Jövőbe látás és a valódi értelme I.

A jövőbe látás egészen néhány évvel ezelőttig az ezotériához, a misztikumhoz, esetleg a sci-fi novellák világához állt legközelebb. Ma viszont már komoly tudományos kísérletek folynak a lehetőség igazolására, amelyek közül legalább egy úgy tűnik, kimondottan sikeres.

A jövőbe látást, mint lehetőséget a tudományos világ nagy része morális, fizikai vagy logikai okok miatt egészen idáig képtelenségnek tartotta és elítélte. Ebben az a furcsa, hogy – a józan ésszel ellentétben – valójában semmilyen fizikai törvény nem gátolja azt (mint ahogy az időutazást sem). A legtöbben azt állítják, hogy a jövőbe látás, vagy az időutazás egyszerűen azért képtelenség, mert időparadoxont okozna. Hiszen, ha ismerjük a jövőt, akkor megpróbálhatjuk megváltoztatni, és ha ez sikerül, akkor már nem az lesz a jövő, vagyis nem a jövőt láttunk, csak egy lehetőséget – így nem beszélhetünk jövőbe látásról (mint pl.az időben visszafelé utazva, megakadályozva saját születésünket.) De mi van, ha megkerülhető ez a logikai csavar?

Az időparadaxon elkerülése

Ha jobban belegondolunk legalább három, esetleg négy mód is van arra, hogy a “jövőbe látás” ne okozzon időparadoxont. Ezek közül a negyedik kicsit elvontabb (több, párhuzamosan létező világegyetemet feltételez), de most maradjunk csak a jól ismert, 3+1 dimenziós világunknál. A lehetőségek:

1) Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mire/hogyan vonatkozik a kapott információ, és az csak utólag derül ki (így semmit sem tehetünk a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására).
2)Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy pontosan tudjuk, mire vonatkozik, de semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a történéseket. (Például, tudjuk, hogy egy repülőgép le fog zuhanni, mert rossz az üzemanyag-mérője, de nem tudjuk értesíteni a pilótát, mert nincs rádiókapcsolat vagy más kommunikációs csatorna).
3)Végül a legérdekesebb lehetőség – információt kapunk a jövőről, amit megpróbálunk elkerülni/megakadályozni, de pont azon események láncolata váltja ki az végkifejletet, amelyet annak elkerülése érdekében tettünk.

Ez utóbbi lehetőség – amelyet több, tudományos-fantasztikus novella és film is sikerrel dolgozott fel – tulajdonképpen azt mondja ki, hogy teljesen téves az elképzelésünk a téridőről, illetve az ok-okozati viszonyokról. Hiszen ebben az esetben valójában legalább annyira az okozat váltja ki az okot, mint fordítva; és ami még ennél is furcsább, ez nem áll ellentétben a jelenleg ismert univerzum fizikai, logikai és matematikai törvényeivel sem. Csupán az emberi felfogóképesség határait teszi próbára, de attól még lehetséges.
Jelenlegi cikkünkben azonban a jövőbe látás első lehetséges formáját vizsgáljuk, mivel ezt sikerült valóban megtörtént eseményekkel összefüggésben, statisztikai módszerekkel, szinte minden kételyt kizáróan bizonyítani.

A Globális Öntudat Project, SETI és a kvantummechanika

Bármilyen hihetetlen, nem valamiféle ezoterikus, sejtéseken alapuló misztériumról van szó, hanem egy közel 15 éve zajló tudományos kísérletről. Kevesen tudnak a létezéséről, és világviszonylatban is csak néhány száz, maximum néhány ezer cikk, interjú vagy TV-műsor jelent meg vele kapcsolatban (ami legalábbis furcsa ilyen volumenű és jelentőségű kutatásoknál).

A projectet a világhírű Princeton egyetemen kezdték el, még a 90-es években, és azóta is folytonosan működik. Talán sokan emlékeznek olvasóink közül a korábban nagy sikert arató, évekig népszerű SETI-kutatási programra, aminek lényege az volt, hogy a NASA rádióteleszkópok által begyűjtött, több száz milliónyi rádiócsatorna és több ezer megfigyelt csillag, naprendszer adásait apró “csomagokra” bontották, amiket interneten lehetett letölteni, hozzá egy szoftverrel, ami kikereste bennük a leginkább gyanús (földönkívüli intelligenciára) utaló jeleket, és ha talált ilyet, visszaküldte azokat a NASA-nak. A 90-es évek végén Magyarországon és világszerte több ezren, több tízezren csatlakoztak a kutatáshoz, még ha nem is túl sokszor jelentkezett E.T. a képernyőn futó 3 dimenziós spektrumrajzokon.

A Globális Öntudat Project ehhez kicsit hasonló, ám célja alapvetően más. Elosztott rendszerről van szó (mint az Időkép), amelyhez bárki csatlakozhat, méréseit és eredményeit pedig valós időben, interneten küldi vissza a központba. Ez a rendszer jelezte 4 órával előre a WTC elleni támadásokat, 24 órával előre a 2004-es Cunamit. És hogy miért nem tett senki ellene semmit? Nagyon egyszerű – a rendszer nem mondta meg, mi fog történni, csak azt, hogy valamilyen rendkívüli jelentőségű esemény. Így befolyásolni nem lehetett, ám a véletlen valószínűségét statisztikailag kizártnak lehet tekinteni. Hogy ez hogyan lehetséges? Ehhez először meg kell ismernünk a GCP működését.

