Meddig juthatunk el?

Az alábbi írás az utóbbi jó pár év tapasztalataiból jött össze. Ez természetesen nem csak az én érdemem, – mert, – mindenki adott hozzá, akivel valaha is találkoztam.
Azt hiszem abban is egyet értünk hogy a fizikai megvalósulás gátja elsősorban mi magunk vagyunk. Amíg a személyiségek, az egyéni vágyak, félelmek rossz irányba vihetik a kutatást addig nem is fog megvalósulni. Egy erő uralása mindig felelősséggel jár. És ez, egészen bizonyos hogy szellemi védelem alatt is áll. Ahhoz túl fontos. Arra kellett rájönnünk, hogy senki nem fogja megoldani helyettünk. Lehet várni valamiféle csodára vagy külső beavatkozásra DE… a feladat lényege – és ez már az én személyes meglátásom – valamiféle szolgálat.

Természetesen egy ilyen úton benne van a bukás lehetősége is. És itt jön a másik nagy csapda. Nincs olyan hogy rossz, nincs olyan hogy elrontott élet, vagy elcseszett dolgok. Nem lehet elrontani. A felsőbb én valamiféle olyan térben van, ahol minden egyszerre, egy időben történik. Pusztán az elme választ egyet a végtelen lehetőségek közül. Az elme számára kell lineáris időben széthúzni előre és hátra, hogy a múlt-jelen-jövő élményét, a 3D világban megtapasztalhassuk. A kvantummechanika már rájött erre, hogy a megfigyelő alapvetően befolyásolja egy folyamat kimenetelét. Amíg a hatások kicsik, ezt közvetlenül nem tapasztaljuk. De ha a hatások nagyobbak…

Alapvető kérdés: Miért is van szükség technikai kütyükre, és energetikára? (tér, vagy vákuum-energia, vagy ingyen-energia – nevezze mindenki annak, aminek jólesik) Túl most mindenféle társadalmi problémán és összeesküvés-elméleten, az emberiség fejlődése egy folyamat. Nem válik pusztán szellemi lénnyé egyetlen pillanat alatt. A fejlődése, ha nem is lineáris, de folyamatos. Tehát még egy jó pár ezer évig fogunk itt munkálkodni a fizikai síkon. Ahogy Charon mondaná; – Az is látszik, hogy a mi generációink egy furcsa átmeneti kor gyermekei.

Egy kis áttekintés

Nikola Tesla
Talán Tesla volt az, aki energetikában az egyik legnagyobb hatást gyakorolta, mint feltaláló. Bár a végső rendszer nem valósult meg, de a váltóáramú rendszer nélkül a világ nem ott tartana ahol most.
Tesla már korábban is érzékeltette, hogy a kortárs tudósok elképzelése a térről, időről, anyagról nem fedi olyan jól a tapasztalatokat, amit ő a saját kísérleteiben látott. Az pedig egy még ritkább adottsága volt, ami nagyon keveseknek adatik meg, hogy ezt TISZTÁN látta, mert az ezek alapján végzett kísérletek működtek is.

Meg vagyok győződve hogy az idős Tesla, amikor találkozott egy Indiai jógival, akkor szellemileg is nagyon helyre került. (Megkeresem majd a nevét) Gyakorlatilag ugyanazt tudta már, csak egy más nézőpontból. Nem véletlenül innentől nincs egyetlen jegyzet, szabadalom sem.
Ezért van, hogy a Tesla-autót, vagy egy nem Földi típusú kommunikációs berendezést, amit szintén csinált, egyszerűen meg nem történtnek tekintenek. Tesla is átélt idő-nélküli eseményeket, az egyiket egy áramütés során, melyet az egyik tekercstől kapott. (meg lehet találni a jegyzetében) Biztos vagyok benne hogy mindent tudott, de tisztában volt a dolog veszélyeivel, a saját helyzetével.

A Philadelphia kísérletben való részvétele szintén vitatott. Maga a kísérlet sem történt meg hivatalosan. Úgy tudom ebben Neumann János is részt vett, mert a megfelelő hullámformák előállításában számítástechnikai feladatok is voltak!!! Nem véletlen hogy nem készült jegyzet, és aki szellemileg is bele akar nézni, hogy mit csinált Tesla Bácsi, – vagy káoszt, vagy semmit sem fog találni. Van ennek egy beépített védelme, olyan, mint ha egy számítógépes program lenne. Bizonyos feltételeknek teljesülnie kell, hogy a zár kinyíljon.
Ez a zár – és most válik érthetővé miért húztam olyan hosszúra a bevezetőt – az, hogy képes-e több ember úgy összejönni, hogy a motiváció közös, és ez kizárólag a szolgálat, és a segítség. (persze az egyén részére ez továbbra is tapasztalás és tanulás)

Henry Moray
Moray volt még az, aki dokumentáltan is sikerre vitte a dolgot. Ő Salt Lake City mellett élt. Azt tudni kell, hogy ott az 50-es években nagyon erős vallási közösség volt (és van ma is) Egészen biztos vagyok benne, hogy Moray is kapott megfelelő szellemi beavatást. Kapcsolatuk Teslával nem bizonyított, egyetlen elköpött félmondatot találtam a levelezésükből, hogy Tesla nem hitt neki, hogy megcsinálta 😉
Fulgur barátom is azt gyanítja, hogy a fiatal Moray eljárt Tesla előadásaira, és abból merített infót. Ő lehetett azon kevesek egyike, aki valóban megértette a lényegét miről is beszélt Tesla.
Moray berendezéséről most csak nagyon röviden annyit, hogy egy közepes méretű fadobozból közel a legfejlettebb változatban 50KW-nyi energiát képes volt kivenni. A berendezést hivatalosan is vizsgálták.
Nem vagyok benne 100%-osan biztos hogy Moray tisztában volt az ELMÉLETI működési elvvel. Meg tudta építeni a készüléket, és évek hosszas munkájával tovább fejleszteni. De pl. kollégái az Eyring Co.-nál nem is értették miről beszél.

Ez annyira tipikus mintázat, hogy szót kell ejtsek róla. Meg sem tudom számolni hányszor tapasztaltam ezt az érzést. Nem értik miről beszélek, mert nem akarják. Valami belül nem akarja. – Ezt erőltetni nem lehet, – ez nem egy általános iskolai “kötelező olvasmány”.

A Moray-t tönkretevő cég, akik először a barátai voltak, MA IS LÉTEZIK! És szerintem elég fura hely… Moray azon kevés szerencsések közé tartozik, akiket legalább nem tettek el láb alól. Tesla mérnökei, bedolgozói eltűntek, hallgattak. Akkor az FBI lefoglalta az összes aktát, jegyzetet. Ebből 2 éve csepegtettek valamit, de ez csak a közvélemény megnyugtatására szolgált. Mi is ebből a tanulság? Vannak ugyan technikai problémák, de ezek egy kutató számára kihívások, érdekesek. Ami SOKKAL nehezebb, magunkon dolgozni, úgy hogy ez az emberi összhang megvalósulhasson, mert a “fejlettebb” kütyük szintjét csak így érhetjük el.

SZINTÉZIS
Nos ilyet, ebben a témában még sosem csináltam. No de vágjunk bele. Itt már nem fogom a bizonyított elmélet, teória, időrendiség határait betartani. Ez egy téma újra összegzése, szintézise, némi tisztítás után. Nagyjából helyére kerül minden. Ha ez nem történt volna meg, eszem ágában sem lenne ezeket leírni.

Honnan az energia?

– A kozmikus sugárzásból. Az elektromágneses spektrum igen széles. Hangfrekvencia, ultrahang, hosszú-közép-rövid-ultrarövid-mikrohulllámok-terahertz-infra-látható-ultraibolya-XUV, röntgen-gamma-kozmikus csak hogy frekvencia-sorrendben említsem. Az alsóbb frekvenciák többé-kevésbé ismertek. Energetikai szempontból most annyit kell tudni, hogy modulációként a felső frekvenciák tartalmazhatják az alsókat. És ebből vissza is alakítható, nemlineáris eszközök segítségével (pl. dióda, és bizonyos plazma eset)

Amit még tudni kell. Az univerzum fraktál-szerkezetű. Ez a mi nézőpontunkból (figyelem nagyon leszűkített nézőpont!) azt jelenti, hogy sosem egyetlen frekvencia, és fázis van jelen, hanem több, melyek ismétlődéseket (periódus) és soha meg nem ismétlődéseket (káosz) tartalmaz. Ebből mi egy keveréket látunk, ami egy fraktál, ami tartalmaz ismétlődő és kaotikus részeket. Ennek összessége a zaj, amit sistergésként hallunk a rádióban, és hangyákként látunk a TV képernyőn.

A fraktál-szerkezet elfedhet egy másikat, össze-szövődhet vele, rezonálhat vele, átfedések és diszharmóniák követhetik egymást. Ez is egyfajta rezonancia lehet, de már egy magasabb szintű.
A művészek-ösztönösen- tudják ezt. A hangszerek harmóniája-vagy épp disszonanciája is pontosan innen ered. A harang is ezért szól szépen vagy sem. Pedig itt már messze nem egy frekvenciáról beszélünk. Ezek azok amiket elkezdhetünk forma-rezonanciáknak nevezni.

És most jön a csoda, amin már egy hívő materialista is elcsodálkozik. A természeti formák is ilyen elveket követnek. Meglepő módon a makró és mikroszkopikus világban is. Egyszerűen magától megjelenik a geometria. Sokszög-halmazok jelennek meg, egymásban forogva, egymáshoz kapcsolódva stb. Érdekes lenne ezt a jelenlegi molekuláris fizikával, a röntgen-difrakciós kristályszerkezet rajzolással, és a saját tapasztalatokkal összevetni.

