A katarzis elött

Most, hogy így tovább gyorsulnak az események, – pusztán csak egy-két megjegyzést engedjenek meg,

Követve a társadalmi és gazdasági erőáramlatokat, már letagadhatatlan módon, mindenki érzi a változások “szellemét”. A korszak-váltás szükségességét is egyre inkább látjuk kibontakozni. De azon is el lehet gondolkodni kicsit, hogyha nem lenne ma az, ami van, akkor nem lenne “mihez képest” sem beszélni a korszakváltásról. – A mi civilizációnk elkényelmesedett és nem életképes már. Ez tény. Hiába tudjuk, most azon megyünk keresztül, hogy ezt kötelező jelleggel a saját bőrünkön tapasztalva meg is kell élnünk. Ennek a vajúdásnak vagyunk a kezdetén.

Még egyszer; – hogyan beszélhetnénk bármilyen megjósolt, vagy időszerű korszakváltásról, ha minden simán csak csodálatos lenne? Rengeteg következetes munka van abban, hogy így el legyen terjedve a káosz. Az ide vonatkozó paragrafus pedig az, hogy minden új rend kialakulásához szükség van az előző káoszára. Ezt folyamatosan ragozzuk oldalunkon, bár a napi ilyen és olyan véleményezésből jó ha kimaradunk. Ütköztetik a tömegeket, dívik az általánosításon alapuló ítélkezés, az elfojtott indulatoknak, fel nem ismert félelmeknek szabad teret adó elégedetlenség, ami tulajdonképpen nem fakad másból, mint hogy simán nem ismerjük Önmagunkat, de a saját világunkat sem. Egy dolgot ismerünk és ez pedig az elvárásunk, s hogy ennek másképp kéne lennie. Ezeket függővé tesszük vallástól és mindenféle hovatartozástól. És igen szinte mindenben simán általánosítunk. Legyen az migráns-kérdés, vagy akár Amerika, vagy a “nyugat” megítélése és még sorolhatnánk a végtelenségig a felsorolást.

Csak gondoljunk bele! Onnan tudhatom, hogy „tömegember” vagyok, hogy gondolkodás nélkül simán általánosítva ítélem például a migránsokat, – Pedig simán – hallgatólagosan azért szétziláltuk a Közel keletet, Afrikát és ezt is lehetne folytatni és nem kellemes amikor visszanyal a fagyi.

– Vajon miből alakultak ki a “jóléti társadalmak”? Mint ahogy a fáma mondja egyetlen hópehely sem érzi magát felelősnek a lavináért… – Aztán… Simán elítéljük Amerikát is, pedig már ott is a megkeseredett emberek fegyveresen lázadoznak pl. Oregonban. Persze hírzárlat volt, csak úgy mint ahogy pl. Kölnben is megpróbálkoztak vele. Eladtuk a felelősségünket simán az arctalan „csak okos embereknek”.

Dívik a kedves összeesküvőknél is az “akarat-bajnokság” meg a szertartásos mágia és ez csak messziről látja az élet valódi értelmét.

Ennek így, simán nincs köze a titkos tanokhoz. Teljesen más dolgokat titkolnak és ezek jóval prózaiabbak. – Egy dolgot jó lenne ha megértenénk! Legyenek azok szabadkőművesek, és minden efféle, kikről feltételezzük, hogy okult tanítások, feltételezett ismeretek birtokában vannak. Az nem az! – Az illúzió, vagy maximum “költői megszemélyesítés”. Pusztán több információval rendelkező sokat agyaló egyedek halmaza. Egy dolgot leszögezhetünk. – Vádolni Őket bölcsességgel, simán ügyészi túlkapás lenne.

Tisztában vagyunk vele, hogy sok kísérlet folyt az okult képességek megszerzésének irányában és valameddig el is jutottak a katonai alkalmazásban, de valós szignifikáns eredményeket nem érhetnek el, mert polarizált létezésben a homogén rossz sem létezik és morál nélkül az objektivitás sem képzelhető el. Amit meg annak neveznek jellemzően, az csak azért szükséges, hogy a tiszta ideákból táplálkozó legbensőbb Emberiességre vonatkozó igény megmutatkozzon. Értsük meg! Míg össze nem omlik a jelenlegi társadalmi struktúra, addig nem lehet újat építeni helyette. Toldozni foldozni a nagyját elhazudni nem lehet már. S kreativitásban nincs hiány… – Az energia-kérdés, a környezetszennyezés és egyebek az nem probléma, hanem feladat és megoldható.

