Valóban irányítanak bennünket?

A történelem győztesek által reklámozott kezdetek és végek sorozata, és tisztán látható, hogy a törzsfejlődés és a kultúra szintjétől függetlenül megjelenik minden megmerevedett rendszernek az ellenpólusa. Ez a polaritásra, vagyis a fizikai síkú életszemléletre kivétel nélkül hat. Időben és térben értelmezhető információütközést, súrlódást hoz létre. Ezt nevezzük létezésnek. A jelenlegi rendszer fejlődési ütemterve is szintén magáért beszél, s a saját tökéletlenségünkre is nyugodtan következtethetünk ebből, hiszen elég, ha körbenézünk, józan szempontok szerint. Mert mindig is azt esszük, amit főzünk, ellenkező esetben, meg maximum a vonalainkra vigyázhatunk a gondolataink helyett. Nem véletlen, hogy Lao Ce is azt mondja, hogy egy bölcs még akkor is óvatos, ha egyedül van, s ehhez nem is kell még csak csordatagnak se lennie a ma emberének. Nagy kihívás ez mindannyiunk számára.

A létezésben ami megosztott, az mindig mulandó. A hagyományos gondolkodással rendelkező irányító hatalom, mindig olyan véget ér, amilyen a kezdete volt. A fizikai erő, hatalom viszonyítás rálátás nélkül egy elhajított kő tehetetlenségével halad az időben néhány évig, s az írott történelem néhány lapját fogja csupán betölteni. Aztán megemlíthető még egy erő, ami felülírja az emberi érdekből származó akaratot, s ez pedig akkor lehetséges, amikor belátjuk, hogy a legnagyobb erő, nem élni az erővel. – Igazából ez már valamilyen szolgálatról kellene hogy szóljon, de ehhez fel és nem le kell nőni. A lényeg, hogy csak az történik velünk, amit bevonzunk, de általában nem erről az oldaláról tárgyalják az ezoterikus irányzatok sem a “vonzás hatalmát”, de erre is kitérünk mindjárt.

Folytatva a dolgot, valamiféle okult tudással ruházzuk fel a még uralkodó, de már megosztottá vált lehetséges, feltételezett vezetés egyedeit, pedig csak sok esetben szertartásokat gyakorolnak, a valódi működési mechanizmusok ismerete nélkül. Bohóckodás ez, mint ahogy oly sok ezoterikus, meg szkeptikus körben látszik, mert itt is már csak sok esetben a cargo kultusz számít, meg hogy ideiglenesen valamilyen oldalra álljunk. Természetesen ez alól bőven van kivétel, s egyre több is lesz. Annak idején azt a jó tanácsot kaptam, hogy figyeljem meg, hogy az emberek mit tagadnak, és fogom tudni mit fognak egy idő múlva csinálni. Ha figyelmesen követjük a jelenlegi történelmünk változásait, akkor be kell látnunk, hogy valóban van a háttérben egy irányítás, ami valójában mozgatja a felszínen levő történéseket, akár embert, akár társadalmat vizsgálunk. Amennyiben ezeknek a változásoknak a valódi okait keressük, akkor csak egy tágabb gondolkodás adhat kielégítő magyarázatot. És ez a magyarázat meg kell, hogy haladja az ok-okozati rendszert. Ebből kifolyólag csak részben nevezhetőek okkult tudásnak azok a motívumok, melyek feltűnnek sok helyen, s melyek egy bizonyos földi hierarchiához köthetőek. Nos, ez az építőipari szakmunkás hierarchia bizonyítottan alárendelt szerepet játszik. S nem is kell messze menni ennek bizonyításához. Szaporodnak, érzik magukat szintén hol rosszul, hol jól, vannak érdekeik, ezeket szintén időbe ágyazzák, változnak, meghalnak, s ha van fémpénzük, akkor akár Ők is a szemükre tetethetnék, hogy bevágódjanak a révésznél. Minden változik, minden egy hatalmas ciklikus körforgásnak a része, mint ahogy a vízcsepp is mindig visszatér az tengerbe.

A világegyetem törvényei mindig felül írják azokat az ember által szőtt terveket, amelyek pusztán arra szolgálnak, hogy megteremtődjön az a pszichikai feszültség, mely a dimenzióváltáshoz elengedhetetlenül szükséges. Mindig is álmodoztak erős érdekcsoportok a hatalomról, de az idő mindig múlóvá tette ezeket a törekvéseket.

Valóban teremtettek vagyunk?

