A küszöb õrzõje: okkult élmény. Általában a félelmet nevezik annak: a visszarettenést a haláltól, a halállal kapcsolatos és más misztikus átélésektõl. Az bizonyos, hogy a félelem minden okkult átélésnek kísérõje. Az õsi felfogás az – természetesen ez is keleti eredetû -, hogy mialatt az ember életek folyamán a fekete úton halad, lefele húzó akarata van és egyben olyan karmával terhes, hogy az asztráltest rabláncára fûzve a fölfelé fejlõdés elképzelhetetlen. Azonban az embernek mégis van rá lehetõsége – s ez is a kegyelem annyira félreértett fogalmának valódi értelméhez tartozik -, hogy az asztráltestet mint önálló lényt egy idõre külön útra küldje, mintegy félretegye, hatását felfüggessze. Ez az idõ, az asztráltest félreállításának ideje, több testet öltésre is kiterjedhet. Hogy a mágus, vagy a jógi képes rá, hogy asztráltestét félreállítsa, arról már olvastunk és hallottunk. Az elõbb vázolt esetnél arról van szó, hogy az ember hosszú idõre szabaddá teszi magát és új asztráltestet épít magának. Természetesen a fejlõdést akadályozó asztráldémon, a maga elintézetlen állapotában továbbra is az emberhez van kötve eltéphetetlen szálakkal, sõt tovább élhet kedve szerint felépítõje számlájára. Például tovább élhet úgy is, hogy megszáll egy-egy gyengébb akaratú, bûnre hajlamos embert, de eredeti tulajdonosát egyelõre nem zavarja munkájában.
Ne rettenjünk vissza e gondolat ijesztõ újszerûségétõl és fenyegetõ borzalmától, mert nem csak a fénylõ, hanem a sötét természet minden megnyilvánulása is bennünk van; a vadállatok, a hüllõk, a férgek, a vulkánok, a mocsarak, mind-mind a bennünk levõ, általunk felépített erõknek, indulatoknak démonformái, amelyek csak látszólag függetlenek tõlünk. Valójában nekünk kell végül feloldanunk és lebontanunk õket. Tehát az ember idõlegesen letette terhét, a sötét bûnökbõl, ijesztõ indulatokból és szenvedélyekbõl épített asztráltestét, hogy nélküle erõt gyûjtsön, tapasztalatot, tudást szerezzen, megismeréshez jusson, amelynek segítségével annak idején szembenézhet a sötétségnek e szülöttével. A megismerés hozzájuttatja a névhez, az indulat-incubus* valódi nevéhez, amelynek kimondása elveszi annak hatalmát, erõit felbontja, mint egy misztikus, magasabb rendû rádium. Az ember új asztráltestében felhasználja az elõbbi életekben szerzett rossz karmák tapasztalatait. Ez az asztráltest már – feltéve, ha új bûnök nem terhelik meg – fejlõdõképes.
A probléma kritikus része akkor lép elõtérbe, amikor az ember eléri az okkult fejlõdés területét. Ez a terület kapcsolatba hozza a negyedik dimenzióval, s teljesen mindegy, hogy milyen gyakorlatot választ a kapcsolat megteremtése érdekében: jógapraxisba vagy misztikus meditációba mélyed, egy bizonyos stádiumban fokozottabban fellép a tisztánlátás és a tisztánhallás. A szimbólumok kinyílnak és szólani kezdenek hozzá, életre kelnek, de e folyamatok mindegyike az asztrálsík kapuján át vezet. Amikor éppen át akar lépni, be akar nyomulni ezen a kapun, jelentkezik énjének régebben felépített asztrális démona, amely az õ húsából, vérébõl nyerte formáját és az õ bûneitõl terhes. A vele való találkozás óriási megrázkódtatást idéz elõ. Számára most ez a küszöb õre. Ezt a lényt meg kell szüntetnie, fel kell oldania. Ez a feladat az okkult úton való haladás igen nehéz próbaköve. Nem szabad, hogy a rémület, az utálat visszavonulásra késztesse, mert amíg ezt a feladatot sikeresen meg nem oldja, addig nem érheti el a magasabb síkokat. Ha visszaretten, akkor sem jár jobban, mert az asztrálgarázdálkodás minden elképzelhetõ megpróbáltatásánál csak rosszabb lehet. Például a tiszta életû embernél érthetetlen sorscsapások következnek be. Különösen áll ez a misztikusokra. Az okot még õ sem tudja meghatározni, vagy kitalálni, pedig elõbbi életeire vissza tud tekinteni. Azonban a kiindulás, az õsi eredet homályába vész elõtte. Mert ez esetben nem visszafelé kell néznie, hanem szembe kell fordulnia az asztráldémonnal.
