Időutazás?

A tudósok nagyon jól tudják, hogy az idő csak egy formája a térnek, így időben éppúgy mozoghatunk előre és hátra, amiként a térben – állítja H. G. Wells, 1898-ban megjelent elbeszélésének időutazója.

Az időutazás azért olyan vonzó lehetőség, mert „igazában az idő foglyai vagyunk. Nem választhatunk, hogy előre vagy visszafelé akarunk haladni benne”.

1915-ben Einstein közreadta általános relativitáselméletét, amelyben négydimenziós szövetként írta le a Világegyetemet; három dimenziót ad a tér, egyet az idő. Minden anyag- és energiadarab meggörbíti ezt a szövetet: úgy változtatja a Világegyetem alakját, hogy attól az anyag és az energia vonzást érez – ez maga a tömegvonzás. A Nap például mélyedést kelt ebben a szövetben, a körülötte keringő bolygók pedig, ha nem volna lendületük, belehullanának ebbe a mélyedésbe. Emiatt keringenek a bolygók a Nap körül, akár a játékkaszinó forgó rulettkerekén a golyók.
Azt még könnyű elképzelni, hogy a tömegvonzás hullámzó tájképe hatással van a térben való mozgásra, de nehezen megfogható, hogy mindez az időbeli mozgásra is igaz – az idő is hullámzik. Zsúfoljunk össze kellő mennyiségű tömeget és energiát egy elegendően kicsi térrészben, és még az időt is hurokba fűzhetjük olyasféleképpen, mintha összecsavarnánk egy gumilemezt úgy, hogy a végei összeérjenek. Így végighúzhatjuk ujjunkat a lemez felületén, és sohasem érünk a végére. A Világegyetemnek ebben a formájában végtelenül sok alkalommal ismétlődik minden pillanat.

Kurt Gödel osztrák matematikus vette észre elsőként, hogy az általános relativitáselmélet lehetőséget ad időhurkok létrejöttére. 1949-ben egy cikkben áttekintette, miként változtatta meg a Világegyetemről alkotott felfogásunkat a relativitás felfedezése: „Ezekben a világokban el lehet jutni a múlt, a jelen és a jövő bármely tartományába, és vissza is lehet jutni onnan, pontosan úgy, ahogyan más világokban el lehet utazni a tér távoli tartományaiba.”

Gödel megoldotta az Einstein-egyenleteket és arra jutott: ha a Világegyetem forog, akkor az idő hurkokban haladhat. Mivel Einstein közeli barátja és kollégája volt, neki is megmutatta az eredményt. Einstein kijelentette: őt is „aggasztja” ez az eshetőség. „Érdemes volna megfontolni, hogy fizikai alapon nem kellene-e kizárni ezeket a lehetőségeket” – írta válaszul a Gödel-féle cikkre. Gödel a jelek szerint egyetértett vele: úgy vélte, ki kell zárni, hogy ilyesmi történhessék. A Világegyetem semmiképpen sem engedheti, hogy az ember föl-alá utazgasson az időben. (A jelenlegi emberi tudat és gondolkodás, a korlát. Ennek adott frekvenciája van, s ebből a rezgés-állapotból kiindulva mondhatjuk, hogy nem lehetséges. A jelenleg szférikusan is itt tartózkodó intelligenciák, erre már bőséges bizonyítékot vonultattak fel. a szerk. )

Einsteinnek tulajdonképpen nem volt miért aggódnia. Gödel munkája alapos volt, de haszontalan. A galaxisok mozgása arra vall, hogy Világegyetemünk nem forog, vagyis az időben nem alakulhatnak ki természetes hurkok. Ha használható időgépet akarunk szerkeszteni, a magunk hasznára kell ilyen hurkokat előállítanunk.

Vannak is elképzeléseink róla, hogyan kellene belevágnunk. Az első ötlet 1976-ban fogalmazódott meg, amikor a louisianai New Orleansban, a Tulane Egyetemen Frank Tipler felvázolta egy időgép tervrajzát, és kimutatta: Egy igen nagy tömegű és végtelen hosszúságú, gyorsan forgó henger úgy deformálná a Világegyetem téridőszövetét, hogy abban már létrejöhetnének időhurkok. Tipleré persze nem lenne igazán használható időgép. Wells nyilván nem ilyet képzelt el; az ő időjárója olyan gépet épített, amely elfért odahaza. Mellesleg végtelen hosszúságú hengert semmiféle gyárban nem lehetne előállítani. De van más lehetőség is! Használjunk a természet által már rég megalkotott időgépet!
Hogy 1991-ben Richard Gott princetoni asztrofizikus mire jutott, és még milyen elméleti lehetőségei vannak az időutazásnak, megtudhatják a Nagy kérdések című sorozat fizikáról szóló kötetéből.

forrás;ng.hu

(Érdekes megfigyelni, hogy az időutazás mint olyan szintén az elme egyik menekülési útvonala lenne, ha nem szegne meg síktörvényeket. Ezek a legtöbb esetben nem is kerülnek a felszíni tudatba. Ha követjük legújabb-kori történelmünket, szinte kizárólag külső eszközök és körülmények megváltoztatása a cél, a szándékozó legkisebb változása nélkül. – Mint ahogy a fenti cikkben is teljesen figyelmen kívül hagyják a kísérletező személyét.

Szerencsére egyre inkább sejtetni engedik egyes kultikussá váló filmek, hogy bizonyos mondanivalók, – azok tartalmai több síkon is értelmezhetőek. Egy jóval tágabb érzékeléssel, jóval tágabb megismerési lehetőség is kibontakozik. – Ezt nem lehet elérni senki helyett és senki nélkül sem. Mert lesz, akinek ez az írás is csak szavak egymásutánját jelenti. S ez is teljesen rendben van. a szerk.)

AZ IGAZI IDŐGÉP

Az emberi agy és a psziché ideon-kötegek központi elosztóállomása. Ezért mind a múlt, mind a jövő felé vezető spirálkábelek megfelelő pontjairól kapcsolat található a múlttal és a jövővel.

Az okkult tudomány búvárai előtt ismeretes az ideonszinkronion, a pszichoszinkronion és a hieroszinkronion gondolkozás technikája. Az egyik spiráljáratokat átvágva rövidíti meg az időben lefolyt események szemléletét, a másik kiemelkedve az egész spirálrendszerből, a rendszert tekinti át részletek helyett, végül a harmadik az Morfogenetikus mező engramjait olvassa el.
A dimenziótudomány objektívje azáltal hatol be az idő mélységeibe, hogy ideonszálak, pszichonganglionok és dimenzióidomok koordinátájába helyezkedjék mentális imagináció útján, azután a nyert eredményeket földi fogalmakká transzformálja.

Az élet célja nyilván nem az egysejtű, primitív formákban rejlik. A világot irányító Kozmikus Elme a legtökéletesebb képletet keresi, hogy három világrendszert egyensúlyba hozhasson a fizikai síkon. E célból a természet élőlények milliárdjainak ad átmeneti konstrukciót, és azokat változó körülmények között asztromentális hatásoknak teszi ki. A reakció módja és gyorsasága dönti el, hogy mekkora a szerkezet teherbírása.

Hiperkozmikus célkomplexumok csak helyi koordináta felett álló dimenzióban találhatnak támasztékot. A Dimenziókorszakban minden jelenség oka a vele párhuzamos vagy rá merőleges koordinátában van. Sohasem érhető tehát el a természet világának tüneményeiben “elégséges ok” a materiális síkon, amint azt az elmúlt eón tudósai hitték.  Az egymás fölé épülő, egymásra minden irányban merőleges világszisztémák anyaga, energiája és élete szüntelen csereforgalomban van. A Dimenziókorszak harmadik évezredétől számítva, pl. a csillagászoknak tudatos pszichikai tréning útján rejtett érzékszerveket kell kifejleszteniük.

Felismerik ugyanis, hogy a legnagyobb távcső vagy radarteleszkóp sem használ annak, akinek gondolkodóképessége nem szupranormális méretű.

Az alsó koordinátákból felfejlődött entitások érintkezési pontja születésük talajával egyre inkább elvékonyodott. A planétatestek mindig kevesebb energiát szolgáltattak szülötteik részére. A kultúrák, melyek kifejlesztését a dimenziópionírok ambicionálták, már egyáltalán nem voltak többé kizárólag fizikai jellegűek, akár más dimenzióban is keletkezhettek volna. A gondolkodó lények lelki élete, intellektuális habitusa egészen kerubivá tisztult.

 És egy titokzatos élettani operáció folytán, amelyet a Tér Szelleme sugallt híveinek, egyszerre összezsugorodtak a fizikai világ tartópillérei. A fizikai kozmosz elmerült az idősáv mélységében, s a belőle kilépő lények ott folytatták életüket magasabb szinten, ahol a múltba süllyedő világ talaján kiépítették mentális miliőjüket.

A fizikai valóság eltűnt, mert többé nem volt rá szükség. A legsűrűbb állományú bázis szerepét ettől kezdve a pszichikum vette át.

 Wictor Charon

Inogni látszik az elektromágnesesség eddigi elmélete

Átértékelésre szorulhat a fizika egyik alappillére, amennyiben igazolást nyernek az Egyesült Államok Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézete (NIST) új ion-csapdájával végzett kísérleteinek eredményei.

A Physical Review Letters-ben közzétett eredmények szerint az elektromágnesességen alapuló jóslatok nem teljesen fedik le az atomok egzotikus állapotokban tanúsított viselkedését. A kérdéses elmélet az úgynevezett kvantum-elektrodinamika (QED), ami a modern fizika egyik fő támasza az anyagra gyakorolt elektromágneses hatások pontos leírásának köszönhetően, különös tekintettel az elektronok viselkedésével kapcsolatos magyarázatára. Az elmélettel kapcsolatos kiváló tapasztalatok ellenére a fizikusok jó ideje gyanítják, hogy a QED nem ad teljes képet a valóságról. Az NIST legfrissebb eredményei igazolni látszanak ezeket a feltevéseket, amik a fizika más területeire is kihathatnak.

Az NIST ion-csapdája A QED tesztelésének egyik módja, hogy veszünk egy viszonylag nehéz atomot – például titánt, vagy vasat – és megfosztjuk a mag körüli elektronjainak többségétől. “Ha a titán huszonkét elektronjából húszat eltávolítunk, egy magasan töltött iont kapunk, ami sok tekintetben hasonlít egy, az eredeti méretének tizedére összezsugorított hélium atomra” – magyarázta John Gillaspy, a NIST fizikusa. “Ironikus, de ebben a szokatlan állapotban a QED hatásai felerősödnek, így részletesebben vizsgálhatjuk azokat”

A kvantum-elektrodinamikának számos alkalmazása van, például megjósolható vele, mi történik, ha egy atommag körül keringő elektron összeütközik egy elhaladó részecskével. A gerjesztett elektron egy pillanatra egy magasabb energiaállapotba ugrik, azonban gyorsan vissza is tér eredeti pályájához. A folyamat fénykibocsátást eredményez, egy foton szabadul fel, a QED pedig képes megjósolni ennek a fotonnak a színét, vagyis előrejelezhető a hullámhossza. Az NIST csapata azt vette észre, hogy az erős pozitív töltésű ionokban a fennmaradó elektronok észlelhetően más színű fotonokat generálnak, mint amit a QED megjósol. Ez megingatja az elektromágnesesség, a világegyetem négy alapvető erői egyikének elméletét.

Gillaspy reméli, hogy eredményeik a kísérlet megismétlésére sarkallják majd tudóstársait, melyekből még pontosabb mérések születnek. Az NIST csapat jelenleg egzotikus atomok által kibocsátott fény mérésén dolgozik, ami Gillaspy szerint meg fogja erősíteni a jelenlegi eredményeiket.