– Szóval a prózai okok pedig a valódi technológiai fejlettségünk, – szűkebb és tágabb “környezetünk” valós információi. Az emberi identitás valódi működési mechanizmusa. És ezt hosszú hosszú évszázadok óta igyekeznek elfedni. Tehát nem rendelkeznek semmiféle különleges képességgel, amit a titkos tanokban résztvevők bármilyen szinten is bírhatnak.

– Félreértés ne essék! Legmélyebb tiszteletem azoknak, kik kivételek ezen megállapítások alól. Sőt tiszteletem azoknak is, kik táblahordozó élharcosai a most kialakuló katarzisnak. – Azoknak is, kik belebetegednek a hatalom és pénz talmi csillogásának bűvkörébe, melyért akár csontig hatoló lelkiismeret furdalással is lehetnek kárpótolva. Nem könnyű út egyik sem, mindennek megvan és meg is lesz az ára.

Miért is kell az információkat birtokolni? – Mert másképp nem lehetne terelni az embertömegeket. – Egymásnak ugrasztani őket… Politikusokból kakasviadalt rendezni… – és ezt is lehetne sorolni bőven. Viszont ahol – „csak sok okos ember” van együtt magasabb eszme rendszerek nélkül, – ott mindig simán borulni fog a bili.

És nem utolsó sorban elmaradna érdeklődés hiányában még a korszakváltás is.

De hát kérem! Ekkora információ-robbanásban, hogyan lehetne simán titkolni sokáig valamit is. Figyeljük meg, hogy a történelem során, mindig rendelkeztek plusz információkkal, azok akik formálták azt.

De milyenekkel?

Hogy vannak párhuzamosan velünk létező más civilizációk, hogy van élet egy csomó bolygón?

Hogy síkokra, dimenziókra van tagolva a létezés?

És hogy ezek nem csak a messzi jövőben lesznek majd, hanem ma is meghatározzák a mindennapjainkat?

– Mert mindent a rezonancia határoz meg. Ennek van egy kollektív tehetetlenségi faktora, de a lavina már nem visszatartható. A demokráciában, csak az állatembert sikerül mindig megjeleníteni és ennek tudnak örülni egy ideig azok a birkák, akiknek kolomp van a nyakukban. Hisz hatalmuk képzelt vágyakból és félelmekből táplálkozik.

Szóval csak hajrá, – történjenek az események, bízunk benne, hogy egyre több józan ember fogja felemelni a fejét. Persze ez tragédiákkal fog járni, igazságtalanságokkal, borzalmakkal és csodákkal. És mindez miért? Mert időszerű. Megértek erre a feltételek, megvannak a szereplők, mint az archaikus Görög drámákban és most a harmadik felvonás vége felé járunk. – Ez pedig a katarzis és pár év múlva be fogjuk látni, hogy minderre szükség volt, hogy az legyen ami lesz.

Murzsicz András

Energetikai szörnyeteg, az egregor

Minden bizonnyal sokak számára ismerős az egregor fogalma. Görög eredetű szó, jelentése “figyelő”. Az anyagi világ jól érzékelhető. Nagyon sokan azonban tudják, hogy vannak olyan dolgok, melyek ugyan nem érzékelhetők, de nagyon is valósak. Ilyen az egregor is.

Energetikai alapok

Ha több ember elkezd hasonlóképp gondolkodni egy kérdéskörben, akkor a gondolataik energiája összeadódik és az energetikai síkon megjelenik egy energetikai potenciál, mely kiütközik a környezetéből.
Egyfajta csoportos elme jön létre, amikor az emberek tudatosan összeállnak egy közös cél érdekében.

Így indulnak mozgalmak, pártok, forradalmak. A hasonlóan gondolkodókhoz csatlakoznak mások is, s az inhomogenitás egyre erősebb lesz, míg végül a sok ember gondolati energiája összeadódva létrehoz egy egregort, egy energetikai felépítményt, mely innentől fogva átveszi az irányítást.