Ez is nagyon fontos volt megérteni, hogy kicsit más szinten kell gondolkodni, kicsit “feljebb”, összetettebben, ha ezeknek a ketyeréknek a működését az ember meg akarja érteni. És ami a legmeglepőbb, hogy a kontraszt a hagyományos egy frekvenciás, és sík szemlélethez képest, – óriási.

Ez szellemileg olyan, mint ha egy-a szivárvány minden színét tartalmazó festményhez csak egyetlen színű festékünk lenne elkészíteni.

A technika ezt széles-sávnak nevezi. Érdekes módon a tudati széles-sáv is pontosan így működik. Nagyon meglepő volt számomra, hogy itt már nincs különbség. Csak EGYETEMES törvények vannak (az adott síkon belül persze) olyan nincs hogy ezen a tartományon igaz, máshol nem. Ezt a fizikusok találták ki, ha valamit nem tudtak megmagyarázni (pl. feketetest-sugárzás probléma)

Konverzió

Bizonyos mértékig az élő szervezetek is használják a körülöttünk lévő energiát. Legalább 300 neve van, chi, prána,mana, életerő, bioenergia,  s a többi.
Számos vita volt már, hogy mennyi is egy élő szervezet, vagy – akár az ember energiamérlege. Még ha feltételezzük, hogy a megevett kaját az enzimek 36,8 fokon “égetik el” ami önmagában is egy kémiai csoda, hogy képes – állítólag 90% körüli hatásfokra. Hadd legyek vulgáris, “seggbe dugja” a termodinamikát.
Léteznek Indiában, de máshol is a világban – különleges képességű emberek, akik nagyon minimális táplálékfelvétellel képesek egészséges életet élni.

A rovarvilágban rengeteg olyan faj van, ami méretéből, és aerodinamikai tulajdonságaiból adódóan NEM REPÜLHET, DE MÉGIS MEGTESZI… Mi ez? gravitációs effektus? Hmmm… Ebbe most nem akarok belemenni, de akit érdekel, olvassa el Viktor Grebenikov magyarra fordított cikkét, és lepődjön meg nagyon 🙂

És most jön a fogós kérdés… Jogunk van-e kihasználni, jogunk van-e konvertálni, az általunk kívánt formára az ide érkező – elképzelhetetlenül nagy energiájú – kozmikus sugárzásokat?
Itt megint vissza kell csatoljak a bevezető részre – attól függ. A dolognak szellemi védelme van. Nagy disznóságot biztosan nem lehet elkövetni, mert azért csúnya seggbe rúgás jár…

És most jöjjön, – mert mindenki ezt várja, – a konverzió technikai része. 🙂

Ezt persze nem lehetne megérteni az előzetes bevezető nélkül, ezért épülnek egymásra a dolgok.
A feladat, a bejövő nagy intenzitású, ámde igen nagy frekvenciájú kozmikus sugárzást átalakítani, alacsonyabb frekvenciájúra, mely már kölcsönhatásba tud lépni az anyaggal.
Ennek első és legtriviálisabb megoldása egy áthangolt napelem lenne, mely azt veszi. No igen. Létezik a köztudatban az úgynevezett “japan rod” nevezetű szabad-energiás berendezés, – ez két rúdból áll, mely között nincs semmi összeköttetés, a két rúdon le lehet venni 100W nagyságrendű teljesítményt.
Ez szép és jó, de egyáltalán nem olcsó, és nem hatékony. A rudak egy kb 40 összetevős ötvözetből állnak, köztük szerves anyagokból. Az egésznek az a célja, hogy a FIZIKAI anyag hatáskeresztmetszetét, az átmenő müon-fluxusra megnövelje. Müonoknak hívjuk ezeket a részecskéket, melyek jelen pillanatban is megszámlálhatatlanul nagy mennyiségben áramlanak át rajtunk, a legkisebb kárt sem okozva, mert nem lépnek kölcsönhatásba az anyaggal.

Miért?

Mert más a struktúrája. Mások a freki-összetevői, más a fraktál-szerkezete.
A konverzióra az élő szervezet is képes. Egyelőre csak gyanítjuk hogy mennyire a DNS kettős spirál antennája a konverter. Vagy valahol a sejthártyában felhalmozódó töltések, melyek nem a szokott módon viselkednek (itt a mai napig hemzsegnek a biofizikai anomáliák) Nem véletlenül kutatják ennyire…

Létre kell hozni egy olyan struktúrát, egy ötvözetet, és olyan kristály-formába, (kristály) de legalábbis rendezett struktúrába (rezonáns plazma, vagy mechanikailag rezgő ferrit) melynél a hatáskeresztmetszet megnő, több nagyságrenddel. A “japan rod” berendezésnél kb 25.000-szeresére. Bizonyos fémek pl. már önmagában is kiváltják a hatást.

Apropó ötvözet… Senki nem tudja mi a túrónak az élő szervezetnek vitaminok, és nyomelemek. Nagyon kis mennyiségben kellenek, de elengedhetetlenek. Enélkül nincs élet. Ezek egyfajta mikro-ötvözőként viselkednek, én úgy hívom tunerek, finomhangolók. Segítik a rendszert pontosan behangolni, hogy a frekvenciákra rezonálni tudjon. Csak megjegyzésként; Szerintetek milyen tudása volt annak, aki ezt megalkotta? …hmm? Ezt lineáris gondolkodással megközelítve, fel sem foghatjuk.

A többszörös konverzió
Meglehetősen érdekes trükk az biztos… A kozmikus sugárzás nagyon messze van a fénytől, de a mi általunk hőn áhított elektronoktól (béta-sugárzás) is. Többszörös konverzióval kell a megfelelő frekvenciára alakítani. Na most itt egy elektronikával vagy rádiótechnikával foglalkozó ember szívgörcsöt kap, mert mint említettük, egy SZÉLESSÁV-ról, és struktúrával rendelkező valamiről van szó.

És itt visszacsatolok Tesla zsenialitására, de az ősi Tibeti mesterek zsenialitására is. A misztikus számok számtalan ősi írásban megtalálhatók. A lényeg az, hogy a konverterünket úgy kell vezérelni, TÖBB, MEGFELELŐEN BEÁLLÍTOTT frekvencián, hogy a konverziós lépések, egy újabb rezgés struktúrát alkossanak.

Ezt vizuálisan úgy kell elképzelni, mint ha belső fogazású fogaskerekek kapcsolódnának egymásba. A legbelső gyorsan forog, forgása közben egy körkörös mozgást is végez, hajtja az eggyel nagyobbat, és így tovább a végtelenségig. A mágneses analógiája ennek az úgynevezett Hamel-motor.
(Figyelembe kell venni, hogy a szerkezet valójában egy forgó-rezgő fraktál, a fogaskerekes példa a vizuális szemléltetést segíti – várom a javaslatokat a vizuális megjelenítésre, akár 3D modell)

Ha a frekvenciák jól vannak beállítva, akkor a nemlineáris konverziós eszköz, elkezdi lépésről lépésre lekonvertálni a sugárzást, úgy, hogy ezt periodikusan, több lépésben teszi lefelé. És ha az általunk kívánt tartományban megjelenik a kimeneti teljesítmény, akkor azt vissza lehet vezetni a rendszer vezérlésére.

DANGER
A rendszerből nyert (konvertált) energiát visszavezetve, az elkezd felpörögni, és ha nem szabunk neki határt egészen extrém jelenségek is bekövetkezhetnek, melyek nem csak fizikai veszélyekkel járnak, hanem a kísérletező szellemi épségét is veszélyeztetni. A lényeg, hogy ezeken a vizeken jó, ha van valaki, aki tudja irányítani a csónakot.

Megint csak a bevezetőre hívnám fel a figyelmet, hogy az erőt, a bölcsességnek kell kontrollálnia.

Mit kell kutatni?
Anyag ötvözeteket, kristályokat, plazmát, ezek speciális, állóhullámos (azaz strukturált) változatait, esetleges kereszt-effektusok, – azaz meg lehet-e egyszerűbben csinálni a konverziós ciklust? (szenzoroknál jól jönne) mágikus számok, mágikus frekvenciák. Ez alatt azt értem, hogy amit mágiának nevezünk, az maga az élet és ami létezik annak van frekvenciája. Vizsgáljuk, hogy a különleges egymáshoz viszonyított arányoknak, – melyek összességében egy harmonikus rendszert adnak ki, – milyen oktáv, vagy dimenzió-törvényei vannak. És ebből a rendszerből, ráadásul többet létrehozva,l mint a részek összessége.

További lehetőségek
Erről nem ebben  a részben írnék, mert az intézeti portfólióban már említettük ezeket. A lehetőségek skálája hihetetlen széles, nagy részük sci-fi be illő…

(folyt. köv.)

Roskó Farkas

Hogyan lehetséges a létezés?

John Archibald Wheeler, a kvantummisztériumok főpapja, úgy gondolja, hogy a valóság nem a fizikai részecskék, hanem inkább az univerzum megfigyelésének tette miatt létezik. „Az információ talán nem merül ki abban, amit a világról megtudunk” – jelenti ki. „Lehetséges, hogy az alkotja meg a világot.”