– Játszanak velünk, illetve Isteni szinten istenien játszunk, anyagi síkon zakatoló – jó esetben csak kettős – skizofréniánkkal. Játszani Homo Ludens-ként az tud a legjobban, aki a legjobban ismeri a játékszabályokat. Ezek mi, szubjektív tudattal rendelkező emberek, nem lehetünk, mert rengeteg kérdésünk van még Önmagunkkal kapcsolatban is. Ráadásul minél inkább megyünk bele a részletekbe, ezek a fránya kérdések annál inkább szaporodnak. Autonómiaként kaptuk a szabad akarat illúzióját. Az ember, mint organikus egység, egyik irányultsága a manifesztáció általi tapasztalatszerzés. Ezért “halmazati” megnyilvánulásait pontosan a valós tapasztalatszerzés szempontjából mentális szűrőkkel látja el. – Ez az agyunk, ami mint tudjuk meglehetősen barázdált. – Aztán mint a víztükör a sok csobogás után egyre kiegyensúlyozottabbá válik és ez csak olyankor lehetséges, ha végre megértik a tömegből a fejlődő képes egyedek, hogy az a boldogság, amit a vágyaink szintjén vagyunk csak hajlandóak értelmezni, az csak egy szappanbuborék. De azért sok mindent megteszünk, hogy tuti legyen a katarzis ezen színpadon. Természetesen szintén nem tudatosan.

Akik jelenleg vezetőknek, irányítóknak hiszik magukat, ismételten kihangsúlyozva szintén a saját transzverzálisan változó gondolataik, esetlegesen érzelmeik áldozatai. Ha valóban tisztában vagyunk azzal, hogy mit teszünk, akkor az visszacsatolásmentes lesz. – Mit is értünk ezalatt? Richard Bach Illúziók című könyvét  tudnám megemlíteni, ami talán nem súrolja a közérthetőség határát. Egy érdekes szemszöget, vagy szempontot taglal, amikor a rádióinterjú után azt az átlényegülési formát választja, hogy egy “barátjával” állapodik meg, hogy segítsen neki nagy dráma nélkül meghalni. Még gyermek koromban olvastam ezt a könyvet, s ami megmaradt belőle, az az, hogyha valóban tudatosan teszed azt, amit teszel, akkor nem borítod fel az egyensúlyt, misztikusan fogalmazva nem termelsz karmát. Nem szeretnék bátorítani senkit ilyen cselekedetre, hiszen valójában, maximum csak hihetjük, hogy közünk van a tudatossághoz. – Igazából arra szerettem volna célozni, hogy amikor az ember tisztába, illetve összhangba kerül a saját kozmikus missziójával akkor érzelmeken, érdekeken túl már jóval nagyobb a cselekvési szabadsága. Egy jóval közismertebb formában ez így hangzik; – Szeress és tégy amit akarsz. S mint tudjuk az érzelmeknek nem sok köze van a szeretethez. Ezzel rendkívüli módon tudunk szembesülni és nagyon sokáig csak azt a konzekvenciát tudjuk leszűrni, hogy sehol sem tartunk. Hiszen ebből mindig újabb és újabb mélységben kell vizsgáznunk, ha azt hisszük, hogy egyéni  érdekek szerint tervezhetünk .

A fentiekben, eddig a dolgok feltételezett tudatos oldalával foglalkoztunk, ám ezt nap mint nap ösztönösen is gyakoroljuk az egyén és a társadalom szintjén is.

Létezik egy szó: viktimológia. A Mendelsohn féle besorolásban az áldozatok és a bűnös közreműködésének mértéke szerint levő meghatározása a következő alapokra épül. Viktimológiai osztályozásának az alapja az áldozat és az elkövető közötti bűnösségi kapcsolat;
1. Teljesen ártatlan áldozat.
2. Az áldozat kevésbé bűnös, vagy tudatlanságával magyarázható az áldozattá válása.
3. Áldozat ugyanolyan bűnös, mint az elkövető-
4. illetve az önkéntes áldozat.
5. Az áldozat bűnösebb, mint az elkövető.
6. A legbűnösebb, illetve a kizárólagosan bűnös áldozat.

Egyébként F. Wertham is nagyon hangsúlyozza az áldozattan tudományának szükségességét. A viktimológia mint kifejezés, az áldozatok tudományos szintű tanulmányozását jelenti.

De legyen a lélekről is egy pár szó, ha már itt tartunk. Ha az utadon vagy, akkor áldás, ha nem akkor átok üzemmódban működik, s ez egyre nyilvánvalóbb lesz, ha még nem látszódna egyértelműen mindenki számára. Ugyanis annyira kufár üzemmódot kényszerítettünk rá a fizikai síkú orientációinkkal, hogy ennek a bilinek ki kell borulnia. Ki is fog, illetve egyre több olyan esemény, történés jelentkezik a mindennapjainkban, hogy sok embernek fogja ledobni az agya az ékszíjat. – Mondjuk erről becsületesen gondoskodik a média is, nem beszélve kissé elavult oktatási rendszerünkről. De ha belegondolunk, mégis tökéletes minden, mert ha dimenzióváltásnak illik most lennie, akkor nem is lehetne jobb, látványosabb az, – amihez képest be fog ez következni.

