A következő írás a hatvanas években született. Az aktualitása viszont, – talán sokaknak nem meglepő módon, de ma is érvényes. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mint ahogy arra sem lehet kötelezni senkit, hogy elcsendesedjen, ha zakatoló agya éppen készül ledobni az ékszíjat.
Ajánljuk figyelmetekbe!
“… Továbbra is úgy gondolom, nincs ennél fontosabb kutatás. Mi megpróbálunk külső eszközök segítségével úgy fogalmazni, mint a XX. század második felének embere. Természetesen a „szakemberek” szemében úgy fogunk festeni, mint a barbárok. Hahó! – mert valóban kissé barbárok vagyunk. Úgy érezzük, hogy mai világunkban új lélek van születőben, a föld új korának megfelelően. Úgy próbáljuk megközelíteni „az éber állapot” valószínű létezését, hogy nem leszünk sem teljesen vallásosak, sem teljesen ezoterikusak vagy költőiek, sem teljesen tudományosak. Egy kicsit mindez benne lesz a megfogalmazásban, de a szakterületek egyensúlyát nem ígérjük. Ilyen a reneszánsz: egy üstben összekeveredve rotyognak a teológusok, a tudósok, a varázslók és a gyerekek módszerei.
1957-ben, egy augusztusi reggelen özönlöttek az újságírók egy Londonból Indiába tartó hajó indulásához. Egy ötvenes, jelentéktelen külsejű úr és hölgy szállt be. A nagy biológus J. B. S. Haldane volt, aki felesége kíséretében örökre búcsút mondott Angliának. – Elegem van ebből az országból és sok mindenből, ami ebben az országban történik – mondta békésen. – Példának okáért az egyre növekvő amerikanizálódás. Új országba megyek, új gondolatokat keresni és szabadon dolgozni. Így kezdődött új szakasza a kor egyik legkülönösebb alakjának pályafutásában. J. B. S. Haldane puskával a kezében védte Madridot a francoisták ellen. Belépett az angol kommunista pártba, azután a Liszenko-ügy miatt összetépte a tagkönyvét. És most Indiába ment igazságkereső útra. Harminc éven át borzolta a kedélyeket akasztófahumora. Károly király lefejezésének évfordulóján -amely felszította a régi ellentéteket – azt felelte egy napilap kérdőívén: „Ha I. Károly geránium lett volna, mind a két része életben marad.”
Miután az Ateista Klubban heves beszédet mondott, levelet kapott egy angol katolikustól, aki biztosította, hogy „őszentsége nem ért egyet”. Átalakítva ezt a tiszteletteljes megszólítást, azt írta a hadügyminiszternek: „ővadsága”, a légügyi miniszternek: „ősebessége”, a racionalista liga elnökének pedig: „őkegyetlensége”. Ezen az augusztusi reggelen „baloldali” munkatársai bizonyára nem sajnálták, hogy elutazik. Mert Haldane pártolta ugyan a marxista biológiát, de bőszen hirdette, hogy ki kell terjeszteni a tudományos kutatás területét, jogot formált arra, hogy megfigyelhesse a racionalista szellemnek ellentmondó jelenségeket. Egykedvű hányavetiséggel felelt nekik: „A vegy-fizikában azt tanulmányozom, ami valóban furcsa, de semmit sem hagyok figyelmen kívül másutt.”
Már hosszú ideje sürgette, hogy a tudomány módszeresen kutassa a misztikus éberség fogalmát. Noha alapjában véve a hivatalos álláspontot képviselte, Az ember egyenlőtlensége és A lehetséges világok című könyveiben már 1930-ban kijelentette, hogy a világegyetem sokkal különösebb, semmint gondolnánk, és hogy tudományos kutatás tárgyává kell tenni a költői vagy vallásos vallomásokat a felsőbbrendű tudat éber állapotáról. Egy ilyen embernek az a végzet jutott, hogy Indiába hajózzon, és nem lepődünk meg, ha következő munkái olyasmivel foglalkoznak, mint az „Elektroencefalogram és a miszticizmus” vagy „A tudat negyedik állapota és a széngáz metabolizmusa”. Kitelik egy olyan embertől, akinek életművében már benne van egy „Tanulmány a tizennyolc dimenziós űr alkalmazásáról a genetika lényeges kérdéseiben”. Hivatalos lélektanunk kétféle tudati állapotot vesz tudomásul: álom és ébrenlét. De az emberiség kezdetétől napjainkig rengeteg tanúbizonyság van arról, hogy létezik az ébrenlét állapotánál magasabb rendű tudati állapot. Haldane minden bizonnyal az első modern tudós volt, aki elhatározta, hogy tárgyilagosan vizsgálja a szupertudat fogalmát.
