A tudomány, mint jelenség olyan, mint egy féltékeny szerető. Megtagad dolgokat, megítél, felemel embereket, csakúgy, mint az egyház, hogy közvetítő szerepét megtarthassa. Irányítókra viszont jelenleg szükség van, ha már az ember rendelkezik gondolkodással és a közösségi élet igényével. Ahogyan a gazdasági trendek is meg vannak határozva, úgy a mindenkori társadalmi vezetés is, igyekszik az időbe helyezni, lineáris fejlődésre alapozni. Léteznek “időfüggetlen” társadalmak, melyek már nem hiszik azt, hogy az idő az emberek felett álló fogalom. Ahogyan a vallás is gyökeres reformokra kényszerült, úgy a tudomány is megpróbálja kiteljesíteni a reformra kényszerítő időszakot, úgy hogy bástyái ne sérüljenek túlságosan. Ezért új irányzatoknak ad helyet. Bár ezek kifejlődése is hosszú éveket vesz igénybe de ez még így is lassú, az információ robbanás tempójához képest. A reformok már itt is kirajzolódnak, de a megfigyelő szerepét még nem tárgyalja mélységeiben, viszont határozott kontúrokkal rendelkező lépcsőfokot kínál. Ilyen például a kognitív tudomány. A kognitív tudomány a megismerésre támaszkodik, s lehetőségein belül egyfajta szintézisre helyezi az alapjait. Ez csodálatos, de miért viselkedik úgy mintha új priori területen járna. Olvassuk el egy kognitív idegtudománnyal foglalkozó könyv előszavát, majd tegyünk egy kis kitérőt.
ELŐSZÓ
“Fontos könyvet tart kezében az olvasó. Olyan művet, amely új tudományos megközelítést és szemléletet tükröz, amely a kognitív idegtudomány első áttekintő összefoglalása magyar nyelven. Korunk tudományát egyre inkább a specializáció jellemzi. Cinikusan már azt emlegetik, hogy az egyes szakterületek kutatói egyre kevesebbről tudnak egyre többet. A modern kutatási módszerek bonyolultsága kétségtelenül arra ösztönzi a kutatókat, hogy egy szűk tudományos téma művelésére koncentráljanak. Ugyanakkor egyre erősebb az igény, hogy egyes problémákat interdiszciplinárisan próbáljanak megoldani, azaz a kutatók szintézisre törekszenek. Ez az igény hozta létre az elmúlt évtizedben azt a kognitív idegtudományt, amelynek kialakításában közreműködtek az idegtudományok legkülönbözőbb területének művelői éppen úgy, mint a pszichológia, a nyelvtudomány és más embertudományok képviselői. A kognitív irányzat a 20. század második felének kezdetén vált uralkodóvá a pszichológiában. A kognitív pszichológia az emberi megismerés folyamatait állította a kutatások homlokterébe, de azokat absztrakt „black box” modellek formájában jellemezte, anélkül hogy agyi mechanizmusokkal kapcsolatban hozta volna. Az emberi megismerés rendszereinek leírásában inkább a számítástudomány, mintsem a neurobiológia szemléletét alkalmazta. Az elmúlt évtizedekben az idegtudományok rendkívül gyors fejlődése, új eredményei dogmák egész sorát döntötték meg, és lehetővé tették, hogy a pszichés teljesítmények hátterében álló neurális folyamatokat, illetve az agy és tudat közötti összefüggéseket jobban megérthessük. Az elemi neuronális mechanizmusokkal kapcsolatos új eredmények, mint például a szinapszisok plaszticitása, az új szinaptikus kapcsolatok kialakulásának lehetősége, a kémiai ingerületátvitel nem szinaptikus lehetősége új perspektívát adnak a kognitív folyamatok neuronális alapjainak megértéséhez. Korábban véglegesnek hitt szenzoros és motoros agyi térképekről kiderült, hogy folyamatos plasztikus átalakulásra képesek. A kognitív pszichofiziológia az agy bioelektromos jeleinek elemzésével tárja fel a percepció időviszonyait, a funkcionális képalkotó eljárások (PET, fMRI) pedig arra is lehetőséget adnak, hogy a legkülönbözőbb kognitív folyamatok és konkrét agyi területek aktivitásának összefüggéseit tanulmányozhassuk. A kognitív tudományok és a neurobiológia