Az “M” titkai

A megismerés lehetőségeivel széleskörűen foglalkozunk, ezen az oldalon. Sok szó esett már a fényről, a semmiről, a mindenségről. Igyekszünk az összefüggésekre felhívni a figyelmet. Közvetetten és közvetlenül is. Mint ahogy a jó tanítás kapcsán megjegyzik, hogy: – A legtökéletesebb tanítás az, amikor emlékeztetjük a másikat arra, hogy – Te is ugyanilyen jól tudod. Felfogni, megérteni, nem lehet kötelező érvényű. És mint ahogy ezt “ragozzuk” az utóbbi napokban, – ez csak lehetőség. Hiszen nyilvánvaló, hogyha nem is a tudomány, de annak egyre több képviselője tér vissza az okult ősi tudáshoz, amit ma hivatalosan tacit tudásnak neveznek, mert nagyon sokáig szeretünk “hazabeszélni” és új köntösbe álcázni a mindig is valót.

Azt tudjuk, hogy a fénynek valamiben terjednie kell. Ráadásul a fénynek csak egy nagyon kis szeletét érzékeljük. Próbálunk eszközöket készíteni arra vonatkozólag, hogy az érzékelésünket mérhetővé tegyük, anyagilag tágítsuk. Mivel magunkból indulunk ki, azaz a lineáris agyműködésünk lineáris felfogásából nehezen “emeljük be”, hogy esetleg a vizsgálatunk tárgya nem lineáris. Sötét anyagnak azt a valamit tekintjük, amihez képest a fény által az érzékszerveink és műszereink, valami megismételhető produkcióra képesek, ami szintén lineárisnak kell hogy legyen. – Mert hiszen csak a lineáris gondolkodásnak van szüksége ismétlésre és gyakorlásra, no meg visszaigazolásra… – Természetesen bizonyos önkényesen választott határokon belül. Viszont hogyha az agy egy több síkú transzformátor állomás, akkor a legtökéletesebb eszköz arra, hogy eszköze legyen annak, – Akik vagyunk, – Aki képes és szándékozik használni is egy kicsit nagyobb százalékban. De ezt inkább nevezhetnénk már egyfajta kvantum-gondolkodásnak. A megismerhetőséget, a “nyitott, egyéni megközelítésű” fizika és szellem általi megértéséhez, ajánljuk szeretettel a következő sorokat.

“- Az M-elmélet felfedezése hatalmas elméleti siker, és mindenképpen fontos mérföldkő a fizika területén, de feltehetjük a kérdést: megold-e bármit is a húrelmélet eddig megoldatlan problémáiból? Igen is, meg nem is. Figyelemre méltó mélységekbe sikerült betekintenünk a dualitás-hálózat segítségével, de továbbra is sok a kérdés. Amit viszont nyertünk, az egy konzisztens logikai struktúra, mely utat mutat a világegyetem mély megismerése felé.

Az M-elmélet határán sorakoznak az eddig felfedezett húrelméletek és a szupergravitáció, de az elmélet magját olyan rész képezi, ahová jelenlegi közelítő módszereinkkel csak igen nehezen juthatunk el. Az biztos, hogy az M-elméletben a részecskék tulajdonságait hordozó vibráló elemek többdimenziós felületekként jelennek meg. Ezek a 11 dimenziós tér-időben lebegő membránok változatos dimenziószámúak lehetnek egytől kilencig. Az egydimenziósak a húrok, a kétdimenziósak a membránok, az e fölöttieket pedig p-bránnak nevezik (ahol a p a dimenzió számot jelöli).

Tehát akármi is legyen az M-elmélet, azt már tudjuk róla, hogy különböző dimenziószámú kiterjedt objektumokat tartalmaz. Vannak azonban ezek közül – a húrelméletek paramétertartományában – különlegesek is. A legfontosabbak mind közül bizonyára az egy-bránok, azaz a húrok. Ezek kiemelkedő szerepe könnyen megérthető, ha megpróbáljuk kiszámítani, hogy mekkora energiákra van szükség ahhoz, hogy egytől különböző dimenziószámú felületeket hozzunk létre. Az M-elmélet kutatói kimutatták, hogy az egy dimenziótól különböző dimenziószámú p-bránok tömege fordítottan arányos a húrcsatolási állandó értékével.