Véletlenszámok a jövőből

Fontos megérteni, hogy a Project nem a jövőbe látást célozta meg amikor elindult; az csupán egy véletlen felfedezés, hogy erre is képes lehet. A terv eredeti célja semmi más nem volt, mint hogy a “tökéletes” véletlenszámok statisztikai eloszlását nyomon kövessék szerte a világon, a fehér zajban előforduló esetleges fluktuációk vizsgálata céljából. Ez olyan, mintha bekapcsolnánk a televíziót egy valóban üres csatornára hangolva, és a rendszertelenül villódzó fekete-fehér pontok eloszlásában keresnénk rendszert. Persze valóban üres csatorna a gyakorlatban nincs; ha villámok, a mosógép szikrái vagy más zajok nem is, a Világegyetem háttérsugárzása akkor is jelen lennének benne. Így ez nem jó a vizsgálat szempontjából; ennél “véletlenebb” véletlenre van szükség.

“Tökéletes véletlen számnak” azt tekintjük, amikor egy szám, vagy számok sorozata elvben semmilyen ismert módon nem következtethető ki előre; nem kapcsolódik emberi tényezőhöz, környezeti hatásokhoz, sem más fizikai/kémiai/biológiai folyamatokhoz. Ha feldobunk egy érmét, annak eredménye nem “igazi véletlen”, hogy miként esik le, nagyon bonyolult módon, de kiszámítható lenne a hajítás szögéből, a kezdeti perdületből, a légellenállásból és a sebességből – tehát ez nem “véletlen” szám. Igazi véletlen jelenlegi ismereteink szerint kizárólag kvantummechanikai módon képezhető.

A Heisenberg-féle határozatlansági elv

Ez a tudományos törvényszerűség, amelynek eredeti jelentése többféleképpen értelmezhető, ám gyakorlati végeredményében egyetértenek a kutatók – egy kvantummechanikai szintű részecske tulajdonságait nem lehet egy adott határértéknél pontosabban megmérni, mivel maga a mérés megváltoztatja a részecske állapotát, méghozzá előre ki nem számítható módon. Ezért a kvantummechanikai jelenségek mérése által okozott “zajt” valódi véletlennek, igazi “fehér” zajnak tekinthetjük.

A GCP project pontosan ezt használja fel. A hálózat világszerte elszórtan elhelyezett, kvantummechanikai fehér zajt keltő egységek kimenetét gyűjti össze, és elemzi azok összefüggéseit. Az egységeket Véletlen Esemény-Generátoroknak (Random Event Generator) hívják, és a nap 24 órájában, a hét minden napján, az év 365 napján másodpercenként nem kevesebb, mint 200 db (0 és 1 közötti) véletlenszámot állítanak elő, és küldenek vissza Princeton-ba; mintha másodpercenként 200-szor feldobnánk egy érmét, és az eredményt (fej vagy írás) 1 biten ábrázolnánk. Elméletileg nagy átlagban mindig, tökéletesen egyenletes véletlenszám-eloszlást kellene, hogy kapjunk, és ha nem – akkor valami nagyon különös dolog történik világunkban.

 folyt.köv

A tudat alattitól a tudat felettiig VII.

Az irodalmárok, a művészek vérszegény képzelete a ludas abban, hogy ők a valóságon túl, a fellegekben keresik a fantasztikumot. Csak mellékterméket nyernek vele. Mint minden kincset érő anyagot, a fantasztikumot is a föld méhéből, a valóságból kell kiragadni. Az igazi képzelet egészen más, mint a valószínűtlenbe való menekülés. „Semmilyen szellemi képesség nem mélyed úgy el, nem ás olyan mélyre, mint a képzelet, mert ez az igazi nagy búvár.”

A fantasztikumot általában úgy határozzák meg, minta természeti törvények felrúgását, mint a lehetetlen megjelenítését. Szerintünk egyáltalán nem erről van szó. A fantasztikum a természeti törvények megnyilvánulása, a valósággal való találkozás eredménye, feltéve, hogy a valóságot közvetlenül vizsgáljuk, nem pedig az intellektuális álmatagság ködfátylán át, szokásainknak, előítéleteinknek, megalkuvásainknak megfelelően.
A korszerű tudomány arra tanít bennünket, hogy az egyszerű látvány mindig bonyolult láthatatlan dolgokat takar. Az asztal, a szék, a csillagos ég valójában gyökeresen eltér a róla alkotott elképzelésünktől: váltakozó rendszerek, függőben lévő energiák stb. Erre célzott Valéry, mondván, hogy a korszerű ismeretekben „a mese és valóság meglepő frigyre   lépett”.   Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.
„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni.
Ismétlem: szemünkben a fantasztikum nem képzeletbeli dolog. A valóság tanulmányozására rendkívüli módon felkészült képzelet azonban felfogja, hogy milyen keskeny a határ mese és valóság közt, vagy ha úgy jobban tetszik, a látható világegyetem és a láthatatlan világegyetem közt. Lehetséges, hogy van egy vagy több, a miénkkel párhuzamos világ. Úgy érzem, sohasem vágtunk volna bele ebbe a munkába, ha éltünk folyamán nem éreztük volna olykor valóságosan, fizikailag, hogy kapcsolatban állunk egy másik világgal.

A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies?

