Bohm „belső rendje”

Talán David Bohm a legkiválóbb úttörője annak a különféle tudományterületeket felölelő elméletnek, amely a fizikában gyökerezik ugyan, de nem korlátozódik a fizikai világra. Gondolatait szélesebb körben fogadják el, mint bármely más kutatóét a modern időkben, – Einstein kivételével. Tudományos körökben ugyanúgy beszélnek ezekről, mint a fiatalok összejövetelein, sőt elméletei népszerűek az alternatív kultúrákban és az Új Korszak hirdetői között is.

Bohm elképzelése rendkívül egyszerű, bár alapvetően új. Szerinte a valóságnak két szintje (vagy dimenziója) van: az egyik a felületen mutatkozik meg a fizikai és biológiai jelenségekben, a másik egy mélyebb szint, amelyet csak közvetett módon ismerhetünk meg. A világegyetem alapos leírásának tartalmaznia kell az alsó réteget is: ezt „belső” (vagy befoglaló) szintnek nevezi.
A belső rend lényeges vonása, hogy minden, ami térben és időben – a „külső” rendben – történik, ebbe a „belső” rendbe van beburkolva. Ilyen például az örvény. Aránylag állandó, ismétlődő formája van, mégsem létezik annak a folyadéknak a mozgásától függetlenül, amelyben megjelenik.
Az örvény önálló tárgynak látszik, holott rendezettsége az áramló víz dinamikájából ered.
A mélységi, belső rend és a felületi, külső rend közötti viszonyt Bohm a londoni Royal Institute-ban összeállított eszközzel illusztrálta: két koncentrikus üveghenger között szirupsűrűség folyadék (glicerin) helyezkedett el. Amikor Bohm egy csepp oldhatatlan tintát juttatott a folyadékba, és a külső henger lassan forogni kezdett, a cseppecske fonálszeren széthúzódott. Megfelelő forgatási sebességnél a csepp egyszerűen feloldódik, és úgy látszik, mintha eltűnt volna a glicerinben. Ha a folyadékba két cseppet helyeznek, akkor mindkettő önálló fonálszerű alakot ölt. Ha a fonalak keresztezik egymást, akkor mindegyik cseppben összekeverednek a részecskék. Ha azonban a henger mozgását megfordítják, akkor mindegyik fonál ismét külön-külön cseppé alakul vissza. A tinta szénszemcséi tehát részei az egész rendszernek – a glicerinoldatnak -, amely szinte beburkolja őket.
Bohm elméletének technikai részleteit nem ismerik szélesebb körben, pedig igen jelentősek: ezek a belső és külső rend kölcsönhatásairól szólnak. A külső rend megfigyelhető világában az anyagrészecskék mozgását folyamatosan vezérli a belső rend. Ezt a feladatot egy Q-val jelölt, kvantumpotenciálnak nevezett „vezérhullám” végzi. A G gravitációs állandóhoz hasonlóan a Q kvantumpotenciál is áthatja a téridőt. A Q azonban a téridőn túli belső rendből származik. Így nem maguk a részecskék rendelkeznek korpuszkuláris és hullámtulajdonságokkal: valójában igazi szemcsék, és csak azért figyelhetők meg rajtuk hullámtulajdonságok, mert a „vezérhullám” hatása mutatkozik meg szemcsés szerkezetükön.
A kvantumpotenciál hatása alatt a megtapasztalható világ teljessége a belső rendből származik, és a szüntelenül megújuló állandó formák alkotják ezt a külső rendet. Miután belső, rejtett rendben a dolgok egyszerre vannak jelen, ezért nincsenek többé véletlen események a természetben; minden, ami a külső, felszíni rendben történik, az a belső, mélyen húzódó rend kifejeződése. Kvarkok és galaxisok, élő szervezetek és atomok egyszer s mindenkorra részei annak a rendnek, amely a megfigyelhető világ mögött rejtőzik.

Heisenberg kvantumuniverzuma

Nézzünk most egy másik elméletet, amely megpróbálja összefoglalni mindazt, amit életünk és értelmünk közvetlen tapasztalatai alapján tudunk a fizikai világegyetemről. Ez a Heisenberg-féle örökség, amelyet Henry Stapp berkeleyi kvantumfizikus újított fel és bővített ki. Maga Heisenberg is eléggé ellentmondásosan vélekedett a kvantumelmélet filozófiai következményeiről. Például ezt írta: „Végül is azt kell hinnünk, hogy a természet törvényei, amelyeket matematikai formába öntünk a kvantumelméletben, már nem magukról a részecskékről szólnak, hanem arról, amit az elemi részecskékről tudunk… Az emberi tudattól függetlenül létező részecskék valóságának felfogása így beleolvadt… egy kristálytiszta matematikába, amely már nem az elemi részecskék viselkedését, hanem inkább ezeknek a részecskéknek a viselkedéséről szerzett tudásunkat tükrözi.” De Heisenberg mégis kitart amellett, hogy „ha le akarjuk írni, mi történik egy atomi esemény során, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a »történik« szó a megfigyelésnek a fizikai és nem pszichikai részére vonatkozik, és azt mondhatjuk, hogy a »lehetségesből« a »ténylegesbe« való átmenetre nyomban sor kerül, amint létrejön az egymásra hatás a tárgy és a mérőeszköz – ennélfogva a világ többi része – között. Ez nincs kapcsolatban azzal a tevékenységgel, ahogyan az eredmény a megfigyelő agyában rögződik.”

