A „józan ész” logikája nem létezik többé

A világegyetem fizikai szerkezetének korlátozott jellege, az atomok tagadása, gyenge alapvető energiaforrások, egy-egy matematikai képlet szegényes jelentéstartalma, a ráérzés teljes hiánya, az ember belső világának szűkös és teljesen gépies voltát mutatja. – Ilyen a tudományok szelleme, és ez a szellem mindenre kihat, ez teremti meg a légkört, amelyben a század egész értelmisége él. Kisszerű század? Nem. Nagy, csak szűk. Mint egy nyújtott törpe.

.

.

.

Azok az ajtók, amelyeket a XIX. század gondosan rázárt az ember, az anyag, az energia, a tér és az idő végtelen lehetőségeire, hirtelen apró darabokra fognak hullani. A tudomány és a technika ugrásszerű fejlődésen megy át, még a tudás természetét is meg fogják kérdőjelezni.

Nem is haladás lesz ez, hanem átváltozás. Ebben a másfajta világban a tudat jellegének is meg kell változnia. Manapság a képzelet minden formája minden téren szabadon működik. Kivéve azokat a területeket, ahol megrekedt, fájdalmas „történelmi” életünk zajlik, az elavult dolgok törékenységével. Hatalmas szakadék választja el a kalandvágyó embert az emberiségtől, társadalmainkat
civilizációnktól. XIX. századi elméletek, erkölcs, társadalomtudomány, filozófia, lélektan álapján élünk. Saját öregapáink vagyunk. Elnézzük az égre törő rakétákat, ezernyi új sugárzástól remegő Földünket, és közben Thomas Graindorge pipáját szopogatjuk. A frissen kicsapódott ajtók mögött alszanak bölcseleti vitáink, elméleti konfliktusaink, irodalmunk, a valósághoz való viszonyunk. Ifjúság! Ifjúság! Mondjátok meg mindenkinek, hogy minden kitárult, és hogy az odakinn már idebent van!

A “tiszták”, a kérlelhetetlenek azonban megpróbálják visszaszorítani ezt az áradatot. A rend a fizika tudományában áll majd helyre, és nem a maradiság, nem a csonkítás, hanem a túllépés diadalmaskodik. A fizikában születik meg az új felfogás. Olyan titánok erőfeszítéseinek köszönhető; mint Langevin, Perrin, Einstein. Új tudomány születik, kevésbé dogmatikus, mint a régi. Az ajtók egy másik valóságra nyílnak: Mint minden nagy regényben, végső soron nincsenek sem jók, sem rosszak, és minden hősnek igaza van, ha a szerző tekintete valamely új dimenzióra irányul, amelyben a sorsok egymáshoz kapcsolódnak, összeolvadnak, felsőbb régióba jutnak. Hol tartunk ma? Majdnem minden tudományos épület ajtaja nyitott, ám a fizika épületének jószerivel már fala sincs: csupa üveg katedrális, egészen más, küszöbönálló világ fényei tükröződnek benne.
Kiderült, hogy az anyag legalább olyan gazdag, ha nem gazdagabb lehetőségeket nyújthat, mint a szellem, bár a szellem felé közeledünk a mikrovilágunkat megismerve is. Felbecsülhetetlen energia rejlik benne, végtelen számú átalakulásra képes, tartalékai kiszámíthatatlanok. A XIX. századi értelemben vett „materialista” elnevezés többé semmit sem jelent, éppúgy, mint a „racionalista” kifejezés.

.

.

.