Az élenjáró fizikus úgy látja, csak annyi ideje maradt, hogy egyetlen ideán dolgozzon: Mintha darabkáról darabkára rakná magát össze a világ ezen a nyirkos, szürke reggelen Maine partján. Elsőként a High Islandet borító luc- és fehérfenyőfák materializálódnak a ködből, majd a sziklás földnyelv, s végül a tenger, mintha a megfigyelés puszta aktusa szólította volna őket létezésbe. És talán valóban így áll a helyzet. Míg kibontakozik e ködös genezis, a sziget legnevesebb lakosa olyan elképzelésekről beszél, melyek még a fizika terén eltöltött hetven évtized után is komoly fejtörést okoznak neki; többek között arról a zsigeri érzéséről, hogy maga az univerzum talán folytonosan keletkezik egy lehetségesség-ködből, s hogy olyan kozmoszban élünk, melyet részben saját megfigyeléseink tesznek valóságossá.

John Wheeler, – a tudós és álmodó, Albert Einstein és Niels Bohr kollégája, sok mai vezető fizikus mentora, valamint az az ember, aki a „fekete lyuk” elnevezést adta az elképzelhetetlenül sűrű, fényelnyelő objektumoknak, melyeket ma már teljesen általánosaknak tartanak az univerzumban, – múlt júliusban töltötte be 90. életévét. Egyike a 20. századi fizika igen kimagasló alakjainak; annak a generációnak a tagja, mely a mélyére hatolt a kvantummechanika rejtélyeinek, s felvázolta a tér és idő végső kiterjedéseit. Miután élete során az atomfizikától egészen a kozmológiáig terjedő területeken tett érdemi hozzájárulásokat, Wheeler az utóbbi években az iránt érdeklődik, amit „az ideák ideáinak” nevez.

„Szívrohamom volt 2001. január 9-én” – meséli. „Így szóltam magamban: ‘Ez egy jel. Csak korlátozott mennyiségű időm maradt, úgyhogy egyetlen kérdésre fogok koncentrálni: hogyan lehetséges a létezés?’”

Miért létezik az univerzum? Wheeler úgy látja, ha erre a kérdésre meg akarjuk kapni a választ, ez elkerülhetetlenül együtt jár azzal, hogy meg kell birkóznunk a modern fizika egyik legkülönösebb aspektusának hozadékával: a kvantummechanika szabályai szerint megfigyeléseink a legalapvetőbb szinteken befolyással bírnak az univerzumra. Az objektív „kinti világ” és a saját szubjektív tudatunk közötti határ, ami a 20. század titokzatos felfedezései előtt olyan világosan körvonalazottnak tűnt, a kvantummechanikában elmosódik. Amikor a fizikusok a valóság alapvető alkotóelemeire – az atomokra és részeikre, vagy a fotonoknak nevezett fényrészecskékre – tekintenek, az, hogy mit látnak, függ attól, hogy hogyan rendezik el a kísérletüket. A fizikus megfigyelései határozzák meg, hogy egy atom például folyékony hullámként vagy kemény részecskeként viselkedik-e, vagy hogy milyen ösvényt követ, miközben az egyik ponttól a másikig utazik. Kvantumperspektívából rendkívül interaktív hely az univerzum. Wheeler fogja a kvantumszemléletet, és továbbviszi egy lépéssel.

Ahogy kifejezésre juttatja gondolatait, összefűzi ujjait a tarkóján, hátradől egy díványon, s a mennyezetet bámulja, vagy talán még annál is távolabbra mered. Egy széles ablaknak háttal ül. Kint már kezd felszállni a köd; forró nyári nap ígérkezik mára. A dívány melletti kis asztalkán nagy, ovális kő nyugszik; egyik fele olyan feketére van csiszolva, hogy a kínai jin-jang szimbólumra emlékeztet a felszíne. „Az a kő körülbelül 200 millió éves” – közli Wheeler. „Galaxisunk egyik nagy fordulatából származik.”

De valami mást is rejt ez az udvarias modor: a fizika területének egyik legkalandosabb elméjét. Ahelyett, hogy visszariadna az olyan kérdésektől, melyek a mindenség értelmét firtatják, élvezettel ízlelgeti, ami mély és paradox. Korai támogatója volt az antropikus elvnek; annak az ideának, mely szerint az univerzum és a fizika törvényei finoman úgy vannak beállítva, hogy lehetővé tegyék az élet létezését. Az elmúlt két évtizedben azonban egy sokkal provokatívabb idea ideáját követte, amit ő megfigyelés révén történő genezisnek nevez. Felvetése szerint megfigyeléseink ténylegesen hozzájárulhatnak a fizikai valóság megteremtéséhez. Wheeler szerint nem egyszerűen nézők vagyunk egy kozmikus színpadon; alakítókként és teremtőkként élünk egy közreműködéses univerzumban. Wheeler sejtése szerint óriási visszacsatolási hurokként épül fel a világegyetem; olyan hurokként, melyben nemcsak a jelen és a jövő, hanem a múlt folyamatos teremtésében is közreműködünk. Elképzelésének illusztrálására ötlötte ki saját elnevezésű „késleltetett-választásos kísérletét”, ami megdöbbentő, kozmikus variációval járul hozzá a kvantummechanika sarokkövéhez: a klasszikus kétréses kísérlethez.

Tegyük fel, hogy a Földön néhány csillagász úgy dönt, megfigyeli a kvazárokat. Ebben az esetben egy teleszkóp játssza a kétréses kísérlet fotondetektorának szerepét. Ha a csillagászok a két közbeeső galaxis egyikére irányítják a teleszkópot, olyan fotonokat látnak a kvazárból, melyeket elterelt az a galaxis; ugyanezt az eredményt kapnák, ha a másik galaxisra néznének. De elvégezhetnék a kétréses kísérlet második részének utánzatát is. A tükrök gondos elrendezésével arra bírhatnák a mindkét galaxis környéki útvonalakból érkező fotonokat, hogy egyidejűleg csapódjanak be a fényérzékeny film egy darabjába. Váltakozó fényes és sötét sávok jelennének meg a filmen, azzal a mintával megegyezően, amit akkor találtak, amikor a fotonok a két résen haladtak át.

Itt következik a különös rész. A kvazár nagyon messze lehetne a Földtől, s olyan gyenge lehetne a fénye, hogy fotonjai csak egyesével tudnának becsapódni a filmbe. De a kísérlet eredményei nem változnának. Továbbra is a csíkos minta tűnne fel, ami azt jelenti, hogy egy magányos foton, amit nem figyelnek meg teleposzkóppal, mindkét ösvényt bejárná a Föld felé, még ha ezeket az ösvényeket sok fényév választaná is el egymástól. És ez még nem minden.

Amikorra a csillagászok eldöntenék, hogy melyik mérési módszert alkalmazzák – hogy egyetlen határozott útra korlátozzák-e a fotont, vagy mindkét ösvényt egyidejűleg követtessék vele –, addigra a foton mögött már több milliárd éves utazás állhat, mely már jóval azelőtt is folyhatott, hogy az élet megjelent a Földön. A most végzett mérések Wheeler szerint meghatározzák a foton múltját. Az egyik esetben olyan múltat teremtenek a csillagászok, melyben egy foton mindkét lehetséges útvonalat bejárta a kvazártól a Földig. Vagy pedig visszamenőleg arra kényszerítik a fotont, hogy egyetlen csapást kövessen detektoraik felé, még ha a foton jóval azelőtt kezdte is meg vándorlását, hogy bármiféle detektor létezett volna.

Wheeler felvetése szerint olyan univerzumnak vagyunk a részei, ami folyamatban lévő mű; aprócska foltjai vagyunk a világegyetemnek, mely önmagára tekint – és építi önmagát. Nemcsak a jövő nem meghatározott még: a múlt sem az. S ha visszafelé kukucskálunk az időben, akár egészen az ősrobbanásig visszamenőleg, jelenbeli megfigyeléseink akkor is csak egyet választanak ki az univerzum sok lehetséges kvantumtörténelme közül. Azt jelenti ez vajon, hogy az emberek szükségesek az univerzum létezéséhez? Noha a tudatos megfigyelők kétségkívül részt vesznek a Wheeler által elképzelt közreműködéses univerzum megteremtésében, nem ez az egyetlen – sem az elsődleges – módja a kvantumpotenciálok valóssá válásának. A szokványos anyag és sugárzás játssza a főszerepet. Wheeler kedvenc példája egy nagyenergiájú részecske, amit valamilyen radioaktív elem szabadít fel, mint amilyen a rádium a Föld kérgében. A részecske – a kétréses kísérlet fotonjaihoz hasonlóan – sok lehetséges helyzetben létezik egyszerre; minden lehetséges irányt bejár, s nem egészen valódi és szilárd addig, amíg kölcsönhatásba nem lép valamivel, mondjuk egy darab csillámkővel a Föld kérgében. Amikor ez megtörténik, a sok különböző valószínűségi kimenetelek egyike válik valóssá. Ez esetben a csillámkő – egy nem tudatos lény – az a tárgy, ami azt, ami megtörténhet, azzá alakítja, ami valóban megtörténik. A nagyenergiájú részecske által a csillámkőben maradt felbomlott atomok nyoma részévé válik a valós világnak.

Wheeler nézetei szerint az egész univerzum minden pillanatban tele van ilyen eseményekkel, ahol számtalan kölcsönhatás lehetséges kimenetelei válnak valóssá, s ahol a kvantummechanikában bennerejlő határtalan változatosság fizikai kozmoszként nyilvánul meg. S mi csak egy apró részét látjuk ennek a kozmosznak. Wheeler azt gyanítja, hogy az univerzum legnagyobb része hatalmas bizonytalansági felhőkből áll, melyek még nem léptek kölcsönhatásba sem tudatos megfigyelővel, sem egy kupac élettelen anyaggal. Meglátása szerint olyan óriási színtér a világegyetem, ahol még nincs lerögzítve a múlt.