Loren Eiseley amerikai antropológus, akinek a gondolkodása nagyon közel áll a miénkhez, remek történetet mesél el, amely jól példázza mondandómat.
„Másik világgal találkozni – írja – nem csupán képzelgés. Előfordulhat az emberrel. Az állattal is. Olykor a határok elcsúsznak vagy egymásba folynak: csak éppen ott kell lenni az adott pillanatban. Magam láttam, amint ez egy hollóval megesett. Ez a holló a szomszédom. Soha semmit sem követtem el ellene, de ő mindig gondosan a fák tetején tanyázik, magasan száll, és kerüli az embert. Az ő világa ott kezdődik, ahol az én gyatra látásom csődöt mond. Egy reggel az egész környékünket mérhetetlenül sűrű köd ülte meg, tapogatózva mentem a pályaudvar felé. Váratlanul a szememmel egy magasságban egy óriás csőr, egy hatalmas fekete szárny bukkant fel, nyomban tovalebbent az egész, mint a villám, olyan rémült rikkantással, amilyenhez hasonlót soha életemben nem szeretnék hallani. Egész délután kísértett az a rikoltás. Olykor odamentem a tükröm elé, megnéztem magam, és azon tanakodtam, vajon mi lehet bennem olyan ijesztő…
Azután végre megértettem. Két külön világunk közt elcsúszott a határ a köd miatt. A holló úgy vélte, megszokott magasságában repül, egyszer csak felkavaró, az ő szemében a természet törvényeinek ellentmondó látvány tárult elébe. Levegőben járkáló embert látott a hollók világának kellős közepén. Különös jelenséggel került szembe, holló ennél különösebbet fel sem foghat: repülő embert látott.

Ha mostanában meglát odafentről, rikoltozni kezd, s rikoltásaiban ráismerek a szellem bizonytalanságára, amely szellem világképe megrendült. Ez a holló már nem olyan, mint a többi holló, soha többé nem is lesz olyan.”

Louis Pauwels

A Világegyetem háromféle állapota

Amikor sötét anyagról beszélünk, általában olyan részecskékre gondolunk, amelyek a fizikában jelenleg ismert részecskékkel nem hatnak kölcsön. Mivel nem hatnak kölcsön, nem bocsátanak ki semmilyen elektromágneses sugárzást, és nem is nyelnek el ilyet. A mi számunkra teljesen „láthatatlanok”. Mégis ott vannak elképzelhetetlen mennyiségben jelenleg is körülöttünk. A mai tudományos hipotézisek azonban nemcsak ennek a sötét anyagnak a jelenlétével számolnak, amikor a világegyetem kozmológiai állapotát modellezik, hanem egy úgynevezett sötét energiával is, amely egyfajta Atlasz titánként a világ kupoláját tartja. Más szavakkal: feszítőerőt képvisel a csillagok és galaxisok között, és megakadályozza, hogy a világegyetem teljes anyaga egyetlen gravitációs kollapszussá zsugorodjék. (1. ábra) A Világegyetem gyorsuló tágulását a tudomány emberei jelen pillanatban ennek a „sötét energiának” a számlájára írják.

Jelenlegi tudományos világképünkkel a Kozmosz mai állapota csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy a „szemmel látható”, tehát a műszereinkkel érzékelhető részecskék és energiaformák a Világegyetem teljes tömegének mindösszesen 4%-át alkotják (2. ábra).

Ugyanakkor a tudományos elméletek (ide értve a Lambda-CDM elméletet, és a Szuperhúr elmélet továbbfejlesztéseként, M-elmélet néven elhíresült Membrán-modellt), egyetértenek abban, hogy az anyag térben nem különül el, magyarán bármely formája ugyanazt a rendelkezésre álló teret tölti ki. A sötét anyag is a mi közegünkben létezik, csak nem észleljük, mert nem hat kölcsön. Ez pedig az arányok miatt nagyon érdekes. Mert ha elfogadjuk, hogy az általunk ismert anyag és energia (hadronok, leptonok, szabad quarkok, valamint az ismert négy erő) csak a világegyetem tömegének 3-4%-át működteti, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy arányuknál fogva a nem érzékelt részecskék az érzékelteknél többszörösen bonyolultabb szerveződéseket alkothatnak és működtethetnek ugyanabban a térben. A modern becslések szerint a sötét anyag a világegyetem teljes tömegének 22-24%-át alkotja, a sötét energia mintegy 73-74%-át. S ez a tömeg itt van velünk, itt mozog körülöttünk anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Ha feltételezzük, hogy az idők során az entrópia folyamata, mint egyetemes törvény, ugyanabba az irányba strukturálta a sötét anyagot is, mint a láthatót, s feltételezzük az ebből eredő negentrópia meglétét is (bizonyos feltételekkor, nyitott rendszerek esetében az entrópia csökkenhet is, lásd az emberi civilizáció összetettségének növekedését az időben, illetve a DNS és az életformák komplexitás-növekedését), eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a sötét anyag sem lehet amorf és homogén. Ha nem is az általunk ismertekkel teljesen megegyező, de azokhoz nagymértékben hasonló részecske- családokat és kölcsönhatási folyamatokat nyugodtan feltételezhetünk a sötét anyag részecskéi között is (nem tudjuk, mennyi van belőlük). Sőt. Mivel a mérések szerint a sötét anyag a „rendes anyag” mennyiségének ötszöröse, talán nem követünk el nagy hibát, ha azt feltételezzük: sokkal komplexebb struktúrákat alakíthatott ki belőle a természet, mint a „normális” anyagból. Nyilván ez a többletstruktúra nem azért valószínű, mert sötét anyagból ötször több van, hanem mert ez az ötszörös többletmennyiség több részecske vagy részecskecsalád lehetőségének is nagyobb teret enged. Ez viszont már jelentősen bonyolíthatja a szerkezeti összetettséget. Könnyen elképzelhető akár több „anyagi világegyetem” is ugyanabban a térben, ahol jelenleg éppen ülünk vagy állunk. S minderről semmi tudomásunk, mert a világainkat alkotó részecskék egész egyszerűen nem hatnak kölcsön egymással, illetve a műszereinkkel nem kimutatható módon teszik ezt. A tudomány jelenleg is több elméletet alkotott a sötét anyag értelmezésére, ami persze mit sem változott azon a tényen, hogy a nyugati tudósok egyszerűen nem tudják, nem értik, hogyan kellene értelmezniük a sötétanyag- rendszereket. Azt tudják, hogy van sötét (láthatatlan) anyag, és hogy van sötét (láthatatlan) energia. Azonban mostanára eléggé jelentős eltérések mutatkoznak a mérések és a számítások között ahhoz, hogy a standard számítási modellek ne legyenek működőképesek.

