Talán már száz év múlva a matematika lesz a tudomány utolsó képviselője, ami a jelenlegi formájához képest még tudott alkalmazkodni. Hogy aztán a mennyiségi megközelítés, átadja a helyét a mélységi, tartalmi látásmódnak. Az alant szereplő cikkben többek között matematikai okokra is hivatkozott Verdi. Aztán mivel bizonyítják? – Az emberek belső érzeteivel. Egyébként Wictor Charon szerint az egész számokhoz képest, a törtek a mentál sík torzításai a psziché által.
Vajon mit mondanak ezek a számok? 1o8, 216, s ezek után a 432.
“Mostanában jó és rossz zenét egyre inkább szubjektív alapon különböztetünk meg, sőt lassan már a különbségtétel önmaga is bűnnek, vagy legalábbis cikinek és elavultnak számít. Persze ez nem csak a zenében van így, hanem az élet sok más területén is. A modern társadalomban élők egyre kevésbé fogadják el az ő személyes megítélésük felett álló és attól független szabályok létezését. Persze ez nem fog azon változtatni, hogy ha figyelmen kívül hagyjuk a természet törvényeit, biztos mi húzzuk a rövidebbet. A zene mostanában már csak egy fogyasztási cikk, ömlesztik is ránk tonnaszám, szinte elmenekülni sem lehet előle.
A baj mindössze annyi, hogy ezt is teletömik mindenféle „E” számokkal, térfogatnövelővel, állagjavítóval, adalékanyagokkal, hogy tetszetős legyen, és ezért azt gondoljuk róla, hogy jó zene még akkor is, ha teljesen üres, vagy ami még ennél is rosszabb, ha tele van a személyiségünket pusztító dolgokkal.
Az ókori görögök számára a helyesen megkomponált zene, amelyben minden egyes hangnak önálló értéke és tartalma volt ezzel szemben nagyon komoly erkölcsi értékkel rendelkezett, mert képes volt arra, hogy a hallgató jellemét fejlessze. 
A középkor óta elterjedt zenei felfogás szerint viszont a zene hatását mindössze a hangok egymáshoz való viszonya határozza meg, nem pedig a megszólaló hangok magassága önmagában. Részben ennek a megközelítésnek volt az eredménye, hogy a normál „A” hang annyiszor és olyan tág határok között változott a történelem folyamán. Néhány példa erre: az 1720-ból származó angol hangolósíp a normál „A” hangot 380 Hz-en határozza meg, ezzel szemben azok az orgonák, amelyeken Johann Sebastian Bach játszott Hamburgban vagy Weimarban 480 Hz-es normál „A” hanghoz voltak hangolva. A tizenkilencedik század elején erős tendencia alakult ki a normál “A” fokozatos emelése irányában. Ezt a folyamatot végül az énekesek tiltakozásának hatására 1859 február 16-án a francia kormány egy törvény kibocsájtásával állította meg, amelyben a normál “A” hangot 435 Hz-en rögzítették, és diapason normal néven vált ismertté Franciaországon kívül is. Ebből a normál “A” hangból egy 258.65 Hz-es “C” hang származik, aminek egy alternatívája az úgynevezett filozófus hangolás, amelyben ez a “C” hang 256 Hz. Ehhez a “C” hanghoz egy 432 Hz-es “A” hang tartozik. 1884-ben Giuseppe Verdi írt egy levelet az Olasz Állami Zenei Bizottságnak, amelyben kéri tőlük a normál “A” hang 432 Hz-en történő rögzítését, amit matematikai okok miatt tartott szükségesnek és annak ellenére, hogy nem járt sikerrel a kérése, ő saját maga ezt a 432 Hz-es hangolást használta. Ezt a hangolást azóta is Verdi-hangolásként ismerik. Ez utóbbi hangolás nagyon kényelmes hiszen a 256 a kettes szám nyolcadik hatványa, ezért minden oktávban egész szám a “C” hang frekvenciája, de erről a hangolásról később részletesen is beszélek. A normál “A” hang története persze folytatódott. Talán érdemes megemlíteni azt a konferenciát 1939-ben, amelyiken a normál “A” hangot 440 Hz-re módosították. Az egyik szervező és a módosítás javaslója is Joseph Goebbels náci propagandaminiszter volt. A javaslatot több tízezer zenész tiltakozó petíciója ellenére elfogadták és 1955 óta ISO szabvány.
Felmerül a kérdés, hogy van-e egyáltalán jelentősége annak, hogy milyen hangmagasságot választunk referenciaként. Ha van ennek valamilyen hatása, akkor az milyen és hogyan vizsgálható? A következőkben egyrészt néhány figyelemreméltó adatot szeretnék felsorolni, ezenkívül egy különleges kísérletet, amelyikben a különböző hangmagasságok hatását értékelték.