Éppúgy, mint Haldane, mi is távol maradtunk a régi spiritualisták és materialisták közt folyó vitától. Mert ez a modern magatartás. Nem pedig a vita fölött állni. Nincs fölötte, sem alatta: ennek a vitának se füle, se farka. A spiritualisták hisznek a magasabb rendű tudati állapotban. Úgy vélik, ez a biztosítéka a lélek halhatatlanságának. A materialisták rögtön toporzékolni kezdenek, mihelyt szóba kerül, és Descartes-ot lobogtatják. Sem egyik, sem másik nem vizsgálja közelebbről, nyitott szellemmel. Pedig kell lennie valamilyen módszernek e kérdés tisztázására. Egyfajta realista módszernek, már ahogyan mi értelmezzük ezt a kifejezést: integrál-realizmusra gondolunk, vagyis arra, hogy a valóság fantasztikus jelenségeit is tekintetbe veszi. Még az is lehet, hogy ez a régi vita csak látszólag filozófiai. Még az is lehet, hogy nem más, mint olyan emberek közti vita, akik alapvetően másképpen reagálnak egy-egy természeti jelenségre. Olyasmire gondolunk, mint, mondjuk, egy házastársi vita: az úr imádja a szelet, a hölgy gyűlöli. Kétféle embertípus közti összeütközés: ami aztán soha az életben nem fogja megvilágítani az elménket! Ha csakugyan így van, úristen, elvont csatározásra vesztegetett idő! Es mennyire igazunk van, ha ettől a vitától távol tartjuk magunkat, helyette „vad” szellemmel közelítjük meg az éber állapot kérdését.
Lássuk a feltevést!
Az álomból az ébrenlétbe történő átmenet egypár módosulást okoz a szervezetben. Például: megváltozik az artériás vérnyomás, módosul az idegfluidum. Ha létezik, amint mi gondoljuk, másik állapot, nevezzük a szuperébrenlét állapotának, felsőbbrendű tudati állapotnak, az átmenetet itt is különféle átalakulásoknak kell kísérnie. Mármost tudjuk, hogy vannak emberek, akiknek az álomból felmerülni fájdalmas vagy legalábbis rettentően kellemetlen. A modern orvostudomány számol ezzel a jelenséggel, és az ébredési reakció alapján két embercsoportot különböztet meg. Mi a szupertudati állapot, mi a valóban éber tudat? Azok az emberek, akik tapasztalták, visszatérve nehezen tudják leírni. A nyelv részben csődöt mond, nem tudja szavakba foglalni. Tudjuk, hogy akarattal el lehet érni. A misztikusok minden gyakorlata erre a célra összpontosul. Azt is tudjuk, hogy – amint Vivekananda mondja -lehetséges, „hogy egy ember, aki nem ismeri ezt a tudományt (a misztikus gyakorlatok tudományát), véletlenül eljuthat ebbe az állapotba”. Az egész világ költészetében hemzsegnek a leírások az ilyesféle hirtelen megvilágosodásról. És hány meg hány ember, akik sem nem költők, sem nem misztikusok, érezte már a másodperc törtrészére, hogy súrolja ezt az állapotot?
Hasonlítsuk össze ezt a különös, kivételes állapotot egy másik kivételes állapottal. Az orvosok és a pszichológusok kezdik tanulmányozni az emberi lény viselkedését a súlytalanság állapotában való zuhanáskor, mert a hadseregnek szüksége van rá. A gyorsulás meghatározott fokán túl megszűnik a nehézkedés. A kísérleti repülő utasa zuhanórepülésben néhány másodpercig lebeg. Az a tapasztalat, hogy némelyik utas zuhanás közben földöntúli boldogságot érez. Míg mások földöntúli szorongást, iszonyt.