A régi hermetikus iratok csupán három különböző világegyetemet különböztettek meg. Akár Kelet-Ázsiát, Nyugat-Ázsiát, Indiát vagy a legrégebbi európai szent szövegeket vizsgáljuk, a hármasságra való utalás kikerülhetetlen. Az európai hermetika, Thoton (3. Kép), Cornelius Agrippán (4. Kép) és más hermetikus és kabbalista bölcseken túl a mai New Age-esekig a dolgok létezését három különböző szinten értelmezi. A kínai taoista bölcsek a halhatatlanság forrását – ahogyan erről Mantak Chia ír – a szellemtest felnevelésében, majd az ebből kiváló lélektest megteremtésében látták. Ez nem csak egy allegória vagy metafora volt, konkrét energetikai gyakorlatokkal célzottan sűrítették a chi-nek nevezett életerőt egy energiatest megformálásába, s életüket ebben a testben folytatták az „anyagi” ledobása után, egészen amíg meg nem alkották a legfinomabb, éterikus testüket. Az európai hagyományban ugyanezt a két síkot asztrális (érzelmi) és mentális (szellemi) világként tételezték fel, melyekbe a kiválasztott bölcsek alkalmanként utazásokat is tettek.

Hosszan lehetne sorolni azokat a kultúrákat, amelyek hasonló világképpel rendelkeznek, én most csak a két legtávolabbit hoztam fel példának. Az a közös bennük, hogy a világ háromféle állapotát három különálló rendszerként képzelik el, amelyek nem hatnak kölcsön egymással. A fizikai test érzékszervei nem képesek érzékelni az asztrális világ eseményeit, és az asztrális világ kavargó örvényei sem látják a mentális világ letisztult rezgéseit. A legtöbb ilyen iromány – tekintet nélkül rá, hogy mennyire régi –, abban is egyetért, hogy az ember a halála után közvetlenül az asztrálvilágba jut, amely egy szinttel az anyagi világ fölött helyezkedik el, s egy szinttel a hihetetlenül finom rezgésekből álló, mindent kitöltő mentális világ alatt. De nem azért jut ide, mert egyfajta transzmutáció történik. Nem új alakot vesz fel, hanem csak ráébred valamire, ami mindig is benne volt. E régi szövegek szerit ugyanis e hármasság egyetlen térben egyszerre létezik, azaz az emberi lénynek egyszerre van anyagi, asztrális, vagy pszichikai és mentális teste. Ugyanabban a térben és ugyanabban az időben. A halál pillanatában mindössze a szemléletmód változik meg, a kölcsönhatás módja. A mentális világ a legfinomabb rezgési sík e szemléletmódok szerint. Ezek a régi szövegek – és főleg Wictor Charon írásai – egyfajta energiáról is beszélnek ugyanakkor, ami a világban egyenletesen és mindenhol jelen van.  Mindnyájan olyan energiát értenek alatta, ami megteremti mindazt, ami csak létezik benne. Néhány szövegben csak Istenként értelmezik.

Bihari Péter

Belső titkok

A földi emberiség a magát Homo Sapiensnek, vagyis bölcs embernek nevező faj büszkén vallhatja, hogy a XX. századra egy olyan fokú szellemi magasság kapujába érkezett, melyet a korábbi időkben meg sem közelíthetett. A fejlődés töretlen és immár megállíthatatlan üteme pedig egyre gyorsabb. A jövőbe vetett pozitív hitet nem ingathatják meg az átmeneti nehézségek, melyekkel ez a faj jelenleg is küzd.

Miért ez az optimista hozzáállás? Az említett szellemi magasságot a babonás sötétség, a tudatlanság, az ostoba vakhit és hasonló középkori maradványok visszaszorítása jelzi már csak. A tudás és az elme következetes gondolatai képezik részét az emberi szellem megtisztított közegének. Azonban kevés ember él manapság, aki igazán átlátja milyen hatalmas krízis előtt állnak az emberiség megszentelt tiszta tudományai. Az elme kizárólagos uralma ugyanis azt jelenti, hogy minden (való igaz, kétes eredetű) szellemi örökségét levetve az ember már csak az ELME nevű lineáris számítógép működéseire hagyatkozik, melynek egyetlen adatforrását az érzékek összessége jelenti minden pontatlanságával és esetlegességével együtt. Az adatfeldolgozás útjai azonban (ezt a matematikusok manapság kezdik belátni, de jelentésével senki nem mer szembenézni) exponenciálisan szétterülő rajzolatot mutatnak. Így a lineáris elme következtetései mindig esetlegesek maradnak az igazság nagyobb teljességéből szemlélve.