Nyilvánvaló, hogy ha a „lehetségesből” a „ténylegesbe” való átmenet (vagyis „a valószínűség hullámjellegű összeomlása”) a mérőeszköz és a részecske közötti kölcsönhatás következménye, akkor a kvantumvilág a fizikai valóságnak felel meg. Ha azonban a hullámjelleg már akkor összeomlik, amikor az eredmény megjelenik a megfigyelő agyában, akkor a tapasztalatainkon túli kvantumvilág lényegében tudati valóság. Az előbbi változat a kvantummechanika úgynevezett „ontológiai” (lételméleti) értelmezését nyújtja, szemben az utóbbi változattal, a „mentális” (vagy idealista) értelmezéssel, amely a fizikusok ún. koppenhágai iskolájának gondolkodására jellemző.
Stapp a lételméleti értelmezés mellett foglalt állást (bár adott neki egy idealista fricskát), és kiterjesztette a kvantumtartományon túl a makroszkopikus jelenségek területére is. Így alakult ki a nagy-léptékű, nem klasszikus hatásokkal kiegészített „heisenbergi kvantumuniverzum”. Ez a kvantumvilág nem szorul rá Bohmnak a kvantumpotenciálon alapuló belső rendjére, bár megtartja belőle azt a gondolatot, hogy a kvantumelméletben elforduló valószínűségi megoszlás a természetben is létezik, még ha nem is a szemlél agyában. A kvantum-valószínűségi megoszlás – a maga hirtelen változásaival együtt – tökéletesen megjeleníti a valóságot. Ebből ugyanis világosan látszik, hogy a fizikai világ fejlődése kétféle módon megy végbe: egyrészt fokozatosan, olyan határozott törvények révén, amelyek hasonlóak a klasszikus fizika törvényeihez; másrészt hirtelen és szabálytalan kvantumugrásokkal, amelyek rendszeresen bekövetkeznek. Az utóbbi eset a határozottsági törvények által keltett különböző makroszkopikus lehetőségek valamelyikének
megvalósulása. A „felismerés” (a hullámjelleget kioltó kölcsönhatás) olyan körülmények között fordul el, ahol a határozottsági törvények jól elkülönül ágakra bontják a kvantumvalószínűségi eloszlást. Ez működésbe hozza az esemény egyik lehetséges lefolyását, míg a többit kizárja. A heisenbergi kvantumuniverzumban ez a jelenség nem korlátozódik a mikroszkopikus világra; lehet makroszkopikus történés is, amely a közvetlen megfigyelés szintjén ismerhet meg. Stapp szerint a heisenbergi kvantumuniverzum átfogó és egységes kvantummechanikai
magyarázatot ad nemcsak a biológiai, hanem a lelki jelenségekre is. Ebben a különös világegyetemben a fejlődő kvantumállapot, noha részben a klasszikus fizika törvényeihez hasonló matematikai törvények vezérlik, voltaképpen nem vonatkozik semmiféle lényegi tényezőre
(szubsztanciára); csupán az adott történésekkel kapcsolatos lehetőségeket és valószínűségeket képviseli.

Következésképpen számunkra a világegyetem többé már nem anyagszerű, hanem tudatszerű. A jelenségek anyagszer vonásai bizonyos (nem klasszikus) matematikai tulajdonságokra korlátozódnak, és ezeket a tulajdonságokat ugyanúgy meg lehet érteni, mint egy fejlődő tudatszerű világ jellemzőit. Megfordítva a klasszikus fizika problémáját – ahol a tudat nem találja a helyét -, a heisenbergi kvantum-világegyetemben főleg az anyagnak nem jut hely. Henry Stapp arra a következtetésre jutott, hogy ha ezeket a nem klasszikus matematikai szabályosságokat egy lényegében tudatszerű világ jellemzőiként fogadjuk el, akkor „úgy tűnik, hogy a kvantumelméletben megtaláltuk egy olyan tudomány alapjait, amely matematikailag és logikailag egységes módon talán sikerrel birkózik meg rengeteg tudományos problémával az atomfizikától a biológián át a kozmológiáig, beleértve azokat a területeket is, amelyek hozzáférhetetlenül titokzatosak voltak a klasszikus fizika számára, mint például az emberi agyban lejátszódó folyamatok és a tudatos tapasztalat közötti kapcsolat”.

Itt most “kellene lennie” egy szerzőnek… – de nincs, vagyis tuti van, csak én nem találtam meg. Ez az írás is már egy jó ideje a “szerkeszteni való bejegyzések” között élte életét. Most rákerestem, hogy hol találtam ezt anno, – és nem leltem meg magát a cikket.

