Nem is tudom, mit írhatnék ide, így, bevezetőként. Mindenesetre, valahogy szeretném felvezetni. Az utolsó pillanatban, még szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy mindenféleképpen érzeteket, érzéseket fog generálni… S még csak annyit, hogy ez az ajtó befelé nyílik… ha dörömbölsz rajta, a szíved fog dübörögni… – Amennyiben bebocsátást kérsz, tudnod kell “csendben” is lenni, hogy halld az igen szavát. De el is lehet utasítani, el lehet fogadni, egy dolog azonban biztos, mint információ, kötelez az emésztésre. Azonban egy élménynek is lehet tekinteni, s ha tudunk az olvasás közben egy kicsit elgondolkozni, ha megnyitjuk magunkat a csend előtt, talán még gazdagodhatunk is, ha más nem, akkor azzal a tapasztalattal, hogy nem ez az én utam. Abban hiszek, hogy egyikünk sem ellensége önmagának. Hiszen legbelül mindnyájan a nyugalomra vágyunk, a megértésre, s azt nem feltételezem, hogy ne vágynánk, pl. a bölcsességre. Ennek lehet az eszköze, egy olyan tükör, amely belül szólaltatja meg lelki hangvilláinkat. Kikényszeríti magának, hogy érzéseket váltson ki belőlünk. Ezek az érzések, is MI vagyunk, s ha úgy tetszik, szembesülhetünk magunkkal. Szembesülhetünk érzéseinkkel, melyek ösztönösen, vagy tudatosan irányíthatják, illetve meghatározhatják személyiségünket, ügyeletes énképünket. Harcolhatunk is ellene, de aminek ellen állunk a polaritás törvénye szerint, azt azonnal működtetni is kezdjük. S ebből kifolyólag a vesztesek is mi vagyunk, hiszen valamit nem fogadunk el, nem látjuk át működési mechanizmusát, mert csak azt nevezhetjük el bármilyen szinten rossznak, amit nem ismerünk mélységeiben.
Ez a fajta ellenállás mutatkozik meg az élet szinte minden területén. Pesszimizmus, diszharmónia, elégedetlenség, betegség, rossz közérzet, depresszió, és még sorolhatnám… S, ha vagyunk néhányan, akik még nem vagyunk tökéletesek, és az eszköztárunkba, néha, vagy sűrűbben megmutatkoznak az imént említettek, s ha merünk elkeseredettségünkben őszintébbek lenni önmagunkhoz, akkor lehetőséget kapunk talán ezen az íráson keresztül is, „léthazugságaink” felismerésére. Ezzel megadhatjuk magunknak a változás lehetőségét is, s ez, az egyetlenegy dolog, amivel felszabadíthatjuk benső világegyetemünket. Ez alól, nincs kivétel, itt a „biokémiai reakciók dimenziójában”. Hiszen senki más nem tud bennünket megváltoztatni, csak MI, önmagunkat, s ebben a „másik” vagyis a külvilág mindig csak eszköz. MI önmagunkat, csakis az élményeinken keresztül tudjuk motiválni, esetleges konvencionális korlátainkat felismerve. Tehát, ez is csak egy lehetőség, hogy befelé fordulva, elindítsunk magunkban egy olyan programot, amely az Önismerethez vezet.
Úgy gondolom, hogy minden tudatosodott információ, egy-egy „enter” billentyű, ami azt mondja; program indul. Belénk gázol, végig megy rajtunk, talán felszakítja sebeinket, meghökkenést vált ki belőlünk, talán fáj is, és talán el is gondolkodtat. Majd mindezek után elindul az emésztés útjára, s tőlünk függ, milyen szinten dolgozzuk fel őket. Ez a fajta, emésztés nem kötelező, csak lehetőség, hiszen mindnyájan a saját utunkat járjuk, s nekünk kell tudni, mi az, amire Mi befogadók vagyunk. Ha „megérint”, és néha magadra ismersz, akkor talán rád is vonatkoznak azok a törvények, amelyek rám is hatottak, s megváltoztatták az életemet. S akkor lehet, hogy ugyanabban a cipőben járunk, és közös gyökerei vannak a „problémáinknak”, s egy csendes estén, amikor egyedül vagyunk, beismerhetjük gyengeségünkben, hogy „küszködő, kereső” emberek vagyunk, s nem félünk már bevallani, mert itt, és most, nem kell senki előtt „ilyennek”, meg „olyannak” lenni.
Ez az írás „többsíkú”, vannak benne „nehezebb”, és „könnyebb” részek, aktív, és passzív „keresőknek” egyaránt. Keleten, és nyugaton „felnőtteknek”. S remélem, el fogod hinni nekem, hogy mindig ugyanarra szeretnék fényt vetni, ugyanarról beszélek, csak más megfogalmazási rendszert használok. A választás rajtad áll. Hisz, MI „mindig ugyanazok vagyunk, de nem ugyanolyanok” Engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy a hétköznapoktól függetlenül befogadóvá váljunk, hátha tudunk belőle meríteni, – egy kicsit ébren álmodni, beengedni azokat az impulzusokat, melyek az ANALÓGIA törvényeiként, minden korszakban működtettek bennünket.