A felvilágosodás során az emberiség pontosan ezt veszítette el, – egy kétes eredetű és tartalmú, ám nagyobb teljességet, – melyet már el kellett vetnie, mivel az azt megfertőző alacsonyrendű emberi indítékok miatt korrupttá, romlottá s következményeiben mind gyakrabban démonikussá vált. Az emberi látásmód töredékessé vált a felismerések egymástól elszigetelt csepp-igazságok, melyeket egymással úgy harcoltatnak az egymással szemben álló, de egyébként hasonló működésű emberi elmék, mint bábjátékos a tehetetlen rongyfigurákat a szintetikus egésszé való összekovácsolásra való hajlam legkisebb jele nélkül. S ezt nevezi a mai ember tudománynak. Ez az a szellemi magasság, melyre oly büszke, s amely nem engedi annak globális elismerését, melyet egyénenként jószerivel mindenki tud. Egyre gyorsabb ütemben fejlődünk. Az élet századról századra, majd évtizedről évtizedre, s napjainkban már évről évre vagyis egyre gyorsabb ütemben válik egyre elviselhetetlenebbé. Az emberi tudatot azért nagyon könnyű manipulálni, mert nincsen tisztában a valódi igazságokkal.

A legtöbb ember azt hiszi, hogy énje nem más, mint az a személyiség, melyet a tükörben lát amely megszületik, növekedik, eszik, iszik, tanul, dolgozik, szaporodik, majd pedig sorvadásnak indul s végül meghal. (S értjük ezen természetesen nemcsak a fogható fizikai testet, hanem azt a személyiség-burkot is, amely ebben lakik.) Még az az ember sem mondhat magáénak lényegesen könnyebb helyzetet, aki némileg már tisztába jött a test utáni (valójában inkább test feletti) létezés néhány törvényével, s rendelkezik a halálon túli világokról valamiféle ismeretekkel. A test és fizikai személyiség ugyanis óriási kötőerőként láncol meg mindannyiunkat. Sok ember hisz abban (vagy legalábbis nagyon remélik), hogy a halál után van egy másik világ, s létezik élet, melyben Ő továbbélhet, mely tehát valamiféleképpen folytatása a jelenkori létezésnek. Mégis mindannyiukban továbbél a vonzódás a MOSTANI személyiségükhöz ami nem csoda, hiszen ki-ki hite szerint fél a reinkarnációtól, túlvilágtól, stb.

Éppen azt várja, hogy a fizikai, mindennapi életben tapasztalt személyiségét, elméjét (mely dolgokkal, jobb híján önmagát azonosítja) valami isteni hatalom átmenti egy új életbe, így tehát a halál után folytatódó élet ideája is inkább hozzáköti az ember hamis egójához, mint megszabadítja attól. S ez is mennyire a mai ember gondolkodásának tipikus példája: az életen valami olyat értenek, ami van, ami fennáll, ami tart s nem pedig egy folyamatot, időben kibomló mozgásokat, örök változást. A társadalom persze el is várja az embertől azt, hogy hizlalja a saját és a kollektív egót s itt és most ne is foglalkozzék mással csak, hogy a boldogságnak azt az egyetlen útját hajszolja, melyet a kollektíva előír számára s tegyen meg mindent egy olyan saját élet és olyan közös világ megteremtéséért, melynek vezérlő ideológiáját egy gazdasági-politikai hatalom, egy központi (bár nem teljesen egységes) erő formálja meg, s alakítgatja kedve szerint. Fontos a család és sokat jelent a vallás de ezek sem viszik az embert e különös valóságunk megkérdőjelezéséig.

A család egyik fő szerepe éppen az, hogy biztosítson egyfajta fizikai halhatatlanságot az én számára. A vallás pedig szinte csak arra a szerepre jogosult a jelenkorban, hogy egy kis fogódzót adjon a tömegeknek, hiszen mindenki félelemben van, akár hisz, akár nem. Én-tudata mélyén ott lapul a különös kérdés: mi lesz, ha már nem élek? Természetesen az anyagi szemléletmódba bilincselt emberek az anyagban keresik a megoldást minden problémára. Az emberek nagy többségének eszébe sem juthat, hogy bizonyos tudatállapot-váltással el lehetne érni egy jobb és tökéletesebb értékeket képviselő világot. Amit a magukat ezoterikus iskoláknak vallók ígérnek sem több szánalmas kísérletezgetésnél, hiszen az ember egyszerűen képtelen feltörni a burkot, amely az igazi valóságtól elválasztja. Márpedig addig egyetlen misztikus vagy meditatív tudatállapot elérését tananyagul kitűző csoport sem segíthet az embereken, amíg azok önmaguk megismerését nem kezdik el. És a baj itt kezdődik, mert a legtöbb ember nagyon fél önmagától s mindattól, amit kis dióhéj-világán kívül esetleg találhat. Ezért is menekül a valódi értékeket felvonultatni képtelen ideológiák, vallások vagy misztikus tanok mögé. Játszik önmagával és Istennel azért, hogy alibit nyerjen: lám-lám, én mégis teszek valamit, mégis képes vagyok magasabb rendű dolgokra.