Az emberek tudatalattiján keresztül hatva motiválja az embereket, s tereli azok gondolatait a számára megfelelő irányba. A mozgalom erősödik, terjed. Sokan csatlakoznak hozzá épp azért, mert a tömeg beszippantja őket.

Ezeket Verescsagin energetikai szörnyetegeknek nevezi. Létük célja csupán önnön létük fenntartása. Tegyük fel élünk-halunk az egyik pártért, avagy gyűlöljük azt. Teljesen mindegy. Mindkét esetben érzelmeink felkorbácsolásával energetikailag tápláljuk e struktúrákat.

Vagyim Zeland elmondja azt is, hogy e struktúrák természetesen nem rendelkeznek értelemmel. Olyanok, mint mondjuk a liánok a dzsungelben. Nőnek, gyarapodnak, erősödnek.

Zeland szerint e struktúrák két dolgot cselekszenek:

1. Stabilizálják azt a társadalmi szerkezetet, mely őket létrehozta, és energetikailag fenntartja. Mondjuk egy politikai párt esetében a párt egységét. Hiszen, ha szétesik, akkor az egregor is megszűnik.

2. A konkurens egregorokkal folyamatosan ví­v csatát. Egyrészt, hogy azokat megsemmisítse, másrészt meg, hogy a konkurens egregort energiájukkal éltető emberekből, minél többet átcsábítson a saját struktúrájába, s ezzel természetszerűleg erősödjék.

E harcban az emberek nem többek, mint gyalogok a sakkban. Az egregort egyáltalán nem érdekli, hogy hány ember élete megy rá arra, hogy ő teret nyerjen.

A mindennapi életben bárhová is nézünk, ezek mindenütt jelen vannak. Lehet az egy focicsapat szurkolói tábora, egy cég kollektí­vája, egy ország nemzeti érzelmeket valló népe. Esetleg különféle szekták, vallási irányzatok. Mindenütt ott vannak. Az emberek hozzák őket létre, s aztán szolgálnak nekik.

Az egregorok, ezek az energetikai szörnyetegek, milliók es milliók életcélját veszik el. Hogyan?

Az egregorok és az életterv

Mindannyian tudjuk, a Földre konkrét céllal születtünk le. Mindenkinek megvan a maga célja, a maga útja, amit járnia kell. Ezt bárki megkérdezheti önmagától, hogy mi a célja ebben a létben. Biztosan választ kap rá. Ha a valódi útját járja, akkor elégedett az életével, sikeres.

Nem szükséges milliomosnak lennünk ahhoz, hogy sikeresek és elégedettek legyünk az életünkkel. Ellenben, ha nem a magunk útját járjuk, akkor egy űr keletkezik bennünk. Melyet sem pénz, sem gazdagság, sem pompa nem szüntethet meg.

Na most, ezek az egregorok hamis célokat hitetnek el az emberekkel. Mondjuk az “izébizék” jogaiért küzdők mozgalma. Az egregorok folyamatosan provokálnak bennünket, hogy felzaklassanak, megfélemlítsenek vagy épp fellelkesítsenek valami kapcsán.

Mondjuk az életem célja gyógyítani másokat. Erre az egregor, provokációjának következtében, elhiteti velem, hogy micsoda fontos az “izébizék” életterét megóvni. Persze, hogy fontos, de az én utam más. De kaptam egy hamis célt, mely olyannyira igaznak tűnik, hogy a magaménak érzem, s már megyek is tüntetni, szervezek, demonstrálok, tiltakozom. Rengeteg időmet és energiámat elviszi e tevékenység, csak… közben megfeledkezek arról, hogy gyerekkorban a világon mindennél jobban orvos szerettem volna lenni.
Most meg harcolok, tiltakozok stb. Eredmény is van, csupán üres vagyok belül. Minden energiámmal, indulatommal az egregort szolgálom és nem a magam valódi útját járom.

A nyugati civilizáció rákfenéje ez! Az emberek nagy része nem látja az élete értelmét. Elvették tőle! Dolgozz, shoppingolj, gyereket nevelj. Légy sikeres az üzleti életben. Folyton lekötik a figyelmünket.