/A tudósok már a XIX. század utolsó éveiben elkezdtek elektromos és mágneses terekben gondolkodni. A XX. század közepén pedig kiderült; hogy az, amit üres térnek hittek; nagyfrekvenciájú kozmikus energiák szövedéke, más szóval a tér gigászi erők foglalata, amelyek minden talpalatnyi helyet kitöltenek. Üres tér nincs. Az okkult tudomány és a legújabb fizika végül megállapította a térzónák reciprok értékét. Felfedezték, hogy a térzónák nem egyenlő feszültségűek. Wictor Charon/

Minden dimenziónak megvan a maga specifikus ereje, azaz az összes kiterjedt objektum a felírt húrelméletek közelében borzasztóan nehéznek adódik (a Planck-tömegnél nagyságrendekkel nehezebbnek). Így az elemi részecskék fizikájánál ezeknek jelenleg nem sok hasznát fogjuk venni (de másutt igen).

Az M-elmélet viszont túlmutat a húrelméleteken. A határesetek közelében a legkisebb energiájú p-bránok húrként jelennek meg (vagy azzá tekerednek fel), de az elmélet szívében léteznie kell egy olyan paraméter tartománynak, ahol a p-bránok is könnyebbekké válnak, és beleszólnak a hétköznapi részecskék tulajdonságainak alakításába is. Ennek a tartománynak a feltárásáig még nagyon hosszú utat kell megtennie a kutatóknak.

Hogyan birkózik meg az M-elmélet a fekete lyukakkal?

Azt már korábban láttuk, hogyan lesz úrrá a húrelmélet a mikroszkopikus tartományt kitöltő kvantumhab veszélyes fluktuációin. Van azonban még néhány olyan tartomány, ahol a korábbi elméletek érvényességüket vesztik.

Ezek közül a leghíresebb a fekete lyuk rémisztő szingularitása. Itt az általános relativitás elmélete kudarcot vall, ha az eseményhorizonton belüli történéseket próbáljuk megmagyarázni segítségével. Az M-elmélet sajátos módon nyújt segítséget a probléma feloldozásában. A korábban tárgyalt Calabi-Yau tereknek van egy speciális tulajdonsága, amit orbifold-transzformációnak neveznek. Ennek során egy adott Calabi-Yau tér szakítás nélkül átvihető egy másikba, miközben a fizikai törvények sehol sem sérülnek meg. Az orbifold-transzformáció segítségével kimutatható, hogy a Calabi-Yau terek közül sok különböző megjelenése ellenére is ugyanazt a fizikát testesíti meg (hasonlóan a húrok dualitásának elvéhez). Andrew Strominger 1995-ben kimutatta, hogy az a fekete lyukak keletkezésekor zajló folyamat, ami a relativitáselmélet sima háromdimenziós terét elszakította, a Calabi-Yau alakzatba tekeredett extradimenziós tér-időt „mindössze” orbifold-transzformációra kényszeríti. Azaz a fekete lyuk eseményhorizontján nem lép fel végtelen tértorzulás, így nem alakul ki valódi szingularitás. Mindettől függetlenül a hatalmas koncentrált tömeg átszakíthatná a teret, de az M-elmélet arra is megadja a választ, hogy miért nem történik ez meg.

A fekete lyuk anyaga az elmélet szerint parányi húrokból áll. Ezekből a parányi húrokból igen sok préselődik egy igen kis tértartományba, ezért a részecskék gravitációs mezejének energiája összeadódik, és egy olyan igen nagy energiát képviselő három-bránt hoz létre, mely gyakorlatilag beburkolja a fekete lyuk eseményhorizontját (akár a narancsot a csomagolóanyag). Ezen a három-bránon esnek csapdába az egydimenziós anyagi húrok, és többé nem is tudnak elszabadulni. A véges kiterjedés nagyenergiájú objektum jótékonyan megóvja a Calabi-Yau teret attól, hogy a csapdába ejtett anyag nulla méretű kis ponttá (szingularitássá) húzza össze.