művelőinek korábban elképzelhetetlen összefogása eredményezte azt, hogy a 21. század elején a genetika és molekuláris biológia mellett a kognitív idegtudományt tekinthetjük az egyik legígéretesebben fejlődő új természettudományos irányzatnak. Az emberi tudat megismerése a 21. század egyik nagy kihívása. Ma már tudjuk, hogy beláthatatlan hosszú feladat, talán örök rejtély. A kötet szerzőinek egyik üzenete, fáradhatatlanul kell dolgoznunk, hogy egyre többet megtudjunk törvényszerűségeiről. Megismerését nemcsak a tudományos kíváncsiság motiválja, hanem az is, hogy segíthessük zavarainak, mint például a drogfüggőségnek, az időskori memóriazavaroknak és más betegségeinek megelőzését és leküzdését. A tudati folyamatok jobb megismerése előmozdíthatja a legújabbkori emberi társadalom problémainak (például terrorizmus) megértését is, és talán megoldásukban is segítséget nyújthat. A magyar idegtudománynak nagyon gazdag hagyományai vannak. A Kognitív idegtudomány című kötet szerzőinek eredményei azt mutatják, hogy a magyar kutatók ezen az új interdiszciplináris tudományterületen is jelentős teljesítményekre képesek. Meggyőződésünk, ez a könyv hozzájárul ahhoz, hogy felkeltse mind az érett kutatók, mind a tudományos pályájukat most kezdő fiatalok érdeklődését a kognitív idegtudomány iránt.”
Karmos Görgy és Vizi E. Szilveszter
– Mintha a tudás csak az időben kialakuló, időbeli kialakuláshoz kötött tudomány joga és kötelessége lenne. Ne felejtsük el, a tudás mindig is “időtlen”, bármi és bárki is próbálja azt kisajátítani. – Ha meg belegondolunk, tulajdonképpen ez egy teljesen természetes folyamat, hiszen az egyén, mindig gyorsabban fejlődik, mint a csoport, s ezt próbálja szemléltetni a morfogenetikus mező elmélete, amit például a száz majom effektussal is bizonyítottnak láttak. Minden csoport lassítani tudja csak, a tudás kibontakozását. Az egyéniségek, viszont mindig meghatározták a csoport fejlődését. A fizikai síkon, hol ilyen, hol olyan irányban.
– Lássunk erre egy példát;
“1933-at írtak. A kis zsidó diáknak hegyes orra volt, rajta nagy kerek szemüveg, amely mögül előcsillant mozgékony és hideg szeme. Kerek koponyáján már ritkult a csibe pihéjéhez hasonlatos hajzata. Rettenetes kiejtésével, amelyet még hebegés is súlyosbított, olyan volt a beszéde, mint amikor a kacsa fecseg a pocsolyában. Ha az ember egy kicsit jobban megismerte, az a benyomása támadt, hogy ezt az előnytelen külsejű kis embert majd szétfeszíti a mohó, éber, érzékeny, eszeveszetten fürge értelem, ez az ember tele van gunyorossággal és gyerekes élhetetlenséggel, olyan, mint egy kölyök csuklójára erősített nagy piros léggömb.
– Szóval maga alkimista akar lenni? – kérdezte a tekintélyes professzor Jacques Bergier diáktól, aki lehajtott fejjel ült a fotel szélén, ölében mindenféle irományokkal tömött aktatáskával. A mester az egyik legnagyobb francia vegyész volt.
– Nem értem, mit mond, tanár úr! – mondta zavartan a diák.
Pazar emlékezőtehetsége volt, eszébe jutott, hogy hatéves korában látott egy német metszetet, amely két, görebek, csipeszek, tégelyek, fújtatok közt dolgozó alkimistát ábrázolt. Az egyik, a rongyos, tátott szájjal ügyelt a tűzre, a másiknak bozontos szakálla és haja volt, a lomtár végében dülöngélt, és a fejét vakarta.
A tanár egy irattartót tanulmányozott.
– Az utóbbi két évben magát főként Jean Thibaud úr magfizikai szabadelőadása érdekelte. Ebből a tárgyból nem lehet vizsgázni, erről nem kaphat semmilyen papírt. És maga azt mondja, hogy ugyanígy szeretné folytatni a tanulmányait. Végső soron megérteném a kíváncsiságát, ha a fizikus beszélne magából. De hát maga kémiával akar foglalkozni. Csak nem azt akarja véletlenül megtanulni, hogyan kell aranyat csinálni?