Wheeler maga is készségesen elismeri, hogy nagyon nehéz megemészteni ezt az elképzelést. Valójában nem is elmélet ez, hanem inkább intuíció arról, hogy milyen is lehet a mindenség végső elmélete. Bizonytalan nyom, mely arra utal, hogy a teremtés rejtélye talán nem a távoli múltban, hanem az eleven jelenben rejlik. „Ez a nézőpont nyújt nekem reményt arra, hogy a kérdés – Hogyan lehetséges a létezés? – megválaszolható” – jelenti ki.

Wheeler sok tanítványának egyike, William Wootters, aki ma már a fizika professzora a Williams Főiskolán a Massachusetts állambeli Williamstownban, szinte orákulumhoz hasonló figurának tartja Wheelert. „Úgy látom, jó dolog feltenni azt a kérdést, hogy hogyan lehetséges a létezés” – mondja Wootters. „Miért ne járna utána az ember, hogy meddig tud nyújtózni az elméje? Járjon csak utána, és nézze meg, merre viszi. Legalább néhány jó ideát biztosan eredményez ez, még ha a kérdés megválaszolatlan is marad. John érdeklődését a kvantummérés jelentősége kelti fel; hogy hogyan teremt a mérés valóságot abból, ami puszta potencialitás volt. Arra a nézetre jutott, hogy ez a valóság alapvető építőkockája.”

„Feltehetjük a kérdést, hogy vajon tényleg létezett-e az univerzum, mielőtt érzékelni kezdtük” – mondja. „A világegyetem és a megfigyelő egy párként létezik” – fogalmaz. „Azt mondhatnánk, csak akkor áll fenn az univerzum, amikor van megfigyelő, aki elmondhatja: igen, látom ott az univerzumot. Ezek a parányi szavak – úgy néz ki, itt volt – gyakorlati szempontból talán nem sokat számítanak, de ami engem mint emberi lényt illet, nos, én semmiféle olyan értelmet nem ismerek, melyben kijelenthetném, hogy megfigyelők hiányában itt van az univerzum. Együtt vagyunk, az univerzum és mi. Ha valaki azt állítja, hogy bármiféle megfigyelők nélkül létezik a világegyetem, ehhez én nem tudok értelmet társítani. Nem tudok elképzelni olyan, következetes elméletet a mindenségre, ami figyelmen kívül hagyná a tudatot. Egy felvevőkészülék nem játszhatja egy megfigyelő szerepét, mert hát ki fogja elolvasni, hogy mit ír ki ez a készülék? Hogy láthassuk, hogy valami történik, és elmondhassuk egymásnak, hogy valami történik, szükségünk van egy univerzumra, szükségünk van egy felvevőkészülékre, és szükségünk van önmagunkra. Nem elég, ha az információ elraktározódik valahol, ahol egyáltalán senki nem férhet hozzá. Szükséges, hogy valaki megnézze. Megfigyelők híján halott az univerzumunk.”

De mit gondol a High Island orákuluma maga? Megértjük-e valaha, hogy miért keletkezett az univerzum?

„Vagy legalábbis azt, hogy hogyan” – feleli. „A miért már bonyolultabb.” Charles Darwin példáját idézi, aki a 19. században egyszerű magyarázattal – a természetes szelekció révén történő evolúcióval – állt elő egy olyan problémára, ami akkor mélységesen megoldhatatlan tűnt: arra a kérdésre, hogy mivel magyarázható a földi élet eredete és változatossága. Úgy látja Wheeler, hogy a fizikusok hasonlóan világos megértésre tesznek majd szert egy szép napon az univerzum eredetéről?

„Teljes mértében” – feleli. „Teljes mértékben.”

Tim Folger

Nincs mennyország, a filozófia pedig halott!

Milyen messze menő konzekvenciákat vonhatunk le, mondjuk egy ilyen cikkből? Még Hawkingot is arra használja fel a hivatalos média, hogy megossza és foglalkoztassa az ez irányban is érdeklődőket. Foglalkozzunk vele mi is egy kicsit más szempontból elemezve a benne levő mondanivalót.

“A világhírű brit fizikus, Stephen Hawking újra meglengette a vörös posztót a hívők és az egyházak előtt, miután kijelentette, hogy nem hisz sem a mennyországban, sem a halál utáni életben, sem a reinkarnációban. A filozófusok sem jártak jobban a hívőknél, Hawking úgy véli, nem tudnak lépést tartani a tudománnyal, így levonta a következtetést: “A filozófia halott”. A halál – vonatkoztassunk el a filozófiáétól – sokkal egyszerűbb mint azt sokan elképzelik, nincsenek fényes kapuk, hárfazene, nincs újjászületés, és a túlvilágról is lemondhatunk, mindezek csak “tündérmesék” azoknak, akik félnek a haláltól, nyilatkozott Hawking a Guardian napilapnak.”

Eszembe jut egy aranyos mondás; Isten lehet, hogy soha nem fog győzni, de az ellenzői mindig meghalnak. – Tegyük azt hozzá, hogy akik kívül keresik, azok is. Hawking azt a fajta halált cáfolja, amit Ő gondol róla. Kijelenti mikben nem hisz, amik viszont gondolatokból erednek, saját belső érzelmi töltéssel fűszerezve. A gondolataiban tehát hisz, s azok vajon honnan származnak? S vajon urai vagyunk-e a gondolatainknak? A gondolkodás működési mechanizmusából adódik, hogy intuícióra /mentális sík/ épül, átszűrődve a pszichikai síkon, de értelmezése már a bal agyfélteke analizáló képességére /fizikai sík/alapul a tudomány vetületében. Ez pedig a “beleillik a képbe, vagy nem illik bele a képbe” játékot jelenti, ami mint tudjuk korlátolt látásmódra épül, azaz csak a fizikai síkot érinti, illetve azon belül akarja érvényesíteni. Nem csoda, hogy ekkora a galiba, s hogy ez mégis mekkora lehetőség az alkotásra, azt a közeljövőben fogjuk megtapasztalni. Mint már tudjuk, a fizikai síkon kívül létezik még a pszichikai sík és a mentális sík is, /a többit nem tárgyaljuk egyenlőre/melyek meghatározzák fizikai valóságunkat.  A csúsztatás az a dologban, hogy a pszichikai sík érzelmi töltetével támasztja alá indokait a fizikai síkon. A filozófia pedig egy időtlen, mindig érvényes  megértésre, bölcsességre törekszik. Hogyan lehetne mindig változó materiális látásmódot szembeállítani vele? Ahogyan a fáma is mondja; “A síkok egymás fenntartására és nem pedig egymás elpusztítására, megtagadására lettek kitalálva.” Egyébként kísértetiesen emlékeztet a haldoklás mindent tagadó stádiumára, mivel csak a szavak szintjén értelmezi, azaz felszínes látásmódot képvisel. – Ilyenkor ragaszkodunk még a szenvedéseinkhez is, mint “rossz, de az enyém” állapothoz. Hawkingból így lehet megosztó személyiséget teremteni, s szerintem nem érdemli meg, hogy egy “hullámvölgyét” ennyire felfújják.

“Hawking nézeteiből kiindulva mindez aligha okozhat bárkinek is meglepetést. Tavaly szeptemberben a Grand Design című könyvében Istent játszi könnyedséggel iktatta ki az egyetemes teremtés egyenletéből. “Az olyan természeti törvényeknek köszönhetően, mint a gravitáció az univerzum képes megteremteni és meg is teremti önmagát a semmiből. A spontán teremtés az oka, hogy a semmi helyett van valami, amiért a világegyetem létezik, amiért mi létezünk” – írta.”

A filozófia ha már ennyire a végét járja, akkor védelmébe veheti nyugodtan az Istent is egy kijelentés erejéig, mert többre nincs is szükség. Isten valóban nem létezik, – de Van. Jó lenne tudomásul venni az Istenben hívőknek és az azt tagadóknak is, hogy az Isten mint fogalom, az nem lineáris. A több dimenziós valóságot igen-nem kettősségébe kényszeríteni gyermekded próbálkozás. Ahogy Jung is mondja; “Isten az egy pszichikai fogalom” S akkor ez most az új vajúdása, vagy a régi haldoklása? Félek tőle, vagy vágyok rá? Tudomásul tudom-e venni, hogy ez a belső lelki állapotom motivációjától függ és mindig változik? Elmével értelmezve csúszkálunk öntudatlanul a síkok között, egyiket magyarázva a másikkal, ahelyett hogy szintézisbe látnánk át az egészet.

“A brit lapnak adott interjújában az emberi agyat egy számítógéphez hasonlította, ami ha az alkatrészei meghibásodnak, leáll. Ahogy az elromlott számítógép, úgy az agy tulajdonosa sem kerül a mennyországba. A kijelentés természetesen jókora port kavart, számtalan embert bosszantva fel, akik jellemzően úgy vélik, hogy Hawkingnak nem kellene beleártania magát a vallási eszmékbe. “A számítógéppel való összehasonlítás egy olyan embert tükröz, aki kizárólag materialista alapokon képes gondolkozni” – reagált a cikkre Stephen Green, a Keresztény Hang elnevezésű lobbista csoport vezetője.”