10. ábra
AZ ORBIFOLD-TRANSZFORMÁCIÓ

Az S. W. Hawking által felfedezett fekete lyuk „sugárzás” is könnyen magyarázható az M-elmélet keretei között, ha figyelembe vesszük, hogy a fekete lyukat beburkoló három-brán felületén a kvantumos „nyüzsgés” továbbra is meghatározó. A fluktuációk következtében a felület közelében rengeteg virtuális húrpár jön létre, amelyek egyik fele kijuthat a térbe, a másik pedig negatív energiájával csökkenti a brán összenergiáját. Ha a brán kis tömegű, mérete is kicsi, akkor a felületének kvantumos hullámzása nagyobb, gyorsabban sugárzódik szét az energiája. A nagy tömegű fekete lyukak ellenben hatalmas három-bránt hoznak létre, melyen a kvantumos fluktuációk is kisebb mértékűek. Az M-elmélet tehát egyezésben áll Hawking elismert munkájával is.

Végezetül még egy fontos dolgot szeretnék megmutatni az M-elmélet végtelen tárházából. A kvantumhab problematikájánál zárójelben megjegyeztük, hogy a Planck-hossz alatt egyszerűen nem beszélhetünk a tér és az idő létezéséről.

Ehhez a megállapításhoz szintén a húrelmélet összefüggései vezettek el, méghozzá a graviton tulajdonságainak a megértése. Említettük, hogy a Dirac által kidolgozott kvantum-elektrodinamika szerint az elektromágneses vákuumot fotonokból álló diszkrét mező tölti ki. A gravitációs mező azonban a téridő szövedékének görbüléseként nyilvánul meg, tehát a téridő szövedéke nem más, mint graviton rezgési mintázatú húrok rendezett tömege. Nem egyszerű ezt elképzelnünk, de ha a húrelmélet igaz, akkor az egész világegyetem egyetlen briliáns szimfónia, ahol a teret és az időt annak köszönhetjük, hogy „szférák zenéjére” a húrok szigorúan rendezett mintázatok mentén egyszerre járják táncukat. Ebből következően ha olyan mérettartományban vizsgáljuk a világegyetemet, ahol a „rendezett mintázat” nem figyelhető meg (a húr hosszával összemérhető távolságokon), egyszerűen nincs értelme sem térről, sem időről beszélni, hiszen maga a rendezett mintázat hozza létre a teret.

Összefoglaló gondolatok

Tekintsünk vissza a fizika XX. századi történetében tett lenyűgöző kalandozásunkra. Láthattuk, hogy a század elejére megérett a helyzet arra, hogy a lezártnak hitt newtoni világkép alapvető axiómáit megkérdőjelezzék a tudósok. Az évszázad első éveinek elméleti és kísérleti felfedezései két teljesen egyedülálló elmélet kialakulásához vezettek. A relativitás elve megmutatta, hogy a Newton által elképzelt térszemlélet csalóka, és a megfigyelők szimmetriájának feltételei egy négydimenziós rugalmas tér-idő szerkezet létezését követelik meg. A részecskefizikusok az anyag mikroszkopikus tulajdonságait kutatva azt találták, hogy a Newton által feltételezett szigorú folytonosságot sem „támogatja” az anyagi világ. Továbbá az is világossá vált, hogy a részecskék világát nem a szigorú ok-okozati összefüggések, hanem valószínűségi összefüggések irányítják.

Mind a relativitás, mind a kvantummechanika óriási sikereket ért el, de a tudósok nem akartak elődeik hibáiba esni, ezért kutatni kezdték az elméletek érvényességének határait. Hamarosan felfedezték, hogy a megalkotott elméletek bizonyos körülmények között ellentmondanak egymásnak, azaz valami még mindig nincs rendben a modern fizikával. A megoldás keresése a fizika leggyümölcsözőbb korszakát eredményezte. Részint a szerencse, részint a kitartó munka eredményeképpen a század 70-es éveire felmerült, hogy a problémák feloldozásához a newtoni fizika utolsó nyomait, a pontszerű részecske közelítést is át kell adni a múltnak. A húrelmélet tehát szinte mindenben szakított a XIX. századi világképpel. Figyelembe veszi a relativitás elvét, egyesíteni igyekszik a természet minden kölcsönhatását, szakít a folytonossággal és a determinisztikus világképpel, letesz a kiterjedés nélküli részecskék létezéséről, és eddig ismeretlen feltekeredett dimenziókat vezet be. Ennek a sok új elemnek a beépítése teszi annyira megnyerővé a húrelméletet, de ez is a fő problémája. A részletesség ára a számítások bonyolultságának növekedése. A húrfizikusok sokáig el is vesztek a közelítő számítások útvesztőiben, mígnem a XX. század végére a világegyetem szimmetria-tulajdonságainak felismerése segítségével megnyílt az út egy eddig ismeretlen tartomány: az M-elmélet felé.