Akik igazán számítanak, azokat viszont pont a tudásuk árulja el. Őket viszont eszembe sem jut keresni a marionett bábuk között. Ezzel kapcsolatosan is van sok legenda, de csak néhány okult kutató jutott el a felismerésig, hogy a hagyományos létezésen túl létezik egy szellemi hierarchia, ami ennek a hatalmas forgószínpadnak nézősereget toboroz. Nem véletlenül manifesztálódott ennyi lélek, meg hát a tömegnek is mint fogalomnak telítődnie kell és nagyon sokan csak azért születtek, hogy az egonak, mint provinciális idegrándulásnak a korlátait megtapasztalják a jól bevált időtlenséghez képest. Kozmikus szinten értelmezve, – higgyük el, hogy biokémiai reakcióink nem egyenlőek a világfájdalom fogalmi szerkezetével. Az igazi hatalomhoz semmi köze nincsen egyetlenegy gondolkodó embernek sem. Még a Bidermájer teadélutánjain is csak néznek, hogy mennyi mindennel vádolják Őket. Van köztük olyan is amelyik még büszke is arra, hogy mennyire okosnak, esetleg gonosznak tartják őket az összeesküvés elméletben hívők táblahordozó élharcosai.

Szóval valóban irányítanak bennünket?

Szimplán annyiról szól a dolog, hogy minden Földfelszínen tartózkodó ember, közösség asszisztál, hogy valami nagy dolog történjen, s ez nem megy vajúdás nélkül. Bensőnk kivetülése az amit látunk, s lehetőség, hogy kibontakozzon az, amiben állítólag Isten képmására vagyunk teremtve. A nyílvessző sem repül addig, míg nincs megfeszítve az íj. És vajon meddig ülünk fel annak, hogy csak kívül találjunk ellenséget? Szent Ágostont, amikor megkísértette az “ördög” csak annyit mondott Neki: – Te is csak általam létezel. Ahogyan látok, amit látok, az mélyebbre kell, hogy mutasson, mint a felszín, vagy mint a szem, – de rajta keresztül. A hangolódás, a rezonanciák összhangzattana mind, mind belülről fakad. Kereshetünk kívül utálni valót, de ez csak arról árulkodik, hogy belül nem érezzük magunkat jól.

És ez az, amiből mindig felébredünk. Ha máskor nem is, de abban a bizonyos útólsó órában biztos. S ahogy a fáma mondja a megvilágosodás csupán csak annyi, hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk. A valódi irányítás és a dimenzióváltás is meg pusztán arról szól, hogy azt amit esetleg már tudunk, azt hogyan éljük meg, hiszen lassan a vízcsapból is ez folyik.

Murzsicz András

Az emlékezet régebbi, mint mi magunk…

Ez az írás, egyfajta hozzáállást tükröz, illetve erre a hozzáállásra szeretné felhívni a figyelmet. – Nagyon sok “részterület kutató” féltékenyen őrzi a nimbuszát és ez nagyon klassz dolog, mert mégis adott a felébredés lehetősége nekik is. Mindig is az volt. De választhatjuk a kihalást is – csak fent kell tartanunk beszűkült figyelmünket, alul-vezérelt érdekeinket szem előtt tartva. Jó lenne tudomásul vennünk, hogy erre a játszótérre, amit fizikai síknak nevezünk – tanulni, emlékezni jövünk és nem felejteni.

Nem állítjuk, hogy mindent elhiszünk, a humán tudomány sokkal szerteágazóbb, mint amilyennek mi ismerjük. Ha minden tényt tekintetbe vesz, ha semmit sem zár ki, és ha minden előítélet nélkül hajlandó tekintetbe venni minden feltevést, amelyeket e tények sugallnak, az antropológia Darwinja vagy Kopernikusza merőben új tudományt fog alkotni, feltéve, ha mindezen kívül állandó kapcsolatot teremt a múlt objektív tanulmányozása és a parapszichológia, fizika, vegytan, matematika modern ismereteinek legfontosabb pontjai közt. S talán oda fog kilyukadni, hogy az értelem mindig lassú fejlődése, a tudás mindig araszoló haladása nem cáfolhatatlan gondolat, hanem inkább tabu, amelyet mi magunk állítottunk, hogy az emberiség történetében csakis mai magunkat tudhassuk haszonélvezőnek. Miért ne lett volna a régi civilizációkban egy-egy ugrásszerű fejlődés, amely lehetővé tette, hogy szinte minden ismeretanyag napvilágra kerüljön? Olykor ugye, az ember életében van egy hirtelen megvilágosodás, egy varázslatos megérzés, a lángelme felvillanása; miért ne fordulhatott volna elő ugyanez többször is az emberiség életében? Nem esünk-e abba a hibába, hogy néhány ilyen pillanat emlékét hamisan mitológiának, legendának, varázslatnak tulajdonítjuk?