– Tanár úr – mondta a zsidó diák, felemelve elhanyagolt, mocskos kis kezét -, én hiszek az atomvegyészetben. Úgy gondolom, a közeljövőben ipari transzmutációkat fognak véghezvinni.
– Szerintem ez őrültség.
– De tanár úr…
Egy-egy mondatnak nekiveselkedve olykor elhallgatott, s a kezdő szavakat úgy ismételgette, mint holmi elromlott fonográf, de ez nem kihagyás volt nála, hanem ilyenkor az agya valamilyen bevallhatatlan költői kitérőt tett. Több ezer sor verset tudott betéve, például Kipling összes költeményét:
Lemásolták, mit csak fölértek ésszel, De meg nem ragadhatták szellemem,
Mögöttem ziháltak nehézkesen, S előnyöm másfél év volt…
(Tóttfalusi István fordítása)
– De tanár úr, még ha a transzmutációban nem hisz is, az atomenergiában hinnie kell. Az atommag hatalmas potenciális forrásai…
– Bla-bla-bla… – szakította félbe a tanár. – Kezdetleges, gyerekes dolog. Amit a fizikusok atomenergiának neveznek, az csupán integrációs állandó az egyenleteikben. Ez bölcseleti kérdés, itt a bökkenő. Az ember hajtómotorja a tudat. A mozdonyt azonban mégsem a tudat hajtja, igaz? Ilyeténképpen arról álmodozni, hogy a gépet atomenergia hajtaná… Nem, fiam.
A fiú nyeldekelt.
– Szálljon le a földre, és gondoljon a jövőjére! Úgy látom, maga még igazán nagy gyerek, mert e pillanatban az emberiség egyik legnagyobb álma foglalkoztatja, az alkimista álom. Olvassa újra Berthelot-t. Ő helyesen fogalmazta meg az anyag átváltozásának lidércálmát. A maga érdemjegyei nem valami fényesek. Adnék magának egy tanácsot: a lehető legsürgősebben helyezkedjen el az iparban. Csináljon végig egy cukorkampányt. Háromhavi cukorgyári munka visszahozza magát a földi valóságba. Nagy szüksége van rá. Ezt atyailag mondom magának.
A méltatlan fiú dadogva köszönetet mondott, és orrát felhúzva, degesz aktatáskáját kurta kezében lóbálva távozott. Makacs ember volt: azt gondolta, ez a beszélgetés ugyan hasznára .válhat, a méz azonban ízletesebb, mint a cukor. Ő tehát tovább tanulmányozza az atommag kérdéseit. Es tájékozódik az alkímiáról.
S így határozta el az én Jacques Bergier barátom, hogy folytatja haszontalannak bélyegzett tanulmányait, sőt egyéb, őrültnek nyilvánított stúdiumokkal egészíti ki őket. Az életkörülményei, a háború, a koncentrációs táborok azonban egy kicsit eltérítették a magfizikától. Néhány olyan adalékkal azért hozzájárult,, amelyet a szakemberek is nagyra tartanak. Az történt ugyanis, hogy kutatásai során megint csak egybevágtak az alkimista álmok meg a matematikai fizika bizonyított tényei. De 1933 óta olyan nagy változások következtek be a tudomány terén, hogy a barátomnak egyre kevésbé az a benyomása, hogy ár ellen úszik.
1934 és 1940 közt Jacques Bergier André Helbronner munkatársa volt, aki korunk egyik legérdemesebb férfiúja. Helbronner – akit 1944 márciusában a nácik Buchenwaldban öltek meg – Franciaországban az első tanár volt, aki az egyetemen vegyfizikát adott elő. A két ág közti határtudomány nyomán azóta egész sor új tudomány született: elektronika, magfizika, sztereotronika./A sztereotronika egészen új tudomány, a szilárd testek energiájának átalakulásával foglalkozik. Alkalmazásának egyik eredménye a tranzisztor./
Helbronner megkapta a Franklin Intézet nagy aranyérmét a kolloid fémekkel kapcsolatos felfedezéseiért. Foglalkozott a gázok cseppfolyósításával, a repüléstudománnyal meg az ultraibolya sugarakkal is. 1934-ben a magfizikának szentelte magát, és több ipari csoport támogatásával magfizikai kutatólaboratóriumot rendezett be, amelyben 1940-ig bezárólag nagy jelentőségű eredményeket értek el. Helbronner azonkívül igazságügyi szakértő is volt minden olyan peres ügyben, amely az elemek átalakulásával volt kapcsolatban, így esett, hogy Jacques Bergier találkozhatott jó néhány álalkimistával, szélhámosokkal vagy elvarázsoltakkal és egy igazi, valódi mesterrel.