Nem tudom, mire is lehetünk igazán büszkék, hiszen csak a világegyetem, és a bioszféránk törzsfejlődésében töltjük be rendeltetésszerű szerepünket. A prehisztorikus, vagyis az írott történelem előtti korszakaink tükrében a társfejlődés, kicsit talán következetesebb felelősségvállalásra inspirál, amit abból is lehet látni, hogy bizonyos döntések előtti utolsó pillanatokat éljük. A katolikus egyház is szorgalmaz olyan kifejezéseket, melyek nagyon sokat jelentenek. „Hit, Tudás, Emberség”. A tudásban való hit emberséget eredményez. Létezésünk értelmét, az adja, hogy tisztába legyünk önmagunkkal, illetve értelmünk által meghatározott célokat tűzzünk ki magunk elé, s hogy felismerjük ösztön-hullámvasutunk működési mechanizmusait. Hitünk tárgya, a tudás.
A mai pszichológia, kutatási irányként, már megcélozta, a személytelenebb zónákat is, mely előtérbe helyezi az ember mentális fejlődését. Mindennapi életünket meghatározhatja, ha társadalmi értékrendként megjelenítjük minőségeit a gondolkodó embernek. Próbálok ellenkezni magammal, kérdéseket teszek fel, mitől is hiteles egy ember, mikor lesz valóban ember. Milyen mélységig kell lemenni, hogy ne csak egy szerep legyen a külvilág felé, ne csak egy felvett minta, ami ha jön egy váratlan fordulat, akkor is megmarad, és képes alkalmazkodni, képes ugyanaz lenni. Úgy gondolom, végig kell mennünk, az úton, mindig a saját utunkon, hiszen csak akkor találjuk meg a saját minőségeinket, melyek már nem csak szerepek lesznek, hanem hitvallás, ami olyan mélyről jön, hogy az ember képtelen letagadni, s vállalja is, mert úgy sem tudna más lenni. Az életünk arról szól, hogy megfelelni, és megfeleltetni vágyunk, ez szinte minden esetben, a „másikkal” kapcsolatos. A külvilágnak szeretnénk megfelelni, illetve a külvilágot szeretnénk megfeleltetni, s ez vonatkozik szűkebb, és tágabb környezetünkre. A manipulációval már olyan jól haladunk, hogy erre állami iskolák is szolgáltatnak tananyagot nem beszélve, az egyéb szférákról. Azt mikor kezdjük el oktatni, hogy magunknak hogyan tudunk megfelelni, s hogy mit kell ezért tenni valójában? Hiszen biztos megelégedettek leszünk, ha győzünk a másik felett? Mennyi ideig tarthat ez a fajta győzelmi mámor? Szó esik, a vezetőképző kurzusokon, pl. a null pont játék lényegéről? Hiszen csak győzni tanulunk, s ha veszítünk, már nem vagyunk senkik. Csak azért kapunk „jutalmat”, ha jobbak voltunk, mint a másik. „Éld túl, vagy nyomorogj, s ha túléled, éld túl jobban, mint a versenytársad”
Szóval nem tudom ezek után mért, tartozik a társadalmi rossz fogalmába, ha eszközkészlettől függően ez minden szinten megvalósul. A játékszabályok hol durvák, hol kifinomultabbak, hol mi ütköztetünk, hol bennünket ütköztetnek, s vannak, akiket ezért elítélnek, s vannak, akiket ezért felmagasztalnak… Mi az valójában, ami megfelel az embernek? Mi az, ami maradandó értéket képvisel? Hisz ezek a manipulációk, csak sekélyes alkalmazásai a világegyetem törvényeinek, s úgy, az idők homályába vesznek, mint egy szellentés, s nem hiszem, hogy ettől lennénk mi emberek. Meg kéne tanulnunk magunkra is alkalmazni ezeket, a törvényeket, de ez persze embert próbáló feladat, s nem is igazán ajánlom, a csak másokon győzni tudóknak. „Az igazság lehet, hogy soha nem fog győzni, de az ellenzői mindig meghalnak”. Kívánok a fent említett harcosoknak békés halált.