A húrelmélet tehát nem a fizika fejlődésének a végét hozta el, mint ahogy annyian remélték, hanem valami teljesen új, eddig ismeretlen dolog előtt nyitotta meg az utat. A tudósok ismét hatalmasat léptek előre a világ megismerésében, mégis sokan úgy érzik az M-elmélet hasonló változások előszelét hordozza, mint amilyet annak idején a relativitás elmélet hozott a newtoni fizikában. Ki tudja, hány új, egyre részletesebb képet mutató ablakot lehet nyitni még a valóságra. Lehet, hogy végtelen sokat, de legyen bármilyen különös is az a hely, amelyre a tudósok bukkannak, ne feledjük, ez a világ nem más, mint az univerzum, ahol mi is élünk.”

Csaba Zoltán

Az időszemlélet felszabadításával párhuzamosan meglazul a másik nagy posztulátum zárlat alkotó jellege is. A dolog lényegét tekintve, többé a térszemlélet sem az a börtön, melynek a mechanikai fizika kezdetlegesebb elméletei beállították. Az újból felfedezett pszichikai tér, s a régebbi metafizikai kiterjedés, a biológia térfajták gondolatával egyesítve, eddig megfoghatatlan koncepciók befogadására teszi alkalmassá tudatunkat. A mai fizika elgondolásai alapján joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak négy, öt vagy még több, hanem számszerűleg meg sem határozható létszámú koordináta létezik és még állandóan újabbak vannak kialakulóban. /Itt a tér fogalmát meglehetősen lazán kezeli a szerző, több különféle kiterjedéssel kapcsolatos fogalmat szintetizálva./ Ezek a magasabb térkoncepciók pedig az időposztulátum integrációjával együtt az általunk ismert Univerzum minden hibáját kiküszöbölhetik, s a problémákat olyan mértékben oldják meg, amilyen tempóban az egyének szellemi energiái a felső létsíkok félanyagi régióiban kiterjednek. A térszemlélet szinkronizmusa megnyitja az ember útját a hiperkozmikus világok felé. Wictor Charon

– Több gondolkodó is felvetette már, hogy nem lehet újat kitalálni, csak emlékezni. Az igaz, hogy a jelenlegi korhoz, mindig igazítani kell a megfogalmazási rendszereket, de nem lehet figyelmen kívül hagyni írott történelmünk, olyan szegmenseit, amelyek valóban forrásként használnak minden kor újítói. És akkor még nem is tárgyaljuk ebben az összefüggésben a prehisztorikus történelmünk nem letagadható, de konzekvencia nélkül hagyható kulturális örökségeit. – Ez már tényleg sok lenne azoknak, akiknek, – ahogy Szentgyörgyi Albert mondaná, – “befagyott az agyuk”. Charon azt is mondja, hogy Az ezredforduló tudományának részlet-szintézisei csődhöz vezettek, mivel egyetlen koordinátának a törvényeit próbálták kiterjeszteni a Világ egészére. És hogy az új fizikus generációnak nem okoz majd különösebb akadályt, hogy az elődök által okozott problémákra konstruktív megoldások szülessenek.

Az új fizikus generáció, rugalmas hangolódási képességével egyre több mai kutató rendelkezik, bár a hangolódás “hozott” lappangó, nem kifejezetten tudatos fókusz következménye. A több-síkú gondolkodás megismerésével és alkalmazásával viszont ez a problémának nevezhető feladat is automatikusan kiküszöbölődik. – Egyébként meg ezt a “küszöb-törvények” garantálják is. A “küszöb-törvények” az ember szellemi pasportját, hangolódási képességét, frekvencia halmazát jelenti.

Murzsicz András

Mire is vagyunk képesek?