Ha tehát egyszer eljutok Istenhez, akkor tudok hivatkozni arra a sok nagyszerű dologra, amit életemben tettem, arra a rengeteg áldozatra, amit meghoztam. Így aztán az ember folyamatosan alkukba bocsátkozik még a magasabb isteni közeg felé is. De minthogy az alku, az üzlet az anyagba ragadt szellem különös illúziója odaát nem ismerik, nem tudnak vele mit kezdeni. A vallásos ember így sajnos éppoly távol marad Istentől, az istenitől, mint ha közelébe sem menne a templomnak. A földi ember mégis notóriusan hiszi, hogy a mennyország kapuja a rááldozott belépődíj fejében átléphető. De nincs ez másképpen a hétköznapi élet szintjén sem: az alku beszövi az emberek életét. Hány és hány ígéretet teszünk, melyekről tudjuk, hogy nem jók munkahelyen, baráti körben s főleg a családban. Az alku abnormálisan túlsúlyba került része a mindennapoknak és lassan beszövi az ember minden gondolatát és cselekedetét, magasabb rendű tevékenységeiről már nem is beszélve.

Az egésznek persze nagyfokú félelem a mozgatórugója. Félnek az emberek az élettől, mindattól a szenvedéstől, amit esetleges tévutak hozhatnak, ezért inkább egy determinált kényszerpályán maradnak mintegy elengedik a kormányt. S félnek az elmúlástól is. Mások pedig attól, hogy mi lesz, ha meghalnak és számot kell majd adni minden tettükről. Taktikázni próbálnak az elszámoltató hatalom irányába, de vajon mit tennének, ha megértenék, hogy ők számoltatják el majd saját magukat? Hogyan lehetne hát felfejlődni egy olyan szintre, melyről már belátásunk lehet az egészre? Említettük fentebb, hogy az ember képtelen a burkot feltörni, amely az igazi valóságtól elválasztja. Nos, ez a mondat igazságot takar, de hogy megértsük, mi van mögötte, le kell mennünk egészen nagy mélységekbe.

Sok olyan iskola van ma, amely terápiás célzattal regressziós hipnózist alkalmaz. Az eljárás lényege, hogy a lélek legmélyén lévő titkokat és az ember elől elzárt információkat felszínre hozza. A páciens megismeri tudatalatti feszültségeit és mélyen rejlő gondjait, erőit, lehetőségeit, feladatait. Vannak olyanok, akik eljutnak az előző életeikhez, s így némileg kielégülést nyernek, hiszen már nem csak hiszik, hanem tudják, hogy életük nem a születéssel kezdődött s így valószínűleg a halállal sem ér véget. Azonkívül világossá válik jelenkori létezésük némely előzménye, mozgatórugók, melyek a múltba nyúlnak s a jövőt is formálják. Megtudhatják, milyen formákban s milyen helyeken éltek korábban, és jó néhányan ekkor ébrednek rá, hogy a Föld nem természetes közegük s mindaz, amit itt magukénak vallanak s beépült a személyiségükbe, sokkal inkább kívülről tanult, beidegződött s rájuk erőszakolt dolgok, mintsem saját eredeti identitásuk részei . Márpedig ha egyéni szinten lehetséges ilyen felfedezőutakat tenni anélkül, hogy akárcsak kilépnénk a szobából, akkor miért ne próbálkozhatna meg a kíváncsi szellem az egész emberiség szempontjából vizsgálni a tudatalattit? C. G. Jung ugyan már megtette ezt, s nagy téziseit több kötetnyi anyagban foglalta össze, de ettől még fel lehet fedezni új axiómákat is, melyek okulásul szolgálnak majd az utókornak. Érdekes összefüggések birtokába juthat az ember, ha a misztikus legendák ködébe vesző ősi kultúrát kezdi el vizsgálgatni (melynek létezését a mai történelemtudomány elveti fogható és szagolható materiális bizonyítékok híján). A régmúlt ezredévek hajnalán megannyi történés szolgált OKÁUL annak, ami ma történik az emberekkel. Valójában itt kell keresni bizonyos mozgatórugókat, hiszen a jelenkor tragédiái, háborúi és tömeges katasztrófái jórészt itt gyökereznek. A titok, amely javarészt meghatározza az emberek és a társadalom minőségeit, ebben a korban keresendő!

A Nagy Kozmikus Ágensben. A Föld lehet a bölcső, melyből a kezdet végén a legtöbbeknek ki kell lépniük és továbbállva bejárni a KOZMOSZ irdatlan mélységeit néhányaknak ezáltal arra adódik lehetősége, hogy felvegyék a kapcsolatot valódi hazájukkal, akár egy konkrét világrendszerrel, vagy a létezés egy olyan régiójával, melyhez szellemi minőségeiknél fogva valójában tartoznak. Így aztán már itt a földön is megtalálhatják azt, ami jelenkori valóságukból hiányzik, s amíg a földön élnek, hozzájuk kapcsolódhatnak mások is akik szintén elveszettek, s keresik a kapcsot, mely saját természetes közegükhöz köti őket. Keresik az okot, amely ilyen messzire vezette őket, hogy aztán cselekedni tudjanak s a jól végzett munka befejeztével hazatérhessenek Ez pedig már nem fölösleges munka, bátortalan tapogatózás, gyermeteg játék az ismeretlennel. A csoport pedig, melyet igényel, nem alacsonyrendű motivációk által diktált klikkesedés, hanem egy különös, de igazi SZÖVETSÉG, amely szellemi erőt és valódi értékeket képvisel a Földön. Egységbe gyűjti a töredékes tudást, utat mutat és segít azoknak, akik még nem értik lelkük legfinomabb rezgéseit.