Az ismeretlentől való félelem, ma már bevallásra vár. S ettől ma már nem véd meg semmilyen akadémikus mundér, vagy persona páncél. S mi az manapság, ami az ismeretlenségi szektorba tartozik! Biztos nem az ismétlési kényszer által gyakorolt konvencionális korlátok, melyek emlékeztethetnek néhányunkat a lépcsőház hiányos megvilágítására. Amikor a legnagyobb erő a végtelenség, akkor nem kéne ezt ennyire következetesen csak aprópénzre váltani. Vagyis miért ne! A törvényeket tekintve, minden így van jól, ahogy van, hiszen a történelem, egy folyamatos változás, és miből indulna ki, ha nem mindig az előző állapotból. Csupán csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a társadalom, megteremthetné a békés átmenetet is… – De nem fogja… – ahhoz túlságosan alul vezéreltek vagyunk. – Egyébként meg, ez a változás már zajlik, embertől függetlenül, a kor követelményének megfelelően. Hiszen az információ ismerete kötelezi, az információhordozót, az információ feldolgozására. S technológiai társadalmunk maga megy elébe hétmérföldes csizmában, ezeknek, a változásoknak. A tudomány, és a vallás közötti szimbiózist, nagyon sok oldalról lehetne megközelíteni, csak úgy, mint, a társadalom, és egyén kapcsolatát. Azzal tisztában vagyok már, hogy minden embert, csak a saját lehetőségein belül lehet megváltoztatni. Nem táplálok hiú reményeket, azzal kapcsolatban, hogy gyorsan lehet valami lényeges változásra jutni. S tulajdonképpen ez egy folyamat, aminek a távlatait most kell megteremteni, hiszen a lehetőségek adottak.
Olvastam évekkel ezelőtt Freud, és Einstein levelezését, ami ugye, nem most volt, s már abban megemlítették, hogy ideje volna egy olyan társadalmi réteg felnevelésére gondot fordítani, amely, nem megfélemlíthető, igazságkereső, és boldogságra vágyó. A konkrét lehetőségek kibontakoztatása, ott kell, hogy elkezdődjön, hogy óvodákat, és iskolákat alapítunk, ezen égisz alatt, valódi eredményeket produkálva. Ez valóban konkrét célként szerepelhet, azzal összhangban, amit az Európa unió is támogat papíron, és ez pedig a társadalom minőségének javítása. A síkmeghatározás feladata, az analógia repertoárjára hárul egyértelműen.
Az analógia törvényei jelzik azokat a szinteket, melyek megadják szükséges fejlődési lépcsőfokainkat, hogy valóban emberré váljunk. A jóléti társadalmat, többek között, a technológiai eszközök, illetve az anyagi javak felhalmozása jellemzi. Ez mind jó, és nagyon szép. Szükséges, de ma már nem elég, és nem is feltétele annak, hogy megtaláljuk ÖNMAGUNKAT. Az analógia teljesen új, és mégis a legrégebbi lehetőséget adja ahhoz, hogy a fontos dolgokon végre átlássunk, és a lényeges dolgokkal kezdjünk el végre foglalkozni. Azzal a benső erővel, amelyet rákényszerítettünk arra, hogy csak a külvilággal azonosítsa magát. Ezzel, úgy gondolom, nem lehet igazán, nem egyet, érteni. Ez már a lélek „csendes” forradalma, s azt hiszem nem kétséges, hogy ki hal meg.
Ebben a társadalmi összbizonytalanságban a harc, a háború, csak hézagpótló cselekvés, és pillanatnyi érdek, s ez lehet, pl. gazdasági politikai, vallási, szóval közösségi, vagy személyes.
– Ennél több kell, ahhoz hogy megelégedettek legyünk, s nagyon jól tudjuk, hogy hiedelem rendszereink, tudományos irányultságaink a belső békénk szempontjából, csak eszközök lehetnek, a harmóniánk megtalálásához. Tehát, ezeket, mint szükséges lépcsőfokokat használnunk kell, de „járni”, nekünk kell megtanulni, mivel ezt senki nem teszi meg helyettünk.
A hit, és a tudás, vagy ami ebből lett, a vallás, és a tudomány, mint elkülönített aritmológia, illetve életértelmezés, nem állja meg a helyét. Amikor megszületünk, minden bennünk van, mint lehetőség, és csak korlátokat termelni, leszűkíteni a gondolkodásunkat, sok esetben még el is hagyni, ma már nem elég a túléléshez. Homogén, vagyis egynemű látás, életszemlélet, főleg, hogyha az csak a polaritás egyik oldalát képviseli, az objektivitás szempontjából halálra van ítélve. A tudás a megismerésre, a hit, pedig etikára törekszik, időre, és helyre való tekintettel, úgy, hogy, ezek közvetítői, előjogokat élveznek, letagadva a saját bizonytalanságukat. Hiteles megnyilvánulások, minden korban jelen voltak, és lesznek is, a középszerű táblahordozó élharcosok nem kis bánatára.