A fizikában bekövetkezett nyitás egyik legmeglepőbb jele a „különösség kvantumszámának” nevezett fogalom bevezetése. Nagyjából a kővetkezőről van szó. A XIX. század elején nagy ártatlanul úgy gondolták, hogy a részecskék meghatározására elég két, legfeljebb három mutató. A mutatók – gondolták -: a tömeg, az elektromos töltés meg a mágneses momentum. Az igazság azonban távolról sem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy a részecskét meghatározzuk, figyelembe kellett venni egy szavakban kifejezhetetlen mutatót is, amelyet spinnek neveztek el. Eleinte azt hitték, hogy ez a mutató elárulja, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy részecske önmaga körül megforduljon. Valahogy úgy képzelték, olyasmi ez, mint például a Föld életében a huszonnégy órás időszak, amely meghatározza a nappalokat és éjszakákat. Igen ám, de rá kellett ébredniük, hogy semmiféle hasonló, leegyszerűsítő megokolás nem valószínűsíthető. A spin csak spin, semmi más, vagyis a részecskéhez tartozó energiamennyiség, amelyet matematikailag úgy kell felfogni, mint forgó mozgást, a részecskékben azonban a világon semmi sem forog.
A javarészt Louis de Broglie professzornak köszönhető, tudósnál tudósabb munkáknak is csak részben sikerült megfejteniük a spin rejtélyét. Arra azonban váratlanul rá kellett döbbenni, hogy a három ismert részecske, a proton, az elektron, a neutron (és tükörképük, a negatív antiproton, a pozitron, az antineutron) mellett még legalább harminc más részecske létezik. A kozmikus sugarak, a nagyfokú gyorsítók elképesztő mennyiségben állítják elő őket. Vagyis a részecskék meghatározására nem volt többe elég a szokásos négy mutató: a tömeg, a töltés, a mágneses momentum és a spin. Ki kell találni az ötödik mutatót, esetleg a hatodikat és így tovább. Azt kell mondanunk, magától értetődő, hogy a tudósok a „különösség kvantumszámai”

A „józan ész” logikája nem létezik többé. Az új fizikában egy-egy tétel egyszerre lehet igaz és hamis. AB már nem egyenlő BA-val. Ugyanaz az entitás lehet egyszerre összefüggő és összefüggéstelen. Már nem hivatkozhatunk a fizikára, hogy a lehető ilyen vagy olyan jellegét elvessük.
Vegyenek elő egy papírlapot. Két helyen, egymáshoz nagyon közel lyukasszák át. A józan ész azt diktálja, hogy valamely egészen apró tárgy, amelyik átfér e lyukakon, az egyiken vagy a másikon fog átmenni. Márpedig a józan felfogás szerint az elektron tárgy. Meghatározható súlya van, fényt lövell magából, ha a televízió képernyőjének ütközik, zajt kelt, ha hozzácsapódik a mikrofonhoz. Tehát elég kicsiny a tárgyunk ahhoz, hogy a két lyuk egyikén átférjen. Mármost, az elektronmikroszkópos megfigyelés bebizonyítja nekünk, hogy az elektron egyszerre mind a két lyukon átment. Na de, kérem! Ha átjutott az egyiken, nem mehetett át ugyanakkor a másikon is! De igen, egyiken is, másikon is átment. Eszbontó, de kísérleti tapasztalat. Különféleképpen próbálták magyarázni, ebből különféle tanok születtek, legfőképpen a hullámmechanika. A hullámmechanika azonban nem tudja tökéletesen megokolni ezt a tényt, amely már kívül esik csak igent vagy csak nemet, csak A-t vagy csak B-t elfogadó értelmünkön. Tehát felfogásunk alapvető szerkezetét kellene módosítanunk, hogy megértsük. Az emberi filozófia tézist és antitézist ismer. Azt kell higgyük, hogy az elektron filozófiájában egyszerre igaz a tézis meg az antitézis. Hogy képtelenség, amit mondunk? Az elektron látszólag valamely törvényeknek engedelmeskedik, és a televízió, teszem azt, valóságos dolog. Létezik az elektron, vagy nem? Amit a természet létezésnek nevez, a mi szemünkben nem feltétlenül az. Az elektron a lét vagy a nemlét birodalmába tartozik? Ennek a kérdésnek a világon semmi értelme. Van valami felemelően költői ebben a Furcsaság Angyalának szóló köszöntésben. Mint különben a modern fizika több más kifejezésében: „tiltott fény”, „tökéletesen másutt”, a „különösség kvantumszáma” túlmutat a fizikán, az emberi szellem mélységeivel fennálló kapcsolatokra céloz.
megismerés révén így tűnnek el megszokott gondolkodási formáink, a dolgok elavult szemléletéből származó irodalmi bölcseleteink.
Jean Charon Théorie unitaire-jének (Egységes elmélet) megjegyzése.
A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies? És hogyan lehetséges, hogy a regényben ábrázolt lélektanunk olyan zárt tud maradni, az érzékiség meg az érzelmesség infratudatos megnyilvánulásaira korlátozódik? Miközben civilizált emberek milliói nyitják ki könyvüket, mennek moziba vagy színházba, mert meg akarják tudni, hogyan hódítja meg René Franroise-t, aki gyűlöli az apja szeretőjét, ezért sekélyes bosszúból leszbiánus lesz, a kutatók mennyei muzsikát komponálnak a számokból, s azon töprengenek, vajon a tér nem zsugorodik-e össze egy-egy jármű körül. Mert akkor az egész világegyetem elérhető lenne: egy ember élettartama alatta legtávolabbi csillagra is eljuthatnánk. Ha az ehhez hasonló egyenleteket le tudnánk vezetni, gyökeresen megváltozna az emberi gondolkodás.

