Tudomány kontra tudás

A napokban foglalkoztunk behatóbban a tudomány és a tudás látható párhuzamaival. – Newtontól származik ez a mondás; “Csak azért láthatok a messzeségbe, mert óriások vállán állok.” Mintha a tudomány némely jeles szaktekintélyei elfelejtették volna ezt. Olvassuk el figyelmesen a következő sorokat, vonjuk le a konzekvenciát az emberi gyarlóságról és köszönjük meg, hogy ezután egy kicsivel bölcsebben is láthatjuk korunk agóniájának okait.

A harmadik évezred alkímiája /Forrás; internet, a tudomány hírei/

“Az alkímia hívei az ókor óta rendületlenül, ám sikertelenül próbálkoztak azt elérni, hogy a vashoz vagy ólomhoz hasonló közönséges fémeket olyan értékes anyagokká alakítsák, mint az arany vagy a platina. Paul Chirik, a Princeton vegyésze mágikus praktikák helyett tudományos úton igyekszik megvalósítani ugyanezt, és úgy tűnik, hogy jó úton halad. A kutatónak sikerült olyan vasat csinálnia, amely kémiai reakciókban úgy működik, mintha platina lenne. Sajnálatos módon ő sem képes a vasdarabot csillogó-villogó ékszerekké változtatni, eredményei azonban ugyanúgy kincset érhetnek, ha helyet kapnak a nagyipari gyártási folyamatokban.

Módszere révén újfajta gyártástechnológiák terjedhetnek el, és lehetőség nyílhat arra, hogy a gyártók elkerüljék azon elemek használatát, amelyek túl ritkák, drágák, vagy akár technikai, akár geopolitikai okokból nehezen hozzáférhetőek. „Egyetlen vegyész sem gondolja úgy, hogy a lítiumból hiány lehet, de mi lesz akkor, ha minden egyes autóba lítiumion-akkumulátor kerül?” – kérdi Chirik. Ezek azok az okok, amelyek miatt a kémiának lépéselőnyben kell lennie a technológiával szemben. Adaptálható megoldásokat kell kiötlenünk,- folytatja.

Az irídiumot, a platinát és a ródiumot magas áruk és relatív ritkaságuk ellenére is számos gyártási folyamatban használjuk a farmergyártástól kezdve, a sörfőzésen és a gyógyszergyártáson át, az üzemanyagcellák előállításáig. Az értékes fémeket elsődlegesen katalizátorként alkalmazzák az egyes részfolyamatok során, mivel ezekkel segítik elő a vegyi reakciók gyorsabb lefolyását.

Chirik úgynevezett oldott katalizátorokkal foglalkozik, amelyek benne maradnak a végtermékben. Egyfajta platinatartalmú oldatot használnak például az olyan szilikonos emulgeálószerek létrehozására, amelyek létfontosságúak a kozmetikai termékek, edények és ragasztók gyártásához. Az ilyen katalizátorok drága részecskéi rengeteg termékben megtalálhatók, a farmer is aprócska platinadarabkákat tartalmaz például, mivel ezeket lehetetlen kinyerni a végtermékből a gyártási folyamat végeztével. „Attól nem kell félni, hogy kimerítjük a platinakészleteket, de ezek a procedúrák hosszú távon fenntarthatatlanok lesznek” – mondja Mathew Hartings, a Washingtoni Egyetem vegyésze.

Chirik módszere abban áll, hogy a vasmolekulát egy ligandumnak nevezett organikus molekulába csomagolja bele, amely megváltoztatja az eredeti molekula kötés kialakítására képes elektronjainak számát, valamint egyfajta külső állványzatként új formát ad a molekulának. „A geometria pedig nagyon fontos eleme a kémiának” – mondja Hartings. A ligandum által módosított forma az egyik előfeltétele annak, hogy vas el tudja látni a feladatát a katalizálni kívánt reakciók elősegítésében.

Chirik laboratóriumában a vason kívül annak periódusos rendszerbeli szomszédjával, a kobalttal is foglalkoznak. Ez utóbbi felhasználásával olyan új reakciót sikerült létrehozniuk, amelyhez hasonlóval korábban még nem találkoztak. A végtermék egy új típusú műanyag, amelyet nagyon olcsó anyagokból lehet előállítani. A kobalt ára azonban jelentősen megugrott a kutatás kezdeti időszakához képest, mivel az iPadok és iPhone-ok akkumulátorainak egyik összetevőjéről van szó. „Az iPad megjelenése teljesen megváltoztatta a kobalt megítélését: valami, ami sokáig teljesen értéktelennek tűnt, hirtelen nagyon is értékes lett” – mondja Chirik. És míg a kobalt emelkedő ára talán keresztülhúzza a labor kutatóinak számítását, ami az olcsó műanyaggyártást illeti, ez az eset remek példája annak, hogy a technológiai fejlesztéseket kiszolgáló iparágakban milyen fokú rugalmasságra van szükség.”

– Tényleg csak ennyire vagyunk képesek??? A jelen tudása a világegyetem megismerési képességére épül, még akkor is, ha technológiai repertoárja meghaladja az ismert múlt általunk értelmezhető lehetőségeit. Esetünkben úgy látszik megtagadja és teljesen elveti azokat. És most lássuk, mikből és honnan merítenek a tudomány jeles képviselői. Mihez képest lett prostituált a média által tálalt jelenünk. Egyébként, hogy be lett dobva a baráti levelezésbe, már kaptam is egy jó kedélyű, tömörített mondatokban tálalt választ. Először ez következik:

“… által írt trükk : mágnesezhető, nem mágnesezhető vezető nem vezető ki kell rakni az elem idomját ezekből az anyagokból kétszer, a trükk az (megint a koherencia mező) hogy az antianyag atomfélhez az ellentétes tulajdonságú anyagokat kell rakni izotóp szerkezettel (sokszög lemezek) piramis hatás  sidely modell… bele két gömb végű különleges pálcát és a közepére a felszabadítani kívánt anyagot azért van egy kis gond vele ha nem használsz mágneses segédkütyüt  legalább 4 9 – es tisztaságú anyagok kellenek amit beszerezni előállítani csak kevesen tudnak ja és kis méretekben jobban működik de például elektromos energia előállítására nagyon fain módszer beleteszel egy napelemet vagy egy bifilláris tekercset és ha nem világit a fejed a gamma-sugárzástól elég szépen nyersz vele, ólomburkolat kell és gyorsan összeállítani beletenni… – ha van egy kis uránszurokérc benne szintén dob rajta….

Ha túl jól rakod össze a levegőbe repülsz és akkor nem fogsz eltűnni ha ha…”

És most lássunk egy bővebb bizonyítékot a tudás időtlenségéről. Ez a részlet, már párhuzamként megjelent, ha jól emlékszem a kognitív idegtudomány kapcsán, de tartalmilag és etikailag úgy gondolom etalon értékű az, ami, mint motiváció itt mozgatórugóként működik.