Na erre jó sok ember ráugrott,- hiszen ez is volt a cél. Pedig csak egy apró csúsztatás volt és helytelenül lett értelmezve, ami mint már említettük többször is; felszínes értelmezésnél automatikusan szenved torzításokat. Hiszen nem a számítógép tulajdonosát állítja szembe az agy tulajdonosával, hanem csak a számítógépet.

“Az utóbbi időben Hawking úton-útfélen igyekszik belekötni a vallásba. Mindenek előtt kijelentette, hogy nem fél a haláltól, közel fél évszázada él együtt a halál fenyegetésével, amióta 21 éves korában megállapították motoros neuronbetegségét. “Az elmúlt 49 évben együtt éltem a korai halál lehetőségével. Nem félek a haláltól, de nem is siettetem. Még annyi mindent szeretnék elvégezni” – mondta, hozzátéve, hogy jelenlegi állapotában sem villanyozná fel a mennyország lehetősége. A Guardiannak adott interjú után Hawking hétfőn Londonban, a Google Zeitgeist ülésen szólalt fel, hogy megválaszolja a kérdést: “Miért vagyunk itt?”

“Szinte mindenkiben felmerül a kérdés: Miért vagyunk itt? Honnan jöttünk? Elvileg ezek a kérdések a filozófusoknak szólnak, a filozófia azonban halott. A filozófusok nem tartottak lépést a tudomány modern fejlődésével, különösen a fizikáéval – mondta a Google rendezvényén.”

Vajon miért hangoztatja a fizika zászlóshajója, hogy egyre fontosabb a megfigyelő szerepe. Ha még mindig csak kettéválasztani akarunk, csak tovább szaporodnak a részletek, a valódi megértés reménye nélkül. Az előző sorokban is csak a szavakkal játszik, provokatív igen-nem, ami azt is jelenti, hogy vannak intuitív állapotai is. És ha hullámzása során megtalálja az egységes mezőelméletet, amit oly régóta keres, akkor még magára sem fog ennyire haragudni és mások is kevésbé rá.

“40 perces előadásában újra elismételte, hogy nincs szükség mindenható teremtőre az általuk is lakott univerzum létrehozásához, a világmindenséghez elegendőek az ősrobbanás utáni parányi kvantumfluktuációk, ezek a magjai mindennek, amit ma magunk körül tapasztalunk. Az ősrobbanástól napjainkig a tudomány minden létezésünkkel kapcsolatos történésre képes magyarázatot adni. Nincs “miért”, csupán a szerencsének köszönhetjük, hogy itt vagyunk, semmi másnak. “A tudomány jövendölése szerint sok különböző univerzum jön létre spontán módon a semmiből. Csupán a szerencse kérdése, mi melyikben kapunk helyet” – taglalta.”

“A “hivatalos tudományok” művelői, tudósai ugyanis, egy-két zseniális koponyától eltekintve (Einstein, Eddington, Heisenberg) régi utakon haladnak, elavult eszközökkel akarják felmérni azt a teljes Univerzumot, mely minden ilyenfajta megközelítésből kivonja magát. A vallások más oldalról közelítik meg a végső kérdéseket, de nem jobb eredménnyel, mint “ellenfelük”, a természettudós. Az eredeti ezoterikus szemléletet az egyház dogmatikája elhomályosította, és tanításai ma a Vízöntő korszak emberének szellemi igényével rendelkező tömeget nem segítik világképe kialakításában. A hittételek, az egyház morálkódexe csupán szűk területen oltják a szomját. Azok, akik a tiszta szellem távlatait és régióit keresik, magányosan és vakon botorkálnak. Nem találják meg azt a szemléletmódot, mely a modern tudományos gondolkodás és az ősi szent mítosz intuíció jellegű szintézise. Wictor Charon

Hawking érveit alapvetően a húrelmélet kiterjesztésére, az M-elméletre alapozza , ahol a számítások szerint 11 dimenzió létezik, így négydimenziós tér-időnk csupán egy része a történetnek. Az M-elmélet bizonyításának első lépését a Nagy Hadronütköztetőtől (LHC) várják, ahol felfedezhetik a szuperszimmetria részecskéket.

Tudomány és vallás útjai egyformán elégtelennek bizonyultak a nagy szellemi forradalmat jelző Uránusz korszakban, mivel az a szemszög, melyből a világ és az ember, a Biosz és a Kozmosz szinte végeláthatatlan jelenségsorozatát szemlélik, szűk, és ezért tökéletlen minden régimódi értelmezési kísérlet. Az Új Eónban újjá kell teremteni a gondolkodás módját, mivel ez az egyetlen lehetőség, hogy a teljességként alig érzékelhető Kozmoszt, mely se nem három, se nem négy, hanem sokdimenziós, megismerhessük.Az érzékelhető Kozmosz felületi vizsgálatához a klasszikus logika erőteljes segítőeszköze a megismerésnek. Igaz lehet ez a magasabb spiráljárathoz tartozó vizsgálódás számára is, ám amikor a természeti erők mögött ható szellemet kutatjuk, ez nehézkes bilincsnek tűnik. E törekvésnek természetes következménye, hogy nagytávlatú átmeneteket fogadunk be mélység és felszín határterületén.
Wictor Charon

– Szóval halott nem halott, Isten meg ilyesmi… Hadd térjek ki egy sok ember által ismert emberre a végén, akinek szintén köszönhetjük a nyugatinak mondott társadalmi berendezkedést: ” Az embernek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen és ezt a valamit elnevezte Istennek.” Karl Marx

Tehát mi lehetne a végére valami konklúzió? – Hawking a kérdéses időszakokban a gondolataiban hitt. De vajon a gondolatai honnan származnak? Nem onnan esetleg, ahonnan az Istenhívők fogalmai is? És ha belegondolunk mélyebben, akkor azonnal látható, hogy nyelvtanilag is “birtokos esetekről” beszélünk.

S hogyan is lehetne ma naprakész a hitünk?

Talán akkor, ha már nem az Istenekben hiszünk, hanem Velük hiszünk ugyanabban. – A csendben, ahol a megfigyelés és a megértés már nem ütközik korlátokba, érdekekbe, meg egyéb regionális elmetevékenységekbe.

Murzsicz András

A tudat alattitól a tudat felettiig V.

A lángelméjű matematikus, Cantor meghibbant, mert ki akart törni a világegyetemből: azon töprengett, mi az a nagy szám, amelyik nagyobb a világegyetemben elképzelhető legnagyobb számnál, azon töprengett, milyen lehet az a fogalom, amelyet a világegyetem nem tud betölteni. A legeslegutolsó ajtót az analógiás értelem sem tudja kinyitni. Kevés szöveg ér fel ahhoz a metafizikus mélységű szöveghez, amelyben H. P. Lovecraft megpróbálja leírni a szuperéber ember elképzelhetetlen kalandját, akinek sikerül résnyire nyitnia ezt az ajtót, és aki azt állítja, hogy be is csusszant oda, ahol Isten a végtelenen uralkodik…

Tudta, hogy volt egy bizonyos Randolph Carter Bostonból, ám hogy éppen ő volt-e az – ő, aki most puszta töredéke, kristálya egy entitásnak a Végső Kapu határán túl -, vagy valaki más, ebben nem volt bizonyos. Énje megsemmisült, de ő – ha beszélhetünk egyáltalán az individuális lét tökéletes semmisségének fényében erről a fogalomról, hogy ő – ugyanakkor valami megfoghatatlan módon egész csoportnyi énként volt tudatában önmagának. Mintha teste váratlanul az indiai templomokon látható sokkezű, sokfejű istenségek egyikéhez vált volna hasonlatossá, s rémülten figyelte a rengeteg alakot, hátha megleli köztük eredeti énjét, önmagát, ha ez (fönségesen rémisztő gondolat) létezik még, s nem olvadt egybe más megtestesülésekkel.

Ekkor, mintegy megszakítva e kétségbeejtő elmélkedéseket, Carter kapun túli töredéke kiszakadt nyugvópontjáról, s a rémület nadírjából a torokszorító, éjfekete rémület mélyére zuhant. Ezúttal külsőleges volt az élmény, a személyiségnek valamiféle ereje, mely egyszerre átjárta, szemben állt vele, bekerítette őt, s helyi jelenlétén túl mintha része volna önmagának, s ugyanakkor betöltené a tér s az idő egészét. Nem látott semmit, de a létezés érzete, az összetett egyediség, ittlét, s végtelenség riasztó fogalmai a rémület olyan bénító erejét vetették ki magukból, hogy nem volt az a Carter-töredék, aki valaha is el tudott volna képzelni ehhez hasonlót.
A kvázi-Carter e rettenetes csoda szemléletében megfeledkezett a rémületről, melyet énjének megsemmisülése váltott ki. Egység volt ez a sokaságban, sokaság az egységben, a határtalan lét és az én sokasága és egysége, mely nemcsak a tér-idő kontinuummal volt azonos, de rokona volt a lét sodró lendületét kiváltó eleven lényegnek, ennek a végső sodrásnak, mely határtalan, s sem a képzelet, sem a matematika nem ragadhatja meg. Talán a Yog-Sothoth volt ez, melyről bizonyos titkos földi szekták suttognak, s aki más néven is előfordul, vagy a Túllevő, akit Yuggoth keresztesei imádnak, s akit a spirálköd gomolygó elméi lefordíthatatlan jelről ismernek fel. A Carter-kristály azonban villanásnyi időn belül felismerte, mily töredékesek ezek a fogalmak, s mily távol esnek a lényeg megragadásától.
A Lény most perzselően forró, dübörgő hullámokat zúdított a Carter-kristályra, melyek szinte kibírhatatlan fájdalmakat okoztak neki. Túlvilági ritmusuk az ősök különös hintázó mozgását idézte, s az Első Kapun túli titokzatos térség irdatlan remegő fényeit. Mintha napok, világok, univerzumok esküdtek volna össze, hogy minden erejükkel egyetlen pontra zúdulnak, s magát a helyet semmisítik meg iszonyú támadásukkal. De a hatalmas rémület maga is megsemmisített egy halványabbat, mert a hullámok, úgy tetszett, elzárják Carter kapun túli énjét rengeteg másától, s visszaadják neki önnön egységének illúzióját. A hullámok lassanként szavakká alakultak, melyeket megértett, alábbhagyott a rémület és a szorongás. A félelem tiszta csodálattá változott, s ami az imént még a blaszfémia határát súrolta, az most kimondhatatlanul nagyszerűnek tűnt fel előtte.