A barátom sohasem tudta meg ennek az alkimistának az igazi nevét, de ha tudta volna, akkor is óvakodna túlságosan sok adatot elárulni. A férfi, akiről most szólni fogunk, már régen eltűnt úgy, hogy látható nyomokat nem hagyott maga után. Illegalitásba vonult, szándékosan elvágva minden szálat századunk és önmaga közt. Bergier feltételezi, hogy arról a férfiról volt szó, aki Fulcanelli álnéven két különös és csodálatos könyvet írt 1920-ban: Bölcsek hajlékai, A katedrálisok titka. Ezeket a könyveket Eugène Canseliet gondozásában adták ki, aki sohasem fedte fel a szerző kilétét. Bizonyosan az alkímiáról írt legfontosabb művek közé tartoznak. Fölényes tudásról, bölcsességről tanúskodnak, és nem egy nagy gondolkodót ismerünk, aki tiszteli Fulcanelli legendás nevét.
„Megtehette-e – írta Eugène Canseliet -, hogy nem engedelmeskedik a sors parancsainak, miután elért az ismeret csúcsára? Senki sem próféta a saját hazájában. Ez a régi szállóige talán homályos magyarázatot ad arra a megrendülésre, amelyet a kinyilatkoztatás szikrája vált ki a gondolkodó magányos és szorgalmas életében. Az isteni láng magát az öreg embert is elemészti. Porrá válik a név, a keresztnév, minden ábránd, minden tévedés, minden hívság. És ezekből a hamvakból, mint a költők főnixmadara, új személyiség születik. Legalábbis így tartja a filozófiai hagyomány.
Az én mesterem tudta ezt, s amikor eljött a döntő óra, amikor meglelte a jelt, eltűnt. Ki merné kivonni magát a törvény alól? A fájdalmas, de elkerülhetetlen válás tragédiája ellenére magam sem tennék másként, ha ma bekövetkezne az az örömteli, várva várt esemény, amely a mesteremet rábírta, hogy elmeneküljön az e világi hívságok elől.”
Eugène Canseliet 1925-ben írta e sorokat. A férfi, aki rábízta művei kiadását, megváltoztatta külsejét és tartózkodási helyét. 1937-ben, egy júniusi délutánon Jacques Bergier úgy vélte, alapos oka van feltételezni, hogy Fulcanelli színe előtt áll.
A barátom André Helbronner kérésére találkozott a titokzatos személlyel a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában, e prózai színhelyen. Pontosan a következő beszélgetés hangzott el köztük.
– André Helbronner úr, akinek, úgy gondolom, ön az asszisztense, az atomenergia kutatója. Helbronner úr volt szíves beszámolni nekem néhány elért eredményéről, nevezetesen arról, hogy a polóniumnak megfelelő radioaktivitás keletkezett, amidőn magas nyomású nehéz hidrogénben bizmutszálat robbantottak szét, villamos kisülés segítségével. Már nincsenek messze a sikertől, mint különben korunk néhány más tudósa. Megengedi-e, hogy óvatosságra intsem önöket? Az a munka, amelyre önök és a kollégáik rászánták magukat, iszonyatosan veszélyes. Es nemcsak önök kerülnek veszélybe. Az egész emberiséget fenyegeti a rettentő veszély. Az atomenergia felszabadítása sokkal könnyebb, semmint önök hinnék. És a mesterségesen előidézett radioaktivitás néhány év alatt megmérgezheti a bolygót. Ráadásul atom robbanóanyag már néhány gramm fémből is nyerhető, és városokat tehet a földdel egyenlővé. Nyíltan megmondom magának: az alkimisták rég tudják ezt.
