Azok az entitások, melyek a nagy piramist építették és az Alkonyi Bárkát használták mágikus műveleteik keretéül, nem hasonlítottak a mai emberre. Lelki akaratban, gondolkodásmódjukban, sőt még a fizikai reakcióikban is olyan különbség választotta el őket a jelenkor indivídumától, mint valamelyik idegen naprendszer másképpen organizált lényeit, az antropoid majmoktól. A piramisépítő ember nem a homo Sapiens, de még csak nem is a Homo Mágus, hanem a Cherubi ember ősi ideálformája. Ezeknek a kozmikus öntudattal és “harmadik szemmel” született egyéniségeknek minden tette tudatosan Háromsíkú.
A tudományok újabb kori kutatási és néhány rendkívüli intuícióval rendelkező fő meglátásai következtében ma megint abban a helyzetben vagyunk, hogy megközelítő fogalmat alkothatunk magunknak arról az processzusról, amit Ó-Egyiptomban gondolkodásnak, – akkori meghatározás szerint univerzális élettevékenységnek neveztek. Az egyiptomi beavatott földi létének – a hétköznap minden trivialitásával együtt – Kozmikus jelentősége volt. Az egyiptomi „univerzális életérzés” egyetlen jelenséget sem fogott fel elszigetelten.
Wictor Charon
„A Mátrix című filmben Neo, a főhős (csak) két valóság között választhat. A fizikusok most hasonló választást ajánlanak fel nekünk.
A kozmikus sugárzás tanulmányozásával kideríthető, hogy virtuális Mátrixban élünk-e. Ha igen, akkor a fizika eddig megismert törvényei nem segítenek annak a metauniverzumnak a megismerésében, amelyben szimulálóink élnek. Programozóink számunkra istenek, korlátlan hatalommal az általunk tapasztalt valóság felett.
Seth Lloyd, az MIT (Massachusetts Institute of Technology) kvantummechanikai mérnöke még 2001-ben megkísérelte felbecsülni, hogy mennyi erőforrás kellene egy univerzum méretű szimulációhoz. Megpróbálta megállapítani, hány „számítógépes műveletet” végzett az univerzum az ősrobbanás óta, mennyi az összes eddig lezajlott esemény száma. Arra az eredményre jutott, hogy egy ilyen szimulációt lehetetlen megalkotni: a történtek megismétléséhez, a valóság utolsó atomig hű, tökéletes másolatának létrehozásához több energia kell, mint amennyi az univerzumban van. A szimulációhoz szükséges számítógép nagyobb lenne, mint az univerzum, és az idő a programban-lassabban ketyegne, mint a valóságban.
Az univerzum egy tökéletlen másolata viszont sokkal kevesebb számítógépes erőt igényelne. Egy ilyen “lebutított kozmoszban” a mikroszkopikus világ és a távoli csillagok fényének finom részleteit csak azon ritka alkalmakkor kéne betölteni, amikor az értelmes lakók tudományos felszereléssel tanulmányozzák ezeket. Mihelyt senki sem figyel, az objektumok egyszerűen elenyésznek.”
Forrás: AFP/Science Photo Library/Mopic
Időben és mennyiségben értelmezve próbál megérteni mindent a gondolkodó elme… – teremteni pedig akkor lehet dolgokat és világokat, – ébren töltött pillanatokat, amikor már az erőforrások eleve nem jutnak eszedbe, hiszen az egy spontán állapotváltozással járó folyamat, legalább is az eredménye. Ami nem történhet, csak az általunk értelmezett “időn kívülről”. – Ehhez hamarosan eljut majd a tudomány is. Nincs szó ilyenkor mennyiségekről és talán ez a lényeg.
Umberto Eco mondja, hogy az idő, – tudod olyan, mintha dadogna az öröklét… – Farkas meg erre azt mondaná, hogy “már a jövő sem a régi”.
Próbáljuk ráerőltetni elménk kettős, – időbe, térbe helyezhető “látás-lehetőségét” szűkebb és tágabb világegyetemünkre egyaránt.
De vigyük csak tovább ezeket a gondolatokat.
A sebesség a számunkra érzékelhető fény tartományában maximum 300 000 km/sec lehet. Ennek a sebességnek minden létező, – képességeinek függvényében más és más szegmensét képviseli. Mi is az időnek és a térnek egy adott vetületét alkalmazzuk, hiszen a gondolataink fókusza a mikrovilágtól, a makro világig, pusztán pillanatbeli figyelmünktől függ. A gondolataink az egyik pillanatban, függhetnek az érzéseinktől, attól, hogy éppen mit csinálunk, mire fókuszálunk. Pötyöghetünk a számítógépen, részt vehetünk egy megbeszélésen, megmunkálhatunk egy munkadarabot, álmodozhatunk a csillagokról, stresszben vagyunk, vagy éppen elárasztanak az érzelmek és mondjuk, szerelmünkre gondolunk, aki lehet, éppen a Föld másik felén tartózkodik. Az emberi felfogás gondolat-sebessége Tesla óta tudjuk, hogy huszonhétszer gyorsabb, mint a fény.