Ha az ember nem korlátozódik erre a Földre, újabb kérdések merülnek fel a beavatottság alapvető értelméről és az odakinti értelmes lényekkel esetleg létrejövő kapcsolatokról.
Na és mi van még? A tér és idő szerkezetét kutatjuk, múlt és jövőképünk nem tartható többé. A részecskekutatás terén az idő egyszerre két irányban halad: a jövő és a múlt felé. Mi az idő, a végletes gyorsaság, mondjuk, mondjuk a fénysebesség esetén? London, 1944 októbere. A város fölött 5000 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó V-2 rakéta. Le fog esni. De mihez képest fog leesni? A ház lakói, amelyet a következő pillanatban lerombol, csak azt látják és hallják, hogy a V-2 le fog esni. A radar 300. 000 kilométer/másodperces hullámokat bocsát ki (ehhez a sebességhez képest a rakéta csigalassúsággal halad), a radar kezelője tudja, hogy a bomba becsapódási helyét már kijelölték. Figyel: nem tehet semmit. Emberi mércével már semmi sem állíthatja meg a halál eszközét, semmi sem teheti ártalmatlanná. A kezelő szemében a rakéta már fel is robbant. A radar sebességéhez képest az idő gyakorlatilag nem is múlik. A ház lakói meg fognak halni. A radar szuperszemében már meg is haltak.
Másik példa: amikor a kozmikus sugarak elérik a Föld felületét, olyan részecskék, mw-mezonok találhatók bennük, amelyeknek földi élete csupán egymilliomod másodperc. Egymilliomod másodpercen belül ezek a tiszavirág-életű részecskék szétroncsolódnak a radioaktivitástól. Na most, ezek a részecskék 30 kilométeres magasságban keletkeznek az égen, ott, ahol bolygónk légköre kezd sűrűsödni. E részecskéknek rövidebb az élettartama, mint amennyi idő alatt megteszik ezt a 30 kilométert, legalábbis a mi mércénk szerint. Csakhogy az ő idejük nem azonos a miénkkel. Ők az örökkévalóságban élték meg ezt az utat, és csak akkor léptek be az időbe, amikor a tengerszintre érve elveszítették energiájukat. Tervezik, hogy olyan készülékeket szerkesztenek, amelyek elő tudják idézni ugyanezt a jelenséget. Afféle időfiókokat létesítenek, amelyekben a rövid élettartamú tárgyakat a negyedik halmazállapotban tudják tárolni. Ez a fiók üres üveggyűrűben lenne, nagy erőtérben elhelyezve, ahol a részecskék olyan gyorsan forognának; hogy az ő szempontjukból az idő múlása gyakorlatilag megállna. Így azután perceken vagy órákon át fenntartható és megfigyelhető lenne egymilliomod másodpercnyi élet…
„Nem szabad úgy felfogni, hogy az eltelt idő a semmibe vész; az idő egy és örök, a múlt, a jelen és jövő csupán egy folyamatos, egyforma, örökké tartó felvétel különböző változata, ha úgy tetszik, különféle vájata.” Einstein mai hívei szerint valójában nincs más, mint az örök jelen. Ezt mondják a régi misztikusok is. Ha a jövő már létezik, akkor az előismeret már ténykérdés. A fejlett ismeret egész kalandja a fizika törvényeinek leírására irányul, és persze a négydimenziós kontinuumban, vagyis az örök jelenben felfogott élettan és lélektan törvényeinek leírására is. A múlt, a jelen, a jövő – van. Talán egyedül a tudat változtat helyet. Most először kap teljes jogú szerepet a tudat az elméleti fizikai egyenletekben. Ebben az örök jelenben az anyag minta múlt és a jövő közt vezető fonal jelenik meg. E fonal mentén halad az emberi tudat. Milyen módon tudja megváltoztatni a fonal feszességét úgy, hogy ellenőrzi az eseményeket? Egy napon megtudjuk majd, s akkor a lélektan a fizika egyik ága lesz.
Eric Temple Bell: Le Flot du temps (Az idő folyama). Gallimard, Párizs.
És ezzel az örök jelennel bizonyára összefér a szabadság. „A Szajnán felfelé haladó hajó utasa előre tudja, milyen híd következik. Attól még cselekedeteiben teljesen szabad, attól még ugyanolyan jól láthatja, ha valami közbejön. A jövő szabadsága egy olyan örökkévalóságon belül, amelyik van. Az egész világegyetemhez kapcsolódó emberi sors kettős képe bámulatos kép!
Ha újrakezdhetném az életem, egészen bizonyosan nem akarnék író lenni, és nem holmi visszamaradott társadalomban pergetném napjaim, amelyben a kaland a meleg kuckóban heverészik, mint a kutya. Oroszlánkalandra ácsingóznék. Elméleti fizikusnak tanulnék, hogy a valódi regényesség sűrűjében élhessek.