Az elektromágnesesség

Az elektromágneses kölcsönhatás, vagy elektromágnesesség az elektromágneses mező fizikája. Az elektromágneses mező az elektromos és mágneses mezők által létrehozott, a tér teljességét betöltő hatásmező. Míg az elektromos mező a statikus elektromosságot előidéző töltés eredménye (amely elektromos vezetőben elektromos áramot hoz létre), addig a mágneses mező az elektromos töltés mozgásából származik (mint egy elektromos vezetőben folyó áram) és az állandó mágnesekhez hasonló mágneses erőben nyilvánul meg.

Az “elektromágnesesség” kifejezés az elektromosság és mágnesesség közeli kapcsolatára utal. Például a mágneses mező változása elektromágneses indukciónak nevezett elektromos mezőt hoz létre, amely lehetővé teszi olyan hétköznapi eszközök létezését, mint az áramfejlesztő generátorok (és dinamók), villanymotorok és transzformátorok. Az elektrodinamika az elektromágnesesség és a mechanika közös területe, amely az elektromágneses mezőnek az elektromos töltésű részecskékre gyakorolt mechanikai hatásait tanulmányozza.

Elektromágneses erőnek nevezik az elektromágneses mezőnek az elektromos töltésű részecskékre gyakorolt hatását. Ez a fajta erő a természet négy alap-erőinek egyike. A másik három 1) az atommagot összetartó erős nukleáris erő, 2) a radioaktív bomlás bizonyos fajtáiért (Béta-bomlás) felelős gyenge nukleáris erő 3) a tömegvonzási (gravitációs) erő. A fizikai testek közötti minden kölcsönhatás (erő) végső soron e négy alapvető erők következménye, mégis a hétköznapi életünkben a gravitációtól eltekintve, gyakorlatilag minden jelenségért az elektromágneses erő felelős.

Durva megközelítésben, az atomok közötti kölcsönhatásokban, minden erő az atom belsejében lévő elektromos töltésű protonokra és elektronokra ható elektromágneses erőre vezethető vissza. Például, mikor húzunk, vagy nyomunk valami tárgyat, az általunk kifejtett erő a testünk és a tárgy egyes molekulái közötti kölcsönhatás eredménye, sőt, az elektronok keringéséből adódó kölcsönhatásokon keresztül minden kémiai folyamat is ez erőkön keresztül zajlik le.

Mindezeken felül, a fény- és rádióhullámok nem mások, mint az elektromágneses mező megháborításának mozgása, amit elektromágneses hullámoknak hívunk. Tehát minden optikai, vagy rádió-frekvenciás jelenség ténylegesen elektromágneses természetű. Elektromágneses erőnek nevezik az elektromágneses mezőnek az elektromos töltésű részecskékre gyakorolt hatását. Ez a fajta erő a természet négy alap-erőinek egyike. A másik három 1) az atommagot összetartó erős nukleáris erő, 2) a radioaktív bomlás bizonyos fajtáiért (Béta-bomlás) felelős gyenge nukleáris erő 3) a tömegvonzási (gravitációs) erő. A fizikai testek közötti minden kölcsönhatás (erő) végső soron e négy alapvető erők következménye, mégis a hétköznapi életünkben a gravitációtól eltekintve, gyakorlatilag minden jelenségért az elektromágneses erő felelős. Durva megközelítésben, az atomok közötti kölcsönhatásokban, minden erő az atom belsejében lévő elektromos töltésű protonokra és elektronokra ható elektromágneses erőre vezethető vissza. Például, mikor húzunk, vagy nyomunk valami tárgyat, az általunk kifejtett erő a testünk és a tárgy egyes molekulái közötti kölcsönhatás eredménye, sőt, az elektronok keringéséből adódó kölcsönhatásokon keresztül minden kémiai folyamat is ez erőkön keresztül zajlik le.
Mindezeken felül, a fény- és rádióhullámok nem mások, mint az elektromágneses mező megháborításának mozgása, amit elektromágneses hullámoknak hívunk. Tehát minden optikai, vagy rádió-frekvenciás jelenség ténylegesen elektromágneses természetű.

  sg.hu/richpoi.com

Gondolkodjunk, de mégis hogyan?

Tallózzunk még egy kicsit a múltban és próbáljuk meg “kézzelfoghatóvá” tenni újra és újra azt, amit talán a legnehezebb. Mi is vár ránk, mi az, amire egyre többen hívják fel a figyelmet? Emlékezzünk, hogy változhassunk, mert a kibontakozás legnagyobb kalandja vár ránk. Lelkek milliói születtek meg csak azért, hogy ami más korban nem sikerült, azt most beteljesítsék. Megszívlelendő sorokat válogattunk, melyek szintén és következetesen azt a témát boncolgatják, ami már túl van a “miérteken”.  Fogadjátok szeretettel.

Louis de Broglie írja : „Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, milyen korlátozottak lehetnek még mindig ismereteink, és milyen váratlan gyarapodásra számíthatunk. Ha az emberi civilizáció fennmarad, néhány évszázadon belül a fizika éppannyira fog különbözni a miénktől, mint a miénk Arisztotelészétől. Meglehet, hogy azok a kiszélesített fogalmak, amelyekig akkorra eljutunk, lehetővé teszik, hogy egyetlen szintézisbe foglaljuk az összes fizikai és biológiai jelenséget, s mindegyiknek meglesz benne a maga helye. Ha az emberi gondolkodás valamilyen biológiai mutáció hatására esetleg akkorát fejlődik, hogy eljut odáig: a maga igazi fényében láthatja majd azt, amiről még nekünk bizonyára fogalmunk sincsen, vagyis azoknak a jelenségeknek az egységét, amelyet mi a »fiziko-kémiai«, a »biológjai« vagy éppen a »pszichikai« jelzővel különböztetünk meg.”

És ha ez a mutáció már végbement? Az egyik legnagyobb francia biológus, Morand, a nyugtató feltalálója lehetségesnek tartja, hogy az emberiség hosszú történetében mindig voltak mutánsok : „A mutánsokat többek közt Mohamednek, Confuciusnak, Jézus Krisztusnak hívták…”És talán még sok hozzájuk hasonló van. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy abban a fejlődő korszakban, amelyben éppen vagyunk, a mutánsok nem tartják szükségesnek, hogy példát mutassanak, vagy valamilyen új vallást hirdessenek meg. Most nem az a dolguk, hogy az egyénhez szóljanak. Az sem lehetetlen, hogy úgy vélik, az a szükséges és hasznos, ha emberiségünk a közösség irányában fejlődik. Végül az sem lehetetlen, hogy szükségesnek tartják kínzó vajúdásunkat, sőt szerencsésnek tartanának valamilyen nagy katasztrófát, amely siettetné annak a szellemi tragédiának a tudatosítását, amely az emberjelenség a maga egészében. Hogy cselekedhessenek, hogy kialakuljon az az áramlat, amely talán mindannyiunkat valamilyen ultraemberi formához sodor, amivel ők már tisztában vannak. Úgy gondolják, rejtve kell maradniuk, titokban tartani, hogy köztünk vannak, amíg a látszat ellenére és talán az ő jelenlétüknek köszönhetően kimunkálódik az új világ új lelke, amelyet mi a magunk részéről teljes erőnkből szeretetnek nevezünk.

Hivatalos lélektanunk kétféle tudati állapotot vesz tudomásul: álom és ébrenlét. De az emberiség kezdetétől napjainkig rengeteg tanúbizonyság van arról, hogy létezik az ébrenlét állapotánál magasabb rendű tudati állapot. Haldane minden bizonnyal az első modern tudós volt, aki elhatározta, hogy tárgyilagosan vizsgálja a szupertudat fogalmát. Nagyon jól tudjuk, hogy feltevésünk értelmében létezik egy racionalista, pozitivista embertípus, amelyik rögtön sündisznóállásba merevedik, mihelyt irodalomban, bölcseletben vagy tudományban ki akarunk törni arról a területről, amelyen belül a tudat a megszokott állapotában működik.  A lényeg az, hogy megtudjuk: vajon az ember feltáratlan régióiban vannak-e finom szerkezetek, értelmét kiszélesítő erősítők, van-e ott valamilyen tökéletes felszerelés ahhoz, hogy meghódítsa és megértse a világegyetemet, hogy meghódítsa és megértse önmagát, hogy felvállalja egész sorsát?

Ha a modern ember felfogja, milyen fontos a tét – ami már nem várathat sokáig magára -, bizonyára más módszereket is talál.
A legújabb tudomány bizonyítja, hogy az egész agynak tekintélyes része még „ismeretlen terület”. Olyan hatalmak székhelye, amelyekkel nem tudunk élni? Gépterem, amelynek működését nem ismerjük? Valamilyen közeli mutációra várakozó szerkezetek? „Akkor felfedeztem, olyan eszközök révén, amelyeket csupán kevéssé ismerek, az események visszafordításának titkát. Olyan ez, mint az úszás. Ha egyszer elkaptuk a mozdulatot, soha többé nem felejtjük el. De elsajátítása állandó gyakorlást igényel, és a szellem vagy az izmok egyfajta akaratlan görcsbe rándulása szükséges hozzá. Bizonyos vagyok benne: nincs ember, aki pontosan tudná, hogyan győzte le először az úszás nehézségét, és egészen bizonyos, hogy maguk a legtudósabb látnokok sem tudják megmagyarázni másoknak a titkot, hogyan kell visszafelé menni az időben.” Mint Fred Hoyle és mint sok más angol, amerikai vagy orosz tudós, Eric Temple Bell (John Taine álnéven) fantasztikus esszéket vagy regényeket ír. Igazán ostoba az az olvasó, aki ezt csak a nagy szellemek szórakozásának tekinti. Hiszen ez az egyetlen mód, hogy közrebocsássanak egynémely olyan igazságot, amelyeket a hivatalos filozófia nem fogad el. Mint minden forradalom előtti időszakban, a jövő gondolatait suba alatt közlik. 1960-ban a „science fiction” mű borítója a suba. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy általában az ember még a legbonyolultabb intellektuális művelethez is csupán agya egytizedét használja. Képességeink legnagyobb része parlagon marad. Valószínűleg ezt jelképezi az elrejtett kincs időtlen idők óta élő legendája. Legalábbis ezt állítja Gray Walter angol tudós korunk egyik meghatározó művében, Az élő agyban. Egy másik művében, amely anticipáció és megfigyelés, bölcselet és költészet keveréke, Walter azt állítja, hogy az emberi agy lehetőségeinek bizonyosan semmi sem szab határt, és hogy gondolatunk majd egyszer ugyanúgy fogja feltárni az időt, mint ahogyan most feltárjuk az űrt. Ezzel a látomásával Eric Temple Bell matematikushoz kapcsolódik, aki Az időmúlása című regénye hősét azzal a képességgel ruházza fel, hogy a kozmosz történetét átszelve tud utazni.

Maradjunk a tényéknél. A szuperéber állapot jelenségét a halhatatlan léleknek tulajdoníthatjuk. Ez a gondolat évmilliók óta rendelkezésünkre áll, csakhogy semmivel sem vitt előbbre bennünket e téren. De ha valóban nem tágítunk a tényektől, s arra a megállapításra szorítkozunk, hogy a szuperéber állapot fogalma az emberiség állandóan visszatérő vágya, az nem elegendő. Elvégre a vágy egészen más. A kínzás elviselése, a matematikusok ihletett pillanatai, a jógik elektroencefalogramjaiból leszűrhető tények és más bizonyítékok súlya alatt el kell ismernünk, hogy az ember a köznapi éber tisztánlátáson kívül valamely más állapotba is el tud jutni. Erről az állapotról mindenki a tetszése szerinti feltevést választja, isteni kegy vagy a halhatatlan én ébersége. Tetszése szerint valamilyen „vad” úton szerzett tudományos magyarázatot is kereshet.