Nos, lehet, hogy az átmenet – vagy valami ahhoz hasonló – a közönséges éber állapot és felsőbbrendű (illuminatív, mágikus) tudati állapot közt valamilyen finom változásokat okoz a szervezetben, van, akinek ezek kellemetlenek, van, akinek kellemesek. A tudati állapotokkal foglalkozó fiziológiai kutatás még gyermekcipőben jár. A hibernáció révén kezd némi haladást elérni. A felsőbbrendű tudati állapot fiziológiája néhány kivételtől eltekintve még nem keltette fel a tudósok figyelmét. Nagyon Jól tudjuk, hogy feltevésünk értelmében létezik egy racionalista, pozitivista embertípus, amelyik rögtön sündisznóállásba merevedik, mihelyt irodalomban, bölcseletben vagy tudományban ki akarunk törni arról a területről, amelyen belül a tudat a megszokott állapotában működik. És azt is tudjuk, hogy a spiritualista típusban mindenféle ésszel fel nem fogható célzás az elveszett Paradicsom érzetét kelti. Egetverő skolasztikus vita törne ki, amelyben azt a szerény kérdést kellene eldönteni: „Szeretem vagy nem szeretem?” De hát mi az, ami bennünk szeret vagy nem szeret? Valójában sohasem az Én: „Bennem valami szeret vagy nem szeret”, és semmi több. Meneküljünk tehát a spiritualizmus-materializmus álkérdésétől olyan messzire, amilyen messzire csak tudunk, mert nem lehetetlen, hogy ez valójában csupán allergia kérdése. A lényeg az, hogy megtudjuk: vajon az ember feltáratlan régióiban vannak-e finom szerkezetek, értelmét kiszélesítő erősítők, van-e ott valamilyen tökéletes felszerelés ahhoz, hogy meghódítsa és megértse a világegyetemet, hogy meghódítsa és megértse önmagát, hogy felvállalja egész sorsát?
Bodhidarma, a zen buddhizmus megalapítója egy szép napon, meditáció közben elaludt (vagyis óvatlanul visszaesett a legtöbb emberre jellemző tudati állapotba). Annyira kétségbe ejtette e hibája, hogy levágta a szemhéját. A legenda szerint – amint a két szemhéj a földre esett, máris megszületett az első teacserje. Az ember szeméből az álmot kiűző tea virága jelképezi a bölcsek ébren maradási vágyát, ezért mondják, hogy „a tea íze meg a zen íze egyforma”. Az „éber állapot” fogalma éppolyan réginek látszik, mint az emberiség. Ez a legrégebbi vallásos szövegek kulcsa, és talán már a cro-magnoni ember is megpróbálta elérni ezt a harmadik állapotot. A radiokarbon kormeghatározás révén kiderült, hogy a dél-mexikói indiánok már több mint hatezer éve olyan gombaféléket fogyasztottak, amelyek hipervilágos állapotot váltottak ki. Mindig ugyanarról van szó, kinyitni azt a bizonyos harmadik szemet, túllépni a közönséges tudati állapoton, amelyben minden csupa ábránd, a mély álom meghosszabbítása. „Alvó, ébredj, ébredj!” A Bibliától a tündérmesékig, mindenütt ugyanaz az intelem.
Az ember mindenféle szertartásban kereste ezt az éber állapotot, táncokkal, dalokkal, önsanyargatással, koplalással, testi fenyítéssel, különféle kábítószerekkel stb. próbálkozott. Ha a modern ember felfogja, milyen fontos a tét – ami már nem várathat sokáig magára -, bizonyára más módszereket is talál. J. B. Olds amerikai tudós az agy elektronikus serkentését tervezi. Fred Hoyle angol csillagász116 azt javasolja, hogy a televízió képernyőjén figyeljük meg a csillogó képeket. H. G. Wells Amikor az üstökös eljő című szép könyvében elképzelte, hogy egy üstökössel összeütközvén a Föld légköre hipervilágos állapotot előidéző gázzal telik meg. Az ember végre átlépi azt a határt, amely az igazságot elválasztja az ábrándtól. Az igazi valóságra ébred. Egy szempillantás alatt minden gyakorlati, erkölcsi és szellemi gond megoldódik. Ezek a szuperértelmek ébresztenék fel a földi embereket, fénylő képeket lebocsátva, amelyek „éber tudati állapothoz” vezető kapcsolásokat hoznának létre az agyban. Ezt a „szupertudati” éberséget eddig, úgy látszik, csak a misztikusok kutatták. Ha lehetséges, minek kell tulajdonítani? A vallásosak isteni kegyelmet emlegetnek. Az okkultisták mágikus beavatottságot. Na és ha természeti adottságról van szó?