A fizika új világa kerek perec tagadja a kétségbeesés meg a képtelenség filozófiáját. A tudat nélküli tudomány a lélek rombolója. De a tudomány nélküli tudat is romhalmaz. Ezek az egész XX. századi Európát bejárt bölcseletek valójában új mezbe bújtatott XIX. századi kísértetek voltak. A tudomány és technika világának valóságos tárgyilagos ismerete, amely előbb-utóbb maga után hozza a társadalmi ismereteket is, arra tanít bennünket, hogy az emberi történelem iránya tisztán előre látható: az ember hatalma egyre nő, a közszellem egyre magasabb szintű, a tömegek szorosan összekovácsoltak, szövetségük tevékeny tudattá alakul, s megnyílik az út egy olyan civilizáció felé, amelyben az élet annyival magasabb rendű lesz a miénknél, mint most a miénk az állatokénál. Az irodalmi filozófiák arra tanítottak bennünket, hogy az ember képtelen megérteni a világot. Már André Maurois azt írta a Les Nouveaux Discours du Docteur OGradyban: „Azt azért ismerje el, doktor, hogy a XIX. századi ember azt hihette, hogy a tudomány egy szép napon tisztázza a világot. Elete korai szakaszában Renan, Berthelot, Taine ebben az ábrándban ringatta magát: A XX. századi embernek már nincsenek efféle reményei. Tudja, hogy a felfedezés megszünteti a rejtélyt. Ami a haladást illeti, meg kell állapítanunk, hogy az emberi hatalom csak éhínséget, zsarnokságot, fejetlenséget, kínzást és szellemi zűrzavart keltett. Milyen remény maradt még? Ön miért él, doktor?” De a kérdés már nem is vetődött fel. A szájtépők ellenére a rejtély körül egyre szorosabbá vált a gyűrű, és a bevádolt haladás az égre nyitotta az ajtókat. Már nem Berthelot vagy Taine szavatol az emberi jövőért, hanem inkább az olyan emberek, mint Teilhard de Chardin. A különféle szakágakat képviselő tudósok szellemi összecsapásából a következő gondolat szűrhető le: meglehet, hogy egy napon az agy alapvető működése fogja felfedni előttünk az elemi részecskék utolsó titkait, mert ami világegyetemünk tájékán az agy a legbonyolultabb reakciók végeredménye és végkövetkeztetése, és bizonyára magában foglalja világunk legbensőbb törvényeit. A világ nem képtelen és a szellem egyáltalán nem alkalmatlan a befogadására. Épp ellenkezőleg, könnyen lehet, hogy az emberi szellem máris megértette a világot, csak még nem tud róla…