“A férfi, akiről most szólni fogunk, már régen eltűnt úgy, hogy látható nyomokat nem hagyott maga után. Illegalitásba vonult, szándékosan elvágva minden szálat századunk és önmaga közt. Bergier feltételezi, hogy arról a férfiról volt szó, aki Fulcanelli álnéven két különös és csodálatos könyvet írt 1920-ban: Bölcsek hajlékai, A katedrálisok titka. Ezeket a könyveket Eugène Canseliet gondozásában adták ki, aki sohasem fedte fel a szerző kilétét. Bizonyosan az alkímiáról írt legfontosabb művek közé tartoznak. Fölényes tudásról, bölcsességről tanúskodnak, és nem egy nagy gondolkodót ismerünk, aki tiszteli Fulcanelli legendás nevét. Az első kiadás 1925-ből származik. Hosszú ideje nem volt kapható, és az érdeklődők a forgalomban lévő ritka példányokért több tízezer frankot adtak
A férfi, aki rábízta művei kiadását, megváltoztatta külsejét és tartózkodási helyét. 1937-ben, egy júniusi délutánon Jacques Bergier úgy vélte, alapos oka van feltételezni, hogy Fulcanelli színe előtt áll.
A barátom André Helbronner kérésére találkozott a titokzatos személlyel a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában, e prózai színhelyen. Pontosan a következő beszélgetés hangzott el köztük.
– André Helbronner úr, akinek, úgy gondolom, ön az asszisztense, az atomenergia kutatója. Helbronner úr volt szíves beszámolni nekem néhány elért eredményéről, nevezetesen arról, hogy a polóniumnak megfelelő radioaktivitás keletkezett, amidőn magas nyomású nehéz hidrogénben bizmutszálat robbantottak szét, villamos kisülés segítségével. Már nincsenek messze a sikertől, mint különben korunk néhány más tudósa. Megengedi-e, hogy óvatosságra intsem önöket? Az a munka, amelyre önök és a kollégáik rászánták magukat, iszonyatosan veszélyes. És nemcsak önök kerülnek veszélybe. Az egész emberiséget fenyegeti a rettentő veszély. Az atomenergia felszabadítása sokkal könnyebb, semmint önök hinnék. És a mesterségesen előidézett radioaktivitás néhány év alatt megmérgezheti a bolygót. Ráadásul atom robbanóanyag már néhány gramm fémből is nyerhető, és városokat tehet a földdel egyenlővé. Nyíltan megmondom magának: az alkimisták rég tudják ezt.
Bergier háborogva próbált közbevágni. Az alkimisták meg a modern fizika! Már-már eregetni kezdte gúnyos nyilait, de a vendéglátója megelőzte:
– Tudom, mit akar mondani, egyáltalán nem érdekes. Az alkimisták nem ismerték az atommag szerkezetét, nem ismerték a villamosságot, nem volt semmiféle detektoruk. Tehát sohasem vihettek végbe transzmutációt, sohasem szabadíthattak fel atomenergiát. Nem próbálom bizonyítani, amit most fogok mondani, de kérem, legyen szíves átadni Helbronner úrnak: az anyagok rendkívül tiszta mértani elrendezése elegendő az atomenergia felszabadításához, anélkül hogy villamosságot vagy vákuumtechnikát kellene alkalmazni. Ezek után már csak egy kurta felolvasást kell meghallgatnia. A férfi Frédéric Soddy A rádium ismertetése című könyvét vette fel az íróasztaláról, kinyitotta, és ezt olvasta fel:
– „Úgy gondolom, a múltban voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de az energiával való visszaélés teljesen megsemmisítette őket.”
Aztán így folytatta mondókáját:
– Kérem, higgye el, hogy a régi műszaki vívmányok egy-egy része fennmaradt. Azt is kérem, töprengjen el azon a tényen, hogy az alkimisták erkölcsi és vallásos megfontolásokat is belekevertek kutatómunkájukba, míg a modern fizika néhány nagyúr meg egypár gazdag libertinus kedvteléséből született a XVIII. században. Tudattalan tudomány.   Úgy gondoltam, jobb, ha itt-ott figyelmeztetek néhány kutatót, de egyáltalán nem reménykedem,.hogy intésem meghozza a maga gyümölcsét. Mellesleg, nincs is szükségem reménységre.
Bergier-nek örökké a fülében cseng ez a metsző, fémes és méltóságos hang.
A következő kérdésre ragadtatta magát:
– Ha ön is alkimista, uram, nem tudom elképzelni, hogy aranycsinálással töltötte volna az idejét, mint Dunikovszki vagy Miethe doktor. Egy éve szeretnék tájékozódni az alkímiáról, és csupa sarlatán vesz körül, és elárasztanak a képtelennek tetsző magyarázatok. Ön meg tudná nekem mondani, miben állnak az ön kutatásai?
– Azt kéri tőlem, hogy négy perc alatt foglaljam össze négy évezred filozófiáját és egész életem erőfeszítéseit. Ráadásul azt kéri tőlem, hogy érthető nyelvre fordítsam le azokat a fogalmakat, amelyekhez nincs világos nyelvezet. Annyit azonban mégis mondhatok önnek: tudnia kell, hogy a hivatalos, fejlődő tudományban egyre fontosabb lesz a megfigyelő szerepe. A relativitás, a bizonytalanság elve jól példázza, milyen nagy szerepet játszik napjainkban a jelenségekben a megfigyelő. Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy úgy alakítsuk az anyagot és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hat a megfigyelőre, és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek.
– És a bölcsek köve? Az aranycsinálás?
–    Az efféle dolgok csupán alkalmazási formák, különleges esetek. A lényeg nem a fémek transzmutációja, hanem magának a kísérletezőnek az átlényegülése. És ezt a titkot évszázadonként néhány ember találja meg.
– És akkor mi lesz velük?
– Talán egy napon meg fogom tudni…

Louis Pauwels

Gondoljuk el! Ezek a sorok nem ma születtek. Legelőször az ütötte meg a fülemet, hogy geometriai elrendezés és mértani elrendezés. Valóban nagy titok ez, hiszen nagyon sok kutató itt akad el, például a szabad energia terén. Nem ismerik az energia áramlatok szimbólum rendszerét. – Pedig milyen ősi dolgok ezek! – Annak idején, mivel nem állt rendelkezésre a mai technológiai feltétel, magával a szimbólumokkal foglalkoztak, azok energetikai áramlási lehetőségeit kutatták és nem is a fent említett sikertelenséggel. Azt is figyelembe vehetjük, hogy elődeink nem hülyébbek voltak, csak más lehetőségekkel rendelkeztek és nem volt ilyen információáramlási sebesség. Végtelen elhívatottsággal, saját tudatukat feltárva jutottak el az ismeretek tárházáig. Sokan elbuktak, sokan megrekedtek valahol félúton. Voltak, – akik eljutottak a tudás valamilyen szintjéig, de ezzel csak a még butábbakra tudtak hatni, s ezek voltak, akik több reklámot kaptak. – Hiszen ma halvány fogalmuk sincs a jelek szerint az ősi tudományok valódi céljairól. – Vajon hol találjuk meg az alázatot? S vajon megítélhetünk-e bárkit is jogosan. – Ám az összefüggések megvilágítása, a céljaink között szerepel. Van egy mondat, ami így hangzik; – Egy dologról csak akkor mondhatok véleményt, ha ismerem mélységeiben. Vajon meddig terjed az ember emlékezete? A hivatalos tudomány, az ősrobbanás előtti időszakot is inkább elnevezte semminek. – Hogyan is lenne értelmezhető ez a fogalom az egyszerű ember számára? – Sehogy. Csak egy szó, és nem igazán bontogatták ki a tartalmát, miszerint, korlátolt érdekek által nem megismerhető, vagyis működési mechanizmusában a hivatalos tudomány számára, – jelenleg ismeretlen tartományba eső valósághalmaz. Semminek is pusztán azért lett elnevezve, hogy igazolják a valami, illetve a nagy bumm elméletét. De ez nem azt jelenti, hogy a már ismert területeket kötelezően letagadjuk. – Egyébként meg ez is jól van. – Annyi félék vagyunk és annyiszor, hogy tényleg be kell látnunk, hogy a Valóság a legtürelmesebb Isten. – Ez pedig mindannyiunkat elvezet a megértésig. Elfelejtünk dolgokat, aztán újra emlékezünk, hiszen rajtunk, embereken keresztül tapasztal a Mindenség is.

Murzsicz András

A tudat alattitól a tudat felettiig VII.

Az irodalmárok, a művészek vérszegény képzelete a ludas abban, hogy ők a valóságon túl, a fellegekben keresik a fantasztikumot. Csak mellékterméket nyernek vele. Mint minden kincset érő anyagot, a fantasztikumot is a föld méhéből, a valóságból kell kiragadni. Az igazi képzelet egészen más, mint a valószínűtlenbe való menekülés. „Semmilyen szellemi képesség nem mélyed úgy el, nem ás olyan mélyre, mint a képzelet, mert ez az igazi nagy búvár.”

A fantasztikumot általában úgy határozzák meg, minta természeti törvények felrúgását, mint a lehetetlen megjelenítését. Szerintünk egyáltalán nem erről van szó. A fantasztikum a természeti törvények megnyilvánulása, a valósággal való találkozás eredménye, feltéve, hogy a valóságot közvetlenül vizsgáljuk, nem pedig az intellektuális álmatagság ködfátylán át, szokásainknak, előítéleteinknek, megalkuvásainknak megfelelően.
A korszerű tudomány arra tanít bennünket, hogy az egyszerű látvány mindig bonyolult láthatatlan dolgokat takar. Az asztal, a szék, a csillagos ég valójában gyökeresen eltér a róla alkotott elképzelésünktől: váltakozó rendszerek, függőben lévő energiák stb. Erre célzott Valéry, mondván, hogy a korszerű ismeretekben „a mese és valóság meglepő frigyre   lépett”.   Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.
„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni.
Ismétlem: szemünkben a fantasztikum nem képzeletbeli dolog. A valóság tanulmányozására rendkívüli módon felkészült képzelet azonban felfogja, hogy milyen keskeny a határ mese és valóság közt, vagy ha úgy jobban tetszik, a látható világegyetem és a láthatatlan világegyetem közt. Lehetséges, hogy van egy vagy több, a miénkkel párhuzamos világ. Úgy érzem, sohasem vágtunk volna bele ebbe a munkába, ha éltünk folyamán nem éreztük volna olykor valóságosan, fizikailag, hogy kapcsolatban állunk egy másik világgal.

A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies?