A legújabb tudomány bizonyítja, hogy az egész agynak tekintélyes része még „ismeretlen térület”. Olyan hatalmak székhelye, amelyekkel nem tudunk élni? Gépterem, amelynek működését nem ismerjük? Valamilyen közeli mutációra várakozó szerkezetek?„Akkor felfedeztem, olyan eszközök révén, amelyeket csupán kevéssé ismerek, az események visszafordításának titkát. Olyan ez, mint az úszás. Ha egyszer elkaptuk a mozdulatot, soha többé nem felejtjük el. De elsajátítása állandó gyakorlást igényel, és a szellem vagy az izmok egyfajta akaratlan görcsbe rándulása szükséges hozzá. Bizonyos vagyok benne: nincs ember, aki pontosan tudná, hogyan győzte le először az úszás nehézségét, és egészen bizonyos, hogy maguk a legtudósabb látnokok sem tudják megmagyarázni másoknak a titkot, hogyan kell visszafelé menni az időben.” Mint Fred Hoyle és mint sok más angol, amerikai vagy orosz tudós, Eric Temple Bell (John Taine álnéven) fantasztikus esszéket vagy regényeket ír. Igazán ostoba az az olvasó, aki ezt csak a nagy szellemek szórakozásának tekinti. Hiszen ez az egyetlen mód, hogy közrebocsássanak egynémely olyan igazságot, amelyeket a hivatalos filozófia nem fogad el. Mint minden forradalom előtti időszakban, a jövő gondolatait suba alatt közlik. 1960-ban a „science fiction” mű borítója a suba. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy általában az ember még a legbonyolultabb intellektuális művelethez is csupán agya egytizedét használja. Képességeink legnagyobb része parlagon marad. Valószínűleg ezt jelképezi az elrejtett kincs időtlen idők óta élő legendája. Legalábbis ezt állítja Gray Walter angol tudós korunk egyik meghatározó művében, Az élő agyban. Egy másik művében, amely anticipáció és megfigyelés, bölcselet és költészet keveréke, Walter azt állítja, hogy az emberi agy lehetőségeinek bizonyosan semmi sem szab határt, és hogy gondolatunk majd egyszer ugyanúgy fogja feltárni az időt, mint ahogyan most feltárjuk az űrt. Ezzel a látomásával Eric Temple Bell matematikushoz kapcsolódik, aki Az időmúlása című regénye hősét azzal a képességgel ruházza fel, hogy a kozmosz történetét átszelve tud utazni.
Maradjunk a tényéknél. A szuperéber állapot jelenségét a halhatatlan léleknek tulajdoníthatjuk. Ez a gondolat évmilliók óta rendelkezésünkre áll, csakhogy semmivel sem vitt előbbre bennünket e téren. De ha valóban nem tágítunk a tényektől, s arra a megállapításra szorítkozunk, hogy a szuperéber állapot fogalma az emberiség állandóan visszatérő vágya, az nem elegendő. Elvégre a vágy egészen más. A kínzás elviselése, a matematikusok ihletett pillanatai, a jógik elektroencefalogramjaiból leszűrhető tények és más bizonyítékok súlya alatt el kell ismernünk, hogy az ember a köznapi éber tisztánlátáson kívül valamely más állapotba is el tud jutni. Erről az állapotról mindenki a tetszése szerinti feltevést választja, isteni kegy vagy a halhatatlan én ébersége. Tetszése szerint valamilyen „vad” úton szerzett tudományos magyarázatot is kereshet. Ne tessék megfeledkezni róla: nem vagyunk szcientisták. Csak semmit sem hagyunk figyelmen kívül a saját korunkból, hogy feltárhassuk az örök érvényűt.
