Időutazás?

A tudósok nagyon jól tudják, hogy az idő csak egy formája a térnek, így időben éppúgy mozoghatunk előre és hátra, amiként a térben – állítja H. G. Wells, 1898-ban megjelent elbeszélésének időutazója.

Az időutazás azért olyan vonzó lehetőség, mert „igazában az idő foglyai vagyunk. Nem választhatunk, hogy előre vagy visszafelé akarunk haladni benne”.

1915-ben Einstein közreadta általános relativitáselméletét, amelyben négydimenziós szövetként írta le a Világegyetemet; három dimenziót ad a tér, egyet az idő. Minden anyag- és energiadarab meggörbíti ezt a szövetet: úgy változtatja a Világegyetem alakját, hogy attól az anyag és az energia vonzást érez – ez maga a tömegvonzás. A Nap például mélyedést kelt ebben a szövetben, a körülötte keringő bolygók pedig, ha nem volna lendületük, belehullanának ebbe a mélyedésbe. Emiatt keringenek a bolygók a Nap körül, akár a játékkaszinó forgó rulettkerekén a golyók.
Azt még könnyű elképzelni, hogy a tömegvonzás hullámzó tájképe hatással van a térben való mozgásra, de nehezen megfogható, hogy mindez az időbeli mozgásra is igaz – az idő is hullámzik. Zsúfoljunk össze kellő mennyiségű tömeget és energiát egy elegendően kicsi térrészben, és még az időt is hurokba fűzhetjük olyasféleképpen, mintha összecsavarnánk egy gumilemezt úgy, hogy a végei összeérjenek. Így végighúzhatjuk ujjunkat a lemez felületén, és sohasem érünk a végére. A Világegyetemnek ebben a formájában végtelenül sok alkalommal ismétlődik minden pillanat.

Kurt Gödel osztrák matematikus vette észre elsőként, hogy az általános relativitáselmélet lehetőséget ad időhurkok létrejöttére. 1949-ben egy cikkben áttekintette, miként változtatta meg a Világegyetemről alkotott felfogásunkat a relativitás felfedezése: „Ezekben a világokban el lehet jutni a múlt, a jelen és a jövő bármely tartományába, és vissza is lehet jutni onnan, pontosan úgy, ahogyan más világokban el lehet utazni a tér távoli tartományaiba.”

Gödel megoldotta az Einstein-egyenleteket és arra jutott: ha a Világegyetem forog, akkor az idő hurkokban haladhat. Mivel Einstein közeli barátja és kollégája volt, neki is megmutatta az eredményt. Einstein kijelentette: őt is „aggasztja” ez az eshetőség. „Érdemes volna megfontolni, hogy fizikai alapon nem kellene-e kizárni ezeket a lehetőségeket” – írta válaszul a Gödel-féle cikkre. Gödel a jelek szerint egyetértett vele: úgy vélte, ki kell zárni, hogy ilyesmi történhessék. A Világegyetem semmiképpen sem engedheti, hogy az ember föl-alá utazgasson az időben. (A jelenlegi emberi tudat és gondolkodás, a korlát. Ennek adott frekvenciája van, s ebből a rezgés-állapotból kiindulva mondhatjuk, hogy nem lehetséges. A jelenleg szférikusan is itt tartózkodó intelligenciák, erre már bőséges bizonyítékot vonultattak fel. a szerk. )

Einsteinnek tulajdonképpen nem volt miért aggódnia. Gödel munkája alapos volt, de haszontalan. A galaxisok mozgása arra vall, hogy Világegyetemünk nem forog, vagyis az időben nem alakulhatnak ki természetes hurkok. Ha használható időgépet akarunk szerkeszteni, a magunk hasznára kell ilyen hurkokat előállítanunk.

Vannak is elképzeléseink róla, hogyan kellene belevágnunk. Az első ötlet 1976-ban fogalmazódott meg, amikor a louisianai New Orleansban, a Tulane Egyetemen Frank Tipler felvázolta egy időgép tervrajzát, és kimutatta: Egy igen nagy tömegű és végtelen hosszúságú, gyorsan forgó henger úgy deformálná a Világegyetem téridőszövetét, hogy abban már létrejöhetnének időhurkok. Tipleré persze nem lenne igazán használható időgép. Wells nyilván nem ilyet képzelt el; az ő időjárója olyan gépet épített, amely elfért odahaza. Mellesleg végtelen hosszúságú hengert semmiféle gyárban nem lehetne előállítani. De van más lehetőség is! Használjunk a természet által már rég megalkotott időgépet!
Hogy 1991-ben Richard Gott princetoni asztrofizikus mire jutott, és még milyen elméleti lehetőségei vannak az időutazásnak, megtudhatják a Nagy kérdések című sorozat fizikáról szóló kötetéből.