Nem hagynak sem időt sem pedig módot elmélyülni önmagunkban és megkérdezni a lelkünktől, a bölcsebbik énünktől, hogy mi is a feladatunk, a célunk ebben az életben. Valamelyik pártért agitálni? Netalán a szabadságjogokért küzdeni? Harcolni egy fegyveres konfliktusban? A cégünk sikerességéért dolgozni? Gyereket nevelni? Az utóbbi fontos és szép dolog, de nyilván nem azért születtünk le, hogy csupán gyereket neveljünk.
A gyerekeink meg megint csak életcélként a gyereknevelésért szülessenek… A célunk ennél több.

Csakhogy, a nyugati létforma nem hagy időt mindezen elgondolkodni, meg aztán badarságnak tartja az egészet. Közben milliók úgy élnek le életeket, hogy küzdenek, családot nevelnek, küzdenek, dolgoznak, dolgoznak és távoznak ebből a világból. Leéltek egy életet, futottak egy felesleges kört…

fulldragon

Igen. Vannak emberfeletti igazságok ami nem jelenti azt, hogy az emberi minősítések érvényesek rájuk. A fejlődés folyamatos kihívásokkal teszi próbára a létezésben résztvevő “tudatokat”. Ezek struktúráját, “tudat-alakzatát”, “rezonancia-frekvenciáját” a létezésben, azaz a “súrlódási övezetben” csiszolja egyre érettebbé. Azt a pszichikai nyomást, ami napjainkban egyre érzékelhetőbb, már letagadni sem lehet. Viszont ez az a nyomás, mely kitermelheti azt az öntudatra ébredő emberfajtát, ami már egyre kevésbé ül fel a kívülről jövő, azaz irányított mindenféle “nekifeszülési lehetőségnek”. Lássuk be szükséges és “szükséges fejlődési lépcsőfoknak” is tekinthető. A másik soha senki nem ígérte, hogy a fizikai sík egy langyos népi felvonulás lesz. Ide tapasztalni jövünk, s a mi feladatunk, hogy a kihívások ellenére is, – legyünk képesek a belső világunkat kibontakoztatni. És valóban nem kötelező.

Létezik egy szervezeti egység. Test, lélek, szellem.

Mi következik ebből? Az, hogy az emberi biokémia szempontjából hiába kérünk számon bármit is. És igaz az is, hogy a saját testünk is a világegyetem táncát járja. Sok milliárd sejtből áll, ideghálózattal, nyirokrendszerrel rendelkezik és még sorolhatnám mi mindenből áll. Ez a hármas szervezeti egység a legimpozánsabb struktúra a természet és a teremtő között. Amennyiben az ember képes szimbiózisban élni belső struktúrájával Ő maga is a fenti értelmezésben válhat egregorrá. Minél több ember veszi fel a “megfigyelő” állapotát, annál kevésbé válik az emberi társadalom is megvezethetővé.

Önmagában semmi sem jó vagy rossz. Olyan érzés, mint amikor a tornaórán pl. magasugrást gyakorolnak. Vannak akiknek nagyon jól megy. Van akik a szintet megcsinálják. Aztán van aki megpróbálja, – nem megy, – nem is próbálkozik tovább, lemond róla és inkább elkezdi szidni a tanárt, mert az sokkal könnyebb.

– Középiskolában jött egy új tornatanár. Amikor osztályzás volt, a gyakorlatokat mindig bemutattam természetesen ötösre. A legnagyobb meglepetésemre viszont év végén kettest kaptam a bizonyítványomba. Számon-kérően kerestem fel a tanár urat, hogy nem értem… és hogyha nekem kettest ad, akkor az egész osztályt meg kéne buktatnia. – Figyelj ide! Engem nem érdekel az osztály, én önmagadhoz képest osztályoztalak. Nem jártál be órákra, csak ha osztályozás volt és a hozzáállásod az órákhoz, magához a testneveléshez ennyit érdemelt… – Szóval hozzáállás! Eszembe jutnak szavak. Kitartás, alázat, elhívatottság, akkoriban még tényleg csak szavak voltak.

