A létezésben van egy térháló is, ami egy kicsit stabilabb, mint a szociális háló. Ez a térháló, Önmagukat ismerő koordinátákból áll. Egyéniségekből, kik a kreativitást, az etikát választják létük értelmének. Kik korlátok nélkül kíváncsiak a létezés titkaira, s arra hogy valójában, hogyan működünk. Ez az a félanyagi, pszichikai dimenzió, amely újra kollektív szinten is jobban meg van világítva, s amely meghódításra vár, vagy a ráébredésre,- ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.
A létezés egy újabb nagy korszakát bejárva újra ahhoz a ponthoz érkezünk, amikor találkozhatunk Önmagunkkal és ez az a koordinátaháló, amelyre térben és időben felépül a személyiségfókuszunk és az énképünk. Lehet a pók, ezt a térhálót mutogatja nekünk évezredek óta? Szakaszokra nekünk van szükségünk, de a ciklikusság helyett, az elme időhöz köthető mulandóságához voltunk képesek igazítani, s melyeket a természetből lestünk el, s amely természettől ma már elég rendesen eltávolodtunk – természetesen. Itt állunk, hol a part szakad kétségbeesetten ülünk a pozícióinkban, s úgy fekszünk le, hogy már nem halljuk a csendet. Van egy film, melynek a címe: Élet. Ha most itt tartasz, akkor még nincsen vége a filmednek. Gondolkozzunk el, hogy milyen befejezést szeretnénk, hogyan lenne jó eltávozni ebből a fizikai síkú valósághalmazból. A mutáció ugrásszerű változást jelent. Az embernek a gondolkodása révén kialakult vágy és félelemrepertoár azt sugallja, hogy majd… – ezután változom egy kicsit, hiszen a változás mindig előállhat váratlan dolgokkal is. Aztán meg ha tele lesz a hócipő, persze, hogy ugrásszerű a változás. S biztos, ami biztos jól bebiztosítjuk magunkat.
Egyszerűen kikényszerítjük, hogy anomáliákon keresztül taníttassuk meg magunkkal a világegyetem és az élet tiszteletét. Sok kultúra létezett már és sok kultúra van, mint ahogy ezután is fog születni. S ha csak a természetből merítenénk látnánk mennyi, de mennyi képesség, érzékelésvariáció van. Tanulni elfelejtettünk. Kitaláltuk magunknak az iskolákat, raktárakat csináltunk a fejünkből. Aztán meg csak zümmögünk, zakatolunk, hogyha a raktárba jön egy új információ. Tároljuk a tárolni valót, a láng meg alig-alig villan, ha találkozik két tekintet. Hamarosan bejelentik a mesterséges intelligencia meglétét a mesterséges intelligenciák. Mi biokémiai egységek mesterekké váltunk, megteremtettük az elektronikai egységeket, melyek szintén önálló gondolati visszacsatolásokra képesek. Nagy szó. Megkérdezték a tudomány egy jeles képviselőjét, milyen lesz a jövő számítógépe… – a tévében láttam: – Egy ilyen kicsike kis pontnyi – mutatta és nem láttam át a két ujja között. Nem lehet ez egy molekula, vagy atom, esetleg egy DNS? Nem lehet, hogy mi biokémiai robotok vagyunk, legalábbis a teremtett részünk. Minden a “pontból” épül fel… s a linearitás is pontok egymásutánja a tér és az idő járószalagjára fűzve. Örömöm határtalan, hogy az ember elkezdett foglalkozni a kristálytechnológiával.
A mutagén faktorokból csendesen szemlélhető, hogyan kapaszkodunk abba a hálóba, amelyet szociálisnak neveztünk el, s hogy a szinapszislehetőségeinket, hogyan cseréltük fel olyan dolgokra, melyeket a rozsda és a moly is meg tud emészteni. Azt hiszem, így lettünk fogyasztók, páciensek, betegek, egyedek… S így alkotunk tömeget…
A közeljövő színpadán el kell viselnünk, hogy hülyeségeink, csodáink, vélt érdekeink áldozatává váltunk és ez kényszerpályára vitt bennünket, melynek következtében felelőtlenség olyat ígérni, mely ennek a tendenciának tisztázás és megértés nélkül ellentmond. A tömegmegváltás érdeklődés hiányában elmarad, meg próbálkozott is vele már egy-két dimenziópionír. A tömegmegváltás elfogyott és nem is lehet kapni többé, ami van, az az alanyi jog. Ezek után, nem is nevezhetjük véletlennek azt, ami a mai korszakban kialakult. Nem tudom ez jó vagy rossz. Véletlenül van ez? Minden megközelítés dolga, s még csak annyit, hogy nem csak a jövőnk tartogat nekünk meglepetéseket. S nem a múltunk az amin akár le is lehet majd döbbenni. A jelenből kiindulva láthatjuk és élhetjük meg magunkat és józanságunkat.