Szemrád Nándor

A harmadik létpotenciál

A gyökérfajok vallása által teremtett koncepciók darabokra szaggatták a halhatatlanság eszméjét. Bizonyos szempontokat követve kizártak csoportokat a felső síkok életéből. Az igazságot könnyű volt elleplezni, mert egész népek olyan életmódot folytattak, hogy a tércsakrákat látásuk nem törhette át. Elfogadtak felülről megállapított határokat gondolkodásuk számára és transcendens csökevényeik, nem fejlődtek ki. A gátak nemcsak vallásiak, hanem racionálisak, tudományosan determináltak is voltak. Maga az iskolai kiképzés helyettesítette a mágikus tréninget, ami által az okkult érzékszervek működésbe léphettek volna. Az iskolai, egyetemi tanulmányok, az indivídum legérzékenyebb fiatalkorában, alkalmasak voltak leküzdhetetlen gátlások beidegzésére.

Pedig az ember ősei valamikor a kozmoszból érkeztek, egészen más érzékkel bírtak, s másfajta ráció irányította őket. Az ősök ismerték a test gyökerének halhatatlanságát. Univerzális organizációjuk úgy vetet le egy testi hüvelyt, mint hidegvérű állatok a bőrüket.De a meglevő szervek átalakulása a mágikus biológiai metamorfózis aktusában éppoly ismert volt és a halál ezek előtt az elődök előtt ismeretlen fogalomként létezett. A halált Atlantis hibás kísérletei teremtették meg a gyökérfajok elméjében. Az Új Eon a Demiurgosok eszmevilágát előrevetíti. Először a dimenzióraszterek elmozdításával fogja invokálni a megelőző állapotot. Egyes gondolkodók részére hamarosan lehetségessé válik a térfacetták mögé látni, majd a sávok részleges elmozdítása, módosítása is. Az Idősáv visszacsatolása eltörli a biológiai halál fogalmát. A Tér-Idő szabályozás azonban ezúttal nem juthat fejletlen karakterek kezébe. Az elődök gondolatprojektora morális központok ganglionjaihoz kötötte a térpotenciométerek érintőfelületét. A hatalmi ösztön többé nem tudja eltolni az Időreguláció kromoszómáit.

Wictor Charon

A Téróceán Révésze

A görög mitológia a felszín életéből az alvilágba vezető folyamra útikalauzt helyezett. Ez a révész alakja. Eredetileg persze nem egyszerűen a holtak utazását jelentette az alvilágba. A lenti világ vizei a felső kiterjedések kozmoszának útvonalai. A révész tulajdonképpen térhajós pszichonauta aki a lényeket planéták és csillagvilágok közt vezeti el a számukra rendelt pontra. A galaktika szuperdimenziói mindig mozgalmas utak voltak. Azokon megszámlálhatatlan lélek vagy szellem igyekezett az általuk megismert ideálok beteljesedése felé. Hogy azonban az asztronómiai kozmosz hideg testei és a fénykiterjedések szférái között el ne tévedjenek az életirányítás forrása felállította az időhatárok révkalauzának mesterségét.

A poliverzum áttekinthetetlen élettereinek megvannak a szakavatott vezetői. Így a legrégibb hagyomány legendája minden vallás eszkatológiájában megtalálható, mint az alvilág csónakmestere, vagy mint égi cherubok alakjai. Minél előbbre halad az emberi értelem, – s miután az interplanetáris zónák után a galaxisok is megnyitják kapuikat a dimenziók szelleme előtt, – annál hamarabb felfedezik a superiorvilág pályaudvarait is.

A Szattwa síkján nem vonatok és repülő alkalmatosságok közlekednek. Itt a jármű maga a pszichonauta asztromentális alkata. E ponton a túlsó part vezetői, mint révészek jelentkeznek és az utas akadálytalanul eljuthat távoli Ideáljai területére.

Wictor Charon

Az ismeret szintjei, nyelvezete

A gondolkodásunk, a szavaink értelmezése, vajon hogyan is lehetne egységes? Egyazon dologra is nagyon sokféleképpen emlékezünk. Másképp raktározza el az agyunk az információkat, s nagyon sokféle asszociációs kapcsolódási lehetőséggel rendelkezünk.

A fő nehézség az, hogy a szavaink általános értelmezését, jellemzően nem is vagyunk hajlandóak túllépni. Jellemzően szavakra reagálunk, s legtöbb esetben nem is érdekel bennünket, hogy a másik valójában mit szeretne közölni, mondjuk egy párbeszéd során.