A fizikában a részecskék hullámmozgásának felfedezése adta meg a kulcsot a modern korhoz. És itt is nyilvánvaló a dolog. Einstein azt írta: az energia egyenlő mc2-tel; az m a fény tömege, a c a sebessége. Mégpedig 1905-ben. 1900-ban Planck azt írta: az energia egyenlő hf-fel; a h állandó, az f a rezgésszám. 1923-ig kellett várni, míg Louis de Broglie, ez a kivételes zseni rájött, hogy a kettő közé egyenlőségjelet tegyen és leírja: hf=mc2. A gondolat cammog, még a legnagyobb szellemek esetében is. Nem tud úrrá lenni a tárgyon. Még egy példa: a XVIII. század-végétől azt tanítják, hogy a tömeg egyszerre jelenik meg a kinetikus energia képletében (e: 1/2mv2) és Newton nehézkedési törvényében (két tömeg vonzási ereje a távolság négyzetével fordítottan arányos).
Miért kell megvárnunk, amíg Einstein rádöbben, hogy a tömeg szónak mind a két klasszikus képletben ugyanaz a jelentése? Mindjárt következik belőle a relativitás. Miért csak ez az egyetlen szellem észlelte ezt az intelligencia történetében? És miért nem észlelte rögtön, miért kellett hozzá tízesztendős vad kutatás? Mert gondolkozásunk egyetlen térkép, egyetlen, újra meg újra kezdődő ösvényén halad. És valószínűleg az újításokat elfelejtik, azután újra felfedezik. Mégis úgy látszik, lehetséges, hogy a szellem az ösvény fölé emelkedjék, s ne bandukoljon, hanem repüljön, mint a madár vagy a repülőgép, és teljes képet kapjon. Ezt nevezik a misztikusok „éber állapotnak”.
Vajon egy vagy többféle éber állapot létezik? Minden jel arra vall, hogy több állapot létezik, mint ahogyan több repülési, magasság is. „Az első fokozatot nevezzük zseninek. A többieket nem ismeri és legendának tartja a tömeg. Trója is legenda volt mindaddig, amíg az ásatások fel nem tárták, hogy valóban létezett,” Ha az emberben megvan a fizikai lehetőség, hogy elérje ezt vagy ezeket az éber állapotokat, élete fő célja csakis az lehet, hogy felkutassa e lehetőség eszközeit. Ha agyamban megvannak a szükséges gépek, ha ez az egész nem csupán vallásos vagy misztikus találgatás, ha ez az egész nemcsak „kegyelem”, nemcsak „mágikus beavatottság”, hanem meghatározott technika, meghatározott belső és külső magatartásforma, amely képes lehet rá, hogy elindítsa ezeket a gépeket, akkor belátom, hogy egyetlen vágyamnak, legfőbb feladatomnak az éber állapot elérésének, a száguldó szellem elsajátításának kell lennie. Az emberek nem azért nem összpontosítják minden erejüket erre a kutatásra, mert „könnyelműek” vagy esetleg „rosszak”. Ez nem erkölcsi kérdés. Ebben az ügyben semmire sem megyünk holmi kis jóakarattal, holmi kis erőfeszítéssel. Lehet, hogy agyunk magasrendű szerkezetei csak akkor használhatók, ha maga az egész (egyéni, kollektív) élet is szerkezet, az egészet úgy kell tekinteni és végigélni, mint az érintkezés megteremtését. Az embernek azonban nem lehet az egyetlen célja az éber állapot elérése, mert a társadalmi élet nehézségei, a fennmaradás anyagi feltételeinek biztosítása miatt nincs szabad ideje efféle foglalatosságra. Nemcsak kenyérrel él az ember, de napjainkig civilizációnk még azt sem tudott mindenkinek nyújtani.

Amilyen mértékben a műszaki fejlődés lehetővé teszi, hogy az ember fellélegezzen, a „harmadik állapot”, az éberség, a hipervilágos tudat kutatása lép egyéb vágyak helyébe. Végül is az emberi jogok közé fogják sorolni az erre irányuló kutatásban való részvételt. A következő forradalom lélektani lesz.

Louis Pauwels – Jacques Bergier

Talán már nem olyan nagy titok, hogy a dolgokat “belülről” kiindulva tudjuk csak megváltoztatni. Erre épülnek az a mostanában egyre teret nyerő irányzatok is, mint például a Hoponopono, de talán erre hívta fel a figyelmet a Mátrix című film is, amit tegnap kaptam el az egyik csatornán. A végén belülre engedi, magába fogadja az információt és azt, amit kívül szeretne legyőzni, de csak magában feldolgozva tudja fénnyé változtatni. – Ez pedig nem a külvilág és mások elleni harcról szól. Aztán volt még egy párbeszéd az Orákulum, meg az Építész között. Valahogy így hangzott; “És mi van a többiekkel? – Milyen többiekkel? – Azokkal, akik szintén menni akarnak. – Azok, nyilván mehetnek…”

Ahhoz viszont hogy oda elérjünk, ahová mehetünk, nem a lábunkat kell használni. – Össznépi szokás lett, hogy menekülünk nagyon sokan nagyon sokfelé, ahol úgy gondoljuk, hogy jobb lesz… Lehet menni, de az út valójában “befelé” vezet és a dimenzióváltás szempontjából értelmezve, ez a külső ellenség vetítése helyett egy belső változást jelent, ha tetszik, ha nem.
Rendszeresen ott akadunk el, hogy; “Ezt, vagy azt csináljuk?” a legfontosabb kérdés. Ez pedig nem fog hozni megváltást. A technológia már elérkezett arra a pontra, hogy segítségével is tudjuk emlékeztetni a tudatunkat, tapasztalásokon keresztül azokra a működési lehetőségekre, amelyek kiválthatják, okafogyottá tehetik elavult viselkedési mintáinkat. Az Intenzitástant szintén a hatvanas években fogalmazta meg Wictor Charon.

Azt írja,hogy ezeket a “feladatokat” olyan mértékben oldjuk meg, amilyen tempóban az egyéniségek szellemi energiái a felső létsíkok félanyagi régióiban kiterjednek. És hogy a térszemlélet szinkronizmusa megnyitja az ember útját a hiperkozmikus világok felé.

– Ehhez pedig folyamattá kell tenni, hogy az agyunk hétköznapi tudattal nem megismerhető tartományait gyakoroljuk. A Charon Intézetben képességfejlesztéssel, illetve azoknak a síkoknak, a megismerésével foglalkozunk, ahonnan a képességek származnak. – Működési mechanizmusokat helyezünk előtérbe, s ennek használata, ismerete, jóval nagyobb kapcsolási sebességet tesz lehetővé. Az egyéni tapasztalás nélkülözhetetlen. Ez különösen javallott, annak a szenzitív, és hiperaktív emberfajtának, mely képes átlátni: változó korunk segélykiáltásait, és szépségét. Az egyensúlyra való törekvés, e feszültséggel teli kor automatikusan jelentkező, megváltási lehetősége. S ezt mindenki csak alanyi jogon valósíthatja meg. Ez ma már alapkérdés. Az Intenzitástan, mint szellemi küszöb, feltételez egy-fajta terhelhetőséget. Az Intenzitástan energetikai szabályozása, nem történhet szubjektív állapotokból, ugyanis elveszítené kompetenciával rendelkező létjogosultságát. Manapság a sokirányú képességek, szinte elviselhetetlen terheket is jelenthetnek. Ezek  egyéniség-koordináció által, megfelelő mederbe terelhetők.

Lényegi dolog, hogy a szellemi láng intenzitása, egyre inkább, felismerhetővé, majd irányíthatóvá válhasson úgy térben, mint időben. A működési mechanizmusok ismeretében, lehetőség nyílik arra, hogy ne hamvassza el „hordozóját”, s ne perzselje közvetlen környezetét. Az egyéni, gondolati kreativitás, mint energia, törvényszerűen jelent meg a mindennapokban is.  A gondolkodás dimenzionális kitágítása, mint lehetőség mindnyájunkban megvan. – Bennünk szunnyadó képesség.

Murzsicz András

Jövőbe látás és a valódi értelme I.

A jövőbe látás egészen néhány évvel ezelőttig az ezotériához, a misztikumhoz, esetleg a sci-fi novellák világához állt legközelebb. Ma viszont már komoly tudományos kísérletek folynak a lehetőség igazolására, amelyek közül legalább egy úgy tűnik, kimondottan sikeres.

A jövőbe látást, mint lehetőséget a tudományos világ nagy része morális, fizikai vagy logikai okok miatt egészen idáig képtelenségnek tartotta és elítélte. Ebben az a furcsa, hogy – a józan ésszel ellentétben – valójában semmilyen fizikai törvény nem gátolja azt (mint ahogy az időutazást sem). A legtöbben azt állítják, hogy a jövőbe látás, vagy az időutazás egyszerűen azért képtelenség, mert időparadoxont okozna. Hiszen, ha ismerjük a jövőt, akkor megpróbálhatjuk megváltoztatni, és ha ez sikerül, akkor már nem az lesz a jövő, vagyis nem a jövőt láttunk, csak egy lehetőséget – így nem beszélhetünk jövőbe látásról (mint pl.az időben visszafelé utazva, megakadályozva saját születésünket.) De mi van, ha megkerülhető ez a logikai csavar?

Az időparadaxon elkerülése

Ha jobban belegondolunk legalább három, esetleg négy mód is van arra, hogy a “jövőbe látás” ne okozzon időparadoxont. Ezek közül a negyedik kicsit elvontabb (több, párhuzamosan létező világegyetemet feltételez), de most maradjunk csak a jól ismert, 3+1 dimenziós világunknál. A lehetőségek:

1) Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mire/hogyan vonatkozik a kapott információ, és az csak utólag derül ki (így semmit sem tehetünk a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására).
2)Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy pontosan tudjuk, mire vonatkozik, de semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a történéseket. (Például, tudjuk, hogy egy repülőgép le fog zuhanni, mert rossz az üzemanyag-mérője, de nem tudjuk értesíteni a pilótát, mert nincs rádiókapcsolat vagy más kommunikációs csatorna).
3)Végül a legérdekesebb lehetőség – információt kapunk a jövőről, amit megpróbálunk elkerülni/megakadályozni, de pont azon események láncolata váltja ki az végkifejletet, amelyet annak elkerülése érdekében tettünk.

Ez utóbbi lehetőség – amelyet több, tudományos-fantasztikus novella és film is sikerrel dolgozott fel – tulajdonképpen azt mondja ki, hogy teljesen téves az elképzelésünk a téridőről, illetve az ok-okozati viszonyokról. Hiszen ebben az esetben valójában legalább annyira az okozat váltja ki az okot, mint fordítva; és ami még ennél is furcsább, ez nem áll ellentétben a jelenleg ismert univerzum fizikai, logikai és matematikai törvényeivel sem. Csupán az emberi felfogóképesség határait teszi próbára, de attól még lehetséges.
Jelenlegi cikkünkben azonban a jövőbe látás első lehetséges formáját vizsgáljuk, mivel ezt sikerült valóban megtörtént eseményekkel összefüggésben, statisztikai módszerekkel, szinte minden kételyt kizáróan bizonyítani.

A Globális Öntudat Project, SETI és a kvantummechanika

Bármilyen hihetetlen, nem valamiféle ezoterikus, sejtéseken alapuló misztériumról van szó, hanem egy közel 15 éve zajló tudományos kísérletről. Kevesen tudnak a létezéséről, és világviszonylatban is csak néhány száz, maximum néhány ezer cikk, interjú vagy TV-műsor jelent meg vele kapcsolatban (ami legalábbis furcsa ilyen volumenű és jelentőségű kutatásoknál).