Az idevágó tanítások szerint ennek a lénynek, az asztráldémonnak feloszlatása, lebontása bizonyos mágikus mantrák és a démon lényegének ismerete által érhetõ el. Itt érkezünk el a “név”-hez, amelyre elõbb utaltunk. Az ilyen asztrális démontest szenvedéllyel van telítve, töltése a szenvedély és az indulat. Mindenféle rontás, gyilkolás, rombolás és kéjelgés a velejárója; de elképzelhetõ szelídebb megnyilvánulásban is. Például, ha valakinek az érzékiség volt az alap- és fõszenvedélye, akkor ezt a démonban fel kell tudni ismernie, mert minden szenvedélynek van démona, amely kielégülés céljából oda vonzódik, ahol számára ez a lehetõség kínálkozik. Oda kapcsolódik, azt az erõt fokozza fel, azt a pólust hevíti, azon a résen támad a gyönge emberre, lerombolja a még meglevõ morális ellenállást is és a vágy tüzes ostorával szakadékba hajszolja. A démonnak kielégüléséhez testre van szüksége, ezért a démon léte nem más, mint tragikus ráutaltság az emberre. A démon létfeltétele az ember; nélküle nem élhet, csak belõle és általa. A gyönge ember mégis fél a démontól, hatalmat ad maga fölött neki, rést nyit számára, szolgálja és meghunyászkodik elõtte. Pedig õ a teremtõje és ura. Õ a táplálója és fenntartója. Ha ezt felismeri, máris megismerte a démon nevének elsõ betûjét. Minden szenvedélynek van démona, a hatalomvágynak, a gyûlöletnek, a kapzsiságnak, a nyerészkedésnek, az ivásnak, a játéknak és valamennyi a maximumig fokozható fel. A démonból mindig kiárad lényege, s az okkult úton járó ezt megérzi, sõt megnyilvánulási formájáról felismeri. Az érzékiség démona például lehet szép és kívánatos. Hatása mégis romboló, lefelé húzó, rendkívül agresszív, mert ettõl függ az élete. De ha az okkult tanítvány felismeri, vagyis Harmadik Szemével pillantja meg, akkor a kívánatos szépség lefoszlik róla, és megmutatja igazi arcát. E felismeréssel együtt a démon felé taszító hullámok indulnak el, s ez szörnyû éhezést jelent számára, gyötrelmes kiéheztetést, mert õt csak az érzékiség kielégülése táplálja. Ugyanígy fel kell ismernie a hatalomvággyal, a kapzsisággal, nyerészkedéssel telített démont. Harmadik Szeme, fejlõdõ megismerése csalhatatlanul meglátja a szõrös, hasított patát a pompás köntösök alatt. A gyûlölet, amely különféle hõsi jelszavak tógájában ágál, vad vérszomjjal emelkedik föléje rettentõ szörnytestével, mikor rájön, hogy leleplezték. De kárt nem tehet abban, aki nem fut el elõle, hanem szembenéz vele. A szenvedélyt, amellyel a démon töltve van, felismerni annyit jelent, mint megismerni a démon nevének második betûjét. Ezek a lények összeomlanak, ha építõjük mágikus mantrákat sugároz feléjük.
A dimenzióváltozásról, a küszöb õrével való találkozásról az okkult irodalom bõven beszámol. A be nem avatottak e leírásokat értelmetlen, különcködõ fantazmagóriáknak tartják, pedig valójában ezek az okkult út tankönyvei. Egy idõben az okkult iskolák nem engedték meg és ma sem engedik meg, hogy a nyilvánosság számára ezt az utat nyíltan és õszintén leírják, hanem csupán regényes formák vagy szimbólumok alá rejtsék. Ilyenek pl. Meyrink könyvei: A fehér dominikánus, A gólem, A nyugati ablak angyala, A zöld arcú kísértet, és ilyenek Bulwer: Zanoni és Különös történet címû könyvei.
A formában még meg nem nyilvánult, csupán pszichológiai értelemben vett küszöb õre lehet az a megrázó élmény, amely az embert megváltoztatja. Egyébként a küszöbnek ez az õrzõje mindenkinél jelentkezik, aki az okkult úton akar haladni, még akkor is, ha az illetõ nem épített fel magának elõzõ életeiben sötét bûnökkel és mágiával egy asztráldémont. Azok a hatások, melyek saját alacsonyabbrendû hajlamainak rokonrezgéseként áradnak feléje, vissza-vissza hívják elõbbi érdeklõdési síkjára és ha a haladó nem eléggé éber, hanem enged a hívásnak, bizony sok körforgást végez a küszöbön innen, amíg átlépheti az asztrálkaput. Ha egyszer ez a döntõ átkapcsolás megtörtént, nem kell többé a visszahúzó és visszatartó erõtõl tartania.
Tehát a küszöb õrzõje minden okkult úton való haladónál jelentkezik. Az egyiknél feketemágiával felépített erõs és aktív démon, aki a haladni akaró erõibõl kapott életet, és mivel teremtõje fölé nõtt, romboló, óriási, sötét kylkhorrá lett. A továbbhaladás érdekében megszabadulhat tõle egy idõre, de késõbb, az okkult úton a megismerésnek egyik haladottabb fázisában, újra szembe kell néznie vele, hogy a teremtõ visszaszerezze hatalmát a teremtmény fölött és kiküzdje teljes szabadságát. A másiknál saját gyengesége, befolyásolhatósága, belsõ labilitása a küszöb õre, illetve gyengesége az a rés, amelyen át a mindenütt mohón ott tolongó asztrálcsõcselék benyomulhat hozzá és saját lenyûgözõ hatásától ittasan megfélemlítheti, visszariaszthatja a küszöbön való átlépéstõl. Itt a félelem a küszöb õrzõje, amelynek ezer szörnyarca van. Mind a két esetben küzdeni kell, szembefordulva és határozottan megismerés, a fénylõ erõk fegyvereinek segítségével s a mágikus név, az örök mantrák ellenállhatatlan erejû kinyilatkoztatásával.
Wictor Charon