Az agy a hétköznapi gondolkodás folyamata közben 14 és 40 Hz közötti frekvencián bocsájt ki hullámokat, ez azonban csak bizonyos típusú dendritek működésének az eredménye, amelyek a domináns agyféltekében találhatók. Amennyiben a két agyfélteke működését 8 Hz-en tudjuk egymással szinkronizálni, akkor egy harmonikus működést érünk el, amelyben maximalizálni tudjuk az információ áramlást a két agyfélteke között. Erről agykontrollosok és meditációt gyakorlók tudnak a legtöbbet. Ezenkívül a DNS másolási frekvenciája és a Föld alap rezonanciája is 8 Hz. Ez utóbbit Schumann rezgésként ismerik, amelyik egy globális elektromágneses rezgés a Föld felszíne és az ionoszféra között. A zene alapvető eleme különböző hangok harmonikus összecsengése. Amennyiben a zene alapja a korábban említett 256 Hz-es “C” hang, amelyik nem más mint a 8 Hz-es természetes frekvenciáknak öt oktávval magasabb felharmonikusa, akkor a zene amit hallgatunk, összhangban lesz ezekkel a testünket és környezetünket felépítő rezgésekkel és segíteni fog abban, hogy harmóniába kerüljünk saját magunkkal és a minket körülvevő világgal, sőt még az egészségünk megőrzéséhez is hozzájárul, ami nem más mint a testünk harmonikus működése. Ezzel szemben, ha a referenciapontunk 440 Hz, akkor függetlenül attól, hogy milyen stílusú zenét csinál, vagy hallgat valaki, mindenképpen egy disszonanciát hoz létre a zene és önmaga, valamint a természet között. Ez a hatás nem csak a zenei stílustól független, hanem még attól is, hogy milyen hangközrendszert építünk fel erre a frekvenciára. Ez a disszonancia pedig gyengít minket fizikailag és mentálisan is, aminek következtében könnyebben irányíthatóvá és kihasználhatóvá válunk. Ez megmagyarázhatja, hogy olyanok akiknek hatalom van a kezében és fizikailag valamint mentálisan is uralni akarnak minket, mint pl. a korábban említett Joseph Goebbels, miért mutatnak egyáltalán érdeklődést a hangolás kérdése iránt.
Ha körülnézünk a világban, akkor azt is láthatjuk, hogy a népi hangszerek származási helyüktől függetlenül követik a fentebb említett természetes frekvenciákat. Egy Koreából származó furulya hangjainak frekvenciái például a következők voltak: 597.2 Hz, 651.6 Hz, 716.8 Hz, 796.4 Hz, 896 Hz, 1024 Hz,1102.4 Hz, 1194.4 Hz. A furulya hatodik hangja egy “C” hang, amelyik a 256 Hz-es “C” hangnál két oktávval magasabb. Egy másik furulya alaphangja, amit Etiópiában vettek meg egy pásztorfiútól 512 Hz volt. Hasonló hangszereket találtak Görögországban vagy Közép-Amerikában is. A 256 Hz-es “C” hangra, vagyis 432 Hz-es “A” hangra történő hangolás tehát az emberi természetből adódó hangolás. Az is érdekes tény, hogy még a modern orvostudomány is sokféle diagnosztikai és terápiás céllal használ különböző hangvillákat, amelyek frekvenciája a kettes szám valamelyik hatványa, 64 Hz-től 4096 Hz-ig. A hanggal történő gyógyítás egyébként évezredek óta ismert, használhatnak hozzá hangvillákat, speciális hangolt edényeket, hangszereket vagy mantrákat. Indiában még most is élnek olyan mantra-gyógyítók, akik képesek még a kígyómarást is kezelni.
Annak megállapítására, hogy milyen módon befolyásolják a gondolkodásunkat és érzelmeinket a különböző hangmagasságok, pontosabban az hogy milyen hangmagasságot választunk a hangrendszerünk referencia pontjának, komoly vizsgálatokat végeztek az Egyesült Államokban, Olaszországban, Németországban és Svájcban összesen több ezer ember részvételével és közel húsz éven keresztül. A kísérlet maga igazán egyszerű volt. A résztvevőknek két pár különböző hangról kellett leírást adniuk. A hangok megszólaltatásához először két monokordot használtak, az egyik húr 128 Hz-re a másik pedig 130.828 Hz-re volt hangolva. Mindkét hang egy “C” hang, de az első a korábban említett filozófus hangolásban, a második pedig a 440 Hz-es normál “A” hanghoz viszonyítva. A második összehasonlításban egy 216 Hz-es és egy 220 Hz-es “A” hang szerepelt. A két hang megszólaltatását annyiszor ismételték meg, ahányszor azt a vizsgálatban résztvevő személyek kérték, a lejátszás sorrendjét pedig váltogatták. A hallgatóknak mindössze annyit mondtak, hogy két különböző hangot fognak hallani, amelyek közül az egyik magasabb, a másik pedig alacsonyabb, de a hangmagassággal nem kell törődniük, hanem próbáljanak arra összpontosítani, hogy a két hangnak van-e valamilyen belső jellege, és hogy ez a tulajdonság azonos-e, vagy különböző a két hang esetében. Ezt a kísérletet később elvégezték fuvolákkal, hegedűkkel, zongorákkal is, sőt azt is váltogatták, hogy ugyanabból a hangszerből egyszer egy tanuló kategóriájút máskor pedig egy kiemelkedő minőségűt használtak, annak érdekében, hogy kiderüljön vajon a megszólaltatás módja okoz-e valamilyen eltérést abban, ahogy a hallgatók értékelnek egy hangot. A vizsgálat sok évig tartó számtalan ismétlése után azonban a kutatók egy nagyon egységes és meglepő eredményre jutottak. Nézzük át röviden a négy hang által keltett benyomásokat és érzéseket a több ezer hallgató leírásainak összegzése után:
220 Hz-es “A” hang: 3-8 %-a hallgatóknak azt mondta, hogy szépnek és stimuláló hatásúnaknak találta, 90 % felett volt viszont azoknak az aránya, akik azt mondták, hogy kényelmetlennek, nyomasztónak, elnyomónak, irritálónak vagy agresszívnek találták. Számukra ez a hang olyan volt, ami szinte fájdalmat okoz a belső fülben és a külsődleges szépség mögött, mintha egy tőrrel döfnék meg őket.