A projectet a világhírű Princeton egyetemen kezdték el, még a 90-es években, és azóta is folytonosan működik. Talán sokan emlékeznek olvasóink közül a korábban nagy sikert arató, évekig népszerű SETI-kutatási programra, aminek lényege az volt, hogy a NASA rádióteleszkópok által begyűjtött, több száz milliónyi rádiócsatorna és több ezer megfigyelt csillag, naprendszer adásait apró “csomagokra” bontották, amiket interneten lehetett letölteni, hozzá egy szoftverrel, ami kikereste bennük a leginkább gyanús (földönkívüli intelligenciára) utaló jeleket, és ha talált ilyet, visszaküldte azokat a NASA-nak. A 90-es évek végén Magyarországon és világszerte több ezren, több tízezren csatlakoztak a kutatáshoz, még ha nem is túl sokszor jelentkezett E.T. a képernyőn futó 3 dimenziós spektrumrajzokon.

A Globális Öntudat Project ehhez kicsit hasonló, ám célja alapvetően más. Elosztott rendszerről van szó (mint az Időkép), amelyhez bárki csatlakozhat, méréseit és eredményeit pedig valós időben, interneten küldi vissza a központba. Ez a rendszer jelezte 4 órával előre a WTC elleni támadásokat, 24 órával előre a 2004-es Cunamit. És hogy miért nem tett senki ellene semmit? Nagyon egyszerű – a rendszer nem mondta meg, mi fog történni, csak azt, hogy valamilyen rendkívüli jelentőségű esemény. Így befolyásolni nem lehetett, ám a véletlen valószínűségét statisztikailag kizártnak lehet tekinteni. Hogy ez hogyan lehetséges? Ehhez először meg kell ismernünk a GCP működését.

Véletlenszámok a jövőből

Fontos megérteni, hogy a Project nem a jövőbe látást célozta meg amikor elindult; az csupán egy véletlen felfedezés, hogy erre is képes lehet. A terv eredeti célja semmi más nem volt, mint hogy a “tökéletes” véletlenszámok statisztikai eloszlását nyomon kövessék szerte a világon, a fehér zajban előforduló esetleges fluktuációk vizsgálata céljából. Ez olyan, mintha bekapcsolnánk a televíziót egy valóban üres csatornára hangolva, és a rendszertelenül villódzó fekete-fehér pontok eloszlásában keresnénk rendszert. Persze valóban üres csatorna a gyakorlatban nincs; ha villámok, a mosógép szikrái vagy más zajok nem is, a Világegyetem háttérsugárzása akkor is jelen lennének benne. Így ez nem jó a vizsgálat szempontjából; ennél “véletlenebb” véletlenre van szükség.

“Tökéletes véletlen számnak” azt tekintjük, amikor egy szám, vagy számok sorozata elvben semmilyen ismert módon nem következtethető ki előre; nem kapcsolódik emberi tényezőhöz, környezeti hatásokhoz, sem más fizikai/kémiai/biológiai folyamatokhoz. Ha feldobunk egy érmét, annak eredménye nem “igazi véletlen”, hogy miként esik le, nagyon bonyolult módon, de kiszámítható lenne a hajítás szögéből, a kezdeti perdületből, a légellenállásból és a sebességből – tehát ez nem “véletlen” szám. Igazi véletlen jelenlegi ismereteink szerint kizárólag kvantummechanikai módon képezhető.

A Heisenberg-féle határozatlansági elv

Ez a tudományos törvényszerűség, amelynek eredeti jelentése többféleképpen értelmezhető, ám gyakorlati végeredményében egyetértenek a kutatók – egy kvantummechanikai szintű részecske tulajdonságait nem lehet egy adott határértéknél pontosabban megmérni, mivel maga a mérés megváltoztatja a részecske állapotát, méghozzá előre ki nem számítható módon. Ezért a kvantummechanikai jelenségek mérése által okozott “zajt” valódi véletlennek, igazi “fehér” zajnak tekinthetjük.

A GCP project pontosan ezt használja fel. A hálózat világszerte elszórtan elhelyezett, kvantummechanikai fehér zajt keltő egységek kimenetét gyűjti össze, és elemzi azok összefüggéseit. Az egységeket Véletlen Esemény-Generátoroknak (Random Event Generator) hívják, és a nap 24 órájában, a hét minden napján, az év 365 napján másodpercenként nem kevesebb, mint 200 db (0 és 1 közötti) véletlenszámot állítanak elő, és küldenek vissza Princeton-ba; mintha másodpercenként 200-szor feldobnánk egy érmét, és az eredményt (fej vagy írás) 1 biten ábrázolnánk. Elméletileg nagy átlagban mindig, tökéletesen egyenletes véletlenszám-eloszlást kellene, hogy kapjunk, és ha nem – akkor valami nagyon különös dolog történik világunkban.

 folyt.köv

A tudat alattitól a tudat felettiig V.

A lángelméjű matematikus, Cantor meghibbant, mert ki akart törni a világegyetemből: azon töprengett, mi az a nagy szám, amelyik nagyobb a világegyetemben elképzelhető legnagyobb számnál, azon töprengett, milyen lehet az a fogalom, amelyet a világegyetem nem tud betölteni. A legeslegutolsó ajtót az analógiás értelem sem tudja kinyitni. Kevés szöveg ér fel ahhoz a metafizikus mélységű szöveghez, amelyben H. P. Lovecraft megpróbálja leírni a szuperéber ember elképzelhetetlen kalandját, akinek sikerül résnyire nyitnia ezt az ajtót, és aki azt állítja, hogy be is csusszant oda, ahol Isten a végtelenen uralkodik…

Tudta, hogy volt egy bizonyos Randolph Carter Bostonból, ám hogy éppen ő volt-e az – ő, aki most puszta töredéke, kristálya egy entitásnak a Végső Kapu határán túl -, vagy valaki más, ebben nem volt bizonyos. Énje megsemmisült, de ő – ha beszélhetünk egyáltalán az individuális lét tökéletes semmisségének fényében erről a fogalomról, hogy ő – ugyanakkor valami megfoghatatlan módon egész csoportnyi énként volt tudatában önmagának. Mintha teste váratlanul az indiai templomokon látható sokkezű, sokfejű istenségek egyikéhez vált volna hasonlatossá, s rémülten figyelte a rengeteg alakot, hátha megleli köztük eredeti énjét, önmagát, ha ez (fönségesen rémisztő gondolat) létezik még, s nem olvadt egybe más megtestesülésekkel.

Ekkor, mintegy megszakítva e kétségbeejtő elmélkedéseket, Carter kapun túli töredéke kiszakadt nyugvópontjáról, s a rémület nadírjából a torokszorító, éjfekete rémület mélyére zuhant. Ezúttal külsőleges volt az élmény, a személyiségnek valamiféle ereje, mely egyszerre átjárta, szemben állt vele, bekerítette őt, s helyi jelenlétén túl mintha része volna önmagának, s ugyanakkor betöltené a tér s az idő egészét. Nem látott semmit, de a létezés érzete, az összetett egyediség, ittlét, s végtelenség riasztó fogalmai a rémület olyan bénító erejét vetették ki magukból, hogy nem volt az a Carter-töredék, aki valaha is el tudott volna képzelni ehhez hasonlót.
A kvázi-Carter e rettenetes csoda szemléletében megfeledkezett a rémületről, melyet énjének megsemmisülése váltott ki. Egység volt ez a sokaságban, sokaság az egységben, a határtalan lét és az én sokasága és egysége, mely nemcsak a tér-idő kontinuummal volt azonos, de rokona volt a lét sodró lendületét kiváltó eleven lényegnek, ennek a végső sodrásnak, mely határtalan, s sem a képzelet, sem a matematika nem ragadhatja meg. Talán a Yog-Sothoth volt ez, melyről bizonyos titkos földi szekták suttognak, s aki más néven is előfordul, vagy a Túllevő, akit Yuggoth keresztesei imádnak, s akit a spirálköd gomolygó elméi lefordíthatatlan jelről ismernek fel. A Carter-kristály azonban villanásnyi időn belül felismerte, mily töredékesek ezek a fogalmak, s mily távol esnek a lényeg megragadásától.
A Lény most perzselően forró, dübörgő hullámokat zúdított a Carter-kristályra, melyek szinte kibírhatatlan fájdalmakat okoztak neki. Túlvilági ritmusuk az ősök különös hintázó mozgását idézte, s az Első Kapun túli titokzatos térség irdatlan remegő fényeit. Mintha napok, világok, univerzumok esküdtek volna össze, hogy minden erejükkel egyetlen pontra zúdulnak, s magát a helyet semmisítik meg iszonyú támadásukkal. De a hatalmas rémület maga is megsemmisített egy halványabbat, mert a hullámok, úgy tetszett, elzárják Carter kapun túli énjét rengeteg másától, s visszaadják neki önnön egységének illúzióját. A hullámok lassanként szavakká alakultak, melyeket megértett, alábbhagyott a rémület és a szorongás. A félelem tiszta csodálattá változott, s ami az imént még a blaszfémia határát súrolta, az most kimondhatatlanul nagyszerűnek tűnt fel előtte.

– Randolph Carter – hallotta a nevét -, planétád felszínén lakozó manifesztációim, az ősök küldtek téged ide, mivel visszatérni látszottál kicsinyes álmodozásaid birodalmába, melyet elhagytál egykoron, ám a benned lakozó szabadság nagyobb, nemesebb vágyakat, érdeklődéseket ébreszt benned. Hajódat az aranyszínű Oukranosra vezényelted, hogy felkutasd az elefántcsonttól súlyos Kled ismeretlenségbe hullott városát, s elfoglald Ilekvad opáltrónját, melynek tornyai s megszámlálhatatlan kupolái a te földed, s minden anyag előtt ismeretlen égbolton tündöklő bíbor csillag felé törnek. Most, hogy két kapun is túl vagy, még messzebbre kívánkozik lelked. Nem menekülsz gyermekként édes álmaidhoz a durva valóság elől, hanem érett férfivággyal a végső s legbensőbb titkok megfejtésére törsz, amely leg-lényege minden látszatnak s álomnak.
Célod nemesnek találtatott, s kész vagyok megadni neked, mit eddig csupán tizenegy földlakónak, s ötnek azok közül, akiket ti férfinak neveztek, vagy legalábbis hasonlatosak ahhoz. Hamarosan felfedem előtted minden rejtélyek legvégsőbbikét, melynek puszta látványa is megöli a készületlen lelket. Ám mielőtt megláthatnád a titkok végső teljességét, megengedem, hogy válassz: s ha úgy akarod, visszatérj a két kapun túlra, anélkül hogy fellebbent volna szemeidről a fátyol…

De térjünk vissza kiindulópontunkra. Nem azt mondjuk: az agy tágas, csendes részében van egy analógiás elektronikus gép. Azt mondjuk: mivel vannak aritmetikai gépek és analógiás számítógépek, miért ne képzelhetnénk el, hogy értelmünk hétköznapi működésén kívül létezik felsőbbrendű működés is? Vagyis az értelemnek olyan jellegű tulajdonságai is vannak, mint az analógiás számítógépnek?