Tíz éve a múltkutatást megkönnyítik a radioaktivitáson alapuló új módszerek, továbbá a világkép fejlődése. S ebből két csodálatos tény következik:
1. A Föld állítólag egyidős a világegyetemmel. Vagyis körülbelül 4500 millió éves. A Nappal egy időben vagy még előtte keletkezett, hideg részecskék összesűrűsödése révén.
2. Az ember, amilyennek mi ismerjük, a homo sapiens állítólag csak 75 000 éve létezik. Ez a rendkívül kurta idő elegendő volt arra, hogy előemberből emberré váljon. E helyt két kérdést bátorkodunk feltenni:

a) Ez alatt a 75000 év alatt az emberiség ismert-e a miénken kívül más műszaki civilizációt? A szakértők kórusban felelik, hogy nem. De korántsem nyilvánvaló, hogy meg tudnak különböztetni valamely műszert egy ún. kultikus tárgytól. Ezen a téren a kutatás még el sem kezdődött. Pedig zavarba ejtő kérdések merülnek fel. 4500 millió éven át egyetlen mutáció? Meglehet.
De miért volna ez bizonyos? Miért ne lehetett volna több fejlődési szakasz már e 75 000 év előtt? Talán másfajta emberek vagy inkább másfajta gondolkodó lények jelenhettek meg és tűnhettek el? Talán nem hagytak hátra olyan nyomokat, amelyeket mi észlelni tudnánk, de esetleg emlékük él a legendákban. „A mellszobor túlélte a várost”: emlékük tovább élhet elsüllyedt civilizációjuk energiafejlesztőiben,    gépeiben,    emlékműveiben. Emlékezetünk talán sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint a saját létezésünk, sőt egész fajtánk létezése: Vajon milyen távoli lenyomatokat őriznek kromoszómáink és génjeink?

„Honnan tudod, emberi lélek, honnan tudod?…”

A régészetben minden megváltozik. Civilizációnkban gyorsabban áramlanak az adatok, és a földgolyó felszínének egészén tett megfigyelések, összegyűjtve, összevetve, nagy rejtélyekbe torkollanak. 1958 júniusában a Smithson Intézet közli  az  Amerikában,  Indiában,  Oroszországban  elért eredményeket. A Mongóliában, Skandináviában, Ceylonon, a Bajkál-tó környékén, valamint a szibériai Léna felső folyásánál végzett ásatások során pontosan egyforma csont- és kőtárgyakat fedeztek fel. Az eszkimóknál azonban nem található meg a leletekre jellemző kézműves módszer. A Smithson Intézet tehát úgy véli, azt a következtetést kell levonnia, hogy tízezer évvel ezelőtt az eszkimók Közép-Ázsiában, Ceylonon és Mongóliában éltek. Állítólag egyszer csak váratlanul Grönlandra menekültek. De miért? Hogyan határozták el ezek a primitív emberek hirtelen és egy időben, hogy elhagyják földjeiket, és mindannyian a bolygónak ugyanarra a mostoha pontjára menekülnek? Egyébként is, hogy jutottak oda? Akkor még nem tudták, hogy a Föld gömbölyű, és hírből sem ismerték a térképet. Meg aztán elhagyni Ceylont, e földi paradicsomot? Az intézet nem felel e kérdésekre. Nem akarjuk senkire rákényszeríteni a mi feltevésünket, és csakis azért fogalmazzuk meg, mert a nyitott szellem hívei vagyunk: tízezer évvel ezelőtt valamilyen felsőbb civilizáció tartotta hatalmában a Földet. A sarkvidéken deportációs területet jelölt ki. És mit mond az eszkimó folklór? Arról regél, hogy az idők kezdetén óriási acélmadarak szállították ide a néptörzseket. A XIX. századi régészek minden erejükkel be akarták bizonyítani e „fémmadarak” képtelen voltát. És mi?