Az utóbbi egy két évben már nem írtunk bejegyzéseket, mert úgy gondoltuk, hogy a lényeget már leírtuk és úgy is csak ismételnénk magunkat. Így hát azóta olyan írásokat tettem ki, aminek a mi szempontunkból is van mondanivalója és információ-értéke. Ez a cikk is megfogalmaz olyan dolgokat, amelyekkel mélységesen egyetértünk.

– Farkas ebben az évben “átment” és legyen bár emberi tulajdonság, hogy hiányzik valaki, – engem is átjár. Természetesen tesszük tovább a dolgunkat anélkül, hogy bármilyen szinten is tolnánk a kötelet. Lelkes hívei vagyunk a változásnak. Az Új Korszak mellett állunk, mint ahogy a fenti cikkben is említik, s hogy ebben a változásban a lehető legtöbb információval rendelkezzünk, a működési mechanizmusokra helyeztük a hangsúlyt. Mit is jelent ez?

Legyen egy talán aktuális példa a “változással”, az Új Korszakkal kapcsolatban. – Kb. 20 éve, – éltem Londonban is, és ha finoman fogalmazok, akkoriban éppen tombolt a naivitásom és párbajozott az igazságérzetemmel. Írtam egy levelet a Pápának, hogy mi lenne ha az aktuális Korszakváltás nem járna “véráldozattal”. – Volt néhány javaslatom is… – Természetesen aludtam rá egyet és nem adtam fel.

Az ide vágó “paragrafus” azt mondja; hogy minden dolog akkor bukkan át a manifesztációs küszöbön, ha megfelelő energiával telítődik. Illetve ez visszafelé is igaz. Nézzünk egy mai, 2019 év végi lehetőséget, – energetikailag. Van ez a Svéd kislány a Gréta. Szembe megy a “szerencsétlenekkel” és tulajdonképpen patt helyzet van, de járulékosan állítólag planétánkon rengeteg főiskolás és egyetemista péntekenként nem jár iskolába. Ehelyett igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy kedves “befagyott agyúak” – ugyan lehetne ezt másképp is csinálni és hogy Farkast idézzem, – Már nem a technológia a kihívás, hanem, hogy ezt hogyan tudjuk egy ember által is használható rendszerbe illeszteni… – Továbbá ez igaz az egyéb szociális és infrastrukturális megoldásokra is.

Eszembe jut egy szó; – Következetesség. Aztán egy Székely vicc, amikor a paraszt viszi haza az újdonsült feleségét a lovaskocsin.

Bandukol a ló, majd megbotlik. A paraszt konstatálja és csak annyit mond, hogy; – Egy… Haladnak tovább, nemsokára a ló megint megbotlik. A paraszt bólint és azt mondja; – Kettő… Még messze nincsenek otthon, de a ló harmadjára is megbotlik. A paraszt egykedvűen azt mondja erre, hogy; Három… – Majd leszáll a bakról és lelövi a lovat… Az ara erre elkezd perlekedni, hogy – De hát apjuk! A saját lovadat lőtted le, most hogy fogunk hazamenni? De hát ez nem normális dolog… – És még mondaná, de a paraszt csendesen csak annyit mond, hogy – EGY…

Szóval következetesség!

Ha már van egy péntek, amit az innovációnak lehet szentelni, estlegesen az önszerveződésnek közösségi szinten, legyen ez oktatás, munkahely teremtés meg ilyenek… Ebbe mindenkit akinek van “arca” be lehet vonni személyesen, a tanároktól kezdve a tudósokig, a földet megművelőktől a 3D modellezőkig…

Akkor bizonyos paraméterek alapján az időt lehetne elvenni a jelenlegi társadalmi berendezkedéstől. – mondjuk azt mondani, hogy amennyiben ignoráltok bizonyos intézkedéseket, amikért Bolygónk csendesen elkezdett már duzzogni, akkor nem csak a péntek a bünti, hanem a csütörtökből is egy órát arra fordítunk, hogy egy egészségesebb társadalmat építsünk akár nélkületek is. És aztán még egy óra, aztán megint egy, hiszen az a világunk, ahol a figyelmünk van.

Gondoljunk csak bele, hogy mit jelent, ha már kettő, három napnál tart a dolog egy héten. Az szinte egy végtelen energia folyamatot jelent már, ami, nem azzal foglalkozik, hogy harcoljon a régivel, hanem csak szimplán építi azt, ami helyes. Ergo a figyelem, a mindennapi fókusz energiáját a kreativitás szolgálatába állítjuk és egyre kevésbé az elmúlásra ítélt rendszerre… – Még ezt lehetne bontani sokkal bővebben, és ez a Svéd kislány is tudná azt mondani, hogy; – Helló emberek! Újra van időnk.

Most nem tudom, hogyan jutottam el idáig, de írtam.

Murzsicz András