Loren Eiseley amerikai antropológus, akinek a gondolkodása nagyon közel áll a miénkhez, remek történetet mesél el, amely jól példázza mondandómat.
„Másik világgal találkozni – írja – nem csupán képzelgés. Előfordulhat az emberrel. Az állattal is. Olykor a határok elcsúsznak vagy egymásba folynak: csak éppen ott kell lenni az adott pillanatban. Magam láttam, amint ez egy hollóval megesett. Ez a holló a szomszédom. Soha semmit sem követtem el ellene, de ő mindig gondosan a fák tetején tanyázik, magasan száll, és kerüli az embert. Az ő világa ott kezdődik, ahol az én gyatra látásom csődöt mond. Egy reggel az egész környékünket mérhetetlenül sűrű köd ülte meg, tapogatózva mentem a pályaudvar felé. Váratlanul a szememmel egy magasságban egy óriás csőr, egy hatalmas fekete szárny bukkant fel, nyomban tovalebbent az egész, mint a villám, olyan rémült rikkantással, amilyenhez hasonlót soha életemben nem szeretnék hallani. Egész délután kísértett az a rikoltás. Olykor odamentem a tükröm elé, megnéztem magam, és azon tanakodtam, vajon mi lehet bennem olyan ijesztő…
Azután végre megértettem. Két külön világunk közt elcsúszott a határ a köd miatt. A holló úgy vélte, megszokott magasságában repül, egyszer csak felkavaró, az ő szemében a természet törvényeinek ellentmondó látvány tárult elébe. Levegőben járkáló embert látott a hollók világának kellős közepén. Különös jelenséggel került szembe, holló ennél különösebbet fel sem foghat: repülő embert látott.

Ha mostanában meglát odafentről, rikoltozni kezd, s rikoltásaiban ráismerek a szellem bizonytalanságára, amely szellem világképe megrendült. Ez a holló már nem olyan, mint a többi holló, soha többé nem is lesz olyan.”

Louis Pauwels

Végtelen tudatosság

“Nem fizikai testek vagyunk, hanem Végtelen Tudatosság, mely soha nem hal meg.

Tudatosan belevágtam az önfelfedezés hihetetlen utazásába 1990-ben. Fogalmam sem volt, hogy merre fog vezetni, mégis, mindenképpen mennem kellett. Elegem volt. Ez a „világ” mindig is értelmetlennek tűnt számomra: Az igazságtalanság, az ostobaság, ahogy a Rendszer az embereket gépekké változtatja, akik ugyanazon ismétlődő tapasztalatok és programozott viselkedési minták körforgásában pörögnek egy helyben, s ezt görcsösen életnek hívják. Nem mi éljük az életet – az élet él minket. Hány ember tölti ténylegesen azzal idejét nap mint nap, amit szeret, ami kielégíti, ami hozzájárul kibontakozásához, fejlődéséhez, kiteljesedéséhez? Ténylegesen hányan boldogok, elégedettek és élnek békében magukkal? – Valójában alig van ilyen.

Önmagában nem elmebajra kárhoztatás, amit „életnek” nevezünk? Legtöbb ember egész életében azt teszi, amiről azt hiszi, hogy tennie kell, s ez egyet jelent a Rendszer kiszolgálásával, a Rendszer kínálta keretek között. Miért keverjük össze az „életet” a jelenleg is megtapasztalható valósággal? Milyen életről beszélünk, amikor gyerekeinket iskolákba, egyetemekre küldjük, amiket arra terveztek, hogy a következő generáció fogaskerekeiként köpjék ki őket? Azonban mi ismét inkább meggyőzzük magunkat, hogy van egy „jó állásunk”, „jó karrierünk”, „jó életünk”, a gyermekeinknek „jó oktatást” biztosítunk, aztán időnként szembesülünk a szörnyűségek szörnyűségével, miszerint az élet ténylegesen szar. Szar, összehasonlítva azzal, amilyen az élet lehetne, és amilyennek szeretnénk, hogy legyen. Valójában ez egyáltalán nem „élet”, hanem egy önámításunkból szőtt könnyfátyol.

Ó Istenem, ments meg innen! Ne a probléma „kezelésével” törődj, mit szólnál az ok megszüntetéséhez? Mit szólnál ahhoz, ha megváltoztatnád a gyerekeid közérzetét azzal, hogy azt mondod nekik, pihenjenek és szórakozzanak, mivel az oktatás és a Rendszer vizsgakövetelményeinek megfelelés egy rakás szar? Az „oktatás” célja  a programozás, idomítás, hogy a hatalmi felépítménynek megfelelő valóság kollektív hitét ültesse mindenkibe. Ez az egész az alárendeltségről, a korlátozásokról és az „én nem tudok” „te nem tudsz” mentalitásról szól, mivel a Rendszer azt akarja, hogy mindenki ezt szajkózza a sírig vagy a hamvasztásig. Amit mi oktatásnak hívunk, az nem felnyitja az elmét, hanem rácsavarja a fedelet. Mint ahogy Albert Einstein kijelentette:

„A tanulásomat akadályozó egyedüli dolog az oktatásom volt.”
– Azt is mondta, hogy „a műveltség az, ami megmarad, miután mindent gondosan elfelejtesz, amit az iskolában megtanultál.”
Miért büszkék a szülők, ha a gyerek bizonyítványt kap arról, hogy felmondta a Rendszernek, amit az hallani kíván? Nem azt mondom, hogy ne törekedjünk tudásra, azonban ha szabadságra törekszünk, akkor a saját, s nem a Rendszer elképzelései szerint kell a tudást megszereznünk. Azt is kijózanító lehet megfigyelni, hogy a politikusok, kormányhivatalnokok, újságírók, tudósok, orvosok, ügyvédek, bírók, az üzleti élet vezetői vagy mások, akik igazgatják, vagy szolgálják a Rendszert, kivétel nélkül mindig azok, akik ugyanazon az egyetemi (idomító) elme-gépsoron mentek keresztül.

Sajnálatos módon az értelmet és a sikeres vizsgákat gyakran egy dolognak hiszik.  Az oklevél csupán arról szól, hogy azt mondod a Rendszernek, amit mondott, hogy mondjad. Mi értelmes van ebben? Legtöbben azzal bolondítják magukat, hogy szabadok, mivel ténylegesen sosem vizsgálják meg elméletüket. Olyanok, mint a légypapírra ragadt legyek, akik mindaddig, amíg nem próbálnak mozdulni, meg tudják magukat győzni arról, hogy ha akarnának, tudnának. Csak éppen most nem akarnak!
Ha megpróbálnák, szembesülnének a ténnyel, hogy a seggük teljesen odaragadt egy valaki más irányította rendszerhez, ami vacsorát fog felszolgálni – őket. Azt teszik, amit a kormánydiktatúra mond nekik, anélkül hogy megkérdőjeleznék, vagy kétségbe vonnák az utasításokat. Fenntartják a szabad választás illúzióját azzal, hogy sosem választanak. „Nekem teljesen megfelel, hogy szárnyaim ehhez a hálóhoz ragadtak, mivel azt választom, hogy nem repülök”. Oly sok emberrel találkoztam az évek során, akik egészen addig szabadnak hitték magukat, amíg valami olyat nem tettek, ami nem volt „normális”. Ekkor keményen beleütköztek a valóságba, mert, hogy a nagy amerikai komikust, Bill Hickst idézzem: „Szabadon teheted azt, amit mondunk neked.” Ahogy az orwelli globális állam egyre nagyobb iramban bontakozik ki az árnyékból, a „szabad világ” önámítást egyre nehezebb fenntartani. Szorult helyzetükkel való szembesülés helyett, sokan minden erejükkel igyekeznek félrenézni. Legtöbben készek bármikor panaszkodni, hogy mi minden szörnyűség történik az életükben és a nagyvilágban, azonban kővé dermednek, amikor tettekre kerülne sor. Láthatóan sokkal kényelmesebb a felelősséget valaki másra hárítani. A világ pontosan ezért ilyen, amilyen. Pár embernek megengedjük, sőt felkérjük őket, hogy ilyenné tegyék, emiatt a változtatáshoz nem elegendő, sőt teljesen felesleges ujjal mutogatni másokra. Mi mindannyian részesek vagyunk ebben. Voltaire briliánsan ragadta meg a lényeget: „Soha egyetlen hópehely sem érzi magát felelősnek egy lavinában”.

Hét-nyolc éves korom óta ez a világ őrültnek tűnt számomra, és amikor kezdtem felismerni, mi van a valóságnak hívott illúzió mögött, teljesen nyitott voltam rá. Nem kellett lökni, én már szálltam a hintában. Kell, hogy legyen egy ok, amiért ilyen nevetséges ez a világ, és amiért ilyen kevesek képesek ezt felismerni, vagy bevallani legalább maguknak. Az 1990 óta szerzett hihetetlen tapasztalataim bebizonyították nekem, hogy valóban van egy ok, egy rendszer az őrületben. A társadalom azért ilyen, mert tagjai azt akarják, hogy ilyen legyen. Tervezetten haladunk a globális diktatúra felé, mert ez felel meg tudatossági szintünknek.