Összehasonlításunkat persze nem kell szó szerint érteni. Ez csupán kiindulópont, indítóállvány az értelem még vad, még alig feltárt régióiba. Meglehet, hogy ezekben a régiókban hirtelen felragyog az értelem, és megvilágítja az univerzum általában rejtett dolgait. És ha igen, hogyan jut el az értelem azokba a régiókba, ahol maga is varázslatossá válik? Milyen műveletek szükségesek ehhez? Nem azt mondjuk, hogy tudjuk. Azt mondjuk, hogy talán a varázsló- és vallásos szertartásokban, a különleges eseményeknek, a szellem fantasztikus pillanatainak szentelt hatalmas régi és újkori irodalomban száz meg száz töredékes leírás szerepel, amelyeket csak össze kellene gyűjteni, össze kellene hasonlítani, hátha kiderül, hogy bennük rejlik az elveszett módszer – vagy a jövendő módszere.
Lehetséges, hogy az értelem olykor véletlenül súrolja ezeknek a vad régióknak a határát. A másodperc törtrészére bekapcsolja azokat a magasrendű gépezeteket, amelyeknek ködösen érzékeli a zúgását. Ilyen az én lemosogatórongy-történetem, ilyenek a „parapszichológiai” jelenségek, amelyek annyira megdöbbentenek bennünket, ilyenek azok a  rendkívüli   és   nagyon  ritka   szellemi  fellángolások, amilyeneket a finom lelkű emberek legnagyobb része életében egyszer, kétszer vagy háromszor tapasztal, rendszerint zsenge korában. De nem marad belőle semmi, talán csak egy pici emlék.

Ha át tudnánk lépni ezt a határt (vagy ahogyan a hagyományos szövegek nevezik: „éber állapotba mennénk át”), sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, és úgy látszik, ez az átmenet nem lehet a véletlen műve. Minden jel arra vall, hogy az átlépéshez hatalmas külső és belső erők összpontosítása és irányítása szükséges. Nem képtelen álom, hogy ezek az erők rendelkezésünkre állnak. Egyszerűen nem ismerjük a módszert. De nem is olyan régen még az atomenergia felszabadításának módszere sem állt rendelkezésünkre. De úgy tetszik, ezek az erők csak akkor jutnak a birtokunkba, ha egész lényünkkel igyekszünk összegyűjteni őket. Mi mást mondanak az aszkéták, a szentek, a kuruzslók, a látnokok, a költők és a zseniális tudósok? Erről ír egy modern amerikai költő, William Temple is: „Semmilyen különleges felfedezés nem lehetséges, ha maga a lét nem teljes egészében a felfedezés eszköze.”
Térjünk vissza tehát a hasonlatunkhoz. A „hadikutatás” a második világháború alatt született. Ahhoz, hogy e módszer szükségessége kiderüljön, „olyan kérdéseknek kellett felvetődniük, amelyek józan ésszel és tapasztalati úton felfoghatatlanok”. Ekkor a hadvezetőknek a matematikusokhoz kellett fordulniuk: „Ha valamilyen helyzeten nyilvánvalóan bonyolult szerkezete és szemmel látható alakulása miatt a szokásos eszközökkel nem tudunk úrrá lenni, megkérjük a tudósokat, tekintsék olybá ezt a helyzetet, mint ahogyan a maguk szakterületén a természet jelenségeit, s alakítsák ki belőle az elméletet. Elméletet gyártani egy helyzet vagy egy tárgy alapján annyi, mint elképzelni az elvont modellt, amelynek tulajdonságai szimulálják a tárgy tulajdonságait. A modell mindig matematikai. Közvetítésével a konkrét kérdések matematikai tulajdonságokká alakulnak.” Olyan tárgy vagy helyzet „modelljéről” van szó, amely túlságosan új vagy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy az értelem teljes valóságában fel „ tudja fogni. „Az alapvető hadikutatásban ilyenkor az a célszerű, ha elektronikus számítógépet építünk, amely megvalósítja ezt a modellt. A szabályozógombokat nyomogatva, és figyelve működését, minden kérdésünkre választ kaphatunk, amelyeknek kedvéért a modellt létrehoztuk.”
Ezeket a meghatározásokat egy műszaki közlönyből idéztük. Az „éber ember” képéhez, a „mágikus” szellem megértéséhez sokkal fontosabbak, mint a legtöbb okkultista ihletésű mű. Ha a modellt bálvánnyal vagy jelképpel helyettesítjük, és a számítógépet az agy illuminatív működésével vagy hiperéber állapotával, láthatjuk, hogy az emberi megismerés titokzatos útja – amelyet a pozitivista XIX. század hívei tagadnak – valódi és nagyszabású út. A modern technika súgja, hogy annak tekintsük.

„A vallásos hagyományokban, a műtárgyakon, a népmesékben és népszokásokban megtalálható jelképek, talányos jelek és titokzatos kifejezések azt bizonyítják, hogy mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt az az általános nyelvezet, amelynek történelmen túli jelentése, úgy tetszik, magában a létezésünkben, ismereteinkben, értékeinkben gyökerezik.” Mármost mi a jelkép, ha nem valamely valóság, szerkezet elvont modellje, amelyen az emberi értelem nem tudott teljesen úrrá lenni, de megpróbálja felvázolni „elméletét”?
„A jelkép a valóság egynémely arculatát – a legmélyebbeket – mutatja, amelyek végképp kifognak ismereteinken.” Amint a matematikus egy józan ésszel fel nem érhető vagy sose tapasztalt tárgyból vagy helyzetből kiindulva megalkotja a „modellt”, a jelkép tulajdonságai az ily módon elvontan ábrázolt tárgy vagy helyzet tulajdonságait szimulálják, amelyeknek alapvető arculata rejtve marad. Ekkor kellene bekapcsolni az elektronikus számítógépet, amely a modell alapján működne, és akkor a jelkép elárulná a benne rejlő valóságot, és feleletet adna azokra a kérdésekre, amelyek kedvéért létrehozták. Úgy gondoljuk, az emberben van egy ilyenfajta gép. Talán valamilyen, még nem eléggé ismert agyi vagy lelki magatartás működésbe hozhatja. Minden aszketikus, vallásos, mágikus technika erre az eredményre látszik törni, és valószínűleg erre céloz a hagyomány, amely az emberiség egész történetén végighúzódva, „éber állapotot” ígér a bölcseknek.

Vagyis a jelképek talán a gondolkodó emberiség eredetétől fogva meglévő elvont modellek, amelyek kulcsot adhatnának nekünk a világegyetem mélyszerkezeteinek megfejtéséhez. De vigyázat! A jelképek nem magát a dolgot, nem magát a jelenséget ábrázolják. De helytelen volna azt gondolni, hogy tisztán és pusztán sémák. A hadikutatásban a modell nem valamely ismert dolog kicsinyített vagy egyszerűsített modellje. Egyszerűen lehetséges kiindulópont a dolog megismerése érdekében. Méghozzá olyan kiindulópont, amely a valóságon kívül helyezkedik el: a matematika világában. Az erre a modellre épült számítógépnek kell majd elektronikus transzokba esnie, hogy gyakorlati válaszokat kapjunk. Ezért teljesen érdektelenek azok a jelképmagyarázatok, amelyekkel az okkultisták pepecselnek. Úgy kezelik a jelképeket, mintha azok a köznapian működő értelemmel felfogható vázlatok volnának. Mintha közvetlenül ezekből a vázlatokból visszakövetkeztethetnénk valamely valóságot. Évszázadok óta így töprengenek az andráskereszten, a szvasztikán, a Salamon csillagon, de hiába, ez a tevékenységük nem vitte előbbre a világegyetem mélyszerkezetének tanulmányozását.
Az értelem felséges megvilágosodásának révén Einsteinnek sikerült megsejtenie (nem tökéletesen értve, elsajátítva, megszelídítve) a tér-idő összefüggést. Amennyire értelmünkkel felfogható ez a felfedezés, meg amennyire sikerült saját megvilágosodott képzeletéhez visszakövetkeztetnie, a X jelet vagy az egyezményes triédert használja. De ez a rajzolat nem a valóság vázlata. Közönségesen nem használható. Afféle „kelj fel és járj!” a fizikai-matematikai ismeretek összességében. És még ha valamely hatalmas agyban működésbe lép is ez az egység, csak azt sikerül azonosítani, amit a triéder felidéz; az univerzumba, ahol az ábrával jelölt törvény megvalósul, nem sikerül átjutnia. E lépés megtétele után azonban megtudhatjuk, hogy létezik az a másik világ.
Meglehet, hogy minden jelkép ugyanilyen. A fordított szvasztika vagy horogkereszt, amelynek eredete a legtávolabbi múltba vész, talán annak a törvénynek a „modellje”, amely mindenfajta rombolást szabályoz. S talán valahányszor anyagi vagy szellemi pusztítás zajlik, az erőviszonyok talán megfelelnek ennek a modellnek, ugyanúgy, ahogyan a tér-idő kapcsolat megfelel a triédernek.
Ugyanígy – tudjuk meg Eric Temple Bell matematikustól – a spirális minden fejlődés mélyszerkezetének a „modellje” lehet (az energia, az élet, a tudat fejlődésének). Az is lehet, hogy „szuperéber” állapotban az agy tud úgy működni, mint egy számítógép a betáplált modell alapján, és ily módon a szvasztikából kiindulva eljut a rombolás egyetemes szerkezetéig, a spirálból kiindulva pedig a fejlődés egyetemes szerkezetéig.

A jelek, a jelképek talán szellemünk felsőbbrendű gépezetének szánt modellek arra az esetre, ha értelmünk a köznapitól eltérő síkon működik. Köznapi állapotában értelmünk talán a legfinomabb csücskével rajzolja meg azokat a modelleket, amelyek révén a felsőbbrendű szintre átjutva, magáévá tudja tenni a dolgok végső valóságát. Amikor Teilhard de Chardin kitűzi a maga „Ómega pontját”, talán a fejlődés végső fokának „modelljét” példázza. De ahhoz, hogy érezzük ennek a pontnak a valóságát, hogy a maga mélységében megéljük a mégoly kevéssé elképzelhető valóságot, ahhoz, hogy a tudatunk beépítse ezt a valóságot, tökéletesen a magáévá tegye -ahhoz, hogy végső soron a tudat maga „Ómega ponttá” váljék, és felfogja mindazt, ami ezen a ponton felfogható: a földi élet végső értelmét, a tökéletes szellem kozmikus sorsát bolygónk idejének végeztén túl; ahhoz, hogy megvalósuljon az átmenet a gondolatból az ismeretbe, valamilyen más intelligenciának kellene működésbe lépnie. Nevezhetjük analógiás értelemnek, nevezhetjük misztikus megvilágosodásnak, nevezhetjük a tökéletes megfigyelés állapotának.
Ugyanígy talán az örökkévalóság gondolata, a transzfinit gondolata, az Isten gondolata stb. a mi „modellünk”, és arra való, hogy értelmünk más területén, általában szunnyadó területén hozzásegít bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyek kedvéért megteremtettük őket.
Azt kell jól megfontolnunk, hogy talán a cro-magnoni varázsló szemében a legfenségesebb gondolat a bölényrajzzal egyenértékű. Makettről van szó ugyanis. Az agy titkos övezetében majd működésbe lépnek a modell alapján a számítógépek. A varázsló transzba esik, és átkerül a bölényvilágba, egy pillanat alatt minden részletét átlátja, és meg tudja jósolni a következő vadászat helyét és idejét. Ez a mágia legalacsonyabb foka. A legmagasabb fokon a modell nem rajz vagy szobrocska, még csak nem is jelkép. Hanem gondolat, amelyet a lehető legcsiszoltabb biner értelem szült. S ez a gondolat azért született, hogy a kutatás új szakaszába lépjünk: az analógiás szakaszba, amely minden hadikutatás második félideje. Úgy véljük, hogy az emberi szellem legmagasabb, legtermékenyebb tevékenysége abban áll, hogy a még alig ismert, nehezen elindítható másfajta szellemi tevékenységhez „modelleket” készít. Ilyen értelemben mondhatjuk: minden felfogható jelnek, jelképnek, egy másfajta valóság felidézésének. És ez az ember végtelennek feltételezett hatalmára nyit új távlatokat. Nem adja meg minden dolgok kulcsát, mint ahogyan   a   jelszakértők   gondolják.   Nincs benne minden mindenben. A spirál nincs benne a keresztben. A bölényrajz nincs benne abban a fényképben, amely a médiumra hat, Teilhard Omega pontja nincs benne Dante Poklában, a menhir nincs benne a katedrálisban, Cantor számai nincsenek benne az Apokalipszis számaiban. Ha vannak is „makettek” mindenről, ez nem jelenti azt, hogy egymásba tolható zsúrasztalra hasonlítanának, vagyis nem holmi egységes, szétszerelhető szerkezetet alkotnak, amelyből megfejthetnénk a világegyetem titkát.