Az összhang, kiegyensúlyozottság, csupán csak harmónia kérdése, s ez feltételezi azt, hogy belül érezzük magunkat jól, s ezt nem külső dolgokhoz kötjük. S azt, hogy mitől érezzük magunkat jól, s mitől rosszul, ahhoz tisztába kell lennünk a jó, és a rossz fogalmával, ami szükségszerűen eddig megegyezett a társadalmi jó, és társadalmi rossz fogalmával. /- Hát egyre inkább látszik az eredménye…/ Viszont belső értékeink között szerepel az egyensúlyra való törekvés, hiszen minden megnyilvánult, illetve született, ezt ma belső kényszerítő erőként, kénytelen elszenvedni.
Ha jól érzed magad, igazad van, ha nem, keress tovább. A mindennapokban kell keresni, de nem pillanatnyi érzelem hullámoktól függővé tenni, s ez is nagy távlatokat felölelő téma. Hiszen az érzelmeinket, sok esetben a vágyainkkal azonosítjuk, s a vágyak működési mechanizmusa, a birtok-viszonyt helyezi előtérbe. S ahogy ezt egy „előttem járótól” tanultam, nem épülhet elvárásokra. Csalódni csak akkor lehet, ha elvárásaink vannak, s nézzünk a szívünkbe… úgy hiszem, nem vagyok egyedül, azzal, hogy bemerem magamnak ismerni, hogy nagyon sokszor csalódtam az életemben, s lassanként mindnyájan felfedezhetünk a csalódásainkban bizonyos törvényszerűségeket.
Nos ezt világítja meg kristálytisztán az ANALÓGIA, s tanulni sohasem késő, s abban is biztos vagyok, hogy az ezen úton szerzett ismereteinket „át tudjuk vinni” abba a társadalomba, ahol a „szellem” már „LENNI” is képes…
– Ja! És mindent bevilágítani. – Higgyétek el, nem könnyű, de ezért vagyunk itt. S ha ezért tenni sem restellünk, akkor biztos vagyok abban, hogy azt a bizonyos „órát” amikor mindenféleképpen vissza kell tekintenünk, nem fogjuk rettegve várni. S akkor már attól sem kell félnem, hogy elszaladt mellettem az élet, s még azt a kérdést sem tettem fel magamnak, hogy valójában mi is az élet, vagy hogy, KI VAGYOK ÉN?
Ez azon kérdéscsoportba tartozik, amire mindig, csak MI tudunk válaszolni. – Már nem akarlak téged sem erről meggyőzni, aki most ezt olvasod, mert csak magamért vagyok felelős, mint ahogy TE is. Azt mondják, van a haldoklásnak egy olyan fázisa, amikor a „távozó” nagyon tud haragudni, az „itt maradottakra”. Valószínűleg azért, mert, nekik még van lehetőségük változtatni, de neki már nincs, s ha ez elkeserítő, akkor megemelkednek az indulat-hullámok, és rázúdulnak az Őt körülvevőkre.
Keserves rádöbbenés tud lenni, amikor a létezés egészét tekintve, csak a „fent-et” akartuk, egész életünkben, a „lent” megértése nélkül, s az élet teljességét, és egységét, csak a vágyainkkal azonosítottuk, és most kiderül, hogy önmagában nem ér semmit.
Ki tudna így megvigasztalni bennünket, egyáltalán mi az, mi reményt adhat, egy ilyen felismeréskor.
A halál, annyi, hogy itt múlttá válok. Nem én ások, de nekem ásnak árkot. – De mond csak! Kit vigasztal ez meg, most? – Silencium, kiált az ember… – Isten meg csak terel a völgy felé…
– Szóval, csak addig tudunk tenni Önmagunkért, amíg itt vagyunk, s ha ezt nem mulasztjuk el, nem kell pánikolnunk, akkor, mikor meghaladjuk az 5 élettani érzékszerv tartományát. Azt tudom már, hogy jó élni, s ha itt vagyunk, ebben az „iskolában”, amit életnek nevezünk, akkor tehetnénk is érte valamit. S akkor elmondhatjuk magunkról, talán majd egyszer, hogy olyan iskolában tanítunk, melyet még mi sem jártunk ki. Jó diákként, mindig csak egy leckével voltunk előbbre.
Amikor meghalunk, már senki nem mondja… – Silencium. Csak nyílik az ajtó és még a küszöb is szellemi… Megérint a Csend. Meghatottan, újra és újra szólítjuk Őt… – Mígnem az is elmúlik, aki szólítaná…
S már csak annyit, hogy ez a csend bennem is, és benned is megvan, s mi is csenddé válunk egyszer…- Pontosan úgy, ahogy a pillanat végtelenné válik… Pontosan akkor, mikor megértjük, hogy a legtűrőképesebb isten maga a valóság…
– S mily felemelő, ha ajtó helyett;
Kezeinket kulcsoljuk imára csendben…
– Minden küszöbök felett.
Budapest 2oo4. február o7.
Murzsicz András