David Icke

Amikor ilyen cikket olvasunk, az emberben megszólal valamiféle igazságérzet… Valami nagyon nincs jól és valamit nagyon kéne tenni már a rendszer ellen, hiszen még a szabadság illúziójától is megfoszt. Egy idő után viszont mindig beláthatjuk, hogy minden rendszer egy még nagyobb rendszer része. A cikk végén nagyon jól kitágítja a problémát David Icke és ha tényleg az okokat vizsgáljuk, akkor inkább feladat ez, mintsem probléma, – főleg ha már ennyit hivatkozunk a dimenzióváltásra. Amennyiben több dimenzióban vizsgáljuk a jelenünk okait, akkor ide megint csak pontosan passzol az a tétel, hogy minden új rend kialakulásához szükség van az előző káoszára. Ha mélyebben belegondolunk, mégiscsak csodálatos ez a planéta és a felszínén történő események, – beleértve a jelenlegi rendszert is. Nagyon szép kontrasztot alkot az elkövetkezőnek ugyanazon a Földfelszínen, mely már annyi kultúrát szolgált ki és viselt el. Az íjat meg kell feszíteni, hogy a nyílvessző repülni tudjon. A húrokat meg kell pendíteni, hogy dallam legyen belőle. Az embernek tapasztalnia kell, hogy jobb, megértőbb ember váljon belőle. És nekünk meg kell békélni, hogy béke lehessen egy ideig, mert lesznek majd újra erős emberek, csoportok, akik őszintén fogják majd hinni, hogy az elméjük feljogosítja őket arra, hogy az általuk elképzelt dolgokat valóra váltsák.

Azzal a végtelen tudatossággal sejtjük, érezzük, hogy az ember többre hivatott, mint a test szokásszerű használata és ez szükségszerűen a vajúdás fájdalmával jár. Törvényszerű immár az ébredés, mert a szelepet ki kell nyitni, hiszen annyi feszültség halmozódott már fel, oly nagy a nyomás az emberben. Mindig lesznek reformerek és mindig lesznek konzervatívok és ezek hol jobb oldalra állnak, hol bal oldalra állnak, de egyszer minden teremtett lélek elfárad, végre megáll ebben a nagy rohanásban. Mindig vannak időszakok, amik meghaladják a poláris látásmódot, amikor az ember úgy kezdi el látni a dolgokat, ahogy azok valójában vannak.

Ezeket az időszakokat nevezzük Aranykornak. Ilyenkor a “titkos tudás” megmutatkozik, s ez azt jelenti, hogy a Pszichikum képességei, a képességek működési mechanizmusai napvilágot látnak és ez az, ami megaranyozza ebben a kibontakozásban létezni képes emberek mindennapjait. Márai azt mondja, hogy minden embernek meg kell enni a maga fekete levesét. S amikor az emberek eleget szenvedtek  és harcoltak ahhoz, hogy a saját fókuszukkal tartsák életben a problémákat, akkor valóban egy új korszak köszönthet be.

– Dehogy rossz ez a rendszer. Csodálatos!

Segít és rá is kényszerít arra, hogy az ember betöltse végre azt a szerepet amiért teremtetett és ez pedig az, hogy végtelen tudatú Kozmikus Emberré váljon. Ahogy Lao Ce is mondja; – “Amikor zavaros az ország, megjelennek a hűséges szolgák”. De ilyenkor már nem érdekek szolgálatáról van szó, egyszerűen teszik majd végre sokan a dolgukat, amit már egy még nagyobb erő sugall belülről. A legtökéletesebb rendszerszemlélet állapota, az a neutrális szellemi kontroll és nem véletlen az sem, hogy ezt a titkosnak nevezett oktatás keretein belül lehetett megszerezni. Ahogy a nyilvános oktatási rendszer eddig feszítő erőként megmutatkozott a társadalmainkban, úgy most megmutatkozik az egyéniségek kibontakozásának mozgatórugójaként is, főleg ha már ebben a szerencsés aranyszínű Foton övben kolbászolunk állítólag. És ahogy már említettük az Isten ennél lejjebb nem jöhet. De az emberi szellem, mindig is képes volt arra, hogy felülemelkedjen önmagán. – Ez pedig a jelenünk feladata, melynél szebb kihívás nem tudom van-e. És a végére pedig csak annyit, hogy az ember, amikor vissza kell, hogy nézzen, mindig arra tekint megelégedetten vissza, ami nehéz volt, de mégis képes volt rá, hogy megcselekedje, végigvigye. Mert, ha csak gondolattá, – gondolkodóvá fajulunk, annak hisszük magunkat, – amik és akik nem vagyunk.

Murzsicz András

Ébredni nem kötelező

A következő írás szintén a régmúltból való. Aktualitása viszont most, hogy ennyit beszélünk 2o12-ről, meg dimenzióváltásról, sokkal időszerűbbé teszi. Megvilágít olyan dolgokat, melyek sok ember  számára nem teljesen tisztázottak. Fogódzók azoknak, akik zsigereikben érzik a jelenlegi társadalom múlni, változni készülő mivoltát. Erőltetni mégsem lehet senkinek, mert ide kevés a jó szándék, a másikért, vagy önmagunkért való aggódás. Amikor meg esetleg rádöbbenünk, hogy egyedül maradtunk, a világ is összezsugorodhat és olyan picike lesz, mint a nyúl ürege. Sötét lesz, – fázunk és nagyon de nagyon félünk és már eszünkbe sem jut szerepeket játszani. Ez  a felismerés minden esetben fájdalmakkal jár, illetve fájdalmak, örömök megtapasztalásán keresztül jutunk el odáig, hogy ki szeretnénk szállni ebből a mókuskerékből, amibe a szocializáció ürügyén beleneveltük egymást. A fájdalmakat nem tudjuk elkerülni, mint ahogy a valódi boldogságot sem és ma már teljesen mindegy milyen kapszulát választunk, Hogyan kapjuk meg az élet által kiszabott pofonokat, mert a szívünk “sebzettségi foka” az, ami valójában befogadóvá tesz bennünket a valódi változásra.

Az óriási csapda tud lenni, ha elmével akarunk válaszokat kapni azokra a kérdésekre, amelyeket csak intellektuális szinten vagyunk hajlandóak értelmezni. Meg aztán valljuk be, sokáig csak a kérdések érdekelnek bennünket, a valódi válaszokat nagy ívben tudjuk “ignorálni”, meg igazából fel se fogjuk, a válasz a szavakon túl kezd el élni. Higgyük el, hogy abban a bizonyos kapuban Szent Péter is páros lábbal billent bennünket fenékbe, ha érdekeket vél felfedezni. Pőrén kell ebben a kapuban állnunk, csak a szívünkben felragyogó bölcsesség az, ami itt világítani képes. Talán még az érzések, meg a szerelem is azért találtatott ki, hogy feladjunk olyan bástyákat, melyek kőből lettek faragva. Aztán megszelídülnek az elvárásaink, s csak aztán várnak olyan felismerések bennünket, amelyek megmutathatják tudatállapotaink valóban végtelen tárházát. A most következő írás is arról a kitágult tudatállapot lehetőségéről szól, ami túl van már a szendergéseinken.

“Ahhoz, hogy megértsük a különbséget a tudati állapotok közt, vissza kell térnünk a legelsőhöz, az álomhoz. Ami teljesen szubjektív tudati állapot. Az ember álmaiba merül -lényegtelen, hogy megjegyzi-e őket vagy nem. Még ha az alvót valóságos ingerek érik is többek közt, mint például zajok, hang, meleg, hideg, saját testének érzékelései, ezek is csak fantasztikus képeket keltenek benne. Azután az ember felébred. Első pillantásra ez már egészen más tudati állapot. Tud mozogni, más személyekkel beszélni, tervet szőni, meglátja, elkerüli a veszélyt és így tovább. Joggal gondolhatjuk, hogy jobb helyzetben van, mint amikor aludt. De ha egy kicsit a dolgok mélyére nézünk, ha belső világát is szemügyre vesszük, továbbá gondolatait, tettei okát, rádöbbenünk, hogy csaknem ugyanabban az állapotban van, mint amikor aludt. Sőt még rosszabb, mert legalább álmában passzív, vagyis semmit sem tud csinálni. Ezzel szemben, amikor ébren van, mindig tud cselekedni, és tetteinek eredménye visszahat rá is, környezetére is. Holott nem is emlékszik önmagára. Valóságos gép, minden megtörténhet vele. Nem tudja leállítani gondolatai áramlását, nem tudja ellenőrizni képzeletét, érzelmeit, figyelmét. A „szeretem” -„nem szeretem”; „tetszik” – „nem tetszik”; „kívánom” -„nem kívánom” szubjektív világában él, vagyis egy olyan világban, amely szeretni vagy nem szeretni, kívánni vagy nem kívánni vélt dolgokból áll. Nem látja a valóságos világot. A valóságos világot elrejti előle képzeletvilága.