A Smithson Intézetéhez hasonló munkát még sehol sem végeztek, pedig akadnak pontosabban meghatározható tárgyak is. Például a lencsék. Irakban és Közép-Ausztráliában találtak optikai lencséket. Vajon egy forrásból, ugyanabból a civilizációból származnak? Egyetlen modern optikus véleményét nem kérték ki. Ami civilizációnkban úgy húsz éve minden optikai üveget cérium-oxiddal csiszolnak. Tízezer év múlva, ha ezeket az üvegeket színképelemzéssel megvizsgálják, az eredmény bizonyíték lesz arra, hogy a Földön egyetlen civilizáció létezett. És ez igaz is lesz.
Ha más szemszögből vizsgálnók a világ múltját, effajta tanulmányok születhetnének. Adná isten, hogy könnyed és hiányos tényanyagú írásunk néhány még friss gondolkodású fiatalembernek azt az ötletet sugallja, hogy vállalkozni kéne erre az őrült munkára, amelynek nyomán talán egy napon meglelnénk a régi okok kulcsát. Nagyon kevés régész jártas a tudományokban és a technikában. Még kevesebben vannak azok, akik legalább annyit belátnának, hogy egy-egy technikai kérdés többféleképpen megoldható, és hogy vannak gépek, amelyek nem hasonlítanak azokra a szerkezetekre, amelyeket mi gépnek nevezünk: nincs kapcsolójuk, hajtókarjuk, fogaskerekük. Különleges tintával megfelelően preparált papírra vetett pár sor lehet elektromágneses hullámokat vevő készülék. A radarhullámok keltésére egyszerű rézcső is megteszi. A gyémánt kitűnően jelzi az atom- és kozmikus sugárzást. A kristályok nagyon bonyolult lenyomatokat tudnak befogadni. Lehetséges, hogy egész könyvtárak rejtőznek néhány kis csiszolt kőben? Ha ezer év múlva a mi civilizációnk eltűnik, és a régészek, mondjuk, magnószalagot találnak, mit kezdenek vele? Honnan fogják tudni, hogy üres szalagról van szó, vagy felvettek rá valamit?

Napjainkban már-már felfedeztük az antianyag meg az antinehézkedés titkait. És vajon holnap e titkok gyakorlati felhasználásához nehéz szerkezetre lesz szükség, vagy ellenkezőleg, zavarba ejtően könnyűre? A fejlődő technika nem válik bonyolultabbá, hanem egyszerűsödik, olyannyira csökkenti a berendezést, hogy végül alig látható. Kaldeus varázslat című könyvében Lenormand egy az Orpheusz-mítoszra emlékeztető történetet elbeszélve azt írja: „A régmúlt időkben On papjai hangok segítségével vihart keltettek, és templomaikat felépítendő, akkora köveket emeltek a levegőbe, amilyeneket ezer ember sem tudna megmozdítani.” Walter Owen pedig: „A hangrezgés erő… A kozmikus művet rezgések tartják fenn, amelyek egyúttal meg is semmisíthetnék.” Ez az elmélet nem esik messze a modern felfogásoktól. A holnap fantasztikus lesz: ezt mindenki tudja. De talán duplán is az lesz, megszabadít bennünket attól a gondolattól, hogy a tegnap alpári volt.

Louis Pauwels – Jacques Bergier

“Véletlen” mezők

A létezésben van egy térháló is, ami egy kicsit stabilabb, mint a szociális háló. Ez a térháló, Önmagukat ismerő koordinátákból áll. Egyéniségekből, kik a kreativitást, az etikát választják létük értelmének. Kik korlátok nélkül kíváncsiak a létezés titkaira, s arra hogy valójában, hogyan működünk. Ez az a félanyagi, pszichikai dimenzió, amely újra kollektív szinten is jobban meg van világítva, s amely meghódításra vár, vagy a ráébredésre,-  ezt mindenkinek magának kell eldöntenie.

A létezés egy újabb nagy korszakát bejárva újra ahhoz a ponthoz érkezünk, amikor találkozhatunk Önmagunkkal és ez az a koordinátaháló, amelyre térben és időben felépül a személyiségfókuszunk és az énképünk. Lehet a pók, ezt a térhálót mutogatja nekünk évezredek óta? Szakaszokra nekünk van szükségünk, de a ciklikusság helyett, az elme időhöz köthető mulandóságához voltunk képesek igazítani, s melyeket a természetből lestünk el, s amely természettől ma már elég rendesen eltávolodtunk – természetesen. Itt állunk, hol a part szakad kétségbeesetten ülünk a pozícióinkban, s úgy fekszünk le, hogy már nem halljuk a csendet. Van egy film, melynek a címe: Élet.  Ha most itt tartasz, akkor még nincsen vége a filmednek. Gondolkozzunk el, hogy milyen befejezést szeretnénk, hogyan lenne jó eltávozni ebből a fizikai síkú valósághalmazból. A mutáció ugrásszerű változást jelent. Az embernek a gondolkodása révén kialakult vágy és félelemrepertoár azt sugallja, hogy majd… – ezután változom egy kicsit, hiszen a változás mindig előállhat váratlan dolgokkal is. Aztán meg ha tele lesz a  hócipő, persze, hogy ugrásszerű a változás. S biztos, ami biztos jól bebiztosítjuk magunkat.