Louis Pauwels – Jacques Bergier

Ilyen vagyok II.

Hadd térjek most át más olyan felismerésekre, amik nem annyira kapcsolatokat érintenek, hanem saját cselekedeteimre és értékrendszeremre vonatkoznak. Az első ezek közül nagyon rövid.

Megbízom a magam tapasztalatában

Az egyik alapvető dolog, amit régóta tudok, és amire újra és újra rájövök az, hogy ha egy tevékenységről úgy érzem, hogy értékes, érdemes csinálni, akkor érdemes is. Másképpen fogalmazva, rájöttem, hogy totális szervezeti érzékelésem adott helyzetben megbízhatóbb, mint az intellektusom.

Egész szakmai pályafutásom alatt sokszor tértem el olyan irányba, ami mások szerint őrültség volt, és amibe én is kételkedtem. De soha nem bántam meg, hogy olyan irányba fordultam, amiről úgy éreztem, hogy jó, noha ugyanakkor magányosnak és boldogtalannak éreztem magam.

Rájöttem, hogy amikor hittem valami belső nem intellektuális érzéknek, a megtett lépés okosnak bizonyult. Sőt, kiderült, hogy amikor azért tértem szokatlan útra, mert jónak és igaznak tűnt, öt-tíz év múltán sok kollégám csatlakozott hozzám, és már nem kellett egyedül éreznem magam. Ahogy egyre inkább és mélyebben hiszek a totális reakcióimnak, rájövök, hogy ezeket gondolkodásom irányítására is felhasználhatom.

Eljutottam oda, hogy körvonalazatlan gondolataimat, melyek időről-időre felötlenek bennem, s amik valahogy lényegesnek tűnnek, jobban megbecsülöm. Hajlok arra, hogy ezek a halovány gondolatok és sejtések fontos területekre vezethetnek majd el. Ezt úgy hívom, hogy megbízom a tapasztalásom totalitásában, amiről feltételezem, hogy bölcsebb, mint az eszem. Persze, ez biztos, nem csalhatatlan, de hiszem, hogy kevésbé esendő, mint a tudatos észjárásom önmagában. Ezt az álláspontomat Nex Weber, a művész fejezte ki nagyon jól, amikor azt mondja: “Miközben szerény alkotói törekvésemet folytatom, főleg arra támaszkodom, amit még nem tudok, és amit még nem csináltam.”

Ehhez a felismeréshez kapcsolódik, és belőle következik, hogy mások értékelése számomra nem irányadó. Mások ítélete, bár meg kell hallgatni és el kell fogadni annak, ami, nekem nem lehet mértékadó. Ezt nagyon nehezen tanultam meg. Emlékezem, mennyire megrendített régen egyszer, amikor egy tudományosan képzett ember, akit magamnál sokkal műveltebb és kompetensebb pszichológusnak tartottam, azt mondta, nagy hiba, hogy a pszichoterápia iránt érdeklődöm. Ez nem vezet sehová, és mint pszichológusnak nem is lesz alkalmam gyakorolni.