Álomban él. Alszik. És amit „éber tudatnak” nevez, az csupán álom – méghozzá sokkal veszedelmesebb álom, mint éjszakai álma az ágyában. Lássuk az emberiség életének valamely eseményét. Itt van például a háború. E pillanatban háború van. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy több millió alvó megpróbál elpusztítani több millió más alvót. Természetesen, ha ébren lennének, nem akarnák. Minden, ami most történik, ennek az álomnak a rovására írható. A két tudati állapot, az álom meg az ébrenlét, pontosan egyformán szubjektív. Csak akkor tud igazán felébredni az ember, ha majd önmagára ébred. Akkor látni fogja, hogy körülötte az élet másképpen zajlik, és más az értelme is. Látni fogja, hogy alvó emberek álomélete minden, – amit az emberek mondanak, amit tesznek, álmukban mondják, illetve teszik. Tehát az egész nem ér egy hajítófát sem ér. Csak az igazi ébrenlétnek és a hozzá vezető útnak van valóságos értéke.

Hányszor kérdezték már tőlem, nem lehetne-e megszüntetni a háborúkat. De, bizonyára meg lehetne. Csak az embereknek fel kellene ébredniük. Ami csekélységnek látszik. Ám ezzel szemben mi sem volna nehezebb, mert az egész élet tartós álomra csábít kellemes környezetével és ámító körülményeivel. Hogyan ébredhetnénk fel? Hogyan szabadulhatnánk ki az álom béklyóiból? Ezek a legfontosabb, legéletbevágóbb kérdések, amelyeket csak az ember feltehet. De mielőtt feltenné, meg kellene győződnie arról, hogy csakugyan alszik. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé, ha megpróbál felébredni. Amikor rádöbben, hogy önmagára sem emlékszik, és amikor már tapasztalatokat szerez arról, hogy milyen nehéz önmagát felidézni, akkor azt is meg fogja érteni, hogy az ébredéshez nem elég a vágy. Pontosabban: azt mondhatnánk, hogy az ember magától nem tud felébredni. De ha húsz ember megállapodik, hogy aki közülük elsőnek felébred, felébreszti a többieket is, akkor már van esélyük. Igen ám, de még ez sem elég, hiszen előfordulhat, hogy a húsz ember egyszerre alszik el, és azt álmodja, hogy felébred. Ez tehát nem elég. Ennél több kell. A húsz emberre egy olyannak kell ügyelnie, aki maga nem alszik, vagy nem merül álomba olyan könnyen, mint a többiek, vagy aki tudatosan csak akkor alszik, amikor lehet, amikor nem származhat belőle baj sem őrá, sem a többiekre nézve. Keresniük kell egy ilyen embert, és fel kell fogadniuk, hogy ébressze fel őket, és ne hagyja, hogy újra álomba merüljenek. Enélkül lehetetlen felébredni. Ezt kell felfogni.
Elképzelhető, hogy ezredéveken át gondolkodunk, elképzelhető, hogy egész könyvtárakat írunk össze, ezerszámra elméleteket gyártunk, és mindezt álmunkban, az ébredés legcsekélyebb lehetősége nélkül. Sőt azok az elméletek és azok a könyvek, amelyeket alvó emberek írtak, illetve hoztak össze, egyszerűen arra csábítják a többi embert, hogy aludjon és így tovább. Az álom gondolata egyáltalán nem új keletű. Szinte a világ teremtése óta mondogatják az embernek, hogy alszik, és hogy fel kell ébrednie. Hányszor olvassuk például a Szentírásban: „ébredjetek”, „ébrenlét”, „ne aludjatok”.

Krisztus tanítványai még akkor is aludtak, a Getsemáne-kertben, amikor tanítómesterük utoljára imádkozott. Ezzel mindent megmondtam. De vajon megértik az emberek? Szónoki fordulatnak, hasonlatnak tekintik inkább. Egyáltalán nem fogják fel, hogy a szó szoros értelmében így van. És az is könnyen érthető, hogy miért. Egy kicsit fel kellene ébredni, vagy legalább meg kellene próbálni felébredni. Esküszöm, sokszor megkérdezték tőlem, miért nincs szó soha a Bibliában alvásról… Lépten-nyomon szó van róla. Csak éppen az emberek álmukban olvassák a Bibliát.

Általánosságban szólva, mi kell ahhoz, hogy az alvó embert felébresszük? Fel kell rázni. Persze a mélyen alvónak egy kis tapintatos bökés nem elég. Hosszú ideig szüntelenül bökdösni kell. Valakit ki kell választani, aki fel tudja rázni. Említettem már, hogy az ébredni akaró embernek segítséget kell felfogadnia, aki vállalja, hogy hosszú időn át keltegeti. De kit fogadhat fel, ha egyszer mindenki alszik? Felfogad valakit, de az a valaki szintén elalszik. Akkor hát mi értelme? Hiszen az az ember, aki valóban képes ébren maradni, valószínűleg nem fogja arra vesztegetni az idejét, hogy másokat ébresztgessen: hiszen ennél sokkal fontosabb dolga van, amit el is kell végeznie.
Lehetőség van arra is, hogy mechanikus módszerekkel ébredjünk fel. Alkalmazhatunk például ébresztőórát. Az a baj, hogy minden ébresztőórához nagyon hamar hozzászokunk: egyszerűen nem halljuk meg többé. Tehát sok, különböző csengőkkel felszerelt ébresztőórára van szükség. Az embernek a szó szoros értelmében körül kell vennie magát ébresztőórákkal, amelyek nem hagyják aludni. És még itt is akadnak nehézségek. Az ébresztőórát fel kell húzni; ahhoz, hogy felhúzzuk, nem szabad megfeledkezni róla, ahhoz pedig, hogy meg ne feledkezzünk róla, gyakran fel kell ébredni. És most jön a legrosszabb: az ember minden ébresztőórához hozzászokik, és egy idő után még jobban alszik. Következésképpen állandóan váltogatni kell az ébresztőket, mindig újabbat és újabbat kell kitalálni. így idővel talán sikerül felébrednie egy-egy embernek. Az azonban nagyon kevéssé valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani a hosszadalmas munkát: kitalálni, felhúzni és váltogatni a sok-sok ébresztőórát. Sokkal valószínűbb, hogy elkezdi a munkáját, és hamarosan elalszik, és álmában látja, hogy ébresztőórákat talál fel, húz fél, váltogat, és mint mondottam, még jobban alszik tőle.

Ahhoz tehát, hogy felébredjünk, sokrétű erőfeszítés szükséges. Feltétlenül szükség van valakire, aki felébreszti az alvót; feltétlenül szükség van valakire, aki ügyel az ébresztőre; és kellenek ébresztőórák, és állandóan újakat kell kiagyalni. De ahhoz, hogy ez a vállalkozás sikerüljön, és eredményeket mutassunk fel, bizonyos számú személynek együtt kell munkálkodnia.
Egyetlen ember semmire sem megy. Mindenekelőtt segítségre van szükség. De egyetlen ember nem számíthat segítségre. Aki képes volna segíteni neki, nagyon drágán méri az idejét. És természetesen sokkal szívesebben segít, mondjuk, húsz vagy harminc ébredni vágyónak, mint egyetlenegynek. Azonkívül, mint már mondottam, az ember könnyen félreismerheti az ébrenlétet, egyszerűen annak tekinthet például egy újabb álmot. Ha néhány személy elszánja magát, hogy együtt küzd az álom ellen, és kölcsönösen felébresztik egymást, könnyen előfordulhat, hogy húszan elalusznak közülük, a huszonegyedik azonban felébred, és felébreszti a többieket. Ugyanez a helyzet az ébresztőórával. Egy ember feltalál egy ébresztőt, a másik egy másikat, és azután cserélnek. Mindannyian együtt nagy segítségére lehetnek egymásnak, e nélkül a kölcsönös segítség nélkül egyikük sem érhet el semmit.
Vagyis ha egy ember fel akar ébredni, olyan személyeket kell keresnie, akik szintén fel akarnak ébredni, és együtt kell működniük. De persze könnyű ezt mondani, hiszen egy ilyen munka elindítása és megszervezése olyan ismereteket követel, amelyekkel a hétköznapi ember nem rendelkezik. Meg kell szervezni a munkát, kell egy főnök. E két feltétel nélkül a munka nem hozhatja meg a várt eredményt, e nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Az emberek csak gyötrik magukat, de felébredni nem fognak. Vannak, akik a maguk kútfejéből és saját kezdeményezésük alapján nagy erőfeszítésre képesek, de soha senki a világon nem tudja meggyőzni őket, hogy az első áldozat az, hogy engedelmeskednek a másiknak. És nem akarják elhinni, hogy akkor viszont minden más áldozathozatal hiábavaló. A munkát meg kell szervezni. Méghozzá olyan embernek, aki ismeri a kérdéseket és a célokat, aki tudja,a módszereket, mivel a maga idejében ő is benne volt egy ilyen megszervezett munkában.”