216 Hz-es A hang: 3-8 %-a hallgatóknak azt mondta hogy személytelennek hangzott számukra, ezzel szemben 90 % felett volt azoknak az aránya akik a pontos, teljes, békés, tiszta jelzőkkel írták le. Sokan úgy fogalmaztak, hogy ez a hang elégedettséggel töltötte el őket, sőt olyanok is, akik szerint a naphoz hasonlóan fénnyel teli volt.
130.828 Hz-es C hang: 3-8 %-a a hallgatóknak ezt a hangot boldognak, dallamosnak és fényesnek írta le, de 90 % felett volt azoknak az aránya, akik a következő jelzőket használták: harapós, irritáló, kellemetlen, kissé orrhangú, olyan, mintha valaki egy táblát kaparna a körmével, beszűkít, összeszorít, egy olyan réteget tesz az ember mellkasára, amit át kell törnie, hogy lélegezni tudjon, feszültséget okoz, belefúródik az emberbe és a saját ritmusa ellen megy, idegessé tesz, vésztjósló.
128 Hz-es “C” hang a hallgatók 3-8 %-a számára kérdésekre ösztönző, kissé nyugtalanító volt azonban 90%-uk ilyen leírásokat adott: az emberi lényhez tartozik, sok teret ad, békésnek, kellemesnek és teljesnek hangzik, harmóniában van az emberrel, ezt hallva az ember kiegyenesedhet és szabadon és mélyen lélegezhet, bizalmat ébreszt, olyan mintha a szívben visszacsengene, olyan mintha mindennek az alapja lenne mégis teljesen szabadon hagyja az embert.
Ha azt is számításba vesszük, hogy sok hallgatónak nehéz volt az érzéseit szavakba foglalni a 90 % feletti hasonlóság a leírásaikban igen figyelemreméltó. Ezt az arányt nem befolyásolta sem a megszólaló hangszer fajtája, sem pedig minőségi színvonala. A kísérletek alatt azonban még egy nagyon fontos megfigyelést tettek a kutatók. Elektromosan megszólaltatott hangokkal a vizsgálatot nem lehetett elvégezni. Ez nem csak szintetizált hangokra vonatkozott, hanem még akusztikus hangszerek elektromosan erősített hangjára, vagy hangfelvételekre is, nem azért mert az így megszólaló hangok frekvenciái nem ugyanazt a hatást keltik bennünk, hanem azért, mert sokkal kevésbé tudatosíthatóvá válnak ezek a hatások. Viszont, amikor lassan, szinte kizárólag erősített zenét és felvételeket hallgatunk, mindazok a hatások, amelyek kedvezőtlenül befolyásolják személyiségünket, feszültséget és bizonytalanságot keltenek bennünk, saját természetünk vagy egymás ellen hangolnak minket, vagy akár még az egészségünket is rombolják, még sokkal veszélyesebbek, ha rejtve maradnak. A zenészek felelőssége egyértelmű ebben a helyzetben, de ők azok, akik a legkönnyebben tehetnek is azért, hogy ez a helyzet megváltozzon. Még a zenészeknél is sokkal nagyobb felelősség terheli azonban a zenét oktatókat, és azokat, akik az oktatási rendszereket alakítják ki, hiszen rajtuk múlik, hogy az emberek általában tudnak-e, vagy tudhatnak-e ezekről hatásokról aminek egyre nagyobb mértékben ki vannak téve. Elgondolkozhatunk azon, hogy mit is jelent jól behangolva lenni. Ez csak annyi lenne, hogy egy hangszer önmagában, vagy más hasonlóan hangolt hangszerekkel együtt nem tűnik disszonánsnak? Vagy akkor vagyunk jól hangolva, ha egy erősen megkérdőjelezhető eredetű nemzetközi szabvány szerint hangolunk be? Vagy akkor vagyunk jól hangolva, ha megismerjük a minket körülvevő és ugyanakkor bennünk is jelenlévő természetet és a zenénket úgy építjük fel, hogy ezzel legyen összhangban?
Gáspár Péter
CHARON INSTITUTE 