Úgy vélem, a vélelem joga nem magyarázhatja meg a véletleneket, s csak azért, mert kevés információm van, illetve nincs elég rálátásom nincs is jogom véletlennek nevezni. – Vélhetőleg. Amikor megnyílik az ember, megnyílnak a morfogenetikus mezők, s elkezdenek áramlani az energiák. Tegyék meg azt a szívességet, hogy mindenki végiggondolja azt, hogy milyenek jelenpillanatban az érzelmei? Egyáltalán vannak-e most? S hogy általában jól érzik-e magukat a mindennapokban.
Amikor így felvillannak szituációs állapotaink, mindig energetikailag minősítünk. Ilyenkor, amikor utánagondolunk dolgoknak minden esetben valamilyen szintű hangolódás zajlik le, s mivel az időbeni rálátás biztosított, már nem olyan magasak a hegyek, nem olyan mélyek a völgyek, s csak a szépség és a viszontagság az, ami felsejlik. Valahogy ilyenkor a tér sem úgy hajlik már, s nekünk sem kell ugyanúgy törnünk össze, vagy magasztalódnunk fel. Ez már ilyenkor egy személytelenebb sík, s ahogy egy barátom mondotta volt: „Mi hol ilyenek, hol olyanok, de mindig ugyanazok vagyunk”.
Nem lehet, hogy a morfogenetikus mezők ugyanazok, mint az örök vadászmezők, csak más néven hívjuk? Ezeken a mezőkön nem lehet már csak legelni, ez a képzelet mezeje, a gondolatoké, a pszichikumé… Itt megtapasztalásokra épülnek a dolgok. Ez a mező létezik. Aztán létezik még a fogyasztói társadalom, a hangyák társadalma, a formák társadalma, a társadalom mezeje. Síkok, hogy egymást fenntartsák, s hogy cizellálódjanak. Hogy addig koptassák egymást tér és idő koordinátáiba rendeződött személyiség keresztjén, – míg fel nem ragyog a megértés drágaköve. És akkor az nem lehet, hogy ezek a dolgok a mai felgyorsult aggyal megismerhetőek? Van a megvilágosodásnak egy aranyos definíciója: „A megvilágosodás csupán csak annyi, hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk.”
Nincs itt valami összecsengés? Antony De Mello, azt mondja, a megvilágosodásba bele lehet szokni. És akkor ez lehet, hogy tanulható? És akkor az is lehet, hogy igazuk van még a hétköznapokban is a nirvanisztikus filozófiáknak? Hiszen szubatomi szinten már régen találkozott a vallás és a tudomány. Talán itt köszönhet jó nagyot az Einstein által is keresett mezőelmélet a gyakorlatban is. A tekintélyelv meg a hajnali ködben sem volt már hiteles, nem is beszélve erről, a szinte vakító, szubemócionális szikrarengetegről. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a pszichikum igencsak bontogatja a szárnyait, s valójában itt kezdődik emberi mivoltunk lényege…
Egy pillanatra visszautalva az előző bejegyzésre, még az az ács is mondhatta volna azt kétezer évvel ezelőtt, hogy sok dolog vagyon még égen és földön mit még most elmétek fölfogni nem volna képes… Kétezer éve még nem zizegett a tér és az idő ennyire… Ma már jóval nagyobb az agynak a kapcsolási sebessége, ma már nem kötelező csak ok-okozati rendszerben gondolkodni.
Biztos vannak mindannyiunknak olyan személyek az életünkben, akik már meghaltak, mégis érezzük, hogy jelenleg is a részeink… – időnként felmerülő gondolataink tárgyai. – Szóval gondoljuk el, itt vagyunk ebben a létezésben, hatunk… – mindenki hat egymásra, és egy halmazt alkotunk melynek sajátos rezgése, van. Ez a mi jelenlegi kollektív tudatunk, s ez jóval kiegyenlítettebb átlagban, mint a személyes érzelmi hullámmozgásunk. Egyébként a morfogenetikus mező egyenlő a kollektív tudattal, amit szerintem úgy ismerhetünk meg, hogy megismerjük azt, aki megismerheti. S valamiért ez sem véletlen.
Murzsicz András