Gurgyijev

Szóval be kell látnunk, hogy ébredni nem kötelező. – Aztán mindannyian valamikor elérkezünk arra a pontra, hogy már nem is akarunk, de addigra már annyira kihívtuk a sorsot, hogy nem fordulhatunk vissza, mert már ahhoz is túl sokat tudunk. Az évezredek során, mindig is voltak egyéniségek, akik a “hozott dolgaik”  jogán mégis túl tudtak lépni a hétköznapokon, a hétköznapok álomszerű állapotain. Tartották a éberség fáklyáit az ember és Isten között, hogy amikor elérkezik az idő az emberek emlékezzenek rá, hogy van kiút a kilátástalanságból. Ám a  szívünk mindig visz előre, hogy azt is elérjük, amit már talán nem is akarunk istenigazából.

Eszembe jutott egy sírfelirat a végére, hogy vigasztaljon és tudjuk, hogy hullámzunk rendesen, de minden hullám elcsitul idővel, hisz minden ember felébred egyszer, mert csak a testünket lehet eltemetni. A sírfelirat az így szól; “- Voltunk, mint Ti. – Lesztek, mint Mi.”

Murzsicz András

Nincs mennyország, a filozófia pedig halott!

Milyen messze menő konzekvenciákat vonhatunk le, mondjuk egy ilyen cikkből? Még Hawkingot is arra használja fel a hivatalos média, hogy megossza és foglalkoztassa az ez irányban is érdeklődőket. Foglalkozzunk vele mi is egy kicsit más szempontból elemezve a benne levő mondanivalót.

“A világhírű brit fizikus, Stephen Hawking újra meglengette a vörös posztót a hívők és az egyházak előtt, miután kijelentette, hogy nem hisz sem a mennyországban, sem a halál utáni életben, sem a reinkarnációban. A filozófusok sem jártak jobban a hívőknél, Hawking úgy véli, nem tudnak lépést tartani a tudománnyal, így levonta a következtetést: “A filozófia halott”. A halál – vonatkoztassunk el a filozófiáétól – sokkal egyszerűbb mint azt sokan elképzelik, nincsenek fényes kapuk, hárfazene, nincs újjászületés, és a túlvilágról is lemondhatunk, mindezek csak “tündérmesék” azoknak, akik félnek a haláltól, nyilatkozott Hawking a Guardian napilapnak.”

Eszembe jut egy aranyos mondás; Isten lehet, hogy soha nem fog győzni, de az ellenzői mindig meghalnak. – Tegyük azt hozzá, hogy akik kívül keresik, azok is. Hawking azt a fajta halált cáfolja, amit Ő gondol róla. Kijelenti mikben nem hisz, amik viszont gondolatokból erednek, saját belső érzelmi töltéssel fűszerezve. A gondolataiban tehát hisz, s azok vajon honnan származnak? S vajon urai vagyunk-e a gondolatainknak? A gondolkodás működési mechanizmusából adódik, hogy intuícióra /mentális sík/ épül, átszűrődve a pszichikai síkon, de értelmezése már a bal agyfélteke analizáló képességére /fizikai sík/alapul a tudomány vetületében. Ez pedig a “beleillik a képbe, vagy nem illik bele a képbe” játékot jelenti, ami mint tudjuk korlátolt látásmódra épül, azaz csak a fizikai síkot érinti, illetve azon belül akarja érvényesíteni. Nem csoda, hogy ekkora a galiba, s hogy ez mégis mekkora lehetőség az alkotásra, azt a közeljövőben fogjuk megtapasztalni. Mint már tudjuk, a fizikai síkon kívül létezik még a pszichikai sík és a mentális sík is, /a többit nem tárgyaljuk egyenlőre/melyek meghatározzák fizikai valóságunkat.  A csúsztatás az a dologban, hogy a pszichikai sík érzelmi töltetével támasztja alá indokait a fizikai síkon. A filozófia pedig egy időtlen, mindig érvényes  megértésre, bölcsességre törekszik. Hogyan lehetne mindig változó materiális látásmódot szembeállítani vele? Ahogyan a fáma is mondja; “A síkok egymás fenntartására és nem pedig egymás elpusztítására, megtagadására lettek kitalálva.” Egyébként kísértetiesen emlékeztet a haldoklás mindent tagadó stádiumára, mivel csak a szavak szintjén értelmezi, azaz felszínes látásmódot képvisel. – Ilyenkor ragaszkodunk még a szenvedéseinkhez is, mint “rossz, de az enyém” állapothoz. Hawkingból így lehet megosztó személyiséget teremteni, s szerintem nem érdemli meg, hogy egy “hullámvölgyét” ennyire felfújják.

“Hawking nézeteiből kiindulva mindez aligha okozhat bárkinek is meglepetést. Tavaly szeptemberben a Grand Design című könyvében Istent játszi könnyedséggel iktatta ki az egyetemes teremtés egyenletéből. “Az olyan természeti törvényeknek köszönhetően, mint a gravitáció az univerzum képes megteremteni és meg is teremti önmagát a semmiből. A spontán teremtés az oka, hogy a semmi helyett van valami, amiért a világegyetem létezik, amiért mi létezünk” – írta.”

A filozófia ha már ennyire a végét járja, akkor védelmébe veheti nyugodtan az Istent is egy kijelentés erejéig, mert többre nincs is szükség. Isten valóban nem létezik, – de Van. Jó lenne tudomásul venni az Istenben hívőknek és az azt tagadóknak is, hogy az Isten mint fogalom, az nem lineáris. A több dimenziós valóságot igen-nem kettősségébe kényszeríteni gyermekded próbálkozás. Ahogy Jung is mondja; “Isten az egy pszichikai fogalom” S akkor ez most az új vajúdása, vagy a régi haldoklása? Félek tőle, vagy vágyok rá? Tudomásul tudom-e venni, hogy ez a belső lelki állapotom motivációjától függ és mindig változik? Elmével értelmezve csúszkálunk öntudatlanul a síkok között, egyiket magyarázva a másikkal, ahelyett hogy szintézisbe látnánk át az egészet.

“A brit lapnak adott interjújában az emberi agyat egy számítógéphez hasonlította, ami ha az alkatrészei meghibásodnak, leáll. Ahogy az elromlott számítógép, úgy az agy tulajdonosa sem kerül a mennyországba. A kijelentés természetesen jókora port kavart, számtalan embert bosszantva fel, akik jellemzően úgy vélik, hogy Hawkingnak nem kellene beleártania magát a vallási eszmékbe. “A számítógéppel való összehasonlítás egy olyan embert tükröz, aki kizárólag materialista alapokon képes gondolkozni” – reagált a cikkre Stephen Green, a Keresztény Hang elnevezésű lobbista csoport vezetője.”

Na erre jó sok ember ráugrott,- hiszen ez is volt a cél. Pedig csak egy apró csúsztatás volt és helytelenül lett értelmezve, ami mint már említettük többször is; felszínes értelmezésnél automatikusan szenved torzításokat. Hiszen nem a számítógép tulajdonosát állítja szembe az agy tulajdonosával, hanem csak a számítógépet.

“Az utóbbi időben Hawking úton-útfélen igyekszik belekötni a vallásba. Mindenek előtt kijelentette, hogy nem fél a haláltól, közel fél évszázada él együtt a halál fenyegetésével, amióta 21 éves korában megállapították motoros neuronbetegségét. “Az elmúlt 49 évben együtt éltem a korai halál lehetőségével. Nem félek a haláltól, de nem is siettetem. Még annyi mindent szeretnék elvégezni” – mondta, hozzátéve, hogy jelenlegi állapotában sem villanyozná fel a mennyország lehetősége. A Guardiannak adott interjú után Hawking hétfőn Londonban, a Google Zeitgeist ülésen szólalt fel, hogy megválaszolja a kérdést: “Miért vagyunk itt?”

“Szinte mindenkiben felmerül a kérdés: Miért vagyunk itt? Honnan jöttünk? Elvileg ezek a kérdések a filozófusoknak szólnak, a filozófia azonban halott. A filozófusok nem tartottak lépést a tudomány modern fejlődésével, különösen a fizikáéval – mondta a Google rendezvényén.”