A későbbi évek folyamán kissé megdöbbentett néha, amikor megtudtam, hogy mások szemében szélhámos vagyok, aki diploma nélkül orvosi gyakorlatot folytat, aki egy igen felületes és káros terápia létrehozója, aki hatalmat akar, misztikus stb. És ugyanígy zavart a hasonlóan szélsőséges dicséret. De azért nem érdekelt túlságosan, mert úgy éreztem, csak egyetlen személy (legalábbis az én életemben, és talán egyszer s mindenkorra) tudhatja, hogy amit csinálok, az tisztességes, vagy pedig hazug, elhárító és kóros dolog-e, és ez a személy én vagyok. Legnagyobb örömömre mindenféle megerősítést kapok a munkámmal kapcsolatosan, és ennek az igazolásnak része a bírálat is, baráti és ellenséges, és a dicséret is, őszinte és hízelgő. E bizonyíték mérlegelése és értékelése, hasznosságának megítélése olyan feladat, amit nem háríthatok át senki másra:

Figyelembe véve, amit mondtam, a következő felismerés nem fogja meglepni Önöket. A tapasztalat nekem a legfőbb tekintély. Az érvényesség próbaköve a saját tapasztalatom. Sem egy másik ember tapasztalatai, sem a magam elgondolásai nem vetekedhetnek a tapasztalataim hitelével. Újra és újra a tapasztalataimhoz kell nyúlnom, hogy minél közelebb kerüljek a valósághoz; miközben énbennem kialakul.

Sem a Biblia, sem a próféták, sem Freud vagy a kutatás, sem isten, sem az ember látomásai nem kerekedhetnek a saját közvetlen tapasztalataim fölé.

Tapasztalatom annál mérvadóbb, minél elemibb, hogy nyelvészeti kifejezéssel éljek. Így a tapasztalat hierarchikus helye szerint a legmérvadóbb, amikor a legalacsonyabb szinten van. Ha olvasok a pszichoterápia egy elméletéről, vagy ha én alkotok egy pszichoterápiás elméletet, amely a betegeimmel való foglalkozáson alapszik, és ha ugyanakkor van közvetlen pszichoterápiás tapasztalatom egy beteg révén, akkor a hitelesség mértéke abban a sorrendben növekszik, ahogy a fentebb előforduló tapasztalatok követik egymást.

Tapasztalatom nem azért mértékadó, mert csalhatatlan. Azért képezi tekintély alapját, mert újabb elemi szinteken mindig ellenőrizhető. Így a gyakori hibalehetőség és csalókaság ellenére a korrekció útja mindig nyitva áll.

Egy másik személyes felismerés. Örömet okoz, hogy a tapasztalatomban felfedezem a rendet. Elkerülhetetlennek látszik, hogy bármilyen nagyobb tapasztalati anyagban keressem az értelmet, a rendszerességet, a törvényszerűséget. Ez a fajta kíváncsiság, melynek kielégítése számomra öröm, vezetett el minden fontosabb tételhez, amit sikerült megfogalmaznom. Ezért kerestem a rendet abban a tapasztalati halmazban, ami a gyermekek klinikusi ellátása során összegyűlt, és ebből született a The Clinical Treatment of the Problem Child c. könyvem. Ez vezetett el azokhoz az általános elvekhez, amelyek – úgy tűnik – döntő fontosságúak lettek a pszichoterápiában, és ennek eredményeként íródott sok könyv és cikk. Így jutottam el oda, hogy kutatásaimban olyan törvényszerűségek különféle típusait vizsgáljam, amikkel szerintem a gyakorlatban találkoztam.

Ez a kíváncsiság csábított arra is, hogy bizonyos elméletek felállításával rendet teremtsek ott, ahol már vannak tapasztalataim, és ezt a rendet kivetítsem új, és még ismeretlen területekre, ahol további próbának vetem alá azokat. Így tehát a tudományos kutatást is, és az elméletalkotás folyamatát is olyan eszköznek tekintem, aminek célja egy jelentős tapasztalat belső rendszerezése. A kutatás állandó fegyelmezett erőfeszítés annak érdekében, hogy a szubjektív tapasztalat jelenségeinek értelmet adjunk, és rendszerbe foglaljuk. A kutatás létjogosultságát az a kielégülés igazolja, amit a világ rendjének érzékelése jelent, valamint az, hogy gyakran hasznosnak bizonyul, ha rájön az ember a természet összefüggéseinek rendjére.