Egyszerűen kikényszerítjük, hogy anomáliákon keresztül taníttassuk meg magunkkal a világegyetem és az élet tiszteletét. Sok kultúra létezett már és sok kultúra van, mint ahogy ezután is fog születni. S ha csak a természetből merítenénk látnánk mennyi, de mennyi képesség, érzékelésvariáció van. Tanulni elfelejtettünk. Kitaláltuk magunknak az iskolákat, raktárakat csináltunk a fejünkből. Aztán meg csak zümmögünk, zakatolunk, hogyha a raktárba jön egy új információ. Tároljuk a tárolni valót, a láng meg alig-alig villan, ha találkozik két tekintet. Hamarosan bejelentik a mesterséges intelligencia meglétét a mesterséges intelligenciák. Mi biokémiai egységek mesterekké váltunk, megteremtettük az elektronikai egységeket, melyek szintén önálló gondolati visszacsatolásokra képesek. Nagy szó. Megkérdezték a tudomány egy jeles képviselőjét, milyen lesz a jövő számítógépe… – a tévében láttam: – Egy ilyen kicsike kis pontnyi – mutatta és nem láttam át a két ujja között. Nem lehet ez egy molekula, vagy atom, esetleg egy DNS? Nem lehet, hogy mi biokémiai robotok vagyunk, legalábbis a teremtett részünk. Minden  a “pontból” épül fel… s a linearitás is pontok egymásutánja a tér és az idő járószalagjára fűzve. Örömöm határtalan, hogy az ember elkezdett foglalkozni a kristálytechnológiával.

A mutagén faktorokból csendesen szemlélhető, hogyan kapaszkodunk abba a hálóba, amelyet szociálisnak neveztünk el, s hogy a szinapszislehetőségeinket, hogyan cseréltük fel olyan dolgokra, melyeket a rozsda és a moly is meg tud emészteni. Azt hiszem, így lettünk fogyasztók, páciensek, betegek, egyedek… S így alkotunk tömeget…
A közeljövő színpadán el kell viselnünk, hogy hülyeségeink, csodáink, vélt érdekeink áldozatává váltunk és ez kényszerpályára vitt bennünket, melynek következtében felelőtlenség olyat ígérni, mely ennek a tendenciának tisztázás és megértés nélkül ellentmond. A tömegmegváltás érdeklődés hiányában elmarad, meg próbálkozott is vele már egy-két dimenziópionír. A tömegmegváltás elfogyott és nem is lehet kapni többé, ami van, az az alanyi jog. Ezek után, nem is nevezhetjük véletlennek azt, ami a mai korszakban kialakult. Nem tudom ez jó vagy rossz. Véletlenül van ez?  Minden megközelítés dolga, s még csak annyit, hogy nem csak a jövőnk tartogat nekünk meglepetéseket. S nem a múltunk az amin akár le is lehet majd döbbenni.  A jelenből kiindulva láthatjuk és élhetjük meg magunkat és józanságunkat.

Úgy vélem, a vélelem joga nem magyarázhatja meg a véletleneket, s csak azért, mert kevés információm van, illetve nincs elég rálátásom nincs is jogom véletlennek nevezni. – Vélhetőleg. Amikor megnyílik az ember, megnyílnak a morfogenetikus mezők, s elkezdenek áramlani az energiák. Tegyék meg azt a szívességet, hogy mindenki végiggondolja azt, hogy milyenek jelenpillanatban az érzelmei? Egyáltalán vannak-e most? S hogy általában jól érzik-e magukat a mindennapokban.
Amikor így felvillannak szituációs állapotaink, mindig energetikailag minősítünk. Ilyenkor, amikor utánagondolunk dolgoknak minden esetben valamilyen szintű hangolódás zajlik le, s mivel az időbeni rálátás biztosított, már nem olyan magasak a hegyek, nem olyan mélyek a völgyek, s csak a szépség és a viszontagság az, ami felsejlik. Valahogy ilyenkor a tér sem úgy hajlik már, s nekünk sem kell ugyanúgy törnünk össze, vagy magasztalódnunk fel. Ez már ilyenkor egy személytelenebb sík, s ahogy egy barátom mondotta volt: „Mi hol ilyenek, hol olyanok, de mindig ugyanazok vagyunk”.
Nem lehet, hogy a morfogenetikus mezők ugyanazok, mint az örök vadászmezők, csak más néven hívjuk? Ezeken a mezőkön nem lehet már  csak legelni, ez a képzelet mezeje, a gondolatoké, a pszichikumé… Itt megtapasztalásokra épülnek a dolgok.  Ez a mező létezik. Aztán létezik még a fogyasztói társadalom, a hangyák társadalma, a formák társadalma, a társadalom mezeje.  Síkok, hogy egymást fenntartsák, s hogy cizellálódjanak. Hogy addig koptassák egymást tér és idő koordinátáiba rendeződött személyiség keresztjén, – míg fel nem ragyog a megértés drágaköve. És akkor az nem lehet, hogy ezek a dolgok a mai felgyorsult aggyal megismerhetőek? Van a megvilágosodásnak egy aranyos definíciója: „A megvilágosodás csupán csak annyi, hogy a halálunk előtt már tudjuk azt, amit a halálunk után egyébként is tudunk.”