Vajon miért hangoztatja a fizika zászlóshajója, hogy egyre fontosabb a megfigyelő szerepe. Ha még mindig csak kettéválasztani akarunk, csak tovább szaporodnak a részletek, a valódi megértés reménye nélkül. Az előző sorokban is csak a szavakkal játszik, provokatív igen-nem, ami azt is jelenti, hogy vannak intuitív állapotai is. És ha hullámzása során megtalálja az egységes mezőelméletet, amit oly régóta keres, akkor még magára sem fog ennyire haragudni és mások is kevésbé rá.

“40 perces előadásában újra elismételte, hogy nincs szükség mindenható teremtőre az általuk is lakott univerzum létrehozásához, a világmindenséghez elegendőek az ősrobbanás utáni parányi kvantumfluktuációk, ezek a magjai mindennek, amit ma magunk körül tapasztalunk. Az ősrobbanástól napjainkig a tudomány minden létezésünkkel kapcsolatos történésre képes magyarázatot adni. Nincs “miért”, csupán a szerencsének köszönhetjük, hogy itt vagyunk, semmi másnak. “A tudomány jövendölése szerint sok különböző univerzum jön létre spontán módon a semmiből. Csupán a szerencse kérdése, mi melyikben kapunk helyet” – taglalta.”

“A “hivatalos tudományok” művelői, tudósai ugyanis, egy-két zseniális koponyától eltekintve (Einstein, Eddington, Heisenberg) régi utakon haladnak, elavult eszközökkel akarják felmérni azt a teljes Univerzumot, mely minden ilyenfajta megközelítésből kivonja magát. A vallások más oldalról közelítik meg a végső kérdéseket, de nem jobb eredménnyel, mint “ellenfelük”, a természettudós. Az eredeti ezoterikus szemléletet az egyház dogmatikája elhomályosította, és tanításai ma a Vízöntő korszak emberének szellemi igényével rendelkező tömeget nem segítik világképe kialakításában. A hittételek, az egyház morálkódexe csupán szűk területen oltják a szomját. Azok, akik a tiszta szellem távlatait és régióit keresik, magányosan és vakon botorkálnak. Nem találják meg azt a szemléletmódot, mely a modern tudományos gondolkodás és az ősi szent mítosz intuíció jellegű szintézise. Wictor Charon

Hawking érveit alapvetően a húrelmélet kiterjesztésére, az M-elméletre alapozza , ahol a számítások szerint 11 dimenzió létezik, így négydimenziós tér-időnk csupán egy része a történetnek. Az M-elmélet bizonyításának első lépését a Nagy Hadronütköztetőtől (LHC) várják, ahol felfedezhetik a szuperszimmetria részecskéket.

Tudomány és vallás útjai egyformán elégtelennek bizonyultak a nagy szellemi forradalmat jelző Uránusz korszakban, mivel az a szemszög, melyből a világ és az ember, a Biosz és a Kozmosz szinte végeláthatatlan jelenségsorozatát szemlélik, szűk, és ezért tökéletlen minden régimódi értelmezési kísérlet. Az Új Eónban újjá kell teremteni a gondolkodás módját, mivel ez az egyetlen lehetőség, hogy a teljességként alig érzékelhető Kozmoszt, mely se nem három, se nem négy, hanem sokdimenziós, megismerhessük.Az érzékelhető Kozmosz felületi vizsgálatához a klasszikus logika erőteljes segítőeszköze a megismerésnek. Igaz lehet ez a magasabb spiráljárathoz tartozó vizsgálódás számára is, ám amikor a természeti erők mögött ható szellemet kutatjuk, ez nehézkes bilincsnek tűnik. E törekvésnek természetes következménye, hogy nagytávlatú átmeneteket fogadunk be mélység és felszín határterületén.
Wictor Charon

– Szóval halott nem halott, Isten meg ilyesmi… Hadd térjek ki egy sok ember által ismert emberre a végén, akinek szintén köszönhetjük a nyugatinak mondott társadalmi berendezkedést: ” Az embernek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen és ezt a valamit elnevezte Istennek.” Karl Marx

Tehát mi lehetne a végére valami konklúzió? – Hawking a kérdéses időszakokban a gondolataiban hitt. De vajon a gondolatai honnan származnak? Nem onnan esetleg, ahonnan az Istenhívők fogalmai is? És ha belegondolunk mélyebben, akkor azonnal látható, hogy nyelvtanilag is “birtokos esetekről” beszélünk.

S hogyan is lehetne ma naprakész a hitünk?

Talán akkor, ha már nem az Istenekben hiszünk, hanem Velük hiszünk ugyanabban. – A csendben, ahol a megfigyelés és a megértés már nem ütközik korlátokba, érdekekbe, meg egyéb regionális elmetevékenységekbe.

Murzsicz András

A világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük

Továbbra is az igazság témáját taglaljuk, s talán csak oda lyukadhatunk ki, hogy ami egyedül igaz és amiben Isten képmására vagyunk teremtve az a kreativitás, a teremtésre való képesség, amiből újra és újra vizsgáznunk kell. Korszakról korszakra. És most egy új korszak hajnalán megint csak, mint már oly sokszor rá vagyunk kényszerítve, hogy végre alkossunk, s ezt Önmagunkon illik kezdeni. – Vajon mi mást is tehetnénk? – Az alant levő írás szintén megszívlelendő…

A majom meg a lopótök meséjével példálóztam írásomban. A bennszülöttek élve akarták elfogni az állatot, egy mogyoróval megrakott lopótököt rögzítettek kókuszpálmára. Odafut a majom, bedugja a kezét, megkaparintja a mogyorót, belemarkol. És nem tudja kihúzni az ökölbe szorított kezét. Fogva tartja a zsákmánya.
„Jól meg kell tapogatni, meg kell vizsgálni a csaugyümölcsöt és tudni kell rugalmasan visszavonulni. Ha kíváncsiságunkat kielégítettük az illendőség azt kívánja, hogy rugalmasan visszatereljük figyelmünket arra a korra, amelyikben élünk, visszanyerjük szabadságunkat és tisztánlátásunkat, visszataláljunk az ember földjére vezető útra; mert ide tartozunk. Az a legfontosabb, hogy felmérjük mennyire illeszkedik a korszerű gondolkodáshoz az úgynevezett hagyományos gondolkodás fő iránya. Végső soron a fizika, a biológia, a matematika napjainkban egybevág az ezoterizmus némely adatával, alátámaszt egypár világképet az erő és az anyag kapcsolatáról alkotott ősi felfogást. Ha nem tudományos egysíkúsággal közeledünk hozzájuk napjainkban a tudományok beszédbe elegyednek    az    ókori    varázslókkal,    alkimistákkal, csodatévőkkel. Forradalom megy végbe a szemünk láttára: a diadalmas csúcsokra hágott értelem váratlanul újra egyesül a szellemi intuícióval. A valóban figyelmes szemlélő láthatja, hogy ma már nem a haladás kérdése teszi próbára az emberi értelmet. A haladás fogalma jó pár éve elavult. Ma már az állapotváltozás, átváltozás kérdései vetődnek fel. Ebből a szempontból azok az emberek, akik a belső tapasztalások valóságát kutatják, a jövőbe vezető útjukon nagyon nagy segítséget nyújtanak az élen járó tudósoknak, akik annak a világnak a megszületésénél bábáskodnak, amelynek egyszerűen nem lesz közös mércéje súlyos, pár órát még megérő átmeneti világunkkal.”

Úgy gondolom: mind visszafelé, mind pedig előre nagy utat kell megtennünk a világ értelmi fejlődésének útján, mielőtt vállalkoznánk rá, hogy megfejtjük jelenét. Rájöttem, hogy valaha nem szerettem azokat az embereket, akik egyszerűen csak „modernek” és igazam volt, hogy nem szerettem őket. Csak éppen jogtalanul ítéltem el őket. Valójában csak annyi a bűnük, hogy szellemük túlságosan kicsiny, töredék időt tud befogadni. Amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, máris időszerűtlenek. Ahhoz, hogy jelen legyünk, a jövő kortársának kell lennünk. És magát a távoli múltat is csak úgy foghatjuk fel, mint a jövő hullámtörését. Amikor azután ennek tudatában kezdtem faggatni a jelent, rendkívül különös és ígéretes válaszokat kaptam.

James Blish amerikai író Einstein javára írta, hogy ez utóbbi   „elevenen   falta   fel   Newtont”.   Milyen   találó megfogalmazás! Ha agyunk az élet magasabb rendű látomását akarja felfogni, elevenen kell magába szívnia a mélyréteg alapigazságait. Kutatásaim során erre a bizonyosságra jutottam.