Így jöttem rá, hogy azért szentelem magam a kutatásnak és az elméletalkotásnak, hogy kielégítsem a rend és az értelem iránti igényemet. Ez egy szubjektív, bennem létező igény. Időnként azért előfordul, hogy más okból folytatok kutatást, – mások kielégítésére, az ellentábor és a szkeptikusok meggyőzésére, hogy szakmailag előbbre jussak, hogy nagyobb tekintélyre tegyek szert, és más kellemetlen okokból. Ezek az elhibázott ítéletek és cselekedetek arra jók, hogy méginkább meggyőzzenek, hogy kutatói tevékenységem egyetlen egészséges célja csak az lehet, ami kielégíti a bennem levő igényt az értelem iránt.

Egy másik felismerés, amiért nagy árat fizettem, a következő szavakkal fejezhető ki: A tények barátaim.

Nagyon felkeltette az érdeklődésemet, hogy a legtöbb pszichoterapeuta és különösen a pszichoanalitikusok kitartóan elzárkóznak attól, hogy terápiás tevékenységüket tudományos vizsgálat tárgyává tegyék, akár ők, akár mások. Én megértem ezt a reakciót, mert én is átéltem ezt. J61 emlékszem, hogy különösen az első vizsgálatainkban mekkora izgalommal vártuk a kapott eredményeket. Tegyük fel, hogy a hipotézisünk nem igazolódott be. Hátha elképzelésünk téves volt! Hátha véleményünk nem állta meg a helyét! Ha most visszagondolok erre az időszakra, úgy gondolom, hogy a tényeket, mint a katasztrófa lehetséges hordozóit, potenciális ellenségnek tartottam. Talán egy kissé lassan fogtam fel, hogy a tények mindig a barátaim. A bizonyosságnak minden egyes darabjával, aminek bármely területen a birtokába jutunk, közelebb kerülünk az igazsághoz. És az a tény, hogy közelebb jutunk az igazsághoz, sohasem lehet káros vagy veszélyes, és nem keltheti bennünk az elégedetlenség érzését. Mialatt utálom mindig korrigálni a gondolkodásmódomat, utálom feladni az értékelés és fogalomalkotás régen bevált útjait, mélyebb szinten mégis valahogy rádöbbenek, hogy ezek a gyötrelmes újrarendszerezések azok; amit tanulásnak hívunk, és bármi gyötrelmes is, ezen át jutunk el egy kielégítőbb, precízebb látásmódhoz. Ezért pillanatnyilag számomra az egyik legcsábítóbb terület, ahol megoldásra váró kérdéseken törhetem a fejem, éppen az, ahol számos kedvenc elméletem dőlt meg a tények súlya alatt. Úgy érzem, ha sikerült megértenem ezt a problémát, olyan kielégüléshez jutok, amit az igazság pontosabb megközelítése adhat csak. Biztosan tudom, hogy a tények a barátaim lesznek.

Valahol itt szeretném elmondani azt a felismerést, ami azért jelent sokat, mert ettől érzem, hogy mennyire hasonlítok másokhoz. Valahogy így tudnám megfogalmazni. Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb. Előfordult, hogy miközben diákokkal vagy munkatársakkal beszélgettem, vagy írásaimban olyan személyes hangot használtam, hogy úgy éreztem, ezt senki sem értheti meg, mert ez az attitűd annyira sajátom. Ennek írásbeli példája a Client-Centered Therapy c. könyvem előszava (a kiadók teljesen rossznak tartották) és egy cikk, Persons or Science címmel. Ilyen esetekben mindig úgy találtam, hogy éppen az az érzés, ami a legszemélyesebb és legprivátibb volt szerintem, bizonyult olyan kifejezési formának, ami sok emberben talált visszhangra. Így jutottam el ahhoz a meggyőződésemhez, hogy ami mindannyiunkban a legszemélyesebb, az valószínűleg az, amit ha másokkal megosztunk, -elmondunk; másoknak is sokat jelent. Ez a felismerés segített abban, hogy megértsem a művészeket és költőket, mint olyan embereket, akiknek van bátorságuk kifejezni önmaguk különös voltát.

