A külvilágban megrendült föld, a matéria bázisára épülő, mulandó lét növekvő bizonytalanságát kompenzálni tudom-e benső bizonyossággal: az élet örökkévalóságának meggyőződésével?
Ez a kérdés zavarba hoz kissé, mégpedig azért, mert számomra nincs kérdés-jellege. Nekem erről már több, mint egy éve kikristályosodott a nézetem, érzetem, vagy még inkább – és megint csak azt a fedőszót kell használnom – állapotom. Állapot, mely a hegyek közt megbújva, még a széltől is megkímélt tengerszem sima, változatlan, zavartalanul nyugodt felszínéhez hasonlatos. Mivel tudva tudom, hogy egy bolygó transzmutációjának mágikus tégelyében izzunk, a célra függesztett szemem még csak meg sem rebben az események, történések láttára. Tudom, hogy perc az csak, a ritmikus lét szívének egyetlen hevesebb dobbanása; egy csepp az Időtlenség végtelen óceánjában; – egy homokszem a Teremtés-időszak gigászi homokórájában. Mert nincs jó és nincs rossz, csak célja szerint; mert ami fenn van, annak le kell kerülnie ahhoz, hogy újra felfelé szublimálhasson, útközben értve meg minden dolgok miértjét. A rosszat, a tapasztalat hiánya szüli, miként a jót, a rossz kísérleteiből leszűrt tapasztalat. Nincs az az új harc, amiért a békét végre elért lélek feladná elnyert és megérdemelt nyugalmát, ha csak nem az a harc, melyet békéje, nyugalma érdekében kell megvívnia.
Mindezek tudatában fáj a szívemnek, gyötri a lelkemet a látott szenvedés, a súlyos sorscsapások, a vakság; együtt érez a szívem embertestvéreimmel, aggódik a lelkem sorsukért, jövőjükért. Ámde mindezektől szinte idegenül távol van a szellemem, valahol kívül az események sodrán, a történések színterén és tudja, érti miért van és miért kell lennie mindannak, ami van. A vonuló felhők felett valóban örökké kék az ég; magam is átéltem, amikor 100 méteres fekete-szürke felhőtakarót áttörve a felhők felett repültünk, s a gépből kitekintve az idegen világba behatolók fenségesen titokzatos érzése hatott át. De ez az akármennyire csodálatos élmény nyomába sem léphet annak az érzésnek, amely olyankor vesz rajtam erőt, amikor szellemi tudatommal az örökkévaló változhatatlan nyugalma felé fordulok. Amelyet a tudaton, az érzéseken, a gondolkozáson messze túl valahol megsejtettem, megéreztem, megtudtam és a mai világban nincs sehol, de mégis mindenütt ott van, mert bennem, benned, benne, bennünk van megváltoztathatatlanul, megszüntethetetlenül, érinthetetlenül. Ez pedig nem lehet más, mint a Felsőbbrendű Én mélyén honoló, a Meg Nem Nyilvánult megnyilvánulásának az Önvalóba rejtett isteni tudata…
Személyes léttudatom: /Én vagyok!/ feloldódott-e már akár egyetlen pillanat élményében is személytelen Istentudattá?
Isten és közöttem állok én. Ha ezt a személyes ént kivonom a vetületek szembefordított tükrei közül, Isten és közöttem eltűnik a válaszfal, ami nem más, mint szubjektív éngörcs. Egó-örvény.
A fentebb megvallott szemlélet elvezet ennek a kérdésnek válaszához is, hiszen a kettő egymásba torkollik. Abban a különös, a kívülálló érzését keltő szemléletben, amelyben magamat, gondolataimat nézni, látni, figyelni és bírálni tudom. Úgy látom, hogy ez az éntudat- feloldása nem pillanatokra és nem extatikus élmény formájában következett be nálam. A szavak szegényes torzítása folytán soha precízen ki nem fejezhető igazsághoz akkor kerülök legközelebb, ha azt mondom, hogy bennem mindez először halvány, majd egyre erősbödő, végül kristályossá szilárdult állapotban, mint tudat jelentkezett s ezt a tudatot bárhol, bármikor, bármilyen körülmények közt fel tudom idézni magamban. Egyszerűen rá kell irányítanom a gondolatomat, mint egy tű hegyére s máris majdnem azonnal elterjed bennem. Valahonnan belülről kiindulva tölt el ez a nyugalom, amelyet ez a szemlélet mindig megad, s amely mindentől és mindenkitől távol visz, mintegy kívül helyezve térben és időn. Ez a szemlélet mindig biztos hatású fegyverem a pozícióját újra meg újra visszaszerezni iparkodó, a legkülönbözőbb és legváratlanabb formákban jelentkező egó ellen. Mert ez az állapot valahogyan és valahol annyira kettéválaszt, hogy a másik részemen maradó egó képtelen áthatolni azon a hihetetlenül valóságosnak érzett űrön, ami a két rész közt áthidalhatatlanul tátong. Az Univerzum tudatosan átélt szemlélete a maga szédítő arányaival és lenyűgöző tudattartalmával egyszerűen szánandóvá kicsinyíti az én-embert minden kis önös, ágáló ugrálásával együtt. Úgy annyira, hogy lezúzva, kétségbeesetten földre kellene rogyni, ha éppen az Önvaló nem emelne fel azzal a fénylő tudattal, hogy annak parányi emanációja /emanatio, ‘kiáradás’: folyamat, melynek révén a dolgok az istenség lényegéből szükségszerűen jönnek elő./ él bennem lebírhatatlanul, elpusztíthatatlanul és megszüntethetetlenül. – Létrehívva ezt az Univerzumot s az így szemlélt csodának magam is már tartalmi része vagyok. Én megdicsőülhetek, elkárhozhatok, felemelkedhetek, lezuhanhatok, létbe léphetek, elmúlhatok százszor, ezerszer, mert hiszen én nem is vagyok végső fokon, csak hiszem, hogy vagyok, mert létezni látszom. Ami van, az nem én vagyok: – én annak csak százszor, ezerszer alakot változtató, mulandó burka lehetek. Mit akarhat hát tőlem ez a mulandó egó-burok és mit kezdhetek ezzel az egóval én, aki nem is vagyok!?
„Nem én élek, hanem az Isten él énbennem” – mondja a szentírás. Mi hát ezen idézet végső értelme, ha nem az, hogy a most lerögzíteni megkísérelt gondolatsor szellemi tartalma formába legyen öntve? S ha az ember tovább merészkedik ezen a szédítően határtalan úton, gondolati logikájának fogpiszkálónyi dárdájával szíven szúrhatja világteremtő titánoknak eget verő gőgjét is, mert csak annyit kell kérdeznie:
Nos, mit akarsz mondani a személyiséggel, az egóval? Te, hogyan akarsz Te lenni, amikor még az aki téged teremtett, maga is csak primer megnyilvánulása annak, aki soha nem nyilvánult meg? Te csak annyira vagy Te, amennyire Ő benned megmutatkozni képes, – a többi csak a megnyilvánulás, secunder /másodlagos/ előfordulása, tehát a determinálás, csupán felvillanó káprázata a pillanatok képzet-játékainak.
Így próbáltam meg szavakba rögzíteni mindazt az elsuhanóan megfoghatatlant, amit ebben a hegyi tengerszemben az ég tükröz, ami tehát maga is káprázat, mivel tükröződése csak annak, ami viszont látszata csak a Létnek, mely maga is csak megnyilvánulása a Meg nem Nyilvánultnak.
Aki az egyedüli Valóság…
Wictor Charon