“Minden élőlényben van egy rész, amelyik önmagává szeretne kiteljesedni. Az ebihal békává, a hernyó pillangóvá, a megtépázott lélek teljes emberré. Ez a spiritualitás.”- Ellen Bass. Kaotikus, ám elképesztően termékeny korban élünk. Ahogy a nyugtalan állatok megérzik a közelgő földrengést, úgy érezzük mi is, hogy hatalmas változás van készülőben. Olyan átalakulás kezdetének vagyunk tanúi, amilyenre évezredek óta vagy talán még soha nem volt példa a Földön. Mind ugyanabban a cipőben járunk: – most tanuljuk, hogyan kell alkalmazkodni a tudatosság magasabb frekvenciájához. Egy olyan világból, ahol megtanultuk, hogyan lehet okossággal és akaraterővel áthidalni a köztünk és a többi ember között tátongó állítólagos szakadékot és megszerezni, amire szükségünk van. Most átlépünk egy másikba, ahol energiarezgéssel rendelkező lényekként szoros kölcsönhatásban állunk a többi vibráló, rezgő lénnyel. Magunk mögött hagyjuk az Információs Korszakot, és átlépünk az Intuíció Korába, amely komoly átalakulást jelent világszemléletünkben.  Penney Peirce

Wictor Charon írja valahol, hogy az Egregórák az általuk teremtett világgal szembesülve tudták, hogy nem tökéletesek. Azt hiszem így van ez az emberekkel is. – Tényleg csak ennyire volnánk képesek? A fizikai sík anyaga, még a tudósok is belátták, hogy önmagában az Ősrobbanáshoz sem volt elég, s hogy a látható anyaghoz, egy csomó nem látható szuperszimetrikus részecske kapcsolódik. Tudományosan kimutatott tény, hogy a jobb halántéklebeny stimulálása által különleges, intuitív élmények keletkeznek. Ezek sokkal mélyebb és mégis jóval tágabban értelmezhető tapasztalatokat produkálnak, mint amit a felszíni tudat képes értelmezni. Természetes és mesterséges ingerek, folyamatosan érnek bennünket, ezeket nem is tudnánk letagadni. Ez az, ami a civilizációnkat megteremtette. Először volt a Geocentrikus világkép, aztán lett a Heliocentrikus világkép, ami meg most van az az Egocentrikus világkép. És ez így van jól, de nem ebben fogjuk megtalálni sem az Istent, sem a végső válaszainkat. Így sem a teret, sem az időt nem lehet megérteni. A bölcsesség működési mechanizmusa a megismerésre, a megfigyelésre és a megértésre épül.

Nemsokára a vallás, a tudomány és az ember is el fog jutni oda, hogy nem csak a saját érzékszerveihez, birtokolható, lineáris logikájához képest vonja le a konzekvenciáikat. Az Ősrobbanás is csak azért „történt” mert a tudósok gondolkozása időben lejátszódó folyamat eredménye. Ötven év múlva, már ez a nézet is, – általánosan tekintve is csak meghaladott tézis lesz. Az érzékszervek eredő frekvenciája megegyezik az Univerzum anyagi frekvenciájával, ergó az ember jelenlegi gondolkodási, érzékelési szintje nem teszi elérhetővé, hogy kilépjen egy tágabb valósághalmazba. Ide is vonatkozik az a törvény, mely azt mondja; Hasonlót a hasonlóval lehet megismerni. Tudományunk egyre inkább feszegeti a külső világegyetemünk határait, s ez azt hozza magával, hogy az ember változni kényszerül. A sötét, vagyis az „ismeretlen” anyag tartja össze és egybe a galaxisunkat és határozza meg magát az életet. A tudomány hivatalosan a mai napig nem tud erre semmilyen elfogadható magyarázatot adni. – Egyébként meg ezen, simán túl fogunk lépni, mint már annyiszor, de szép lassan mégis visszakanyarodunk az ősi tudáshoz, hiszen már régóta ebből merítünk. /Ezeket a párhuzamokat figyelemben tartjuk blogunkra felkerülő írásoknál is./ A világegyetemünk mintázata, vagy a Galaxisfüzérek szövedékei a filamentek visszavezetnek a bennünket az időtlen intuitív tudáshoz. /Thorwald Dethlefsen pl. ezt vertikális gondolkodásnak nevezi./ Minden filament galaxisok millióit, milliárdjait tartalmazza, s ezeket szintén a sötét, vagyis az ismeretlen anyag tartja össze. Ez az ismeretlen nagyon összetett tudatalakzat-háló a gravitációs és a gyenge kölcsönhatás látható kontúrjaiként közelíthető meg legjobban az emberi elme számára.