A mi feltevésünk a következő:
Az agyban általában az idegfluidum vezeti a kapcsolatokat. Ami lassú tevékenység: néhány méter másodpercenként, az idegek felületén. Lehetséges, hogy bizonyos körülmények között valamilyen másfajta kapcsolat jön létre, de sokkal gyorsabb, mégpedig a fénysebességgel haladó elektromágneses hullám révén. így el tudnánk érni az elektronikus gépek rögzítésének és információcseréjének iszonyatos gyorsaságát. Semmilyen természeti törvény nem mond ellent egy ilyen jelenség létezésének. Ezeket a hullámokat nem lehetne az agyon kívülről észlelni. Ezt a feltevést sugalmaztuk az előző fejezetben. Ha létezik ez az éber állapot, vajon miben nyilvánul meg? A költők és a hindu, arab, keresztény stb. misztikusok leírásait nem gyűjtötték össze, és nem tanulmányozták módszeresen. Rendkívüli, hogy mindent számba vevő korunkban a rengetegféle szöveggyűjtemény közt egyetlenegy olyan sem szerepel, amelyik „az éber állapot szöveggyűjteménye” lehetne. Pedig ezek a leírások meggyőzőek, csak éppen nem elég világosak. Ha korszerű nyelven akarjuk megfogalmazni, mi játszódik le az éber állapotban, íme: A gondolat rendesen mendegél, amint oly jól kimutatta Emilé Meyerson. A gondolkodás legtöbb eredménye alapjában véve egy-egy nyilvánvalósághoz vezető rendkívül lassú menet gyümölcse. A legcsodálatosabb matematikai felfedezések csak egyenlőségek. Váratlan egyenlőségek, de mégis csak egyenlőségek. A nagy Leonard Euler a matematikai gondolkodás felséges csúcsának tekintette a következő összefüggést:
eW+1=0. Ez az összefüggés, amely a valóságosat a képzeletbelivel párosítja, és a természetes logaritmusok alapja, nyilvánvaló. De amint egy „szakos” osztály diákjának elmagyarázzák, nem mulasztja el megjegyezni, hogy valóban, „majd kiszúrja az ember szemét”. Miért volt szükség annyi fejtörésre sok-sok éven át, hogy egy ilyen nyilvánvaló tényig eljussunk?
A fizikában a részecskék hullámmozgásának felfedezése adta meg a kulcsot a modern korhoz. És itt is nyilvánvaló a dolog. Einstein azt írta: az energia egyenlő mc2-tel; az m a fény tömege, a c a sebessége. Mégpedig 1905-ben. 1900-ban Planck azt írta: az energia egyenlő hf-fel; a h állandó, az f a rezgésszám. 1923-ig kellett várni, míg Louis de Broglie, ez a kivételes zseni rájött, hogy a kettő közé egyenlőségjelet tegyen és leírja:
hf=mc2. A gondolat cammog, még a legnagyobb szellemek esetében is. Nem tud úrrá lenni a tárgyon. Még egy példa: a XVIII. század-végétől azt tanítják, hogy a tömeg egyszerre jelenik meg a kinetikus energia képletében (e: 1/2mv2) és Newton nehézkedési törvényében (két tömeg vonzási ereje a távolság négyzetével fordítottan arányos).
Miért kell megvárnunk, amíg Einstein rádöbben, hogy a tömeg szónak mind a két klasszikus képletben ugyanaz a jelentése? Mindjárt következik belőle a relativitás. Miért csak ez az egyetlen szellem észlelte ezt az intelligencia történetében? És miért nem észlelte rögtön, miért kellett hozzá tízesztendős vad kutatás? Mert gondolkozásunk egyetlen térkép, egyetlen, újra meg újra kezdődő ösvényén halad. És valószínűleg az újításokat elfelejtik, azután újra felfedezik. Mégis úgy látszik, lehetséges, hogy a szellem az ösvény fölé emelkedjék, s ne bandukoljon, hanem repüljön, mint a madár vagy a repülőgép, és teljes képet kapjon. Ezt nevezik a misztikusok „éber állapotnak”.
Vajon egy vagy többféle éber állapot létezik? Minden jel arra vall, hogy több állapot létezik, mint ahogyan több repülési, magasság is. „Az első fokozatot nevezzük zseninek. A többieket nem ismeri és legendának tartja a tömeg. Trója is legenda volt mindaddig, amíg az ásatások fel nem tárták, hogy valóban létezett,” Ha az emberben megvan a fizikai lehetőség, hogy elérje ezt vagy ezeket az éber állapotokat, élete fő célja csakis az lehet, hogy felkutassa e lehetőség eszközeit. Ha agyamban megvannak a szükséges gépek, ha ez az egész nem csupán vallásos vagy misztikus találgatózás, ha ez az egész nemcsak „kegyelem”, nemcsak „mágikus beavatottság”, hanem meghatározott technika, meghatározott belső és külső magatartásforma, amely képes lehet rá, hogy elindítsa ezeket a gépeket, akkor belátom, hogy egyetlen vágyamnak, legfőbb feladatomnak az éber állapot elérésének, a száguldó szellem elsajátításának kell lennie.
Az emberek nem azért nem összpontosítják minden erejüket erre a kutatásra, mert „könnyelműek” vagy „rosszak”. Ez nem erkölcsi kérdés. Ebben _ az ügyben semmire sem megyünk holmi kis jóakarattal, holmi kis erőfeszítéssel. Lehet, hogy agyunk magasrendű szerkezetei csak akkor használhatók, ha maga az egész (egyéni, kollektív) élet is szerkezet, az egészet úgy kell tekinteni és végigélni, mint az érintkezés megteremtését.