„A fizikai dimenziórendszerek tér és idő mértéke szerint hatványozódnak, tartalmuk azonban mindig tér- és időbeli marad. A szavak, melyek rendelkezésünkre állnak, gyakran megtévesztőek. Nyelvünk ugyanis az érzékelhető világ jelenségeire van beállítva, és ha a magasabb dimenziórendszerekben végbemenő történéseket próbáljuk ismertetni, a régi fogalmak félrevezetnek, mert ideatartalmuk mindig határolt idő- és térbeli koncepcióra utal.
Ezt a nehézséget mindenkinek egyénenként kell leküzdenie, és a rendelkezésre álló „kifejezési lehetőségeket közérthetőbbé kell formálnia” a magasabb rendszerek jelenségeinek leírása érdekében. Új tartalmat adva a régi szavaknak, kibővítve a szűk definíciókat a határok elasztikussá tétele által. Másik lehetőség: új szavak kreálása a tágult rendszer igényeinek megfelelően. Az Új Eónban újjá kell teremteni a gondolkodás módját, mivel ez az egyetlen lehetőség, hogy a teljességként alig érzékelhető Kozmoszt, mely se nem három, se nem négy, hanem sokdimenziós, megismerhessük.”
Wictor Charon

A XXI. században kezdünk végre túljutni az önálló fogalomalkotás nehézségein és egyre több jelenségre vannak már kifejezéseink. Vajon mit is jelenthet az a szinte folyamatos kívánságunk, hogy a tanításokat úgy adják át nekünk, hogy számunkra érthető legyen. Azt is szoktuk mondani, hogy ami egyszerűen van megfogalmazva, az a „jó tanítás”.

Mit akar ez mondani napjainkban?

Akkor, amikor az életünk legnagyobb része azzal telik el, hogy hogyan feleltessük meg a külvilágot az elvárásainknak. Akkor, amikor igazán a válaszok helyett, még mindig csak a kérdések érdekelnek bennünket. Akkor, amikor esetleges válaszok esetén, még mindig arra a bizonyos „képalkotási kényszerre” ülünk fel folyamatosan.

Mi az, ami ebben a rohanásban megállásra késztethet bennünket? Azt mondják egy jó válasz, akkor lehet az, ha elgondolkodásra készteti a kérdezőt. Hogy is van ez az úgynevezett „egyszerű” válaszok esetén? Úgy gondolom, nem lehet igenben és nemben ezeket a kérdéseket és válaszokat megfeleltetni a közvélemény hangulatának.

A titkos tudás, vajon mitől az? Mit jelent az, hogy; „Sokkal könnyebb a szertartásokat gyakorolni, mint a valódi működési mechanizmusokat megismerni”? Mi az, amiért az istennek sem sikerül lerángatni a Jóistent az elvárásaink szintjére? Szaporodnak a kérdések, s még esélye sincs annak, hogy mindenki számára egységesen kielégítő válaszokat fogalmazzunk meg. Mit jelent Hermes Trismegistosnak az a mondása, hogy „Az istenek soha nem fognak lejönni az emberekhez, de az emberek felmehetnek az istenekhez”?

„Az Új Eón emberének szattwikus tudata háromféle logika egyesített szemléletével rendelkezik. Ehhez járul az időkapcsolás és intenzitásreguláció folyamata, mely az egyes érzékelési frekvenciák (korszakok) között semmiféle földi tempóhoz, még a gondolat gyorsaságához sem hasonlítható polidimenzionális és szintetikus meglátást (gondolkodást) tesz lehetővé. Ez a kerubi tudatállapot főbb tevékenységének vázolása, mely a modern gondolkodó számára azért nehezen felfogható, mert a jelenlegi emberi tudat korlátolt, és csak annak kozmikus öntudattá való fejlesztése után lesz képes ezeknek a magasabb funkcióknak átélésére olyan síkon, ahol az emberi elme még tájékozódni tud.  Ennek az állapotnak a megközelítéséhez szükséges a részletekből való kiemelkedés, a zavaró, elcsökevényesítő definíciók mellőzése, abból a szempontból, hogy ne gátolják a kreatív analógiák szabad kialakulását.”

Wictor Charon

A fentiek kapcsán megvizsgálhatjuk, hogyan léphetünk túl a szokásos értelmezési kísérleteken. Mik azok a motívumok, működési mechanizmusok, melyek „síkon belül” tartják a gondolkodásunkat. Hogyan vonatkoztatható ide is a megosztottság elve a fizikai és pszichikai értelmezésben. Miért és hogyan jogosít kizárólag a mentális sík valódi szintézisre?

A jelenlegi emberi tudat korlátoltsága több tényezőből fakad. A kondicionáltság következtében lelassult tudati működés, alacsony  hatásfokkal képes csak elmetevékenységet folytatni. Felgyorsult világunk intenzívebb megértést is igényel és ennek alapjait fektette le és bontotta ki Wictor Charon.

Az Intenzitástan tükrében már nem csak a saját képalkotási kényszereink működtetnek bennünket, s nem csak arra fogunk figyelni, hogy biokémiai reakciók, vagy egyéb elmebeli érdekek szerint reflexáljunk automatikusan a másikra, illetve a külvilágra. Ilyenkor már nem csak arra figyelünk, hogy mit mond a másik, hanem arra is van többletfrekvenciánk, hogy a komfortzónánkon túllépve, valós ismereteket szerezzünk és a jelenhez igazodó intenzív intuíciókat alkalmazzunk. Többek között ebben kíván segítséget nyújtani Intézetünk és ehhez fejlesztett és fejleszt széleskörűen technológiát is. Célunk az, hogy visszaigazolható módon tudjuk emlékeztetni tudatunkat valódi állapotára és képességeire.

Végezetül meg csak annyit, hogy a szavak értelmezésénél valóban megállhatunk. Leélhetjük az életünket sok esetben a felszínen is. Ám, megtanulhatunk figyelni arra is, hogy hogyan lássunk túl a szavakon, s még a gondolatokon is. A felszíni látásmód az, ami igenben és nemben próbál válaszokat találni… Melyek aztán a természettől eltávolodva silányulnak kizárólagosan, az élettel szembeni elvárásokká… – Nos, ezeken van lehetőség túllépni.

Murzsicz András