Ezek mind algoritmusok által kimutatható valóság-lehetőségek melyeket a külvilágban gondolati, érzékelési visszacsatolások következtében meg tudunk különböztetni. Van képünk magunkról, van képünk a vizuálisan érzékelhető tartományban működő külső valóságunkról. Ezeket a gondolkodás által, gondolati és érzelmi visszacsatolások, megkülönböztetések révén tudjuk megkülönböztetni és lineárissá tenni. Az agyunk bináris, – megkülönböztethető jelhalmazokat dolgoz fel, a felszíni tudatunk számára felfoghatatlan gyorsasággal. Jellemzően csak analizál egy számunkra felfogható sebesség mellett, amit jellemzően ok-okozati rendszerben értelmezünk és ennek, mint tudjuk megvannak rendesen a korlátai. Tehát a külvilágban, minden, de minden egy rá jellemző sebesség szerint él és létezik. A kő a föld és minden anyag számunkra évezredeknek tűnő teret és időt igényel a létezésben, – természetes körülmények között még a lebomlásához is. Itt vagyunk és olyan sebességet használunk ezeknek a dolgoknak az érzékeléséhez, amit csak viszonylagos rendszerekben tudunk megfogni. Egy rózsához képest egy csiga összevissza száguldozik, a csiga meg még egy mozdulatlan akárminek is tűnhet egy kolibri szárnycsapásához képest. Időt alkalmaz minden, hogy ezek a térben megjelenő létezési alternatívák egyáltalán felfoghatóak legyenek.
Szóval gondolkodást érzéseket alkalmazunk, de magunkat a térben, biokonstrukcióként énképhez kötött megjelenési formaként fogjuk fel. A tér egy dimenzió. Az idő is egy dimenzió. A gondolkodás is az időben történik és egy térben jelenlevő biológiai szervezet jelfeldolgozási képességén múlik annak valósága.
Mit is jelent, hogy az „univerzális életérzés” egyetlen jelenséget sem fogott fel elszigetelten?
Főleg ha szembesülünk azzal, hogy gyermekeinkből pontosan ezt öljük ki, elfelejtettjük velük és szinte beléjük verjük, hogy kizárólag a fizikai síknak feleljenek meg.
Hogyan is lehet, hogy a piramisok időben és térben, – mégis csak az időtlenségre hívják fel a figyelmet. Ősrobbanásnak hívják, a kezdetet, pedig folyamatosak az átszivárgások és ezeknek az intenzitása, minden egyes esetben egyedi. Függ a megfigyelőtől és a kollektív tudat tehetetlenségétől. A gúlák a vízszintes kiterjedésből mindig függőlegesen az ég felé néznek, a csúcsukon meg mindig pszichon-robbanások sorozata zajlik. Vagyis természetes átjárót képez egy konkrétan értelmezhető “alternatív” valósághalmazba, mely jóval tágabb, mint az öt érzékszervünk által nyújtott érzékelési lehetőség. – Hirdetve a “tömeg-embernek”, hogy van út felfelé, de mindig csak néhányan figyelnek oda. – Ez alól kivételt, mindig azok az időszakok hoznak, amikor egyben látunk dolgokat, többsíkúan, mert akkor lehet csak – linkelni lódítani – kevesebbet, akár még önmagunknak is. S akkor már lehetnek valóban céljai az embernek, mert addig csak az üst körül áll és maximum a “szószt” kavarhatja, de boldog sosem lehet.
De Mello egyik szösszenete mondja, hogy a jó emberek ritkán boldogok, de a boldog emberek mindig jók. Megfeleltetni és megfelelni annak az elmén túl levő mindenségnek nagy játék. Ilyenkor egy dolog biztos; – Van mire emlékezni és van mit teremteni, alkotni több szempont szerint is, – másképp. Erre hívja fel a következő pár sor is.
“Coachingolásaim során a következőt figyeltem meg: a boldogtalan férfi azért boldogtalan mert nincs célja, nincs missziója, nincs víziója az életével kapcsolatban. A férfiak teremtésre vannak kódolva, és gyorsan lesüllyednek, ha nem aktivizálják az energiájukat. Egy határozott célokkal, látomással rendelkező lelkes, a víziója iránt elkötelezett férfi igencsak vonzó a nők számára, míg azok, akik a túlélésért küzdenek az életben, azok kevésbé. Látnod kell, hogy nem a körülmény az ok. Bármikor átfordulhatsz túlélési üzemmódból alkotó üzemmódba ha újra felfedezed magadban a kiegyensúlyozott férfienergiát, és ezzel átbillensz a boldogtalanságból a boldogságba. Egy férfi csak akkor lehet boldog, ha kiegyensúlyozott férfiként él és megtestesíti mindazokat a tulajdonságokat és minőségeket amik születésétől fogva mindig is benne voltak, de a nevelés hatására elfojtotta vagy torzítva jelentette meg azokat.”
Corey Wayne
Amennyiben homogén, vagyis egynemű, akár “boldogtalanságban” élünk, akkor tényleg lehetnek olyan dolgok fontosak, amik csak a mennyiségről szólnak. Civilizációnk most azt a változást éli, amikor az “oszd meg és uralkodj”, egy időre kimegy majd a divatból. Az emelkedő “pszichikai nyomás” ezt egyre inkább fogja láttatni és most ez történik a mi fizikainak mondott valóságunkban. Azt se felejtsük el, hogy a fizikai sík önmagában véve egyértelműen a “súrlódási, ütközési övezet”. Ütköztetünk itt mindent; anyagot, az embert, gondolatokat, vagy akár isteneket is. Mégis egy kibontakozási ciklusnak lehetünk tanúi és most lesz mit tapasztalnunk bőven.
Murzsicz András