– Randolph Carter – hallotta a nevét -, planétád felszínén lakozó manifesztációim, az ősök küldtek téged ide, mivel visszatérni látszottál kicsinyes álmodozásaid birodalmába, melyet elhagytál egykoron, ám a benned lakozó szabadság nagyobb, nemesebb vágyakat, érdeklődéseket ébreszt benned. Hajódat az aranyszínű Oukranosra vezényelted, hogy felkutasd az elefántcsonttól súlyos Kled ismeretlenségbe hullott városát, s elfoglald Ilekvad opáltrónját, melynek tornyai s megszámlálhatatlan kupolái a te földed, s minden anyag előtt ismeretlen égbolton tündöklő bíbor csillag felé törnek. Most, hogy két kapun is túl vagy, még messzebbre kívánkozik lelked. Nem menekülsz gyermekként édes álmaidhoz a durva valóság elől, hanem érett férfivággyal a végső s legbensőbb titkok megfejtésére törsz, amely leg-lényege minden látszatnak s álomnak.
Célod nemesnek találtatott, s kész vagyok megadni neked, mit eddig csupán tizenegy földlakónak, s ötnek azok közül, akiket ti férfinak neveztek, vagy legalábbis hasonlatosak ahhoz. Hamarosan felfedem előtted minden rejtélyek legvégsőbbikét, melynek puszta látványa is megöli a készületlen lelket. Ám mielőtt megláthatnád a titkok végső teljességét, megengedem, hogy válassz: s ha úgy akarod, visszatérj a két kapun túlra, anélkül hogy fellebbent volna szemeidről a fátyol…

De térjünk vissza kiindulópontunkra. Nem azt mondjuk: az agy tágas, csendes részében van egy analógiás elektronikus gép. Azt mondjuk: mivel vannak aritmetikai gépek és analógiás számítógépek, miért ne képzelhetnénk el, hogy értelmünk hétköznapi működésén kívül létezik felsőbbrendű működés is? Vagyis az értelemnek olyan jellegű tulajdonságai is vannak, mint az analógiás számítógépnek?

Összehasonlításunkat persze nem kell szó szerint érteni. Ez csupán kiindulópont, indítóállvány az értelem még vad, még alig feltárt régióiba. Meglehet, hogy ezekben a régiókban hirtelen felragyog az értelem, és megvilágítja az univerzum általában rejtett dolgait. És ha igen, hogyan jut el az értelem azokba a régiókba, ahol maga is varázslatossá válik? Milyen műveletek szükségesek ehhez? Nem azt mondjuk, hogy tudjuk. Azt mondjuk, hogy talán a varázsló- és vallásos szertartásokban, a különleges eseményeknek, a szellem fantasztikus pillanatainak szentelt hatalmas régi és újkori irodalomban száz meg száz töredékes leírás szerepel, amelyeket csak össze kellene gyűjteni, össze kellene hasonlítani, hátha kiderül, hogy bennük rejlik az elveszett módszer – vagy a jövendő módszere.
Lehetséges, hogy az értelem olykor véletlenül súrolja ezeknek a vad régióknak a határát. A másodperc törtrészére bekapcsolja azokat a magasrendű gépezeteket, amelyeknek ködösen érzékeli a zúgását. Ilyen az én lemosogatórongy-történetem, ilyenek a „parapszichológiai” jelenségek, amelyek annyira megdöbbentenek bennünket, ilyenek azok a  rendkívüli   és   nagyon  ritka   szellemi  fellángolások, amilyeneket a finom lelkű emberek legnagyobb része életében egyszer, kétszer vagy háromszor tapasztal, rendszerint zsenge korában. De nem marad belőle semmi, talán csak egy pici emlék.

Ha át tudnánk lépni ezt a határt (vagy ahogyan a hagyományos szövegek nevezik: „éber állapotba mennénk át”), sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, és úgy látszik, ez az átmenet nem lehet a véletlen műve. Minden jel arra vall, hogy az átlépéshez hatalmas külső és belső erők összpontosítása és irányítása szükséges. Nem képtelen álom, hogy ezek az erők rendelkezésünkre állnak. Egyszerűen nem ismerjük a módszert. De nem is olyan régen még az atomenergia felszabadításának módszere sem állt rendelkezésünkre. De úgy tetszik, ezek az erők csak akkor jutnak a birtokunkba, ha egész lényünkkel igyekszünk összegyűjteni őket. Mi mást mondanak az aszkéták, a szentek, a kuruzslók, a látnokok, a költők és a zseniális tudósok? Erről ír egy modern amerikai költő, William Temple is: „Semmilyen különleges felfedezés nem lehetséges, ha maga a lét nem teljes egészében a felfedezés eszköze.”
Térjünk vissza tehát a hasonlatunkhoz. A „hadikutatás” a második világháború alatt született. Ahhoz, hogy e módszer szükségessége kiderüljön, „olyan kérdéseknek kellett felvetődniük, amelyek józan ésszel és tapasztalati úton felfoghatatlanok”. Ekkor a hadvezetőknek a matematikusokhoz kellett fordulniuk: „Ha valamilyen helyzeten nyilvánvalóan bonyolult szerkezete és szemmel látható alakulása miatt a szokásos eszközökkel nem tudunk úrrá lenni, megkérjük a tudósokat, tekintsék olybá ezt a helyzetet, mint ahogyan a maguk szakterületén a természet jelenségeit, s alakítsák ki belőle az elméletet. Elméletet gyártani egy helyzet vagy egy tárgy alapján annyi, mint elképzelni az elvont modellt, amelynek tulajdonságai szimulálják a tárgy tulajdonságait. A modell mindig matematikai. Közvetítésével a konkrét kérdések matematikai tulajdonságokká alakulnak.” Olyan tárgy vagy helyzet „modelljéről” van szó, amely túlságosan új vagy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy az értelem teljes valóságában fel „ tudja fogni. „Az alapvető hadikutatásban ilyenkor az a célszerű, ha elektronikus számítógépet építünk, amely megvalósítja ezt a modellt. A szabályozógombokat nyomogatva, és figyelve működését, minden kérdésünkre választ kaphatunk, amelyeknek kedvéért a modellt létrehoztuk.”
Ezeket a meghatározásokat egy műszaki közlönyből idéztük. Az „éber ember” képéhez, a „mágikus” szellem megértéséhez sokkal fontosabbak, mint a legtöbb okkultista ihletésű mű. Ha a modellt bálvánnyal vagy jelképpel helyettesítjük, és a számítógépet az agy illuminatív működésével vagy hiperéber állapotával, láthatjuk, hogy az emberi megismerés titokzatos útja – amelyet a pozitivista XIX. század hívei tagadnak – valódi és nagyszabású út. A modern technika súgja, hogy annak tekintsük.

„A vallásos hagyományokban, a műtárgyakon, a népmesékben és népszokásokban megtalálható jelképek, talányos jelek és titokzatos kifejezések azt bizonyítják, hogy mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt az az általános nyelvezet, amelynek történelmen túli jelentése, úgy tetszik, magában a létezésünkben, ismereteinkben, értékeinkben gyökerezik.” Mármost mi a jelkép, ha nem valamely valóság, szerkezet elvont modellje, amelyen az emberi értelem nem tudott teljesen úrrá lenni, de megpróbálja felvázolni „elméletét”?
„A jelkép a valóság egynémely arculatát – a legmélyebbeket – mutatja, amelyek végképp kifognak ismereteinken.” Amint a matematikus egy józan ésszel fel nem érhető vagy sose tapasztalt tárgyból vagy helyzetből kiindulva megalkotja a „modellt”, a jelkép tulajdonságai az ily módon elvontan ábrázolt tárgy vagy helyzet tulajdonságait szimulálják, amelyeknek alapvető arculata rejtve marad. Ekkor kellene bekapcsolni az elektronikus számítógépet, amely a modell alapján működne, és akkor a jelkép elárulná a benne rejlő valóságot, és feleletet adna azokra a kérdésekre, amelyek kedvéért létrehozták. Úgy gondoljuk, az emberben van egy ilyenfajta gép. Talán valamilyen, még nem eléggé ismert agyi vagy lelki magatartás működésbe hozhatja. Minden aszketikus, vallásos, mágikus technika erre az eredményre látszik törni, és valószínűleg erre céloz a hagyomány, amely az emberiség egész történetén végighúzódva, „éber állapotot” ígér a bölcseknek.