Nincs itt valami összecsengés? Antony De Mello, azt mondja, a megvilágosodásba bele lehet szokni. És akkor ez lehet, hogy tanulható? És akkor az is lehet, hogy igazuk van még a hétköznapokban is a nirvanisztikus filozófiáknak? Hiszen szubatomi szinten már régen találkozott a vallás és a tudomány. Talán itt köszönhet jó nagyot az Einstein által is keresett mezőelmélet a gyakorlatban is. A tekintélyelv meg a hajnali ködben sem volt már hiteles, nem is beszélve erről, a szinte vakító, szubemócionális szikrarengetegről. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy a pszichikum igencsak bontogatja a szárnyait, s valójában itt kezdődik emberi mivoltunk lényege…

Egy pillanatra visszautalva az előző bejegyzésre, még az az ács is mondhatta volna azt kétezer évvel ezelőtt, hogy sok dolog vagyon még égen és földön mit még most elmétek fölfogni nem volna képes… Kétezer éve még nem zizegett a tér  és az idő ennyire… Ma már  jóval nagyobb az agynak a kapcsolási sebessége, ma már nem kötelező csak ok-okozati rendszerben gondolkodni.

Biztos vannak mindannyiunknak olyan személyek az életünkben, akik már meghaltak, mégis érezzük, hogy jelenleg is a részeink…  – időnként felmerülő gondolataink tárgyai. – Szóval gondoljuk el, itt vagyunk ebben a létezésben, hatunk…  – mindenki hat egymásra, és egy halmazt alkotunk melynek sajátos rezgése, van.  Ez a mi jelenlegi kollektív tudatunk, s ez jóval kiegyenlítettebb átlagban, mint a személyes érzelmi hullámmozgásunk. Egyébként a morfogenetikus mező egyenlő a kollektív tudattal, amit szerintem úgy ismerhetünk meg, hogy megismerjük azt, aki megismerheti. S valamiért ez sem véletlen.

Murzsicz András

Meddig jöhet le az Isten

Jellemző hozzáállás, hogy egy pszichikai vagy mentális valóságot, melyek  az embert Magát is működtetik, – próbáljuk fizikai törvényszerűségeknek megfeleltetni. Kozmikus értelemben az ember szellemi kinyílása ezt a tendenciát megfordítja. Ez a Dimenzióváltás alapja.

Hogyan?

“A dimenzió jóga több analógiát tartalmaz régi rendszerek elmélyedési skálájával. Megállapítható azonban, hogy az antik változat és az új módszer között lényeges eltérések vannak. Mindenekelőtt ilyenek:
l. A dimenzió-jóga erőlködésmentes.
2. A változások a tudat hangolódásával egyidejűek.
3. A siddhik a magasabb dimenzióba való behatolással egyidejűleg jelentkeznek.
4. Magasabb rendfokozatú létsík azonnal mágikus energiákat szabadít fel.
5. Ezekkel azonban nem lehet visszaélni, mivel a dimenzióenergia csak saját síkján aktív.
6. A morális biztosítékok eleve adva vannak.

Újszerűen hat a negyedik és ötödik pont, minthogy az a sok ezer éves mágia és jóga legfőbb veszélyét kiküszöböli.

A régi rendszerben pl. a sakti jóga azáltal vált aggályossá, hogy az operátor magasabb kozmikus síkok energiáit próbálta kultikus manőverek révén alacsonyabb síkokra levonzani, s az alacsony nívóra transzformált erővel azután tetszés szerint lehetett elbánni /siddhi azaz energetikai többlet, melyet a gyakorló, vagy aszkézist folytató, a párhuzamos síkokon halmozott fel/. A dimenziópraxis ezzel szemben az operátort emeli magasabb síkra, s a felszabadult erők is kizárólag ezen a síkon érvényesülnek. A dimenzióváltás gyakorlati keresztülvitelének sikerét mindig csodás könnyűség érzet, extázishoz hasonló lebegési tudat kíséri. Az utazó kolosszális erők birtokában érzi magát, és ami a legcsodálatosabb, egészen elvész, lemarad az a képesség, hogy a kapott nagyszerű energia-kvalitásokat az alsóbb síkokon valami értéktelen ügy szolgálatába állítsa. Felszabadult ideonhullámok és pszichonkvantumok annál jobban eltávolítanak a szokványos földi céloktól, minél nagyobb a frekvenciájuk. Ezért a hiányért bőségesen kárpótolja a dimenzióutazót a megismert új célok és lelkiállapotok sokfélesége, gazdagsága és az érzések összehasonlíthatatlan intenzitása.”