Bergier háborogva próbált közbevágni. Az alkimisták meg a modern fizika! Már-már eregetni kezdte gúnyos nyilait, de a vendéglátója megelőzte:
– Tudom, mit akar mondani, egyáltalán nem érdekes. Az alkimisták nem ismerték az atommag szerkezetét, nem ismerték a villamosságot, nem volt semmiféle detektoruk. Tehát sohasem vihettek végbe transzmutációt, sohasem szabadíthattak fel atomenergiát. Nem próbálom bizonyítani, amit most fogok mondani, de kérem, legyen szíves átadni Helbronner úrnak: az anyagok rendkívül tiszta mértani elrendezése elegendő az atomenergia felszabadításához, anélkül hogy villamosságot vagy vákuumtechnikát kellene alkalmazni. Ezek után már csak egy kurta felolvasást kell meghallgatnia.
A férfi Frédéric Soddy A rádium ismertetése című könyvét vette fel az íróasztaláról, kinyitotta, és ezt olvasta fel:
– „Úgy gondolom, a múltban voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de az energiával való visszaélés teljesen megsemmisítette őket.”
Aztán így folytatta mondókáját:
– Kérem, higgye el, hogy a régi műszaki vívmányok egy-egy része fennmaradt. Azt is kérem, töprengjen el azon a tényen, hogy az alkimisták erkölcsi és vallásos megfontolásokat is belekevertek kutatómunkájukba, míg a modern fizika néhány nagyúr meg egypár gazdag libertinus kedvteléséből született a XVIII. században. Tudattalan tudomány. Úgy gondoltam, jobb, ha itt-ott figyelmeztetek néhány kutatót, de egyáltalán nem reménykedem,.hogy intésem meghozza a maga gyümölcsét. Mellesleg, nincs is szükségem reménységre.
Bergier-nek örökké a fülében cseng ez a metsző, fémes és méltóságos hang.
A következő kérdésre ragadtatta magát:
– Ha ön is alkimista, uram, nem tudom elképzelni, hogy aranycsinálással töltötte volna az idejét, mint Dunikovszki vagy Miethe doktor. Egy éve szeretnék tájékozódni az alkímiáról, és csupa sarlatán vesz körül, és elárasztanak a képtelennek tetsző magyarázatok. Ön meg tudná nekem mondani, miben állnak az ön kutatásai?
– Azt kéri tőlem, hogy négy perc alatt foglaljam össze négy évezred filozófiáját és egész életem erőfeszítéseit. Ráadásul azt kéri tőlem, hogy érthető nyelvre fordítsam le azokat a fogalmakat, amelyekhez nincs világos nyelvezet. Annyit azonban mégis mondhatok önnek: tudnia kell, hogy a hivatalos, fejlődő tudományban egyre fontosabb lesz a megfigyelő szerepe. A relativitás, a bizonytalanság elve jól példázza, milyen nagy szerepet játszik napjainkban a jelenségekben a megfigyelő. Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy úgy alakítsuk az anyagot és az energiát, hogy olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hat a megfigyelőre, és előnyös helyzetbe hozza a világegyetemmel szemben. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek.
– És a bölcsek köve? Az aranycsinálás?
– Az efféle dolgok csupán alkalmazási formák, különleges esetek. A lényeg nem a fémek transzmutációja, hanem magának a kísérletezőnek az átlényegülése. És ezt a titkot évszázadonként néhány ember találja meg.
– Es akkor mi lesz velük?
– Talán egy napon meg fogom tudni.
A barátom soha többé nem látta ezt a férfit, aki Fulcanelli néven kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Mindössze annyit tudunk róla, hogy túlélte a háborút, s a felszabadulás után teljesen eltűnt. Minden kutatás eredménytelen maradt.
Louis Pauwels
Amit fontosnak tartok, ha párhuzamokat állítunk, hogy a kognitív tudomány, s a tacit tudás, a megismerőt s annak hozzáállását nagyban meghatározza. Ez befolyásolja azt is, hogy kutatásainkban meddig juthatunk el, meddig szól az útlevelünk. A tacit tudásról már van fent oldalunkon cikk intenzív spirálok címen. – Ezek ma már tudományos kifejezések és ehhez nem csak a megfigyelés és az összehasonlítás a lényeges, hanem az is, hogy ki az aki megfigyeli. De folytassuk a hivatalos tudománnyal.