Egy nagyon fontos felismerés talán alapja lehet mindannak, amit eddig mondtam. Ennek tanulságát az a több, mint 25 év érlelte meg bennem, aminek során megpróbáltam segíteni a bajba jutott embereken. Ez nagyjából a következő. Rájöttem, hogy az emberek beállítottsága alapvetően pozitív. Ezt a megállapítást érvényesnek tartom a terápia során létrejött legszorosabb kapcsolatban is, még olyan egyéneknél is, akiknek különösen nehéz problémáik vannak, akik nagyon antiszociálisan viselkednek, akik látszólag abnormális érzelmeket produkálnak. Ha képes vagyok érzékenyen fordulni érzéseik felé, el tudom őket fogadni, mint öntörvényű egyéneket, akkor rájövök, hogy mind hajlamosak azonos irányba fordulni. Hogy melyik irány az, ami felé fordulnak? A legközkeletűbb kifejezés, amivel az irányt érzékeltetni tudom, azt hiszem, a pozitív, konstruktív, az önmegvalósítás tendenciái, az érés, a szocializáció iránya. Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási sémákat, amikkel az élet elé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba.

Nem szeretném, ha ebben a kérdésben félreértenének. Nincsenek naiv elképzeléseim az emberi természetről. Nagyon jól tudom, hogy az emberek hihetetlenül kegyetlen, borzalmasan destruktív, éretlen, regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képesek, védekezésből és belső félelemből. Ugyanakkor tapasztalataim legelevenebb és legvidámabb élményei közé tartoznak azok, amikor ilyen egyénekkel kerülök kapcsolatba, és közben felfedezem azt az erőteljes pozitív viszonyulási hajlandóságot, ami az ő és mindannyiuk legmélyebb rétegeiben él.

Engedjék meg, hogy felismeréseim hosszú sorát azokkal zárjam, amelyik röviden így fogalmazható meg: az élet, amikor a legjobb, állandóan zajló, változó folyamat, amiben semmi sem végleges.

A betegeim és a magam esetében is úgy látom, hogy az élet a legszínesebb és legeredményesebb szakaszában is hullámzó folyamat. Ezt átélni egyszerre lenyűgöző és kicsit félelmetes is. Én úgy látom, hogy akkor vagyok a legjobb formában, amikor hagyom, hogy élményeim sodra vigyen abba az irányba, ami látszólag előre mutat, olyan célok felé, amik csak halványan rajzolódnak ki bennem. Miközben tapasztalataim bonyolult áradatában igyekszem megérteni annak állandóan változó komplex létét, tudnom kell, hogy biztos pontok nincsenek. Mikor képes vagyok ebben a folyamatban benne élni, világosan tudom, hogy számomra nem létezik a meggyőződésnek egy zárt világa, vagy elvek változatlan rendszere. Életemet a tapasztalataim értelmezésének változó megértése irányítja. Az élet mindig az alakulás stádiumában van.

Bízom benne, hogy most világos, miért nem létezik olyan filozófia, meggyőződés vagy elvrendszer, amelynek elsajátítására bárkit is bátorítanék vagy rábeszélnék. Csak arra vállalkozhatom, hogy az én tapasztalatom pillanatnyi jelentőségét én értelmezzem, és aszerint éljek. És igyekszem másoknak lehetővé tenni és megadni a szabadságot, amellyel a maguk belső szabadságát létrehozhatják, s ezzel a maguk számára értelmezzék.

Ha létezik olyan dolog, hogy igazság, a kutatásnak ez a szabad, egyéni módja szerintem megközelítheti azt. És bizonyos határig ezt tapasztaltam is eddig.

Carl Rogers