Ha a szuperéber állapotban lévő értelemnek szánt legnagyobb modelleknek nincs dimenziója, vagyis gondolatok, bizony fel kell hagynunk azzal a reménnyel, hogy a nagy piramisban vagy a Notre-Dame homlokzatán megtaláljuk a világegyetem makettjét. Ha létezik az egész világegyetemnek makettje, az csakis az emberi agyban, a legcsodálatosabb intelligenciában, annak is a legrejtettebb zugában létezhet. De vajon az univerzumnak nincs más forrása, mint az ember? Hiszen ha az ember végtelen, miért ne lenne a világegyetem a végtelen és még valami?
Azonban ha már egyszer felfedeztük, hogy minden makett, modell, jel, jelkép, egyszer csak megtaláljuk a kulcsot. Nem azt, amelyik a megfejthetetlen rejtély ajtaját nyitja, ami különben nem létezik, vagy éppenséggel Isten kezében van. Mégis valamilyen kulcsot, nem a bizonyosságét, hanem a magatartásét. Arról van szó, hogy el kell indítani azt a „másfajta” értelmet, amelynek a makettet szánták. Arról van tehát szó, hogy a közönséges éber állapotból szuperéber állapotba kell kerülni. Résen kell lenni. Nincs benne minden mindenben. Az éberség azonban minden.

Louis Pauwels – Jacques Bergier

 

 

 

A tudat alattitól a tudat felettiig II.

Az ember kétségkívül nincs olyan fokon tisztában önmagával, mint azzal, amit csinál. Úgy értem azzal, amit az ember sötétben tapogatózó munkájának megkoronázásául a tudomány felfed a világegyetemről, rejtélyeiről, hatalmairól és összhangjáról. És ez azért van, mert a társadalmi szervezet elavult elveken nyugszik és megfosztja reménytől, szabadidőtől és nyugalomtól. Ha a szó szoros értelmében megfosztják az élettől, hogyan fedezhetné fel a végtelen térséget?

Mégis minden jel arra vall szerintünk, hogy a dolgok rendkívül gyorsan meg fognak változni; hogy az elszabaduló hatalmas tömegek, a felfedezések és technikai vívmányok elemi erejű nyomása, a valódi felelősség közegében kavargó gondolatok, a külső intelligenciákkal felveendő kapcsolatok el fogják söpörni a régi elveket, amelyek megbénítják a társadalmi életet, és hogy az ember, aki az őrülettől a lázadásig, azután a lázadástól a csatlakozásig vezető úton végigjut, újra felszabadul, és meghallja önmagában ezt a feltörő „új lelket”, „ezt az oksági hatalmat”, ami a létet a cselekedethez köti.

Az emberben vannak bizonyos képességek: előérzet, telepátia stb., ez talán már elfogadott tény. Hiszen vannak megfigyelhető tények. Eddig azonban úgy állították be őket, mint „a lélek valóságának” vagy „a holtak szellemének” állítólagos bizonyítékát. A rendkívüli mint a valószínűtlen megnyilvánulása képtelenségnek számít. Mi ebben a munkában nem óhajtunk az okkultizmusra vagy a mágiára hivatkozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezen a téren minden tényt és minden írást figyelmen kívül hagyunk. Ebből a szempontból a magunkévá tettük Roger Bacon újdonatúj, becsületes és értelmes magatartását: „Az ilyesmiben óvatosnak kell lennünk, mert az ember könnyen tévedhet, és mindjárt két tévedéssel kell szembenéznie: vannak, akik minden rendkívülit tagadnak, és vannak, akik fittyet hányva a józan észnek, a mágiába süllyednek.

Óvakodni kell tehát attól a sok könyvtől, amelyikben versek, jelek, imádságok, ördögűzések, áldozatok találhatók, mert ezek mind mágiával teli könyvek, azután ott van az a rengeteg könyv, amelyikben nem szerepel sem a művészet, sem a természet nagysága, hanem csak boszorkánymesék. Másrészt tekintetbe kell venni, hogy a bűbájoskodónak tartott könyvek közt nem mind az, sőt ezekben van a bölcsek titka… Ha valaki ezekben a munkákban a természet vagy a művészet nyomára bukkan, tartsa becsben…”

Az egyetlen haladás a pszichológiában a mélységek, a tudat alatti zónák kutatásának elkezdése volt. Mi úgy véljük, felderítendő csúcsok is léteznek, vagyis tudat feletti zóna. Hogy pontosabban fogalmazzunk, kutatásaink és megfigyeléseink során arra a következtetésre jutottunk, hogy el kell fogadni azt a feltevést: az agyban létezik egy legnagyobbrészt használatlan, kiaknázatlan magasrendű szerkezet. A normális, éber tudati állapotban az agy tizedrésze  működik.   Mi  történik  a  látszólag  csendes kilenctized részben? És vajon nincs-e olyan állapot, amelyikben az egész agy szervezetten működik? A felsorolandó és tanulmányozandó tények talán arra a jelenségre utalnak, hogy az általában alvó zónákat fel lehet ébreszteni. Sajnos ezt a jelenséget még semmiféle pszichológiai ág nem kutatja. Bizonyára meg kell várni, amíg a neurofiziológia annyit fejlődik, hogy megszülethet a csúcspszichológia. Mi nem szeretnénk kivárni, amíg ez az új fiziológia kifejlődik, de nem is akarván előre befolyásolni az eredményeit, csak szeretnénk egyszerűen felhívni a figyelmet erre a területre. Meglehet: ez a kutatás éppolyan fontos lesz, mint az atomkutatás vagy a világűrkutatás.
Eddig minden érdeklődés arra irányult, hogy mi rejtőzik a tudat alatt; ami magát a tudatot illeti, a modern tudományban továbbra is az alsóbb rétegekből származó jelenségnek tekintik: Freud a nemiséget, Pavlov a feltételes reflexet stb. Olyannyira, hogy az egész lélektani irodalom, az egész modern regény például Chesterton meghatározásán alapszik: „Az emberek, akik a tengerről akarnak szólni, csupán a tengeribetegségről beszélnek.” Chesterton azonban katolikus volt: ő feltételezte, hogy létezik csúcstudat, mert ő elfogadta Isten létezését. A pszichológiának éppúgy, mint a többi tudománynak fel kellett szabadulnia a teológia uralma alól. De mi úgy véljük, hogy még nem teljes a felszabadulás; hogy felülről is segíteni kell a felszabadulást: azoknak a jelenségeknek a módszeres tanulmányozásával, amelyek a tudat felett helyezkednek el, a tudat feletti jelenségek, továbbá a magas-frekvencián vibráló értelem tanulmányozásával.

A fény színképe a következőképpen áll össze: baloldalt a Hertz-féle hullámok széles csíkja és az infravörös. Középen a látható fény keskeny csíkja; jobboldalt a végtelen sáv: ultraibolya, röntgensugár, gammasugár meg az ismeretlen. Hátha az értelem, az emberi fény színképe is ehhez hasonló? Baloldalt az infratudat vagy tudattalan, középen a keskeny sáv a tudat, jobboldalt pedig az ultratudat végtelen sávja. Az ultratudat széles területét úgy látszik, csak a misztikusok meg a mágusok kutatták: ezek titkos kutatások és alig érthető tanúságok. A felmerülő csekély adat miatt némely tagadhatatlan jelenséget, mint az intuíció meg a zsenialitás, amelyek a jobb oldali sáv elejének felelnek meg, az infratudat jelenségeivel magyaráznak, amelyek viszont a bal oldali csík szélén találhatók. Amit a tudatalattiról tudunk, azzal megmagyarázhatjuk ezt a keveset, amit a tudat-felettiről ismerünk? Holott a fény színképének jobb oldali részét nem magyarázhatjuk a bal oldalival, a gammasugarakat a Hertz-féle hullámokkal: nem ugyanazok a tulajdonságok.

Azt gondoljuk tehát, hogy ha van tudaton túli állapot, a szellem tulajdonságai teljesen mások benne. Tehát az alsó rétegek pszichológiájának módszerei nem megfelelőek, újakat kell kitalálni.

Milyen körülmények között juthat a szellem ebbe a másik állapotba?

És akkor melyek a tulajdonságai?

És milyen ismeretekhez képes eljutni?

A megismerés óriási fejlődése egészen odáig vezet bennünket, ahol a szellem kénytelen lesz megváltozni, hogy megvizsgálja, amit meg kell vizsgálnia, megtegye, amit meg kell tennie. „Az a kicsi, amit látunk, önnön kicsinységünkhöz idomul.”

De vajon csakugyan azok vagyunk, akinek hisszük magunkat?

Folyt. köv.

A tudat alattitól a tudat felettiig I.

“…azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a  nagy  tömegek hoznak  létre nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását,…”

Iszonyatosan érdekes, hogy mennyire itt van minden a szemünk előtt, s mi mennyire döbbenetesen el vagyunk kényelmesedve. – Pedig a dimenzióváltásnak a lényege, hogy egy belső tudatosodást élhetünk meg, mert eddig csak tudtunk róla, s nagyon kevesek kiváltsága volt, hogy el is érjék és meg is tudják élni. Vannak olyan feladataink, melyeket ezer élet alatt oldunk meg, de a jelenlegi életünk talán arról szól, hogy itt és most ezernyi feladatot tudjunk le. Csak nézz körül! Kristálytisztán lehet látni, hogy mennyire van irányba állítva a kollektív tudat és ez minden korszakban meg volt fogalmazva. Ez a szellemi felgyorsulás, alapjaiban rázza meg az emberi lelket, s az a megfogalmazott kritikus tömeg, melynek pusztán szimbolikai értelme van, az alanyi jogra lehet érvényes. Kiemelkedhetünk a hétköznapi problémákból, mint ahogy már megtették előttünk oly sokan. “Azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak” most vertikális gondolkodásnak, merőleges dimenziónak, kilencven fokos pont tengelynek, skalárhullámnak, állóhullámnak, s még rengeteg mindennek neveznek. A fantasztikus kultuszfilmek megjelenésétől fogva, melyek nagyban teremtették meg az igényt, hogy az emberi lélek a kozmosz felé forduljon, most arra eszmélhetünk, hogy ehhez a “kozmikus kapuhoz” megérkeztünk. Ám ehhez már kozmikus öntudatra van szükségünk, s ez az Út  talán soha nem volt ennyire járható, s ez nem azt jelenti, hogy nem volt és nem lesz nehéz. De ha majd visszanézünk, megelégedettek csak a megjárt Út miatt lehetünk, amikor már nincsen, nem maradt elszámolni-valónk a meg és meg nem cselekedett dolgaink miatt. Hogy ez lehetséges, azt a következő sorok is alátámasztják. /a szerk./