A SZERKESZTŐK ELŐSZAVA
Kötetünk az első magyar nyelvű próbálkozás a kognitív idegtudomány tankönyvszerű áttekintésére. Sajátos terület ez, amely az önmagukban is szakmaközi hozzáállást képviselő idegtudományok és az interdiszcplináris párbeszédet előtérbe állító kognitív tudomány határterületén bontakozott ki. Maga a kifejezés keletkezése – legalábbis az egyik legjelentősebb képviselőjének és kézikönyv alkotójának legendáris beszámolója szerint – is kifejezi ezt a sokrétű ihletést. Gazzaniga és a klasszikus kognitív vállalkozás egyik élő legendája, George Miller egyetemi klubbeli beszélgetései során fogant volna, Gazzaniga betegeiről s Miller kognitív modelljeiről beszélgetve mint igényelt program a hetvenes években, mely azután számos valódi kutatási program elővételezőjévé vált (Gazzaniga, 2000a). Az interdiszciplinaritást a szerkesztői csapat szakmai identitása is mutatja. Pléh Csaba nyelvész és pszichológus, mostanság a Magyar Filozófiai Társaság elnöke, Gulyás Balázs agykutató, aki tanulmányai alapján egyszerre orvos, fizikus és filozófus, Kovács Gyula pedig biológus. Könyvünk a negyedszázadossá vált terület kis kézikönyve próbál lenni. Nem törekszünk arra, hogy a nagy Gazzaniga (Gazzaniga, ed. 2000b) valamiféle utánzata legyünk, hanem olyan bevezetést adunk a magyar egyetemistáknak és doktoranduszoknak, amely a terület áttekintése mellett egyben orientációt is nyújt arra nézve, kik és mivel foglalkoznak nálunk ebben a tematikában. Arra törekedtünk éppen ezért, hogy magyarországi, illetve a magyar kutatással szoros kapcsolatot tartó kollégák írják a fejezeteket. Ezzel egyben orientációt szeretnénk adni a könyv használói, olvasói számára, milyen területeken és mely témákban kik segítségével lehet bekapcsolódni a kognitív idegtudományi kutatásokba. Mindezzel egyszerre több tényt szeretnénk hangsúlyozni. Magyarországon igen erős hagyományai és gyökerei vannak annak az elmúlt évtizedek során kibontakozó új tudományterületnek, amelyet kognitív idegtudományoknak hívunk. A világszerte kiemelkedő elismerésnek örvendő magyar idegtudományok megalapozták ezt a fejlődést, de jelentősen hozzájárult ehhez a kísérleti pszichológia és a pszichoanalízis hazai múltja is. Ezeken az alapokon a magyar idegkutatók és pszichológusok a nemzetközi trendek megjelenésével egy időben, olykor azokat úttörő módon vezetve, jelen voltak a kognitív idegtudományok kifejlődésénél is. A helyzet éppen a hazai hagyományok révén érett meg arra, hogy magyar kutatók magyar olvasóknak áttekintést adjanak a kognitív idegtudományokról. A spektrum – bár nem teljes – igen kiterjedt: szinte minden jelentős témában találunk hazai vagy külhonban dolgozó magyar kutatót, aki fejezetével hozzájárult a jelen kötethez. Ugyanakkor abból a tényből, hogy könyvünket magyar, illetve magyar kapcsolatok rendszerében is dolgozó kutatók írták, számos limitáció fakad. Hiányoznak átfogó fejezetek az érzelmek és megismerés viszonyáról; a féltekei aszimmetriákról; az akaratlagos működések alapjairól avagy a szenzoros és motoros rendszerek számos aspektusáról. Hiányoznak technikai összefoglalók is például a kognitív kutatások megértéséhez szükséges magatartási kutatások és pszichofizikai mérések alapjairól. Ezeket részben pótolják a tematikus szakfejezetek. Ezekkel a hiányokkal magunk is tisztában vagyunk, és igyekszünk ezen a helyzeten a következő kiadásokban javítani.