Az embernek azonban nem lehet az egyetlen célja az éber állapot elérése, mert a társadalmi élet nehézségei, a fennmaradás anyagi feltételeinek biztosítása miatt nincs szabad ideje efféle foglalatosságra. Nemcsak kenyérrel él az ember, de napjainkig civilizációnk még azt sem tudott mindenkinek nyújtani.
Amilyen mértékben a műszaki fejlődés lehetővé teszi, hogy az ember fellélegezzen, a „harmadik állapot”, az éberség, a hipervilágos tudat kutatása lép egyéb vágyak helyébe. Végül is az emberi jogok közé fogják sorolni az erre irányuló kutatásban való részvételt. A következő forradalom lélektani lesz.
Képzeljük el, hogy a neander-völgyi ember valamilyen csoda folytán a princetoni Élenjáró Kutatások Intézetébe kerülne. Ott állna Oppenheimer doktorral szemben, körülbelül olyan helyzetben, mint amilyenbe mi kerülnénk egy valóban éber emberrel szemben, olyan emberrel, akinek a gondolatai nem cammognának, hanem három, négy vagy n dimenzióban mozognának. Fizikailag lehetségesnek látszik, hogy ilyen emberré váljunk. Agyunkban elég sejt, elég kapcsolási változat van hozzá. De nehezen tudjuk elképzelni, mit láthatna és mit érthetne meg egy ilyen szellem. Az alkimista legenda szerint a tégelyben lévő anyag kezelése olyasmit válthat ki, amit a modernek kisugárzásnak vagy erőtérnek neveznének. Ez a kisugárzás megváltoztatná az adeptus minden sejtjét, és valóban éber emberré avatná, olyan emberré, aki „egyszerre lenne az egyik meg a másik oldalon, szóval élne”.
Kérem, tegyük fel, hogy elfogadjuk ezt a messzemenően nem euklideszi pszichológiát. Tegyük fel, hogy 1960-ban egy napon embertársunk -ugyanolyan, mint mi -meghatározott módon kezeli az anyagot és az energiát, és hipp-hopp, teljesen megváltozik, vagyis „éber” lesz. 1955-ben Singleton professzor a genfi atomkonferencia folyosóján olyan szegfűt mutatott a barátainak, amelyet a brookhaveni nagy atomreaktor sugárzási területén ültetett. Eredetileg fehér volt. Mostanra azonban lilásvörös, eddig ismeretlen fajtává változott. Minden sejtje módosult, és hajtatással vagy szaporítással új állapotában fog tovább élni. így lesz az emberünkkel is. Felsőbbrendű nálunk. Gondolata nem jár, hanem repül. Ha másképpen sajátítja el mindazt, amit tudunk, ki-ki a maga mesterségében, vagy egyszerűen minden lehetséges kapcsolást végrehajt az emberi tudomány eredményei közt, az érettségi tankönyvek vagy a Sorbonne előadásai alapján, olyan fogalmakat alkothat magának, amelyek éppolyan érthetetlenek nekünk, mint amilyen a kromoszóma lett volna Voltaire-nek vagy a neutrínó Leibniznek. Egy ilyen embernek egyáltalán nem lenne érdeke szóba állni velünk, nem akarna hencegni azzal, hogy megpróbálja elmagyarázni nekünk a fény rejtélyeit vagy a gének titkát. Valéry sem a La Semaine de Suzette-ben közölte gondolatait. Ez az ember az emberiség felett és mellett helyezkedne el. Csak olyanokkal tudna hasznos beszélgetést folytatni, akik ugyanolyan szelleműek, mint ő. Erről elábrándozhatunk egy kicsit. Az is elképzelhető, hogy a különféle beavatási hagyományok a más bolygók szellemeivel való érintkezésből származnak. Elképzelhető, hogy az éber ember nem ismer határokat sem időben, sem térben, és hogy más lakott világokkal érintkezésbe tud lépni – ami különben megmagyarázná, hogy eddig miért nem látogattak meg bennünket odakintről.
Ábrándozhatunk. Feltéve, amint Haldane figyelmeztet rá, hogy nem feledkezünk meg róla: ezek az álmok valószínűleg nem olyan fantasztikusak, mint a valóság.”
Louis Pauwels – Jacques Bergier
CHARON INSTITUTE 