan is időtálló. Olyan embereket, közösségeket, intézményeket támogat, amelyek kiérdemlik a tiszteletet, amelyek megengedik, hogy felnézzünk rájuk, és amelyek kikényszerítik a csodálatunkat. Nyitott az összes emberi, és nem csak emberi megnyilvánulásokra, amelyek példát mutatnak. – Példát mutatnak, és valódi értékeket, kreativitást tudnak felmutatni, melyek, az időtlenségben is megállják helyüket. ”Nem az a nagy aki büszkélkedik az ismerőseivel, hanem az, akivel büszkélkednek”. Az alapítvány, mégis meri vállalni, hogy büszke támogatottjaira, védenceire, és tagjaira, akik az élet valamely területén a tisztaságot, a kreativitást, a, szépséget, az esztétikát, a méltóságot képviselik. – Az alapítvány, nem támad, és nem védekezik, csak „van”. Jelenléti jogosságát, a valós isteni, természeti, és egyetemes törvények ismerete, és tisztelete szolgáltatja.

Charon szellemében fogalmazva, ez az egyetlenegy olyan determinatív eszmekomplexum, amely előtt ebben, az egyre aktívabb korszakban megnyílt a dimenziózár. – A mai „lehetségességi” perspektívák szempontjából, zöld úttal rendelkezik. – Az alternatív valóságrendszerekben hasonló kompenzációk mennek végbe. – Célként megjelölhető az együtt érző, intuitív ember, aki már, az életének hogyanjait is, teljes spontenaitással tudja megélni.

– Támogatja az emberek méltósághoz való jogát.
– Támogatja minden megnyilvánultnak, a valós élethez való jogát.
Elismeri a másságot, a megnyilvánulás végtelenségének sokszínűségét a világegyetemben. Ha lineárisnak tekintjük a tudatfejlődést, akkor az alapítvány, segíteni kívánja a rugalmas személyiségkép kialakulását.

Az életben egyetlenegy biztos, és állandó dolog van, ez pedig a változás. A történelem semmi más, mint kezdetek, és végek sorozata, úgy egyéni, mint társadalmi szinten. Ez, csak akkor lehet autentikus, ha nem csak külső, hanem belső változásról is beszélhetünk, hogyha folyamatosan odaadottá válunk belső személyiségünknek, belső lényegünknek, ”isteni” mivoltunknak. Valós lényegünket, csak belül találhatjuk meg, hogy utána felfedezhessük mindenben, és mindenkiben. Ehhez viszont, minden embernek meg kell járni, személyiségfejlődének, zarándokútját. Magunkra ébredésünk csodájaképpen, lehet látni, már az emberekben, a bensőjükből áramló kreativitást. Ezt a látásmódot szeretnénk megosztani a világgal. A békességet, az „összhangot”, amit ez az állapot ad, amikor így éljük meg a világot.

Köszönöm Izraelnek, hogy börtönében, Ramle-ban átélhettem először, azt a csodát, hogy a cellában ki tudtam mondani azt, hogy, “MI”… – Azon, az első estén emberek vettek körül, voltak, feketék, sárgák, fehérek, barnák, keresztények, muszlinok, zsidók, ateisták, vadidegen emberek, de akkor este mégis egy család voltunk, ahogy együtt vacsoráztunk. – Akkor éltem át igazán ezt, a gondolatot:

„Az igazság nem fogja meghozni a békét. A békét, a megbékélés fogja meghozni.”

Valójában, mindegyik félnek lehet igaza, hiszen mindnyájunknak megvan a saját igazságunk, mivel hajlamosak vagyunk azt minősíteni igazságnak, ami nem ütközik a mi felfogásunkkal, érdekeinkkel, és ugyanez mutatkozik meg társadalmi szinten is. Az érzelmek szubjektív mivoltuk miatt, csak a jelen pillanatra vonatkozhatnak valóságosan. Térbelileg, pedig csak akkor manifesztálódhatnak, ha különféle egyedek kölcsönhatásba kerülnek egymással. Az érzelmek előjele, fontos, de lényegtelen. Akció-reakció alakul ki, melyek tanító jellegűek az ösztön-mivolt feletti szinteken. Éljük át, érzelmeinket, és egyéb késztetéseinket, de tudjuk, hogy valóságtartalmuk, fókuszunk intenzitásának függvénye. Megbékélni, pedig csak akkor tudunk, ha objektíven látjuk a világot, amikor már nincs se jó, se rossz, amikor már csak a, ,,van” van.

Örök törvény:
Ha azt hiszed, hogy én rossz vagyok, akkor te nem vagy jó.

Megláthatod, a hozzád közelállókban az, Embert, akikben néha nagyon nehéz még, de ugyanakkor jól tudod, hogy attól Ők még emberek. Csak neked vannak még hiányosságaid abban, ”ahogyan” látod a világot. „ A világot nem tudod megváltoztatni, csak azt, ahogyan nézed a világot” S ha, az érdeklődési irányultságod az kreativitás, és annak kifejeződési megnyilvánulásai, akkor mindnyájan csak nyerhetünk. – Hát akkor keressük az életben a teremtési lehetőséget, és hátha egyre több dologban észre tudjuk venni!

Folyt.köv.

Murzsicz András