És igen a célunk több, mint hogy a külvilágnak feleljünk meg, mindenféle felszíni érdekegyeztetéseknek, elvárásoknak… A megmerevedett, elkényelmesedett társadalom az, mely a szerkezetet a fizikai síkon igyekszik őrizni, védeni, fenntartani. Ez mindig is korlát lesz a gyorsabban fejlődő egyéniségnek és a kapaszkodó tömegnek pedig a biztonság illúzióját fogja nyújtani. Ez mindig is így volt az összes civilizációban, mely részt vett ebben az anyagi sűrűségben, amit létezésnek nevezünk.

Amikor az ember belül találja meg az egyéniségét már egyre kevésbé fogja befolyásolhatóan szemlélni a külvilágot. Csupán el illik dönteni, hogy tömegnek születtél, vagy már nem vagy a “mókuskerék híve és tovább lépsz.

Ebben a világban senki nem kapta “csak úgy” a békéjét, – aki valaha is gondolkodott.

Igen megvannak a külvilágnak is az egregorjai, de van egy belső világegyetemünk is amely már nem polarizál, hanem szintézisben él. Mindannyiunknak megadatott ez a lehetőség.

Az életünk célját nem muszáj a közeli, vagy távoli térben és a múltra, jövőre alapozott időben keresni.

– Abból mindig súrlódás van, mert ahány ember, annyiféle vágy és félelem ütközik a többi érdekével, melyeket szintén vágyak és félelmek táplálnak. A külső világ egregorjai ugyanis csak ebből tudnak táplálkozni. Benső világunk egregorja, már jóval kevésbé függ a biokémiai tápláléktól és csak a tömegléleknek szól a pasportja ezen a tartományon belül.

Mert ha van valódi életcélod lehet felfelé is haladni, – abban is kapsz segítséget. És ez is egyféleképpen mérhető. – Rezgésekben

Murzsicz András

“Nem tudom” – avagy a teremtés kulcsa

Bátortalanul és óvatosan veszem elő a “teremtés” témáját. Nagyon sokan foglalkoznak vele, iparágak épülnek rá, melyeknek a legtöbb jellemzője a haszonelvűség. Ez számomra még nem is jelentene problémát, a baj inkább az, hogy nagyon bele lehet pörögni a tudatos teremtgetésbe, és jó vastagra lehet gyúrni vele az “én irányítok” szindrómát. “Tudatosság” címszóval elhittük, hogy mindent akkurátusan meg kell határoznunk ahhoz, hogy valami megérkezzen az életünkbe, sőt, be kell csapnunk magunkat, úgy kell tennünk, mintha a vágyott dolog már bekövetkezett volna (mikor egyértelmű, hogy nem!). De mi van, ha épp fordítva működnek a dolgok? Ha a nem tudhatom-alázata rendezi életünk külső körülményeit is olyanná, amiben igazán boldogok lehetünk? Mi van, ha a “nem tudom”, és az ezzel járó érzelmekkel való szembenézés teszi helyre a dolgokat, és nem “a minden az én kezemben van, mindent nekem kell kitalálni és működtetni” vakbuzgósága? Egyáltalán: mi lenne akkor, ha be kéne látnunk, hogy még azt sem tudjuk, tényleg jó lenne-e nekünk, ha megkapnánk, amire konkrétan vágyunk?

 

Mégsem lehet megkerülni ezt a dolgot, ahogy Szepes Mária fogalmaz, ezt a “hétköznapi mágiát”, hiszen létező, tapasztalható elv ebben a világban, mégha nem is a legeslegfontosabb dolog. Én inkább az élet szépségének, fűszerének nevezném, amire mindig, újra és újra rá lehet csodálkozni, amit sosem lehet megunni, mert mindig tartogat meglepetéseket. Annak folytonos aha-élményét, hogy ha kiállítom, sarokba ültetem a valóság manipulálására tett kísérleteimet, akkor olyan dolgokat ír magától az élet, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna.