Wictor Charon

A dolgok önmagukért beszélnek. Vagy hallgatnak, és ez biztos… Biztos, az is, hogy, a változásnak, nincs szüksége bizonyítékokra, s ezt az “állandó változást” időtlenül, mindig Istennek hívtuk.  Ahogy Marx mondta,: “az embernek szüksége van arra, hogy valamiben higgyen, s ezt a valamit elnevezte, istennek”. Ezt, a valamit, ezt, a dolgot, még kívül, nem találta meg senki, s aki meg beszélt róla, az mind belső meggyőződésből tette ezt, a saját leképező, képességének függvényében. Egyéniségnek nevezzük, azt az állapothordozót, aki kiszállt már a “megfelelni és megfeleltetni vágyás” játék körforgásából. Viselkedését, tulajdonsághalmazát és eszközkészletét belső igény motiválja. Nem tudom megmutatni a gondolataimat, mint ahogy senki sem tudott újjal mutogatni, a Jóistenre sem. – Így hát nem vádolom, az istent sem, a teremtéssel. Teremteni, MI, teremtünk, de „ciklikus áldozatokként”, időnként, a térrel találkozva, nehéz ennek, meglátni a felelősségét. Viszont, emlékezni, azt lehet. Lehet emlékezni, a szabad akaratra, mely szerintem ott kezdődik, és ott végződik, hogy addig lehetünk hülyék, ameddig van energiánk, akarni, egy adott személyiségkép, tükrében. Mit jelent, az, hogy hülye? – Valami, olyasmit, ami nem normális…

Sajnos, vagy nem sajnos, manapság a normális, mint szó, a “közösségi közmegegyezésen alapuló révület” szerint, csupán csak átlagossá degradálódott. Szóval, ha a szó, hogy átlagos, feltételez átlagtól eltérő amplitúdókat is, ebben a tér-idő kontíniumban, akkor csupán, a tudományosságnak is megfelelő kijelentést tettem. A társadalom egyénekre épül, viszont, az egyéniségek kialakulását, nem igazán segíti. Nem is igazán segítheti, hiszen természetes, hogy védjük, óvjuk, szeretteinket, ha egy kicsit is „mások”, s próbáljuk visszaterelgetni, a saját, megszokott biztonsági kereteink, közé. Te se menj arra, – mondogathatjuk, az ismeretlen, veszélyes, és bizonytalan, s el sem gondolkodunk azon, hogy ahhoz, hogy ma itt tartsunk, ahol tartunk, ahhoz, a gondolkodó embernek, a képességeit, használnia kellett, s nem elfojtani.

S, hát, mint tudjuk, az Egy-éniségek privilégiuma, hogy rendelkezzenek amplitúdókkal. S ahhoz hogy a valóban kielégítő közepet megtaláljuk, ahhoz ismernünk kell, mi az hogy,  lent, s  fent. Ismernünk kell, az ismeretlent, vagy legalább is nyitottnak kell lennünk, a világ újszerű impulzusaira. A fejlődést, az is mutatja, hogy már nem a barlangba ülünk a tűz körül.
Az, a dolog, ahol meg, a tér, találkozik, az idővel, az, isteni! Az istenek dolgai mindig is érdekelték, az embereket. A dolgos emberek Önmagukon is dolgoznak, nem csak a technológián. Lassan megteremtjük a gondolkodó gépeket, s még alig foglalkoztunk azzal, aki megteremtette őket. Azaz a saját teremtő mivoltunkkal. Nem csak bután végiggyalogolva az életen, keresni kezdjük a valódi válaszokat.
– Kalandos dolgokon megyünk keresztül.
– A szellem kalandozásai ezek.
A psziché gondolatvilágában ismerjük meg a dolgokat, és felismerve a saját teremtettségünk működési mechanizmusait, válhatunk igazán teremtővé. Nem tudom mi a világosodás, ha hangosan gondolkodom róla, akkor talán azt mondanám, hogy annyi információ áraszt el, hogy eszembe sem jut torzítani, vagy árnyékolni a “minden pontból áradót”. – Manapság megvilágosodás számba megy, ebben a káoszban ha valaki képes megbékélni a világgal, és önmagával. Meg tudjuk világítani, a létezés működési mechanizmusait, megválasztva a legmegfelelőbb eszközöket, melyekkel megismerhetjük létezésünket.

Egyre, inkább nő, azoknak a létszáma, akik, ismerik a létet. – Így léteznek, a mindennapokban…  Ők már felelősek azért, hogy, hogyan léteznek.
Ők  az Egy-éniségek! És ennél  Isten már lejjebb nem jöhet.

Murzsicz András