„Gyáraktól füstölgő föld. Eseményektől tomboló föld. Ezerféle új sugárzástól reszkető föld. Végső soron e hatalmas szervezet csak új lélekért és új lélekkel élhet. A változó kor változó gondolatot hoz. Na de hol keressük, hová tegyük azt a megújító és törékeny változást, amely anélkül, hogy szemmel láthatóan megváltoztatta volna a testünket, új lényeket faragott belőlünk? Sehol másutt, mint egy újfajta intuícióban, amely teljes egészében módosította mozgásterünket, a világegyetemet – másképpen fogalmazva, az ébredésünkben.”
Teilhard de Chardin szerint tehát az emberi faj mutációja megkezdődött: az új lélek születőben van. A mutáció az értelem mélyrétegeiben zajlik, és a „megújító változás” révén a világegyetem teljes és az eddigitől teljesen eltérő képét kapjuk. A tudat éber állapota magasabb rendű állapottá válik, amelyhez képest az előző csupán álom volt. De most eljött az igazi ébredés ideje. Erről a valódi ébrenlétről vallott szemléletünkbe szeretnénk beavatni az olvasót. E mű elején már beszéltem róla, hogy gyermek- és kamaszkorom olyan gondolatok jegyében telt el, mint amilyenekkel Teilhard foglalkozott. Ha számba veszem összes cselekedetem, kutatásom, írásom, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mindezt az a megérzés vezérelte, amely olyan heves és erős volt apámban, amely szerint az emberi tudatnak át kell térnie egy újabb szakaszba, hogy rá kell találni a „második ihletre”, és hogy ennek immár legfőbb ideje. Alapjában véve ennek a könyvnek nincs is más tárgya, mint a lehető legnagyobb mértékben kiállni e mellett a megérzés mellett. A tudományhoz képest a pszichológia tekintélyes késésben van. Az úgynevezett modern pszichológia a harcos pozitivizmus uralta XIX. századi képnek megfelelő embert tanulmányozza. A valóban modern tudomány viszont olyan világot tár fel, amely egyre több meglepetést okoz, és egyre kevésbé felel meg a hivatalosan elfogadott szellemi struktúráknak és ismeretnek. A tudati állapot pszichológiája befejezett és változatlan embert feltételez: a „felvilágosodás” homo sapiensét.

A fizika pedig olyan világot leplez le, amely egyszerre több játékot játszik, rengeteg kaput tár ki a végtelenre. Az egzakt tudományok a fantasztikumba torkollanak. A humán tudományok pedig még mindig a pozitivista babona rabjai. A tudományos gondolkodást a történés, a fejlődés fogalma uralja. A lélektan még mindig a kész, egyszer s mindenkorra rendszerezett agyműködésű ember képére alapozódik.

Mi viszont ezzel szöges ellentétben azt gondoljuk, hogy az ember nem befejezett lény, ugyanis azok az óriási lökések, amelyek mostanában megváltoztatják a világot, azok a függőleges irányú lökések, amelyek a tudatra hatnak, azok a vízszintes irányú lökések, amelyeket a  nagy  tömegek hoznak  létre,  nagyon jól kidomborítják az emberi tudat változását, a „megújító változást” magán az emberen belül.

Olyannyira, hogy véleményünk szerint a mi időnkhöz igazított pszichológia akkor lenne hatásos, ha nem abból indulna ki, hogy mi az ember (vagy inkább, minek látszik), hanem abból, hogy mivé válhat lehetséges fejlődéséből. Az első hasznos munka az lenne, ha meg tudnánk találni ennek a lehetséges fejlődésnek a szemléletét. Mi ebbe a kutatómunkába vágtunk bele. Minden hagyományos tan azon az elven alapszik, hogy az ember nem kifejlett lény, és a régi pszichológiák azokat a feltételeket tanulmányozzák, amelyek közepette az embert valóban a tökéletességhez vezető módosulások, változások, transzmutációk végbemennek. A mi módszerünkből következő teljesen modern szemlélet azt a gondolatot sugallja nekünk, hogy az ember talán olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket nem használ ki, egy egész parlagon heverő gépezettel. Mondottuk már: a bennünket körülvevő világ végső megismerése magának a megismerésnek, az értelem felépítésének és az érzékelésnek a természetét kérdőjelezi meg. Azt is mondtuk, hogy a legközelebbi forradalom lélektani lesz. Ez nem csupán a mi látomásunk: sok modern kutató vallja ezt, Oppenheimertől Costa de Beauregard-ig, Wolfgang Paulitól Heisenbergig, Charles-Noél Martintői Jacques Ménétrier-ig.

Meg kell hagyni azonban, hogy e forradalom küszöbén azok a szinte vallásos, emelkedett gondolatok, amelyek a kutatókat serkentik, egyáltalán nem jutnak el a közönséges ember szelleméig, nem villanyozzák fel a társadalom mélyrétegeit. Néhány agyban minden megváltozott. Ezzel szemben a XIX. század óta semmi sem változott az emberi természetről és az emberi társadalomról alkotott általános gondolkozásban. Jaurès élete végén írt egy cikket Istenről, a csodálatos írás nem jelent meg:

„Csak annyit szeretnénk ezúttal elmondani, hogy a rövid időre háttérbe szorult vallásos gondolkozás visszatérhet a szellembe és a tudatba, mert a tudomány jelenlegi következtetései felkészítik rá. Már most – ha szabad így fogalmazni – kész a vallás, és e pillanatban csak azért nem járja át a társadalom mélyrétegeit, csak azért olyan unalmasan spiritualista vagy kicsinyesen pozitivista a polgárság, csak azért vergődik a proletariátus a szolgai babonaság vagy a vad materializmus közt, mert a jelenlegi társadalmi rend vallástalan rendszer. De egyáltalán nincs igazuk a közönséges szájtépőknek meg az elvtelen moralistáknak, akik azt állítják, hogy azért vallástalan a társadalmunk, mert anyagi gondokkal küszködünk. Ellenkezőleg, van valami vallásos abban, ahogyan az ember meghódítja a természetet, az emberiség hasznára kiaknázza a világegyetem erőit. Nem, az a vallástalan, hogy az ember csak úgy tudja meghódítani a természetet, hogy megalázza az embert. Nem az anyagi gondok terelik el az ember figyelmét az emelkedett gondolatokról és az isteni dolgokról való töprengésről, a legtöbb embert az embertelen munka fosztja meg attól, hogy gondolkodjon, sőt egyáltalán érezze az életet, vagyis Istent. Meg a felfokozott alantas ösztönök, az irigység és a gőg, amelyek az istentelen harcok közepette felemésztik a legbátrabbak és legboldogabbak belső energiáit is. Az éhség kihívása meg a felfokozott gyűlölet közepette az emberiség nem tud a végtelenre gondolni. Az emberiség olyan, mint egy nagy fa, amelyiket a viharos ég alatt körüldonganak az izgatott legyek, és ebben a gyűlölködő döngésben a világegyetem mélységes, isteni hangja elsikkad.”
Meghatottan fedeztem fel Jaurésnek ezt az írását. Annak a hosszú üzenetnek a szavait használja, amelyet apám küldött neki. Apám lázasan várta a választ, de nem jött. Én kaptam meg ennek a kiadatlan kéziratnak a közvetítésével, csak ötven év múltán…

Folyt. köv.

A Világegyetem háromféle állapota

Amikor sötét anyagról beszélünk, általában olyan részecskékre gondolunk, amelyek a fizikában jelenleg ismert részecskékkel nem hatnak kölcsön. Mivel nem hatnak kölcsön, nem bocsátanak ki semmilyen elektromágneses sugárzást, és nem is nyelnek el ilyet. A mi számunkra teljesen „láthatatlanok”. Mégis ott vannak elképzelhetetlen mennyiségben jelenleg is körülöttünk. A mai tudományos hipotézisek azonban nemcsak ennek a sötét anyagnak a jelenlétével számolnak, amikor a világegyetem kozmológiai állapotát modellezik, hanem egy úgynevezett sötét energiával is, amely egyfajta Atlasz titánként a világ kupoláját tartja. Más szavakkal: feszítőerőt képvisel a csillagok és galaxisok között, és megakadályozza, hogy a világegyetem teljes anyaga egyetlen gravitációs kollapszussá zsugorodjék. (1. ábra) A Világegyetem gyorsuló tágulását a tudomány emberei jelen pillanatban ennek a „sötét energiának” a számlájára írják.

Jelenlegi tudományos világképünkkel a Kozmosz mai állapota csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy a „szemmel látható”, tehát a műszereinkkel érzékelhető részecskék és energiaformák a Világegyetem teljes tömegének mindösszesen 4%-át alkotják (2. ábra).

Ugyanakkor a tudományos elméletek (ide értve a Lambda-CDM elméletet, és a Szuperhúr elmélet továbbfejlesztéseként, M-elmélet néven elhíresült Membrán-modellt), egyetértenek abban, hogy az anyag térben nem különül el, magyarán bármely formája ugyanazt a rendelkezésre álló teret tölti ki. A sötét anyag is a mi közegünkben létezik, csak nem észleljük, mert nem hat kölcsön. Ez pedig az arányok miatt nagyon érdekes. Mert ha elfogadjuk, hogy az általunk ismert anyag és energia (hadronok, leptonok, szabad quarkok, valamint az ismert négy erő) csak a világegyetem tömegének 3-4%-át működteti, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy arányuknál fogva a nem érzékelt részecskék az érzékelteknél többszörösen bonyolultabb szerveződéseket alkothatnak és működtethetnek ugyanabban a térben. A modern becslések szerint a sötét anyag a világegyetem teljes tömegének 22-24%-át alkotja, a sötét energia mintegy 73-74%-át. S ez a tömeg itt van velünk, itt mozog körülöttünk anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Ha feltételezzük, hogy az idők során az entrópia folyamata, mint egyetemes törvény, ugyanabba az irányba strukturálta a sötét anyagot is, mint a láthatót, s feltételezzük az ebből eredő negentrópia meglétét is (bizonyos feltételekkor, nyitott rendszerek esetében az entrópia csökkenhet is, lásd az emberi civilizáció összetettségének növekedését az időben, illetve a DNS és az életformák komplexitás-növekedését), eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a sötét anyag sem lehet amorf és homogén. Ha nem is az általunk ismertekkel teljesen megegyező, de azokhoz nagymértékben hasonló részecske- családokat és kölcsönhatási folyamatokat nyugodtan feltételezhetünk a sötét anyag részecskéi között is (nem tudjuk, mennyi van belőlük). Sőt. Mivel a mérések szerint a sötét anyag a „rendes anyag” mennyiségének ötszöröse, talán nem követünk el nagy hibát, ha azt feltételezzük: sokkal komplexebb struktúrákat alakíthatott ki belőle a természet, mint a „normális” anyagból. Nyilván ez a többletstruktúra nem azért valószínű, mert sötét anyagból ötször több van, hanem mert ez az ötszörös többletmennyiség több részecske vagy részecskecsalád lehetőségének is nagyobb teret enged. Ez viszont már jelentősen bonyolíthatja a szerkezeti összetettséget. Könnyen elképzelhető akár több „anyagi világegyetem” is ugyanabban a térben, ahol jelenleg éppen ülünk vagy állunk. S minderről semmi tudomásunk, mert a világainkat alkotó részecskék egész egyszerűen nem hatnak kölcsön egymással, illetve a műszereinkkel nem kimutatható módon teszik ezt. A tudomány jelenleg is több elméletet alkotott a sötét anyag értelmezésére, ami persze mit sem változott azon a tényen, hogy a nyugati tudósok egyszerűen nem tudják, nem értik, hogyan kellene értelmezniük a sötétanyag- rendszereket. Azt tudják, hogy van sötét (láthatatlan) anyag, és hogy van sötét (láthatatlan) energia. Azonban mostanára eléggé jelentős eltérések mutatkoznak a mérések és a számítások között ahhoz, hogy a standard számítási modellek ne legyenek működőképesek.