A minőségek örökké áramló kavalkádja, nem szorítható tér és időbeli keretek közé, csak egy sík szempontjából vádolva az Ősrobbanással. – Ez maga a szellem, hiszen az sem látható, csak hatásaiban érzékelhető. Míg kívül keresünk, – mindig nagyobb és nagyobb, átfogóbb rendszereket találunk és ha csak a részletekre fókuszálunk a teljesség igénye nélkül borítékolva van, hogy nem a valóságot találjuk meg. Klasszikus fáma; amikor a sötét szobában tapogatják az elefántot és azon vitatkoznak, hogy csak az általuk tapasztalt dolog a valós. Egészen addig feszítjük a húrt kívül, ameddig valami belül is megváltozik. – Szembesülünk a belső végtelenségünkkel is. – Istenien nagy felfedezés ez. És emellett törpül el, szelídül meg igazán a hétköznapi ego. S ha máskor nem is, de ilyenkor megértjük az “alázat” lényegét. Hogyan léphetnénk hát ki a kozmoszba, ha a gondolkodásunk nem tudja felfogni, átölelni ezeket a hatalmas és mégis parányi távlatokat. És hol vannak már olyankor a fizikai test érzékszervei, amikor a szellem, a kozmikus állampolgárságát kapja vissza. – Valóban igaz, hogy valami olyasmihez vagyunk iszonyatosan közel, aminek semmi köze a távolsághoz.

De térjünk vissza egy pillanatra még a transzkraniális kognitív tudományra. A kognitív idegtudomány arról szól, hogy a megismerésnek mik az idegrendszeri alapjai. – Vajon mikor lesz az, amikor belátjuk, hogy a világegyetemmel egyetemben az agy is holografikus, képalkotó működési mechanizmussal rendelkezik. Anyagként, analitikusan kezeljük az agyat, s nem foglalkozunk azzal, minek is a kivetülése. Egyenáramú /tDCS/, vagy mágneses /TMS/ ingerléssel a halántéklebenyeken az agyféltekék működése módosítható. Ennek az egyik eszköze pl. a kreatív sapka, amit a Discovery science csatornán is bemutattak. Ugyanitt volt arról is szó, hogy a közbülső halántéklebeny stimulálásával sokkal gyorsabb a tanulási folyamat, illetve a tapasztalatszerzés. – Ezt természetesen katonai alkalmazás keretén belül vizsgálták és ha bevallják, ha nem,  tulajdonképpen a koherenciahossz frekvenciáival játszanak. De mi lesz ennek az eredménye? – Hiszen csak fizikai síkon belüli érdekekről beszélhetünk ebben az esetben is.

Jelenpillanatban a holografikus értelmezésben az információt, két dimenziósnak tekintik, ami egy felületet alkot, s ez verődik vissza az agyi receptorokon keresztül értelmezve. Ugorva egy nem köztudott párhuzamra. Csikszentmihályi flow-ja is kétdimenziós értelmezésben kerül ki például a vezetőképzések “elitjeinél” és itt zárjuk be a kört. – Egy plusz dimenzióként értelmezve, a floow egy mélységi tengelyt jelent valójában és így alkotja a filamentek tudatalakzat-hálóját, spirál-szövedékét és itt keresendő a sötét anyag, sötét energia értelmezhetősége is, de ehhez már intuíció szükségeltetik, azaz egyfajta nonlineáris, intuitív látás. /Ezzel a témával már érintőlegesen foglalkoztunk az Intenzív spirálok sorozatban/- Most, hogy egyre inkább szakadnak fel Maya fátylai, az egyre töményebb pszichikai nyomás következtében, – be fogjuk látni, hogy még a szivárvány is ebből az ismeretlen, – racionális aggyal nem megismerhető valóság-felfogásból táplálkozik. Hogy ez túl komplex? Túl intenzív? Nem elég érthető? Mindenesetre kutatásainkat az intuíció irányába folytatjuk, annak minél teljesebb megismeréséért.

