A NAP OLYAN HANGOS, HOGY HA AZ ŰRBEN LENNE LEVEGŐ, A FÖLDÖN MEGSÜKETÜLNÉNK
A hang terjedéséhez szükség van valamilyen közegre, ami a mindennapokban jellemzően a levegő. Mivel azonban az űr közel tökéletes vákuuma légüres tér, ott a hangok sem terjednek. A gyakorlatban ez ritkán okoz problémát, legfeljebb a sci-fi filmek űrcsatáiban kell kicsit elszakadni a fizika törvényeitől. Az asztronauták nyílt űrbéli csevegését meg elsősorban nem ez lehetetleníti el, hanem hogy szkafander nélkül amúgy sem kapnának levegőt, a beszélgetéshez meg nem árt életben lenni. A világ csöndjének azonban van egy kifejezetten jótékony hatása: ennek köszönhető, hogy nem szenvedünk maradandó halláskárosodást a csillagok hangzavarától.
A csillagoknak ugyanis nagyon is van hangjuk, ráadásul elég változatos: a belsejükben zajló fizikai folyamatok hatására úgy rezegnek sok-sok különféle frekvencián, akár a templomi harangok. Ha a világűrben lenne levegő vagy más, hasonlóan hatékony hangvezető közeg, Naprendszer-szerte hallani lehetne a Nap tízmillió különféle zenei hangnak megfelelő zenebonáját.
Méghozzá jó hangosan. A Nap 383 jottawattos (383 000 000 000 000 000 000 000 000 wattos) teljesítménnyel sugározza magából az energiát, ez hangerőre fordítva nagyjából 290 decibeles fülsiketítő ricsajt eredményezne. Itt a Földön persze ennél valamivel visszafogottabb lenne a Nap koncertje, hiszen a hangerő a távolság növekedésével csökken, és a bolygónk 150 millió kilométerre kering a csillagjától.
A Napról 2013. június 20-án készült felvételen egy fler (a naplégkör egy korlátozott részének hirtelen erős kifényesedése) látható a kép bal oldalán.
A Nap földi hangereje körülbelül 125 decibel lenne. Ezt az értéket segít elhelyezni, hogy a 120 decibel nagyjából annak a zajszintnek felel meg, mint ha 100 méterről hallgatnánk végig egy sugárhajtású repülőgép felszállását, míg a 130 decibel már az emberi hallás fájdalomküszöbe – de ha huzamosabb ideig vagyunk egy hangnak kitéve, már ennél alacsonyabb hangerő is maradandó halláskárosodást okozhat.
Szóval, bár izgalmasan hangzik, hogy akár a saját fülünkkel is hallhatnánk a Napot, azért ne sajnáljuk túlságosan, hogy ettől az élménytől megfoszt minket a világűr néma üressége.
Bolcsó Dániel
A rezonanciagyűrűk szerepe a csillagképződésben
“Az NGC 3081 itt szinte szemtől szemben látható. Más spirális galaxisokkal összehasonlítva kicsit másképp néz ki. A galaxis korlátozott spirális központját egy fényes hurok veszi körül, amelyet rezonanciagyűrűnek hívnak . Ez a gyűrű tele van fényes klaszterekkel és új csillagképződésekkel.
Ezek a gyűrűk különösen rezonanciáknak nevezett helyeket képeznek , ahol a gravitációs hatások a galaxisban a gáz halmozódását és bizonyos helyzetekben történő felhalmozódását idézik elő. Ezeket a „bár” jelenléte a galaxisban, mint például az NGC 3081 esetében, vagy más közeli objektumokkal való interakciók okozhatják. Nem szokatlan, hogy az ilyen gyűrűket akadályos galaxisokban lehet látni, mivel a rudak nagyon hatékonyan gyűjtik a gázt ezekre a rezonancia-régiókra, és halmozódásokat okoznak, amelyek aktív és nagyon jól szervezett csillagképződéshez vezetnek.”
Azért azon érdekes lehet elmolyolni, hogy rendben van, hogy nem halljuk a csillagok hangját, de az állítólagos “sötét anyag” vajon milyen hordozó közegként értelmezhető?
Lehet, hogy nem is lineáris?
Lehet igaza van néhány gondolkodónak, amikor azt mondja; – Az ember a csillagok táncát járja…
Azt már ragozzuk egy ideje, hogy a tudomány racionalitása, jelenlegi kompetenciája a tér-idő valóságtartalmára vonatkozik.
Még jó, hogy mindig is voltak olyanok, akik tágítják az emberi értelmezést akár a rezonanciák, frekvenciák birodalmában is.
Hiszen, ha a sötét anyagot szimplán a pszichikai síknak értelmezzük, akkor megint csak feltehetjük a kérdést, hogy az ember legtöbb esetben miért csak szenvedő alanya a saját gondolat és érzelem-világának?
Lehet, hogy sokkal több értelmezhető valóságalapja van , hogy miért építkeztek őseink a csillagok megfigyelésére alkalmas objektumokat?
Ha nyitott elmével vizsgáljuk a csillagok tudományát esetleg az asztrológiának is van létjogosultsága interdiszciplinárisan?
Ilyenkor egy kicsit szűk keretnek is érezhetjük, hogy ha csak az elektromágneses tartomány törvényeit akarjuk ráerőltetni, – mondjuk több síkon is zajló valóságunkra. A mi dimenziónk elektromágneses. Mi is felváltva vagyunk hol elektromos, hol mágneses állapotban, hol vonzanak dolgok, hol feszültségeket keltenek és ehhez képest a “fekete lyuk” egyáltalán nem szupernehéz, pusztán a felfogása az, a túl sokat gondolkodó elmének. De ezek a dolgok is szép lassan egyre tisztább megvilágítást kapnak, mert a “rejtett” működési mechanizmusok, a jelek szerint nem is rejtettek, – pusztán távolságban, – mennyiségi értelmezésben kevésbé értelmezhetőek.
Murzsicz András
CHARON INSTITUTE 