Vagyis a jelképek talán a gondolkodó emberiség eredetétől fogva meglévő elvont modellek, amelyek kulcsot adhatnának nekünk a világegyetem mélyszerkezeteinek megfejtéséhez. De vigyázat! A jelképek nem magát a dolgot, nem magát a jelenséget ábrázolják. De helytelen volna azt gondolni, hogy tisztán és pusztán sémák. A hadikutatásban a modell nem valamely ismert dolog kicsinyített vagy egyszerűsített modellje. Egyszerűen lehetséges kiindulópont a dolog megismerése érdekében. Méghozzá olyan kiindulópont, amely a valóságon kívül helyezkedik el: a matematika világában. Az erre a modellre épült számítógépnek kell majd elektronikus transzokba esnie, hogy gyakorlati válaszokat kapjunk. Ezért teljesen érdektelenek azok a jelképmagyarázatok, amelyekkel az okkultisták pepecselnek. Úgy kezelik a jelképeket, mintha azok a köznapian működő értelemmel felfogható vázlatok volnának. Mintha közvetlenül ezekből a vázlatokból visszakövetkeztethetnénk valamely valóságot. Évszázadok óta így töprengenek az andráskereszten, a szvasztikán, a Salamon csillagon, de hiába, ez a tevékenységük nem vitte előbbre a világegyetem mélyszerkezetének tanulmányozását.
Az értelem felséges megvilágosodásának révén Einsteinnek sikerült megsejtenie (nem tökéletesen értve, elsajátítva, megszelídítve) a tér-idő összefüggést. Amennyire értelmünkkel felfogható ez a felfedezés, meg amennyire sikerült saját megvilágosodott képzeletéhez visszakövetkeztetnie, a X jelet vagy az egyezményes triédert használja. De ez a rajzolat nem a valóság vázlata. Közönségesen nem használható. Afféle „kelj fel és járj!” a fizikai-matematikai ismeretek összességében. És még ha valamely hatalmas agyban működésbe lép is ez az egység, csak azt sikerül azonosítani, amit a triéder felidéz; az univerzumba, ahol az ábrával jelölt törvény megvalósul, nem sikerül átjutnia. E lépés megtétele után azonban megtudhatjuk, hogy létezik az a másik világ.
Meglehet, hogy minden jelkép ugyanilyen. A fordított szvasztika vagy horogkereszt, amelynek eredete a legtávolabbi múltba vész, talán annak a törvénynek a „modellje”, amely mindenfajta rombolást szabályoz. S talán valahányszor anyagi vagy szellemi pusztítás zajlik, az erőviszonyok talán megfelelnek ennek a modellnek, ugyanúgy, ahogyan a tér-idő kapcsolat megfelel a triédernek.
Ugyanígy – tudjuk meg Eric Temple Bell matematikustól – a spirális minden fejlődés mélyszerkezetének a „modellje” lehet (az energia, az élet, a tudat fejlődésének). Az is lehet, hogy „szuperéber” állapotban az agy tud úgy működni, mint egy számítógép a betáplált modell alapján, és ily módon a szvasztikából kiindulva eljut a rombolás egyetemes szerkezetéig, a spirálból kiindulva pedig a fejlődés egyetemes szerkezetéig.

A jelek, a jelképek talán szellemünk felsőbbrendű gépezetének szánt modellek arra az esetre, ha értelmünk a köznapitól eltérő síkon működik. Köznapi állapotában értelmünk talán a legfinomabb csücskével rajzolja meg azokat a modelleket, amelyek révén a felsőbbrendű szintre átjutva, magáévá tudja tenni a dolgok végső valóságát. Amikor Teilhard de Chardin kitűzi a maga „Ómega pontját”, talán a fejlődés végső fokának „modelljét” példázza. De ahhoz, hogy érezzük ennek a pontnak a valóságát, hogy a maga mélységében megéljük a mégoly kevéssé elképzelhető valóságot, ahhoz, hogy a tudatunk beépítse ezt a valóságot, tökéletesen a magáévá tegye -ahhoz, hogy végső soron a tudat maga „Ómega ponttá” váljék, és felfogja mindazt, ami ezen a ponton felfogható: a földi élet végső értelmét, a tökéletes szellem kozmikus sorsát bolygónk idejének végeztén túl; ahhoz, hogy megvalósuljon az átmenet a gondolatból az ismeretbe, valamilyen más intelligenciának kellene működésbe lépnie. Nevezhetjük analógiás értelemnek, nevezhetjük misztikus megvilágosodásnak, nevezhetjük a tökéletes megfigyelés állapotának.
Ugyanígy talán az örökkévalóság gondolata, a transzfinit gondolata, az Isten gondolata stb. a mi „modellünk”, és arra való, hogy értelmünk más területén, általában szunnyadó területén hozzásegít bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyek kedvéért megteremtettük őket.
Azt kell jól megfontolnunk, hogy talán a cro-magnoni varázsló szemében a legfenségesebb gondolat a bölényrajzzal egyenértékű. Makettről van szó ugyanis. Az agy titkos övezetében majd működésbe lépnek a modell alapján a számítógépek. A varázsló transzba esik, és átkerül a bölényvilágba, egy pillanat alatt minden részletét átlátja, és meg tudja jósolni a következő vadászat helyét és idejét. Ez a mágia legalacsonyabb foka. A legmagasabb fokon a modell nem rajz vagy szobrocska, még csak nem is jelkép. Hanem gondolat, amelyet a lehető legcsiszoltabb biner értelem szült. S ez a gondolat azért született, hogy a kutatás új szakaszába lépjünk: az analógiás szakaszba, amely minden hadikutatás második félideje. Úgy véljük, hogy az emberi szellem legmagasabb, legtermékenyebb tevékenysége abban áll, hogy a még alig ismert, nehezen elindítható másfajta szellemi tevékenységhez „modelleket” készít. Ilyen értelemben mondhatjuk: minden felfogható jelnek, jelképnek, egy másfajta valóság felidézésének. És ez az ember végtelennek feltételezett hatalmára nyit új távlatokat. Nem adja meg minden dolgok kulcsát, mint ahogyan   a   jelszakértők   gondolják.   Nincs benne minden mindenben. A spirál nincs benne a keresztben. A bölényrajz nincs benne abban a fényképben, amely a médiumra hat, Teilhard Omega pontja nincs benne Dante Poklában, a menhir nincs benne a katedrálisban, Cantor számai nincsenek benne az Apokalipszis számaiban. Ha vannak is „makettek” mindenről, ez nem jelenti azt, hogy egymásba tolható zsúrasztalra hasonlítanának, vagyis nem holmi egységes, szétszerelhető szerkezetet alkotnak, amelyből megfejthetnénk a világegyetem titkát.

Ha a szuperéber állapotban lévő értelemnek szánt legnagyobb modelleknek nincs dimenziója, vagyis gondolatok, bizony fel kell hagynunk azzal a reménnyel, hogy a nagy piramisban vagy a Notre-Dame homlokzatán megtaláljuk a világegyetem makettjét. Ha létezik az egész világegyetemnek makettje, az csakis az emberi agyban, a legcsodálatosabb intelligenciában, annak is a legrejtettebb zugában létezhet. De vajon az univerzumnak nincs más forrása, mint az ember? Hiszen ha az ember végtelen, miért ne lenne a világegyetem a végtelen és még valami?
Azonban ha már egyszer felfedeztük, hogy minden makett, modell, jel, jelkép, egyszer csak megtaláljuk a kulcsot. Nem azt, amelyik a megfejthetetlen rejtély ajtaját nyitja, ami különben nem létezik, vagy éppenséggel Isten kezében van. Mégis valamilyen kulcsot, nem a bizonyosságét, hanem a magatartásét. Arról van szó, hogy el kell indítani azt a „másfajta” értelmet, amelynek a makettet szánták. Arról van tehát szó, hogy a közönséges éber állapotból szuperéber állapotba kell kerülni. Résen kell lenni. Nincs benne minden mindenben. Az éberség azonban minden.

Louis Pauwels – Jacques Bergier

 

 

 

Az idő és az ember

Az Időfolyam a kozmoszt már sokszor terelte a maihoz hasonló utakra. Volt ennél az Univerzumnál jobb és volt rosszabb világ. A szattwikus látás világosan mutatja, hogy sok kísérlet történt a mostaninál szebb Bioskonstrukció létrehozatalára. Mert a Poliverzumban Idő nincs; amit annak gondolnak, mindössze a formaváltozások menetrendje, irányító hatalom szerint.

Ennek a folyamatnak axiómáját a köznapi tudás csak ritkán érzékeli, mert az nem más, mint az idő visszafolyásának törvénye. Nemcsak kultúrák ismétlődnek, hanem az elérhető ideálok is elfelejtett scenáriumok alapján játszódnak újra.