Különböző utakat járunk. Lehet kemény, kényszerítő élményeken keresztül is tapasztalatokat szerezni, lehet elébe menni a sorsunknak, de valamikor mindannyian bensőnkből fogjuk tudni és élni, hogy mit jelent az intuíció, a dimenzióváltás. – Erről beszél ez a hölgy is.

“http://www.ted.com/talks/lang/hun/jill_bolte_taylor_s_powerful_stroke_of_insight.html“

Murzsicz  András

A Világegyetem háromféle állapota

Amikor sötét anyagról beszélünk, általában olyan részecskékre gondolunk, amelyek a fizikában jelenleg ismert részecskékkel nem hatnak kölcsön. Mivel nem hatnak kölcsön, nem bocsátanak ki semmilyen elektromágneses sugárzást, és nem is nyelnek el ilyet. A mi számunkra teljesen „láthatatlanok”. Mégis ott vannak elképzelhetetlen mennyiségben jelenleg is körülöttünk. A mai tudományos hipotézisek azonban nemcsak ennek a sötét anyagnak a jelenlétével számolnak, amikor a világegyetem kozmológiai állapotát modellezik, hanem egy úgynevezett sötét energiával is, amely egyfajta Atlasz titánként a világ kupoláját tartja. Más szavakkal: feszítőerőt képvisel a csillagok és galaxisok között, és megakadályozza, hogy a világegyetem teljes anyaga egyetlen gravitációs kollapszussá zsugorodjék. (1. ábra) A Világegyetem gyorsuló tágulását a tudomány emberei jelen pillanatban ennek a „sötét energiának” a számlájára írják.

Jelenlegi tudományos világképünkkel a Kozmosz mai állapota csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy a „szemmel látható”, tehát a műszereinkkel érzékelhető részecskék és energiaformák a Világegyetem teljes tömegének mindösszesen 4%-át alkotják (2. ábra).

Ugyanakkor a tudományos elméletek (ide értve a Lambda-CDM elméletet, és a Szuperhúr elmélet továbbfejlesztéseként, M-elmélet néven elhíresült Membrán-modellt), egyetértenek abban, hogy az anyag térben nem különül el, magyarán bármely formája ugyanazt a rendelkezésre álló teret tölti ki. A sötét anyag is a mi közegünkben létezik, csak nem észleljük, mert nem hat kölcsön. Ez pedig az arányok miatt nagyon érdekes. Mert ha elfogadjuk, hogy az általunk ismert anyag és energia (hadronok, leptonok, szabad quarkok, valamint az ismert négy erő) csak a világegyetem tömegének 3-4%-át működteti, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy arányuknál fogva a nem érzékelt részecskék az érzékelteknél többszörösen bonyolultabb szerveződéseket alkothatnak és működtethetnek ugyanabban a térben. A modern becslések szerint a sötét anyag a világegyetem teljes tömegének 22-24%-át alkotja, a sötét energia mintegy 73-74%-át. S ez a tömeg itt van velünk, itt mozog körülöttünk anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Ha feltételezzük, hogy az idők során az entrópia folyamata, mint egyetemes törvény, ugyanabba az irányba strukturálta a sötét anyagot is, mint a láthatót, s feltételezzük az ebből eredő negentrópia meglétét is (bizonyos feltételekkor, nyitott rendszerek esetében az entrópia csökkenhet is, lásd az emberi civilizáció összetettségének növekedését az időben, illetve a DNS és az életformák komplexitás-növekedését), eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a sötét anyag sem lehet amorf és homogén. Ha nem is az általunk ismertekkel teljesen megegyező, de azokhoz nagymértékben hasonló részecske- családokat és kölcsönhatási folyamatokat nyugodtan feltételezhetünk a sötét anyag részecskéi között is (nem tudjuk, mennyi van belőlük). Sőt. Mivel a mérések szerint a sötét anyag a „rendes anyag” mennyiségének ötszöröse, talán nem követünk el nagy hibát, ha azt feltételezzük: sokkal komplexebb struktúrákat alakíthatott ki belőle a természet, mint a „normális” anyagból. Nyilván ez a többletstruktúra nem azért valószínű, mert sötét anyagból ötször több van, hanem mert ez az ötszörös többletmennyiség több részecske vagy részecskecsalád lehetőségének is nagyobb teret enged. Ez viszont már jelentősen bonyolíthatja a szerkezeti összetettséget. Könnyen elképzelhető akár több „anyagi világegyetem” is ugyanabban a térben, ahol jelenleg éppen ülünk vagy állunk. S minderről semmi tudomásunk, mert a világainkat alkotó részecskék egész egyszerűen nem hatnak kölcsön egymással, illetve a műszereinkkel nem kimutatható módon teszik ezt. A tudomány jelenleg is több elméletet alkotott a sötét anyag értelmezésére, ami persze mit sem változott azon a tényen, hogy a nyugati tudósok egyszerűen nem tudják, nem értik, hogyan kellene értelmezniük a sötétanyag- rendszereket. Azt tudják, hogy van sötét (láthatatlan) anyag, és hogy van sötét (láthatatlan) energia. Azonban mostanára eléggé jelentős eltérések mutatkoznak a mérések és a számítások között ahhoz, hogy a standard számítási modellek ne legyenek működőképesek.