De miért mondom azt, hogy a teremtés nem az elsődleges? Azért, mert az következmény. Egy barátnőm, aki elég nagy döntéseken ment át az elmúlt időszakban, és tele volt félelemmel, hogy az új élete mit tartogathat majd számára, a minap azt mondta: “Mindegy mi lesz, nem érdekel. Mert már most is olyan jó!” Ez az a hozzáállás, ami még a világunkban megjelenő eredményeknél is sokkalta elsőrendűbb. A teljes vágy- és akaratnélküliség állapota, melyben nem függünk semmitől, és csoda módon felfedezzük, hogy nem kell ahhoz vasakarat, előremenetelés, hogy a dolgok meg/történjenek. Illetve még csak a dolgoknak sem kell megtörténniük ahhoz, hogy jó legyen. Sehová nem kell rohannunk, és ami épp van, azt észre tudjuk venni, együtt tudunk működni vele. Ez az attitűd nem a legyintő, beletörődő “mindegy”, hanem az ínycsiklandozó és finom “édesmindegy”!

Január elején kétszer is “leültem” magammal, annyira tűrhetetlennek éreztem 1-2 fennálló helyzetet az életemben. Éreztem, hogy ezt most lenne érdemes elcsípnem magamban, mielőtt mentálisan loholni kezdek elérendő vágyak irányába, és esetleg még a végén kigyalogolok az életemből. Megvizsgáltam, mi a jó nekem: vágyakozni valamire, legyen az akármennyire is üdvözítő és magasztos dolog, ezáltal pedig elégedetlennek és figyelmetlennek lenni arra, ami van, vagy inkább elengedni az akaratot, és körülnézni az életemben, milyen érzések elől menekülök esetleg, vagy mit szándékozom épp nem észrevenni, netán kihagyni. Mert az talán fontos lépése lehet a “vágy felé vezető megérési folyamatnak” is. A 4 napos “szabi” után már egész egyértelmű volt, hogy inkább itt és most lennék szívesebben, hiszen voltam már évekig a múlt és jövő képeibe csavarodva, és nem igazán volt hasznomra, jó érzéssel pedig bizonyosan nem töltött el.

A döntésre a válasz aztán nem sokat várattatott magára. Olyan feladatot kaptam évek után, ami feltölt, amit imádok, amivel láttathatok és kiélhetem kreatív energiáimat, és misztikus módon előkerült egy ember a múltamból 4 év után, aki szakmailag régen is sokat segített nekem, most pedig ismét új lehetőségeket ajánlott. Utóbbiban a legviccesebb az volt, hogy sokat gondoltam rá, hogy felkeresem, mégis ő írt rám, hogy furcsa módon eszébe jutottam a körúton sétálgatva egy projekttel kapcsolatban. Hozzátette persze, hogy azt hitte, a telepátia hülyeség, de most már kételkedik, én meg somolyogtam a monitor előtt, hogy bár nem tudok magyarázatot erre, de valahogy mindig valami ilyesmi történik, amikor az ember lánya nem keres, hanem hagyja, hogy jöjjenek a dolgok.

Na de mégis: Mi történt a döntés és a megvalósulás között?

Más is történt: egyszeriben megint észrevettem, hogy mennyi mindenem van. És hogy ezek a jelenségek eddig is itt voltak, csak egy ideig nem figyeltem rájuk a vágyakozás miatt. Kis és nagy dolgok, színek, illatok, emberek, béke, csend… – “Mindegy mi lesz, már most is olyan jó”. Azaz: nem tudhatom, mi lesz. Teremtés ide vagy oda. És ebben a minden felülíró állapotban a megvalósulás nem más lett, mint visszaigazolása annak, ami odabent van. Feltölt, megmosolyogtat, fellelkesít, megbizserget, aztán el is múlik. Laár András mondta, az egész létezés valójában humoros. “Az egész létezéssel az a baj, hogy nem válik valóra. Mert abban a pillanatban, amikor valóra válik, már múlik el.” A tudat teremt és lebont – ezért nem érdemes többet invesztálni a vágyba annál, mint hogy ott legyünk, ahol épp vagyunk.