Teljesen nyilvánvaló lett előttünk, hogy a mese és a valóság közti frigy nem csupán a fizikai és matematikai tudományokra érvényes. Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Mert minden előítélet a humán tudományokban rejtőzik, olyanok is, amelyeket az egzakt tudományok már kiirtottak. És mert a kutatók a mégoly változékony rokon területeken mindent egyetlen rendszerből próbáltak levezetni, hogy végre világosan lássanak: Freud mindent megmagyaráz, A tőke mindent megmagyaráz stb. Az imént előítéletet említettünk, holott babonát kellett volna mondanunk. Vannak régi és új babonák. Némelyek szemében a civilizáció egyetlen jelensége sem érthető, ha nem abból indulunk ki, hogy az Atlantisz létezett. Mások szemében  a marxizmus elegendő magyarázat Hitlerre. Némelyek minden lángészben Istent látják, mások kizárólag a nemiséget. Az emberiség egész története templomos, hacsak nem hegeliánus. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.

„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni. A mi álláspontunk tehát azoknak az embereknek az álláspontja, akik valóban tanúi korunk valóságának.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, semmi eredeti nincs eljárásunkban, amellyel szeretnénk a magasabb tudományok fantasztikus realizmusát a humán tudományokra alkalmazni. Azt sem állítjuk egyébiránt, hogy mi magunk eredeti szellemek volnánk. A matematika tudományos alkalmazásának ötlete egyáltalán nem rendkívüli: mégis merőben új és fontos eredmények köszönhetők neki. Talán az sem eredeti ötlet, hogy a világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük: nézzék meg mégis, mennyire megkavar mindent Einstein, amidőn ebből indult ki.

Louis Pauwels

A valóság és az egó

A külvilágban megrendült föld, a matéria bázisára épülő, mulandó lét növekvő bizonytalanságát kompenzálni tudom-e benső bizonyossággal: az élet örökkévalóságának meggyőződésével?

Ez a kérdés zavarba hoz kissé, mégpedig azért, mert számomra nincs kérdés-jellege. Nekem erről  már több, mint egy éve kikristályosodott a nézetem, érzetem, vagy még inkább – és megint csak azt a fedőszót kell használnom – állapotom. Állapot, mely a hegyek közt megbújva, még a széltől is megkímélt tengerszem sima, változatlan, zavartalanul nyugodt felszínéhez hasonlatos. Mivel tudva tudom, hogy egy bolygó transzmutációjának mágikus tégelyében izzunk, a célra függesztett szemem még csak meg sem rebben az események, történések láttára. Tudom, hogy perc az csak, a ritmikus lét szívének egyetlen hevesebb dobbanása; egy csepp az Időtlenség végtelen óceánjában; – egy homokszem a Teremtés-időszak gigászi homokórájában. Mert nincs jó és nincs rossz, csak célja szerint; mert ami fenn van, annak le kell kerülnie ahhoz, hogy újra felfelé szublimálhasson, útközben értve meg minden dolgok miértjét. A rosszat, a tapasztalat hiánya szüli, miként a jót, a rossz kísérleteiből leszűrt tapasztalat. Nincs az az új harc, amiért a békét végre elért lélek feladná elnyert és megérdemelt nyugalmát, ha csak nem az a harc, melyet békéje, nyugalma érdekében kell megvívnia.
Mindezek tudatában fáj a szívemnek, gyötri a lelkemet a látott szenvedés, a súlyos sorscsapások, a vakság; együtt érez a szívem embertestvéreimmel, aggódik a lelkem sorsukért, jövőjükért. Ámde mindezektől szinte idegenül távol van a szellemem, valahol kívül az események sodrán, a történések színterén és tudja, érti miért van és miért kell lennie mindannak, ami van. A vonuló felhők felett valóban örökké kék az ég; magam is átéltem, amikor 100 méteres fekete-szürke felhőtakarót áttörve a felhők felett repültünk, s a gépből kitekintve az idegen világba behatolók fenségesen titokzatos érzése hatott át. De ez az akármennyire csodálatos élmény nyomába sem léphet annak az érzésnek, amely olyankor vesz rajtam erőt, amikor szellemi tudatommal az örökkévaló változhatatlan nyugalma felé fordulok. Amelyet a tudaton, az érzéseken, a gondolkozáson messze túl valahol megsejtettem, megéreztem, megtudtam és a mai világban nincs sehol, de mégis mindenütt ott van, mert bennem, benned, benne, bennünk van megváltoztathatatlanul, megszüntethetetlenül, érinthetetlenül. Ez pedig nem lehet más, mint a Felsőbbrendű Én mélyén honoló, a Meg Nem Nyilvánult megnyilvánulásának az Önvalóba rejtett isteni tudata…

Személyes léttudatom: /Én vagyok!/ feloldódott-e már akár egyetlen pillanat élményében is személytelen Istentudattá?

Isten és közöttem állok én. Ha ezt a személyes ént kivonom a vetületek szembefordított tükrei közül, Isten és közöttem eltűnik a válaszfal, ami nem más, mint szubjektív éngörcs. Egó-örvény.

A fentebb megvallott szemlélet elvezet ennek a kérdésnek válaszához is, hiszen a kettő egymásba torkollik. Abban a különös, a kívülálló érzését keltő szemléletben, amelyben magamat, gondolataimat nézni, látni, figyelni és bírálni tudom. Úgy látom, hogy ez az éntudat- feloldása nem pillanatokra és nem extatikus élmény formájában következett be nálam. A szavak szegényes torzítása folytán soha precízen ki nem fejezhető igazsághoz akkor kerülök legközelebb, ha azt mondom, hogy bennem mindez először halvány, majd egyre erősbödő, végül kristályossá szilárdult állapotban, mint tudat jelentkezett s ezt a tudatot bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt fel tudom idézni magamban. Egyszerűen rá kell irányítanom a gondolatomat, mint egy tű hegyére s máris majdnem azonnal elterjed bennem. Valahonnan belülről kiindulva tölt el ez a nyugalom, amelyet ez a szemlélet mindig megad, s amely mindentől és mindenkitől távol visz, mintegy kívül helyezve térben és időn. Ez a szemlélet mindig biztos hatású fegyverem a pozícióját újra meg újra visszaszerezni iparkodó, a legkülönbözőbb és legváratlanabb formákban jelentkező egó ellen. Mert ez az állapot valahogyan és valahol annyira kettéválaszt, hogy a másik részemen maradó egó képtelen áthatolni azon a hihetetlenül valóságosnak érzett űrön, ami a két rész közt áthidalhatatlanul tátong. Az Univerzum tudatosan átélt szemlélete a maga szédítő arányaival és lenyűgöző tudattartalmával egyszerűen szánandóvá kicsinyíti az én-embert minden kis önös, ágáló ugrálásával együtt. Úgy annyira, hogy lezúzva, kétségbeesetten földre kellene rogyni, ha éppen az Önvaló nem emelne fel azzal a fénylő tudattal, hogy annak parányi emanációja /emanatio, ‘kiáradás’: folyamat, melynek révén a dolgok az istenség lényegéből szükségszerűen jönnek elő./ él bennem lebírhatatlanul, elpusztíthatatlanul és megszüntethetetlenül. – Létrehívva ezt az Univerzumot s az így szemlélt csodának magam is már tartalmi része vagyok. Én megdicsőülhetek, elkárhozhatok, felemelkedhetek, lezuhanhatok, létbe léphetek, elmúlhatok százszor, ezerszer, mert hiszen én nem is vagyok végső fokon, csak hiszem, hogy vagyok, mert létezni látszom. Ami van, az nem én vagyok: – én annak csak százszor, ezerszer alakot változtató, mulandó burka lehetek. Mit akarhat hát tőlem ez a mulandó egó-burok és mit kezdhetek ezzel az egóval én, aki nem is vagyok!?

„Nem én élek, hanem az Isten él énbennem” – mondja a szentírás. Mi hát ezen idézet végső értelme, ha nem az, hogy a most lerögzíteni megkísérelt gondolatsor szellemi tartalma formába legyen öntve? S ha az ember tovább merészkedik ezen a szédítően határtalan úton, gondolati logikájának fogpiszkálónyi dárdájával szíven szúrhatja világteremtő titánoknak eget verő gőgjét is, mert csak annyit kell kérdeznie:

Nos, mit akarsz mondani a személyiséggel, az egóval? Te, hogyan akarsz Te lenni, amikor még az aki téged teremtett, maga is csak primer megnyilvánulása annak, aki soha nem nyilvánult meg? Te csak annyira vagy Te, amennyire Ő benned megmutatkozni képes, – a többi csak a megnyilvánulás, secunder /másodlagos/ előfordulása, tehát a determinálás, csupán felvillanó káprázata a pillanatok képzet-játékainak.
Így próbáltam meg szavakba rögzíteni mindazt az elsuhanóan megfoghatatlant, amit ebben a hegyi tengerszemben az ég tükröz, ami tehát maga is káprázat, mivel tükröződése csak annak, ami viszont látszata csak a Létnek, mely maga is csak megnyilvánulása a Meg nem Nyilvánultnak.

Aki az egyedüli Valóság…

Wictor Charon