A régi hermetikus iratok csupán három különböző világegyetemet különböztettek meg. Akár Kelet-Ázsiát, Nyugat-Ázsiát, Indiát vagy a legrégebbi európai szent szövegeket vizsgáljuk, a hármasságra való utalás kikerülhetetlen. Az európai hermetika, Thoton (3. Kép), Cornelius Agrippán (4. Kép) és más hermetikus és kabbalista bölcseken túl a mai New Age-esekig a dolgok létezését három különböző szinten értelmezi. A kínai taoista bölcsek a halhatatlanság forrását – ahogyan erről Mantak Chia ír – a szellemtest felnevelésében, majd az ebből kiváló lélektest megteremtésében látták. Ez nem csak egy allegória vagy metafora volt, konkrét energetikai gyakorlatokkal célzottan sűrítették a chi-nek nevezett életerőt egy energiatest megformálásába, s életüket ebben a testben folytatták az „anyagi” ledobása után, egészen amíg meg nem alkották a legfinomabb, éterikus testüket. Az európai hagyományban ugyanezt a két síkot asztrális (érzelmi) és mentális (szellemi) világként tételezték fel, melyekbe a kiválasztott bölcsek alkalmanként utazásokat is tettek.

Hosszan lehetne sorolni azokat a kultúrákat, amelyek hasonló világképpel rendelkeznek, én most csak a két legtávolabbit hoztam fel példának. Az a közös bennük, hogy a világ háromféle állapotát három különálló rendszerként képzelik el, amelyek nem hatnak kölcsön egymással. A fizikai test érzékszervei nem képesek érzékelni az asztrális világ eseményeit, és az asztrális világ kavargó örvényei sem látják a mentális világ letisztult rezgéseit. A legtöbb ilyen iromány – tekintet nélkül rá, hogy mennyire régi –, abban is egyetért, hogy az ember a halála után közvetlenül az asztrálvilágba jut, amely egy szinttel az anyagi világ fölött helyezkedik el, s egy szinttel a hihetetlenül finom rezgésekből álló, mindent kitöltő mentális világ alatt. De nem azért jut ide, mert egyfajta transzmutáció történik. Nem új alakot vesz fel, hanem csak ráébred valamire, ami mindig is benne volt. E régi szövegek szerit ugyanis e hármasság egyetlen térben egyszerre létezik, azaz az emberi lénynek egyszerre van anyagi, asztrális, vagy pszichikai és mentális teste. Ugyanabban a térben és ugyanabban az időben. A halál pillanatában mindössze a szemléletmód változik meg, a kölcsönhatás módja. A mentális világ a legfinomabb rezgési sík e szemléletmódok szerint. Ezek a régi szövegek – és főleg Wictor Charon írásai – egyfajta energiáról is beszélnek ugyanakkor, ami a világban egyenletesen és mindenhol jelen van.  Mindnyájan olyan energiát értenek alatta, ami megteremti mindazt, ami csak létezik benne. Néhány szövegben csak Istenként értelmezik.

Bihari Péter