Összefoglalva tehát én a következőképpen látom a teremtés-megvalósulás folyamatában az emberi “közreműködést”:

• Jelen helyzetem felismerése: rájövök, mit teszek magammal, másokkal, mibe kergetem bele magam
• Döntés: valós belső döntés arra vonatkozóan, hogy ezt abbahagyom, valami másba kezdek, mert ez így nem jó
• Önismeretemből fakadó célom felismerése: annak meghatározása, hogy mit szeretnék, miben érezném magam jól, mi inspirálna, mi az amit megtapasztalnék ahelyett, hogy épp lefojtom magamban ezeket a lehetőségeket.
• Kinek a dolga: annak meghatározása, hogy mi az, ami az én hatásköröm, és mi az, ami már rajtam kívül álló tényező
• Csak azzal foglalkozom, ami az én dolgom: ami az enyém, azt megteszem
• “Fel”adás: felismerni azt, hogy nem tudhatom, hogyan, mikor, sőt egyáltalán megtörténik-e az, amire vágyom, és szembenézni ennek fájdalmával
• Nyitottá válás: akarattól mentes üresség, bizalom, a jelenbe való belehelyezkedés
• Befogadás: a megvalósult dolog észrevétele, üdvözlése.

Nem kell napi hatszázszor vizualizálni a vágyott dolgot, pontosan kidolgozni annak minden elemét, figyelmeztető post-iteket ragasztani mindenhová, agykontrollozni, gyertyát gyújtani…stb. Ehelyett inkább nem árt magunktól megkérdezni, tényleg olyan fontos, hogy minden úgy és akkor történjen meg, ahogy elképzeltük.

Kik vagyunk a vágyak beteljesülése nélkül?

Azt hisszük esetleg, hogy akkor majd megpihenhetünk?

Miért vonjuk ezt meg magunktól most?

Tényleg, de őszintén hasznukra válik-e, ha a vágy alá rendeljük jelenlegi életünket?

– Mert szerintem a teremtésben a nem-tudhatom a kulcs, és az abból fakadó nyitottság. Az embernek ebben több feladata nincs. Milyen szerencse!

 

Eszter Bánosi

A lélek fürtje: természeti népek tanítása a lélek hármasságáról

Irányításunk alá vonhatjuk a gravitációt?

Mágneses mezők alkalmazásával kényünk-kedvünk szerint alkothatunk és észlelhetünk gravitációs mezőket, kontrollálhatjuk, tanulmányozhatjuk, és saját szolgálatunkba állíthatjuk azokat. Mindez elég merészen hangzik, azonban André Füzfa, a belga Namur Egyetem professzora által publikált tanulmány pontosan ezt állítja. Ha elméletét sikerül átültetnie a gyakorlatba, azzal átalakíthatja a fizikát és felrázhatja Einstein általános relativitás elméletét.

Jelenleg a tudósok passzív módon tanulmányozzák a gravitációs mezőket. Megfigyeléseken keresztül próbálják megismerni a nagy tehetetlenségi tömegek, mint a csillagok, vagy bolygók által létrehozott gravitációs mezőket, anélkül, hogy esélyük lenne bármilyen hatást gyakorolniuk rájuk. A korlátok vezettek el odáig, hogy Füzfa megpróbálkozott egy forradalmi megoldással, jól kontrollált mágneses mezőkkel gravitációs mezőket alkotni, és megfigyelni hogyan hajlítják meg a tér-időt.

Publikációjában Füzfa matematikai bizonyítással alátámasztva vázolt fel egy eszközt, amivel észlelhető gravitációs mezők állíthatók elő. Ez az eszköz szupravezető elektromágneseken, vagyis olyan technikákon alapul, melyeket rutinszerűen alkalmaznak például a CERN-ben, vagy az ITER reaktorában.

Bár a kísérlet elvégzéséhez hatalmas erőforrások szükségesek, segítségével tesztelhetnék Einstein általános relativitás elméletét. Siker esetén a megoldás nagy előrelépést hozna a fizikában, képesek lennénk gravitációs mezők előállítására, észlelésére és végül kontrollálására. Az emberek ezt követően képesek lennének ugyanúgy létre hozni a gravitációs kölcsönhatásokat, mint a másik három alapvető kölcsönhatást (elektromágneses, gyenge és erős atomi erőket), melynek hatására a gravitáció egy új kísérleti és ipari korszakba léphet.

Mostanáig az ilyen tudományos előrelépésről csak a sci-fikben álmodoztak, hiszen számos új alkalmazás előtt nyithatná meg az utat, például a gravitációs hullámokkal zajló telekommunikáció terén. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy műholdas, vagy földi átjátszás nélkül beszélgethetnénk a világ túlsó felén élő ismerőseinkkel, munkatársainkkal.

sg.hu