A régi hermetikus iratok csupán három különböző világegyetemet különböztettek meg. Akár Kelet-Ázsiát, Nyugat-Ázsiát, Indiát vagy a legrégebbi európai szent szövegeket vizsgáljuk, a hármasságra való utalás kikerülhetetlen. Az európai hermetika, Thoton (3. Kép), Cornelius Agrippán (4. Kép) és más hermetikus és kabbalista bölcseken túl a mai New Age-esekig a dolgok létezését három különböző szinten értelmezi. A kínai taoista bölcsek a halhatatlanság forrását – ahogyan erről Mantak Chia ír – a szellemtest felnevelésében, majd az ebből kiváló lélektest megteremtésében látták. Ez nem csak egy allegória vagy metafora volt, konkrét energetikai gyakorlatokkal célzottan sűrítették a chi-nek nevezett életerőt egy energiatest megformálásába, s életüket ebben a testben folytatták az „anyagi” ledobása után, egészen amíg meg nem alkották a legfinomabb, éterikus testüket. Az európai hagyományban ugyanezt a két síkot asztrális (érzelmi) és mentális (szellemi) világként tételezték fel, melyekbe a kiválasztott bölcsek alkalmanként utazásokat is tettek.

Hosszan lehetne sorolni azokat a kultúrákat, amelyek hasonló világképpel rendelkeznek, én most csak a két legtávolabbit hoztam fel példának. Az a közös bennük, hogy a világ háromféle állapotát három különálló rendszerként képzelik el, amelyek nem hatnak kölcsön egymással. A fizikai test érzékszervei nem képesek érzékelni az asztrális világ eseményeit, és az asztrális világ kavargó örvényei sem látják a mentális világ letisztult rezgéseit. A legtöbb ilyen iromány – tekintet nélkül rá, hogy mennyire régi –, abban is egyetért, hogy az ember a halála után közvetlenül az asztrálvilágba jut, amely egy szinttel az anyagi világ fölött helyezkedik el, s egy szinttel a hihetetlenül finom rezgésekből álló, mindent kitöltő mentális világ alatt. De nem azért jut ide, mert egyfajta transzmutáció történik. Nem új alakot vesz fel, hanem csak ráébred valamire, ami mindig is benne volt. E régi szövegek szerit ugyanis e hármasság egyetlen térben egyszerre létezik, azaz az emberi lénynek egyszerre van anyagi, asztrális, vagy pszichikai és mentális teste. Ugyanabban a térben és ugyanabban az időben. A halál pillanatában mindössze a szemléletmód változik meg, a kölcsönhatás módja. A mentális világ a legfinomabb rezgési sík e szemléletmódok szerint. Ezek a régi szövegek – és főleg Wictor Charon írásai – egyfajta energiáról is beszélnek ugyanakkor, ami a világban egyenletesen és mindenhol jelen van.  Mindnyájan olyan energiát értenek alatta, ami megteremti mindazt, ami csak létezik benne. Néhány szövegben csak Istenként értelmezik.

Bihari Péter

“Véletlen” mezők

A létezésben van egy térháló is, ami egy kicsit stabilabb, mint a szociális háló. Ez a térháló, Önmagukat ismerő koordinátákból áll. Egyéniségekből, kik a kreativitást, az etikát választják létük értelmének. Kik korlátok nélkül kíváncsiak a létezés titkaira, s arra hogy valójában, hogyan működünk. Ez az a félanyagi, pszichikai dimenzió, amely újra kollektív szinten is jobban meg van világítva, s amely meghódításra vár, vagy a ráébredésre,-  ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

A létezés egy újabb nagy korszakát bejárva újra ahhoz a ponthoz érkezünk, amikor találkozhatunk Önmagunkkal és ez az a koordinátaháló, amelyre térben és időben felépül a személyiségfókuszunk és az énképünk. Lehet a pók, ezt a térhálót mutogatja nekünk évezredek óta? Szakaszokra nekünk van szükségünk, de a ciklikusság helyett, az elme időhöz köthető mulandóságához voltunk képesek igazítani, s melyeket a természetből lestünk el, s amely természettől ma már elég rendesen eltávolodtunk – természetesen. Itt állunk, hol a part szakad kétségbeesetten ülünk a pozícióinkban, s úgy fekszünk le, hogy már nem halljuk a csendet. Van egy film, melynek a címe: Élet.  Ha most itt tartasz, akkor még nincsen vége a filmednek. Gondolkozzunk el, hogy milyen befejezést szeretnénk, hogyan lenne jó eltávozni ebből a fizikai síkú valósághalmazból. A mutáció ugrásszerű változást jelent. Az embernek a gondolkodása révén kialakult vágy és félelemrepertoár azt sugallja, hogy majd… – ezután változom egy kicsit, hiszen a változás mindig előállhat váratlan dolgokkal is. Aztán meg ha tele lesz a  hócipő, persze, hogy ugrásszerű a változás. S biztos, ami biztos jól bebiztosítjuk magunkat.

Egyszerűen kikényszerítjük, hogy anomáliákon keresztül taníttassuk meg magunkkal a világegyetem és az élet tiszteletét. Sok kultúra létezett már és sok kultúra van, mint ahogy ezután is fog születni. S ha csak a természetből merítenénk látnánk mennyi, de mennyi képesség, érzékelésvariáció van. Tanulni elfelejtettünk. Kitaláltuk magunknak az iskolákat, raktárakat csináltunk a fejünkből. Aztán meg csak zümmögünk, zakatolunk, hogyha a raktárba jön egy új információ. Tároljuk a tárolni valót, a láng meg alig-alig villan, ha találkozik két tekintet. Hamarosan bejelentik a mesterséges intelligencia meglétét a mesterséges intelligenciák. Mi biokémiai egységek mesterekké váltunk, megteremtettük az elektronikai egységeket, melyek szintén önálló gondolati visszacsatolásokra képesek. Nagy szó. Megkérdezték a tudomány egy jeles képviselőjét, milyen lesz a jövő számítógépe… – a tévében láttam: – Egy ilyen kicsike kis pontnyi – mutatta és nem láttam át a két ujja között. Nem lehet ez egy molekula, vagy atom, esetleg egy DNS? Nem lehet, hogy mi biokémiai robotok vagyunk, legalábbis a teremtett részünk. Minden  a “pontból” épül fel… s a linearitás is pontok egymásutánja a tér és az idő járószalagjára fűzve. Örömöm határtalan, hogy az ember elkezdett foglalkozni a kristálytechnológiával.

A mutagén faktorokból csendesen szemlélhető, hogyan kapaszkodunk abba a hálóba, amelyet szociálisnak neveztünk el, s hogy a szinapszislehetőségeinket, hogyan cseréltük fel olyan dolgokra, melyeket a rozsda és a moly is meg tud emészteni. Azt hiszem, így lettünk fogyasztók, páciensek, betegek, egyedek… S így alkotunk tömeget…
A közeljövő színpadán el kell viselnünk, hogy hülyeségeink, csodáink, vélt érdekeink áldozatává váltunk és ez kényszerpályára vitt bennünket, melynek következtében felelőtlenség olyat ígérni, mely ennek a tendenciának tisztázás és megértés nélkül ellentmond. A tömegmegváltás érdeklődés hiányában elmarad, meg próbálkozott is vele már egy-két dimenziópionír. A tömegmegváltás elfogyott és nem is lehet kapni többé, ami van, az az alanyi jog. Ezek után, nem is nevezhetjük véletlennek azt, ami a mai korszakban kialakult. Nem tudom ez jó vagy rossz. Véletlenül van ez?  Minden megközelítés dolga, s még csak annyit, hogy nem csak a jövőnk tartogat nekünk meglepetéseket. S nem a múltunk az amin akár le is lehet majd döbbenni.  A jelenből kiindulva láthatjuk és élhetjük meg magunkat és józanságunkat.

Úgy vélem, a vélelem joga nem magyarázhatja meg a véletleneket, s csak azért, mert kevés információm van, illetve nincs elég rálátásom nincs is jogom véletlennek nevezni. – Vélhetőleg. Amikor megnyílik az ember, megnyílnak a morfogenetikus mezők, s elkezdenek áramlani az energiák. Tegyék meg azt a szívességet, hogy mindenki végiggondolja azt, hogy milyenek jelenpillanatban az érzelmei? Egyáltalán vannak-e most? S hogy általában jól érzik-e magukat a mindennapokban.
Amikor így felvillannak szituációs állapotaink, mindig energetikailag minősítünk. Ilyenkor, amikor utánagondolunk dolgoknak minden esetben valamilyen szintű hangolódás zajlik le, s mivel az időbeni rálátás biztosított, már nem olyan magasak a hegyek, nem olyan mélyek a völgyek, s csak a szépség és a viszontagság az, ami felsejlik. Valahogy ilyenkor a tér sem úgy hajlik már, s nekünk sem kell ugyanúgy törnünk össze, vagy magasztalódnunk fel. Ez már ilyenkor egy személytelenebb sík, s ahogy egy barátom mondotta volt: „Mi hol ilyenek, hol olyanok, de mindig ugyanazok vagyunk”.
Nem lehet, hogy a morfogenetikus mezők ugyanazok, mint az örök vadászmezők, csak más néven hívjuk? Ezeken a mezőkön nem lehet már  csak legelni, ez a képzelet mezeje, a gondolatoké, a pszichikumé… Itt megtapasztalásokra épülnek a dolgok.  Ez a mező létezik. Aztán létezik még a fogyasztói társadalom, a hangyák társadalma, a formák társadalma, a társadalom mezeje.  Síkok, hogy egymást fenntartsák, s hogy cizellálódjanak. Hogy addig koptassák egymást tér és idő koordinátáiba rendeződött személyiség keresztjén, – míg fel nem ragyog a megértés drágaköve. És akkor az nem lehet, hogy ezek a dolgok a mai felgyorsult aggyal megismerhetőek? Van a megvilágosodásnak egy aranyos definíciója: „A megvilágosodás csupán csak annyi, hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk.”

Nincs itt valami összecsengés? Antony De Mello, azt mondja, a megvilágosodásba bele lehet szokni. És akkor ez lehet, hogy tanulható? És akkor az is lehet, hogy igazuk van még a hétköznapokban is a nirvanisztikus filozófiáknak? Hiszen szubatomi szinten már régen találkozott a vallás és a tudomány. Talán itt köszönhet jó nagyot az Einstein által is keresett mezőelmélet a gyakorlatban is. A tekintélyelv meg a hajnali ködben sem volt már hiteles, nem is beszélve erről, a szinte vakító, szubemócionális szikrarengetegről. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a pszichikum igencsak bontogatja a szárnyait, s valójában itt kezdődik emberi mivoltunk lényege…

Egy pillanatra visszautalva az előző bejegyzésre, még az az ács is mondhatta volna azt kétezer évvel ezelőtt, hogy sok dolog vagyon még égen és földön mit még most elmétek fölfogni nem volna képes… Kétezer éve még nem zizegett a tér  és az idő ennyire… Ma már  jóval nagyobb az agynak a kapcsolási sebessége, ma már nem kötelező csak ok-okozati rendszerben gondolkodni.

Biztos vannak mindannyiunknak olyan személyek az életünkben, akik már meghaltak, mégis érezzük, hogy jelenleg is a részeink…  – időnként felmerülő gondolataink tárgyai. – Szóval gondoljuk el, itt vagyunk ebben a létezésben, hatunk…  – mindenki hat egymásra, és egy halmazt alkotunk melynek sajátos rezgése, van.  Ez a mi jelenlegi kollektív tudatunk, s ez jóval kiegyenlítettebb átlagban, mint a személyes érzelmi hullámmozgásunk. Egyébként a morfogenetikus mező egyenlő a kollektív tudattal, amit szerintem úgy ismerhetünk meg, hogy megismerjük azt, aki megismerheti. S valamiért ez sem véletlen.

Murzsicz András