forrás;ng.hu

(Érdekes megfigyelni, hogy az időutazás mint olyan szintén az elme egyik menekülési útvonala lenne, ha nem szegne meg síktörvényeket. Ezek a legtöbb esetben nem is kerülnek a felszíni tudatba. Ha követjük legújabb-kori történelmünket, szinte kizárólag külső eszközök és körülmények megváltoztatása a cél, a szándékozó legkisebb változása nélkül. – Mint ahogy a fenti cikkben is teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletező személyét.

Szerencsére egyre inkább sejtetni engedik egyes kultikussá váló filmek, hogy bizonyos mondanivalók, – azok tartalmai több síkon is értelmezhetőek. Egy jóval tágabb érzékeléssel, jóval tágabb megismerési lehetőség is kibontakozik. – Ezt nem lehet elérni senki helyett és senki nélkül sem. Mert lesz, akinek ez az írás is csak szavak egymásutánját jelenti. S ez is teljesen rendben van. a szerk.)

AZ IGAZI IDŐGÉP

Az emberi agy és a psziché ideon-kötegek központi elosztóállomása. Ezért mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.

Az okkult tudomány búvárai előtt ismeretes az ideonszinkronion, a pszichoszinkronion és a hieroszinkronion gondolkozás technikája. Az egyik spiráljáratokat átvágva rövidíti meg az időben lefolyt események szemléletét, a másik kiemelkedve az egész spirálrendszerből, a rendszert tekinti át részletek helyett, végül a harmadik az Morfogenetikus mező engramjait olvassa el.
A dimenziótudomány objektívje azáltal hatol be az idő mélységeibe, hogy ideonszálak, pszichonganglionok és dimenzióidomok koordinátájába helyezkedjék mentális imagináció útján, azután a nyert eredményeket földi fogalmakká transzformálja.

Az élet célja nyilván nem az egysejtű, primitív formákban rejlik. A világot irányító Kozmikus Elme a legtökéletesebb képletet keresi, hogy három világrendszert egyensúlyba hozhasson a fizikai síkon. E célból a természet élőlények milliárdjainak ad átmeneti konstrukciót, és azokat változó körülmények között asztromentális hatásoknak teszi ki. A reakció módja és gyorsasága dönti el, hogy mekkora a szerkezet teherbírása.

Hiperkozmikus célkomplexumok csak helyi koordináta felett álló dimenzióban találhatnak támasztékot. A Dimenziókorszakban minden jelenség oka a vele párhuzamos vagy rá merőleges koordinátában van. Sohasem érhető tehát el a természet világának tüneményeiben “elégséges ok” a materiális síkon, amint azt az elmúlt eón tudósai hitték.  Az egymás fölé épülő, egymásra minden irányban merőleges világszisztémák anyaga, energiája és élete szüntelen csereforgalomban van. A Dimenziókorszak harmadik évezredétől számítva, pl. a csillagászoknak tudatos pszichikai tréning útján rejtett érzékszerveket kell kifejleszteniük.

Felismerik ugyanis, hogy a legnagyobb távcső vagy radarteleszkóp sem használ annak, akinek gondolkodóképessége nem szupranormális méretű.

Az alsó koordinátákból felfejlődött entitások érintkezési pontja születésük talajával egyre inkább elvékonyodott. A planétatestek mindig kevesebb energiát szolgáltattak szülötteik részére. A kultúrák, melyek kifejlesztését a dimenziópionírok ambicionálták, már egyáltalán nem voltak többé kizárólag fizikai jellegűek, akár más dimenzióban is keletkezhettek volna. A gondolkodó lények lelki élete, intellektuális habitusa egészen kerubivá tisztult.

 És egy titokzatos élettani operáció folytán, amelyet a Tér Szelleme sugallt híveinek, egyszerre összezsugorodtak a fizikai világ tartópillérei. A fizikai kozmosz elmerült az idősáv mélységében, s a belőle kilépő lények ott folytatták életüket magasabb szinten, ahol a múltba süllyedő világ talaján kiépítették mentális miliőjüket.

A fizikai valóság eltűnt, mert többé nem volt rá szükség. A legsűrűbb állományú bázis szerepét ettől kezdve a pszichikum vette át.

 Wictor Charon