Kik számára íródott ez a könyv? Elsősorban a fiatal kutatók és kutatójelöltek: felsőéves pszichológus, biológus, orvos graduális diákok és az e témában dolgozó doktoranduszok számára. De haszonnal forgathatják a könyvet kutató kollégák is, akik nem saját területükön szeretnének tájékoztatást kapni a kognitív idegtudományok témáiról. Végül, de nem utolsósorban ajánljuk a könyvet mindazon érdeklődőknek, akik kellő biológiai és pszichológiai alapokkal rendelkeznek ahhoz, hogy egyetemi hallgatók számára írt áttekintő tanulmányok révén betekintést nyerjenek a kognitív idegtudományok egy-egy részterületébe.
Gulyás Balázs és Pléh Csaba
S most nézzünk újra egy kicsit más szempontok szerint;
“Való igaz, hogy már-már elhittük: ismereteink fejlődése csak népes csoportok, hatalmas műszerezettség, tekintélyes összegek révén elérhető. Amerika, amely a nagy csoportok és nagy anyagi eszközök birodalma, manapság világszerte szétküldi ügynökeit az eredeti gondolkodók felkutatására. – Az ismeretnek magát a szerkezetét kell újragondolnunk. Olyannak látszik a tudomány, mint a legújabb autó, amelyik az autópályán száguld. De a csodálatos aszfalt és neon út két oldalán vad, rejtélyekkel és csodákkal teli táj fut. Állj! Széltében is tessék felderíteni a tájat! A fecskefarkú pillangó violát szippantgat: ez annyi, mint egy lepke meg egy viola nedve; vagy annyi, mint egy viola mínusz egy pillangó étvágya. Egy dolognak a meghatározása önmagában merénylet a valóság ellen. „Az ún. vad törzsek kebelében a legnagyobb tisztelettel gondoskodnak az együgyűekről. Általánosan elismert, hagy valamely dolognak a meghatározása szó szerinti értelmezésben mintegy a gyengeelméjűség jele. Minden tudós efféle meghatározásokkal kezdi el a munkáját, így aztán a mi törzseinkben tisztelettel gondoskodnak a tudósokról.”
Louis Pauwels
Hangsúlyozzuk, hogy pusztán összevetünk dolgokat. Amit következtetésként levonhatunk, hogy a megfigyelő szerepe nem vonja maga után a pozíció, tekintély automatikus autentikusságát, ha csak a megfigyelt tárgyra helyezi a hangsúlyt. A kvantum fizika is ezt már eléggé hangsúlyozza és ha meg visszavezetjük a rezgésekre, akkor tudjuk, hogy minden dimenzió adott rezgéshalmazokkal rendelkezik, s ezeknek a határai átjárhatóak. De csak abban az esetben, ha a megfigyelő képes felvenni, illetve rezonálni a megismert tárgy, fogalom rezgéseire, önmagán belül is. Ilyenek például a Jung által megfogalmazott szinkronisztikus pillanatok. A tudomány, mint olyan önmagában elavult fogalom, csak úgy, mint a tudomány számára volt a vallás. A szintézisre utaló tendenciák szerencsére az embertől származnak, mely lehet tudós, pap, alkimista, vagy háziasszony, s a közös nevezőjük, hogy az uralkodó áramlatban egyre inkább, emberként vesznek részt. Ami meg meg fogja határozni a jövőnket, az az, hogy mennyire leszünk őszinték magunkhoz, mennyire tudunk alkalmazkodni, ahhoz a feladathoz, mely napjainkban egyre nyilvánvalóbbá kezd válni. Azt hiszem kimerítettük a kognitív disszonancia fogalmát. Feltehető a kérdés még, hogy akkor most a fejlődés, mint olyan hogyan értelmezhető, mi igazából az értelme a létezésünknek, ha ennyire kilátástalan a törzsfejlődésben betöltött szerepünk és juszt se akarunk valójában változni. – Bölcsességet kívánok mindannyiunknak és ez a bölcsesség úgy gondolom minden embernek belülről kell, hogy fakadjon. Hogy tudjuk, Földünkön az élet egy folyamatos tapasztalás és tanulás, Önmagunk és a külvilág tükrében is. Erre nagyon sok példa van a tudomány és a vallás keretein belül is, de igazi eredményeket mindig azok értek el, akik, magukban tudták egy fajta belső vallásos hozzáállással közelítették meg a tudást és ezt tudták közös nevezőre hozni. Erre most mindenkinek megadatott és megadatik a lehetőség, hogy éljen vele.
Murzsicz András