Az irodalmárok, a művészek vérszegény képzelete a ludas abban, hogy ők a valóságon túl, a fellegekben keresik a fantasztikumot. Csak mellékterméket nyernek vele. Mint minden kincset érő anyagot, a fantasztikumot is a föld méhéből, a valóságból kell kiragadni. Az igazi képzelet egészen más, mint a valószínűtlenbe való menekülés. „Semmilyen szellemi képesség nem mélyed úgy el, nem ás olyan mélyre, mint a képzelet, mert ez az igazi nagy búvár.”
A fantasztikumot általában úgy határozzák meg, minta természeti törvények felrúgását, mint a lehetetlen megjelenítését. Szerintünk egyáltalán nem erről van szó. A fantasztikum a természeti törvények megnyilvánulása, a valósággal való találkozás eredménye, feltéve, hogy a valóságot közvetlenül vizsgáljuk, nem pedig az intellektuális álmatagság ködfátylán át, szokásainknak, előítéleteinknek, megalkuvásainknak megfelelően.
A korszerű tudomány arra tanít bennünket, hogy az egyszerű látvány mindig bonyolult láthatatlan dolgokat takar. Az asztal, a szék, a csillagos ég valójában gyökeresen eltér a róla alkotott elképzelésünktől: váltakozó rendszerek, függőben lévő energiák stb. Erre célzott Valéry, mondván, hogy a korszerű ismeretekben „a mese és valóság meglepő frigyre lépett”. Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.
„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni.
Ismétlem: szemünkben a fantasztikum nem képzeletbeli dolog. A valóság tanulmányozására rendkívüli módon felkészült képzelet azonban felfogja, hogy milyen keskeny a határ mese és valóság közt, vagy ha úgy jobban tetszik, a látható világegyetem és a láthatatlan világegyetem közt. Lehetséges, hogy van egy vagy több, a miénkkel párhuzamos világ. Úgy érzem, sohasem vágtunk volna bele ebbe a munkába, ha éltünk folyamán nem éreztük volna olykor valóságosan, fizikailag, hogy kapcsolatban állunk egy másik világgal.
A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies?
Loren Eiseley amerikai antropológus, akinek a gondolkodása nagyon közel áll a miénkhez, remek történetet mesél el, amely jól példázza mondandómat.
„Másik világgal találkozni – írja – nem csupán képzelgés. Előfordulhat az emberrel. Az állattal is. Olykor a határok elcsúsznak vagy egymásba folynak: csak éppen ott kell lenni az adott pillanatban. Magam láttam, amint ez egy hollóval megesett. Ez a holló a szomszédom. Soha semmit sem követtem el ellene, de ő mindig gondosan a fák tetején tanyázik, magasan száll, és kerüli az embert. Az ő világa ott kezdődik, ahol az én gyatra látásom csődöt mond. Egy reggel az egész környékünket mérhetetlenül sűrű köd ülte meg, tapogatózva mentem a pályaudvar felé. Váratlanul a szememmel egy magasságban egy óriás csőr, egy hatalmas fekete szárny bukkant fel, nyomban tovalebbent az egész, mint a villám, olyan rémült rikkantással, amilyenhez hasonlót soha életemben nem szeretnék hallani. Egész délután kísértett az a rikoltás. Olykor odamentem a tükröm elé, megnéztem magam, és azon tanakodtam, vajon mi lehet bennem olyan ijesztő…
Azután végre megértettem. Két külön világunk közt elcsúszott a határ a köd miatt. A holló úgy vélte, megszokott magasságában repül, egyszer csak felkavaró, az ő szemében a természet törvényeinek ellentmondó látvány tárult elébe. Levegőben járkáló embert látott a hollók világának kellős közepén. Különös jelenséggel került szembe, holló ennél különösebbet fel sem foghat: repülő embert látott.
Ha mostanában meglát odafentről, rikoltozni kezd, s rikoltásaiban ráismerek a szellem bizonytalanságára, amely szellem világképe megrendült. Ez a holló már nem olyan, mint a többi holló, soha többé nem is lesz olyan.”
Louis Pauwels
CHARON INSTITUTE 