Még nem született sehol agy, amely áttekinthette volna a Poliverzum teljességének összefüggéseit. Az azonban bizonyos, hogy a planetáris keletkezés intelligenciája nem tud olyat kigondolni, ami valahol már meg ne valósult volna és ezért a fantázia sem más, mint a kreáció iránytűje és egyetlen gangliontest sem tud más téglából építkezni, mint a valóságban lehetséges elemek alapján. Itt a lehetőségek még az őrültség perverz kombinációit is felölelik  és a legbolondabb eszmék éppúgy megvalósulnak, mint a legszebb koncepciók. Kialakult világképek mindenesetre bizonyos méltóságteljes vezéreszmék alapján nyernek hosszabb rövidebb állandóságot. Más eszmekötegek hosszú eonokon át uralkodnak szívós fundamentális elveikkel. Ezeket már manvantaráknak vagy Eonoknak lehet nevezni, bár a nómenklatúra időhatárai nem felelnek meg a jelzett folyamatok élettartamának. Manvantarákról és Eonokról csak szimbolikusan beszélhetünk. A mitológiai elnevezés mindenesetre közelebb áll a kozmikus Eszkatológia grammatikájához, mint a tudományos hagyomány korlátolt számításaihoz.
Az Idő és Tér teremtményei akkor válnak Eonokká vagy Manvantarákká ha a bennük kifejeződő elvek tartós kapcsolódásra alkalmasak. Más szóval bizonyos morális princípiumoknak kell párosulnia esztétikai elgondolásokkal, hogy a Káoszból civilizáció merülhessen fel. Ez olyasmi, mint az Olimpiai Istenek születése, Vénusz kiemelkedése a habokból, vagy Pallas Athéné kipattanása Zeus fejéből, de itt elképesztő nagyságrendű kozmikus tengerről van szó, amelyet fényévek milliárdjaival sem lehet távolságokra váltani. És a Zeus fej az Univerzum minden megelőző kreatív gondolatának foglalata egy poliverzális térközpontban. A keletkezés Ideái, az összes megelőző tapasztalatok és elvek mindenkor szabadon úsznak a felső dimenzió kiterjedések vizein. De tudjuk, hogy az eszméknek magnetikus szimpátiái mérhetetlen időközökben összehozzák a harmonizáló komplexumokat egyetlen centrummá. Ebből alakul ki a Zeus fő, vagy nevezzük azt bármely alkotó egységnek tetszés szerinti nómenklatúra megjelölésével. Az egymással összekapcsolódott omega-ideon kötegek szükségszerűen akcióba lépnek és kialakítják saját univerzumukat.  Látható formák értelme azonban mindig a láthatatlan dimenziókban van. Ezért a puszta empíriára alapozott tudás sohasem éri el a rejtett mozgató faktorokat. A firmamentum gazdag képsorai a tendenciák kiállítási csarnokai, amelyeket mint a kozmosz kromoszómáit csak a szellem frekvenciáira kell kapcsolni s kitárják értelmüket. Az Univerzum kimeríthetetlen eseménypalettájának fontos szerkezeti eleme az Idő. Minden, ami az Univerzumban egymástól különböző törekvéseket valósit meg, az Idősáv frekvenciájával van elválasztva.

A fejlettebb bolygókon, ahol már sok előző Eon feljegyzései vannak rögzítve a mélytengeri formák világában, könnyű lenne a Kozmosz bölcsességét hatásos technikává átváltoztatni. De ez a könnyítés nincs megengedve tökéletlen planétalakók részére. A Dimenziókondenzátor és a Szuperhumán potenciométer élettani kifejlesztése nélkül a kondenzátorokból nyert ismeretek csak az emberfajta azonnali pusztulásához vezethetnének. Gondoljunk az atomtudomány zsákutcájára s némi fogalmat szerezhetünk az itt várakozó veszélyekről. Pedig a korlátlan időpotenciál fegyveréhez képest az atomhasadás kataklizmái csak gyermekjátékok. Önkéntes vagy kiprovokált atomkatasztrófák mindennapos jelenségei a csillagvilágnak. Végső mivoltában a Napok erőemissziója sem egyéb mint valami felsőbbrendű szabályozás által megfékezett maghasadás technikája. Az energiagyárak néha elromlanak, ilyenkor Novák és Supernovák jelennek meg a tejúton. De ezek még nem pusztítják el a teljes életsávot. A felső régiók vezérlése biztosítékokat épített be Novakatasztrófák ellen. Nem így lenne ez, az Időszűrő hozzáférhetővé tétele után. Az Időreaktor egész dimenziókat s koordinátaláncokat tüntethet el amennyiben azok alapjait az antianyag áramlatával tölthetné meg. Univerzumok pillanatok alatt megsemmisülhetnek, ha az Idősáv frekvenciájának megváltozik az intenzitása.

A kozmosz formáit oszcillációk tartják össze s van egy neutronritmus, ami az energiakötegeket szétveti. Az Idő végül is mindent elnyel, mint ahogy mindent létrehoz a teremtés indulása óta. Az élet kibontakozása és tavaszponti virágzása kifejezéstelen oscillográfiát alakított ki. Ami él rezgéseket ad le, légkörrel rendelkező térségekben zenei hangokat is produkál, melyek a biológiai folyamat lényeges részei. Az állati ének, a jelző hangok, nemcsak a hangulatok kifejezői, hanem a létért való küzdelem elengedhetetlen kellékei. Megvannak az oscillációi a kozmikus testeknek, Napoknak, planétáknak, sőt a térzónák is vibrálnak, és rezgéseiket hangokká lehet transzformáln. A természet hangjai, vagy oscillációi, legyenek azok bár éterrezgések vagy frekvencia impulzusok magukon viselik a bennük működő erők karakterét. Ez számunkra különösen az állatok esetében bír jelentőséggel, mert az animális élet minden fázisa tipikus dallamokat és tendenciákat használ tematikába foglalva.

Az embernek azonban az is megadatott, hogy a merőleges dimenziók érzelmi töltéseit megszólaltassa.

Wictor Charon

Jó reggelt! Mégegyszer

Shakespeare mondatta Hamlettel, hogy „sok dolog van még égen, földön, – mit még most elmétek felfogni nem volna képes”.

Sok mindennek eljött az ideje.

Az emberiség helyzete jelen pillanatban igencsak árulkodó. Sorozatosan természeti katasztrófák csapnak le ránk minden irányból. A felgyülemlő pszichikai feszültség egyre több földrészen váltja ki a kétségbeesés hullámait, és közben a modern ember mentsvára, a gazdaság, az összeomlás, a „változni kényszerülés” határán táncol. A Föld tudatrasztere egyre aktívabban reagál, az öncélú kizsákmányolásra. Mi magunk húzzuk magunkra a rombolást, azzal a felelőtlenséggel, amit nap, mint nap képesek vagyunk tanúsítani a saját személyes kényelmünk érdekében.

Legyünk őszinték magunkhoz, a 3. évezred hajnalán az emberi faj az elpocsékolt potenciál benyomását kelti. Egyesek mindazt, ami most történik az Isteni haraggal azonosítják. – Nem is mernénk tagadni, hogy olyan történések vannak készülőben, ahol nem a korlátozott tudatú elvárások játsszák a döntő szerepet. Van az embernek ciklusa, van a Földnek, s vannak olyan időszakok, amikor ezek a ciklikus hullámok találkoznak, s hol le, hol felerősítik egymást. Most egy ilyen felerősítésnek vagyunk tanúi és résztvevői. Valami olyasminek érzékeljük az előszeleit, mintha a természetnek, vagy a világegyetemnek megnyilvánulna az akarata, s a mérleg nyelvét egy erőteljes mozdulattal egyensúlyba állítaná. Az átalakulás nem csak a környezetünkben történik, a legfőbb transzformáció magát az embert érinti, centrumában az egyéniség áll.

Vajon meddig lehet még szőnyeg alá söpörni dolgokat?
És egyáltalán, van még hely az alatt a bizonyos szőnyeg alatt?
Meddig kerülhetjük el, hogy elkezdjünk végre több síkúan gondolkodni?

Ugye nem gondoljuk azt, hogy épp a magántulajdon, vagy a személyes érdek lesz az, ami megment minket attól, amelynek most a küszöbén állunk? Nem tudom rossz hír-e, hogy az embernek magát, mindig magával kell vinnie, s hogy az lehet-e a kibúvó, ha baj esetén egy biztosnak tűnő óvóhelyre tudunk menekülni. Most az Ember van változásra kényszerítve, s ettől semmilyen külső hovatartozás, pozíció nem védi meg. Ebben a helyzetben onnan ér minket a kompresszió, ahonnan a legkevésbé várjuk – belülről. Ugyanis ezt a fajta változást sem egy Faraday kalitka, sem egy több méteres ólomréteg nem képes feltartóztatni. S elég tudományos kísérlet is volt már arra nézve, hogy zárt térben hosszútávon az embert önmagától, nem lehet megvédeni, ha csak a külső körülmények megváltoztatására, vagy fenntartására törekszik.

A változatosság kedvéért mi lenne, ha a stressz helyett inkább azzal foglalkoznánk, hogyan értelmezzük azokat a jeleket, melyeket az Univerzum küld felénk? Miképpen érdemes? Illetve egyáltalán lehetséges módosítani a mintáinkon? Hogy megtaláljuk a kor szellemének megfelelő arany középutat, amely ismét összhangba hozza az embert a Földdel, a környezetével, embertársaival, ahhoz most nagyon sok mindent kell újraértelmeznünk. Gazdasági, technológiai fejlődésünk messze megelőzte mentális lehetőségeinket. A szellemi lehetőségeinket fókuszunk határozza meg, s amíg ez beszűkült, karrierista, egyéni célokra van beállítva, addig csak a játszótér kerítését feszegetjük, a játék önpusztító jellegét nem változtatjuk meg vele.

A mögöttünk álló technikai és szellemi potenciálnak vertikális és mélységi irányt is adhatunk azért, hogy létrehozzuk a Paradigma Váltáshoz elengedhetetlen mentális fejlődést. Azt a tudást képviseljük, amely azt a célt szolgálja, hogy az ember képes legyen az őt, valójában megillető helyre kerülni. Igazából eleddig sem tolakodtunk. Itt vagyunk segítő szándékkal és információkkal, s egyesítési tevékenységünk a nyílt párbeszéd lehetőségét is szolgálja.

Célunk az is, hogy olvasóinknak átfogó, tiszta képet nyújtsunk azon változásokról, melyeknek itt és most részesei vagyunk.

Izgalmas időszak következik.

Murzsicz András